Ááá, az önjelölt megmondókat nagyon utálom, azokat a kolléganőket, ismerősöket, akik csak azért, mert sikerült összekukázniuk két egész tűrhető felsőt akciósan az Orsay-ban, mindjárt a hétköznapok stylistjának hiszik magukat, oszt osztják az észt, ha kell, ha nem. Vannak egész ártatlanok, a "neked olyan jól állna a..." kezdetű mondatokkal, ami után valami olyan ruhadarab következik, amit én életemben fel nem vennék, a farsangi jelmezbálra se. Aztán, a "vegyél néhány dögös darabot", ebben valahogy benne van, hogy amiben most jársz, babám, az elég necc, majdnemhogy hosszú rakott szoknya steppelt mellénnyel, szóval rád férne egy kiadós sopping. Eh.
Aztán a küllemre vonatkozó, epésebb megjegyzések, sminkre, dekoltázsra, seggméretre. Ezekkel azért óvatosan bánnak, igyekszenek finomítani rajta, valahogy olyan formában, hogy "én munkahelyre nem vennék fel ilyet", vagy hogy "én nem vállalnék be ilyen mély dekoltázst", "igazán sminkelhetnél erősebben". No meg a "mire jó ez a sapka, kivan belőle a füled" (a régóta hőn áhított félrecsapott svájcisapkámra), ráadásul a főnök mondta, akinek ugye, mint tudjuk, mindig, akkor is, ha nem. Múltkoriban meg a szemüvegre mondta, hogy nem gondoltam-e inkább kontaktlencsére helyette, mert akkor lehet, hogy csinosabbnak érezném magam(!), de mondtam, engem nem zavar a szemüveg, volt huszonpárévem megszeretni, meg amúgy is, szerintem jól áll, csak tudni kell keretet választani. (Ez neki mondjuk nem sikerült. Talán ezért is erőlteti a lencsét.)
Aztán az önjelölt sminkmester, aki profinak hiszi magát (rosszabb napjain harci színeket magára öltött indiánként fest), és ezáltal úgy érzi, fel van jogosítva arra, hogy mások sminkjét kritizálja. Mostanság a nem megfelelő színű pirosító a vesszőparipája, nekem is beszólt, hogy szerinte az enyém nem megfelelő. Én meg mondtam, hogy én ám nagyon nem szeretem az ilyen önjelölt tanácsadókat a környezetemben, főleg nem azokat, akik öltözködési és sminkelési megoldásaival én sem értek feltétlenül egyet. Értett a szóból, mondta is, hogy hát, nem kritikának szánta, mondtam, én se, oszt ennyiben maradtunk.

Azért egy jellemző párbeszéd a végére (kolléganő büszkén mutatja az új tunikát, amit az osztálytalálkozóra vett):

- Uh, nagyon jó! Tök jól nézne ki egy cicanadrággal és térdig érő csizmával!
- Ááá, majd farmerral veszem fel. Vannak csinos farmerjaim!
- Aha, jó.

(Kolléganő el. Másik kolléganővel egymásra nézünk.)
- Te, ha ennek vannak csinos farmerjai, akkor miért nem hordja őket?
 

Azt megfigyelte már valaki, hogy amikor tömeg van és tülekedés, sokan akarnak felszállni a metróra, mindenki szaporázza a lépteit, majd amikor fellépett, már nem siet, nem igyekszik többé befelé, lelassít, komótosan lépeget a szerelvény belseje felé, én meg nekiütközöm/keresztülesem rajta, és persze hogy milyenvagyokmár, a seggemre meg rácsukódik a metórajtó, fülem-farkam behúzom inkább.

Nem haltam meg.
Sünibaba's back.
B.Ú.É.K. mindenkinek.

Ááá, nem tudom, hogy kell elkezdeni másfél hónap kihagyás után egy posztot.
Mondjuk, jó volt, hogy a loginfelület emlékezett még az e-mail címemre, amikor begépeltem az első betűt, rögtön feldobta az egészet. Jólesett. Még nem estem ki a rendszerből. Meg az is jólesett, hogy érdeklődtetek, meg aggódtatok.
Én is aggódom egyébként, hogy nem fogok tudni jó posztot írni. Meg hogy cserben hagytam azt a néhány olvasót, akit érdekelt a sünibaba-blog, oszt aztán már azokat sem érdekli. Eh, sebaj.
Egyébként már sokkal jobban vagyok. Mostanában a TCP/IP érdekel, és a hormonok.
És minden reggel eszem egy almát.
 

Az nagyon rossz, ha az embert a főnöke igazságtalanul bassza le. Órákig lehet rajta rágódni még, hogy mennyi mindent kellett volna mondani neki ott és akkor, frappánsan és elegánsan, de azért bátran és szókimondón. Persze az adott szituációban az ember leginkább hallgat, fülét-farkát behúzza, esetleg vékony hangon megkockáztat némi ellenvetést, ami megtörik a legkisebb ellen-ellenvetésen.
Hát ez ilyen.

Aztán azon gondolkoztam, olyan nem is nagyon van, hogy az embert a főnöke igazságosan tolja le. Én olyat még nem hallottam, hogy valaki így beszélt volna, a főnököm ma lebaszott, de kurvára igaza volt, mert tényleg nem úgy dolgoztam, jogos volt.
A főnök mindig igazságtalanul tol le.
 

Azt én vágom, hogy a nők között farkastörvények uralkodnak, nagyjából az a férfi tekinthető foglaltnak, akit éppen szopnak, és hogy a nők sokszor nem riadnak vissza semmitől, hogy megszerezzenek valakit, legyen az bárki, akár a  barátnőjük faszija is adott esetben.
Na de azért... az anyakönyvezető, aki várhatóan össze fogja adni a házasulandókat (vagy nem), azért már durva, nem? Merthogy ő mégsem olyan minőségben van ott. Nem nőként, hanem jogi személyként funkcionál az adott szituációban. Annak talán mégsem kellene flörtölnie a vőlegénnyel. Egy kicsit sem. Akkor sem, ha láthatóan jobb nő, mint a menyasszony.
Azanyjapicsáját.

Azt nem lehetne valahogy megoldani, hogy a teszkóban egész decemberben mondjuk csak Tankcsapda szóljon?

Most nézem a naptárat, már 2 hete, hogy keresztanya lettem. Ezáltal a BEKÁJ (=munkahelyi jófej lányok csapata) 5 tagja közül 3 komaságba keveredett, lévén én (K) és B. lettünk J. (Mjudti) kislányának keresztanyjai. Református szertartás szerint, ahol is tetszőleges számú keresztszülő megengedett. Mjudtiék háromnál megálltak, volt egy kereasztapa is.
Előtte voltunk elbeszélgetésen a pap úrnál, akire ezt a nevet Mjudti férje ragasztotta, mivel nem jutott eszébe, reformátuséknál a tiszteles, vagy az -endő megnevezés járja-e, a pap meg amolyan felekezetsemleges, viszont önmagában ridegnek és tiszteletlennek érezhette, ezért mondta a leendő keresztapának, akit felhívott elkérni az adatait, hogy "itt vagyunk a pap úrnál, és kellenének az adataid".
Nos, a pap úr két hete vasárnap meg is keresztelte Mjudtiék lányát. Egyelőre úgy tűnik, baja nem lesz belőle, sőt, kifejezetten jót tett neki, mivel a jeles napon 39 fokos láza volt, ami a keresztelő után lement 37-re, lám-lám, tud valamit a keresztvíz.
Aztán megittuk az áldomást, többször is (biztosra mentünk), és keresztanyaságom első cselekedeteként elmeséltem a lázas kislánynak a 3 nyulak meséjét.
A többit meg majd igény szerint.

A mai napon megkezdődött a Tódor zenei nevelése. Kicsit átrendeztük a lakást, és beköltözött abba a szobába, ahol az én számítógépem van, és ahol zenét szoktam hallgatni (mondjuk vasalás közben, mint pl. ma). Így sokkal jobban hallja a hangokat, mint a másik szobában. Ma bluesosabb, kicsit dzsesszesebb vonalon indultunk: Hendrix Sunshine of your love, Hey Joe, aztán ez utóbbi a Hobo Blues Bandtől és Deák Billtől, ami majdnem jobb, mint az eredeti. Aztán egy kis Deák Bill még, végül Mini és Török bácsi, igazi sünnek való zene.
Tódor egyelőre felemásan reagált. Először kilesett, aztán az újságpapírt kezdte cibálni. Végül lefeküdt, és nézett ki a dobozból, később el is aludt. Viszont nem fújt idegesen, ami jó jel. Sebaj, nem is vártam az első alkalomtól túl sokat. Van még idő. Ha bejön neki, nyáron kiviszem a sörsátorba is a Minire. Sőt, ha nagyon belejön, ő is játszhat.
Valahol a Balaton-felvidéken már létezik egy vadsün-punkzenekar. Zúznak keményen.
 

Csak nőkből álló közösségben lenni olyan, mint egy rosszul klimatizált üvegházban: fülledtség van, nem lehet levegőt kapni, rohadnak a pálmák, és a kúszónöványek ráfonódnak az emberre.
Először azt gondoltam, ez az egy mondat elég is lesz mai posztnak, de aztán mégiscsak úgy döntöttem, kifejtem. Legalább kiírom magamból. Meg aztán, ki tudja, hátha más is érzett már ilyet.
Szóval, a női közeg. Amikor a nők egymás között úgy igazán elengedik magukat. Nem csak úgy, hogy mondjuk nem borotválják le a lábukat (holott, ugye, azt deklaráltan nem a férfiak kedvéért, jaj, dehogyis, csakis magunk miatt, mert igényesek vagyunk, nem igaz?), hanem amikor lelkileg is leeresztenek. És akkor jön a hiszti, a nyávogás, a széthúzás, a klikkesedés, az egymásra fújás. Jobb esetben csak a nyávogás. Még gimiben lementünk néhány lánnnyal Ráckevére, az egyikük szüleinek a telkére, csak 7 lány. Uhh. Az első este még jól telt, jól berúgtunk (én és egy lány fasza kékfrankostól, előtte voltunk a szülőkkel Sopronban, a többiek pezsitől, de ez most mindegy). Valszeg volt visítva röhögés, meg a pasik szidása, meg később hányás is, de nem nagyon emlékszem, csak arra, hogy nekem az a gagyiviszki talált be, amit eldugva találtunk az ágy alatt a buli vége felé. Másnap aztán másnap, csendes picsogás, mindenki egy sarokban, aztán a hét közepe felé kezdett gáz lenni. Nem rakunk rendet, nem mosunk hajat, nem szőrtelenítünk (a stégre nem lát oda senki), és hiszti van abból, ki mosogasson. Jobbára én mosogattam, de aztán ebből is hiszti lett, mert ettől páran rosszul érezték magukat, hogy ők nem csinálnak semmit, én meg hiába mondtam, szívesen, mert legalább csinálok valamit. Aztán a hétvégére bejelentkezett az egyik lány faszija, hogy lejönne látogatóba, és ott is aludna egy éjszakát. Mint a felbolydult méhkas, őrült sebességgel rendrakás, a borotvát kapkodták ki egymás kezéből, hajmosás, és a csinosabbik ruhák előkeresése. (Olyanok mindig vannak egy nőnél, ha több napra utazik, hátha.) Megérkezett a srác, és a hisztit elvágták, mindenki kedves lett és kezes, mintha mindannyiuknak végigdugott volna, nem csak a barátnőjét. Így tesz csodát egy kis tesztoszteron.
A klikkesedésben meg az a legjobb, hogyha az egyik klikk tagjának baja van egy másik klikk tagjával, akkor nem odamegy hozzá és pofánbassza szemtől szemben megmondja neki a véléményét, hanem maga köré gyűjti a saját klikkjének minél több tagját, és szidni kezdi az illetőt. (Sokszor úgy, hogy az érintett is hallja, de azért ne lehessen egyértelműen tudni, hogy róla van szó, nehogy felvehesse a kesztyűt.) És a klikk többi tagja ilyenkor segít haragudni: csúnyánnézés, undokul köszönés, fejelfordítás orrfelhúzással, stb. Legeslegjobb bnő mesélte, amikor a főiskolára járt, első két évben járt velük egy fiú is. Nem is nagyon volt klikkesedés, egészen összetartó csoport voltak, hanem aztán amikor másodév végén a fiú elment! Onnantól a női közeg minden klasszikus tünetét produkálták, Bnő alig várta, hogy lediplomázzon. Persze, az általános iskolában sem sokkal jobb, ahol most dolgozik, lévén elég ritka manapság a tanító bácsi.
És a sünnek sem sokkal jobb, mivel 15 nő között dolgozik. Jaj-jaj. Egy perces néma vigyázállás szegény sünibabáért. Persze vannak jófej nők (azokat imádom, jóban vagyok velük, és kimondhatatlan hálát érzek, hogy nem picsák), de vannak libák, többségben, nagyobb hanggal. Ha összeülnek a konyhában biomüzlit reggelizni, és közben vihognak, az behallatszik az irodába, és egészen olyan, mintha kiborult volna a libáskosár. Ebédre párolt biozöldségek, hozzá az aktuális pasiügyek kitárgyalása. (Egyébként megfigyeltétek, egy nő minél picsoidabb, annál magasabb hangja van, a legtöbbjük szinte nyávog.)
Néha elgondolkozom, kitanulom a kőműves szakmát, ott legalább többségben vannak a férfiak.

(Csak hogy ne érje szó a ház elejét, és ne úgy tűnjön ez az egész, hogy én vagyok a faszacsaj, a többiek meg a nagyongázak, bennem is van ezekből a tulajdonságokból. Nőből vagyok én is, na. De azért...!)
 

Amikor az ember hétvégén dolgozik, valahogy empatikusabb lesz azokkal a kollégákkal is, akiket amúgy nem annyira kedvel. Én is, amikor tegnap este 6 felé magamba akartam dönteni egy jó erős kávét, odasétáltam a folyosó túlvégén dolgozó kollégához, hogy én most főzök egy kávét, és ha gondolja, hozok egyet neki is. Mire a pasi teljes komolysággal közölte, hogy ő inkább kapucsínót inna. Mondtam, azt nem tudok csinálni. Mire ő, hogy akkor 3 az 1-ben por nincs? Mondtam, az sincs, a választási lehetőség nagyjából kimerül abban, hogy kér kávét vagy nem, esetleg eldöntheti, hogy tejjel vagy anélkül, cukorral vagy anélkül. Magamban már morogtam, hogy bazmeg, látod rajtam a kis kötényt meg a kezemben a jegyzetfüzetet, vagy mi? Majd mindjárt hozok egy itallapot is neked, baszod.
De úgy látszik, a pasi vérszemet kapott, mert megkérdezte, amúgy én mit szoktam inni odabent? Mondtam, csapvizet, és tök jó, mire elmondta, ő sajnos elfelejtett magával üdítőt hozni, és úgy ivott volna valamit, de hát, akkor beéri a csapvízzel.
Talán fölösleges is mondanom, hogy mikor visszahozta a kölcsönbögrét, az nem volt elmosva.

B. kollegina átkiabál a folyosón, amikor az elérhetőségünket akarja megadni valakinek:

- Kati, téged hogy szoktak hívni az ügyfelek?
- Hát, Katinak.

Ilyenek ezek a hétfő reggelek mifelénk.

Mindig, amikor megpróbálok összeszedettnek tűnni, és odarakni magam, hogy velem aztán minden rendben van, akkor tuti beüt valami. Nem is gondoltam volna, hogy létezik annál rosszabb, mint ráönteni valakire a sört, pedig de. Megérkeztem a tegnapi sörözésre (előtte átutaztam 2 metróval a fél városon), leültem a székre, és éreztem, hogy valami hideg a fenekemnél. Először azt hittem, beleültem valami folyadékba, odakaptam, hát a farmeremen volt egy óriási repedés hosszában a farzseb mellett. Észre se vettem, mikor szakadt ki (remélhetőleg már azelőtt, h metróra szálltam, és kapaszkodva-nyújtózkodva beutaztam a Nyugatiig). Aztán a felismerés, hogy így mentem végig a sörözőn, és biztos mindenki azóta is azért néz ide (megnyugtattak, a kabát nagyjából takarta, nem nagyon látszott semmi, de én ezt akkor már nem hittem el). A derekamra kötöttem a nálam lévő kardigánt (még jó, hogy télen hord az ember plusz pulóvert), azzal közlekedtem egész este, amikor mosdóba kellett mennem.
Persze, mindent lehet fokozni. Mikor elmentem vécére, gondoltam, a tükörben megnézem, pontosan mekkora is a szakadás. Kicsavarodva toltam a fenekem lábujjhegyen a tükör felé, és próbáltam szemügyre vételezni a seggemet, amikor is belépett három nő a mosdóba. Megütközve nézhettek rám, valószínűleg, bár én ezt nem láttam, mert rájuk sem mertem pillantani, vert hadként kullogtam vissza az asztalhoz.

Nem, azt hiszem, nem tudom visszaadni, ez mennyire kínos volt.
 

Nemhiába szeretem annyira a stabilitást; ez például minden hónapban így megy: visszaviszem a könyveket a könyvtárba, az idősebb, dauerolt-melírozott hajú könyvtárosnéni, vagy a frusztrált, valszeg impoteciával/korai magömléssel küzdő bajuszos könyvtáros bácsi jól lebasz a késésért, kifizetem a késedelmi díjat, és kiveszem a szokásos önfejlesztő és pszichológiai könyveket. Ezek azért is hasznosak, mert segítségükkel már egész jól tudom kezelni azokat a helyzeteket, amikor késve viszem vissza a könyvtárba a könyveket, és a könyvtárosok jéghideg, udvarias és roppant megalázó módon bánnak velem.

Jó ez a Cosmo, ha belelapozok néha, mindig tartalmaz okos tippeket, megoldhatom az életemet velük. Péládul, hogyan szerezzük meg a kívánt pasit (213. rész), de most továbbmentek, mi van, ha már megszerezted? És ott vannak, ugye, a haverok, akik oooaan gázak, böfögnek, hangos megjegyzéseket tesznek ismeretlen nők seggére, és egyáltalán, oaan romantikagyilkosok, pfuj már. De egy Cosmolány az ilyen helyzeteket is kezelni tudja, ha elolvasta az ehavi lapot, mert ott le van írva, hogyan kell bevágódni a pasid haverjainál. És meg is nyugtatnak, nincs itt semmi önfeladás, megalkuvás, "te nyugodtan maradhatsz azért nőcis, nem kell chipset és sört vedelned, hogy elfogadjanak".

De. Kell. Én igenis sört akarok vedelni (nem azért, hogy elfogadjanak). Sőt, minél több sört vedelek, annál inkább "nőcisnek" érzem magam, nna.
Hát ez ilyen.

OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOO

l.8tr99999999z66666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666666k.

ht.nnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnn6j34jhn0rtfffffffffffff2re212

Én túl fáradt vagyok, úgyhogy a mai posztot a Tódor írta, amikor az íróasztalon mászkált, és rátévedt a billentyűzetre.
(Asszem eléggé meglepődtem volna, ha begépel valami értelmes szöveget...)
 

Ma felkeltem, a szabadnap örömével, a semmittevés örömével. Tejeskávéval a kézben learattam a farmomat, tornáztam, bevásároltam, főztem székelykáposztát, sütöttem töki pompost, kidomesztoszoztam a fürdőszobát, és elolvastam két cikket a borderline személyiségzavarról.

Biztos valami ilyesmiről beszélnek a trendi női magazinok az "ez a nap szóljon csak rólad" cikkekben.

A tegnap esti Az első lovag katasztrofálisan bárgyú volt, az Oroszlán szerint komoly anakronizmusokkal, szerintem komoly dramaturgiai hibákkal. Richard Gere-t most láttam először jó pasinak, amolyan szeme se áll jól-karaktert alakított, hitelesen. Persze jófiú volt, maximálisan A Jó szolgálatában, és például nem is dugta meg az erdőben Guinevere-t, pedig előtte kétszer megmentette az életét, ennyi kijárt volna neki, de hát, nem a Sünibaba írta a forgatókönyvet. Meg amúgy is, vigyázni kellett az ártatlanságára, az öreg Arthur biztos észrevette volna a nászéjszakán, hogy a királynő már használt.
A film meg egyszerre akart monumentális, népek és királyok drámáját bemutató, valamint közeli, intim, az egyszeri ember érzelmi viharait, vívódásait prezentáló lenni. Egyik sem sikerült igazán. Finoman karcolta a "kettőt szeretni" problémakörét, de azért semmi elgondolkodtató; mielőtt jobban belegondolhattunk volna Guinevere dilemmájába, már jött is az ellen, és megölte Arthurt.
De azért az a csókjelenet Guinevere és Lancelot között, az odabaszott, abban volt tűz és szenvedély, hmmm, jobb napjaimon én is így csinálom, még most is végigfut a hátamon a hideg, ha rágondolok. Ezért megérte végignézni két és fél órát, még reklámokkal együtt is.
 

A sünök népszerűségi indexe egyre nő. No nem a rendőrös vonalon, hanem a törpesünöké. Főleg a fehérhasú törpesünöké, meg kisebb részben a hosszúfülűeké is. Egyre több kisállatkereskedésben lehet már kapni. És a Nők Lapja arról közölt minihírt, h Angliában egyre népszerűbbek a törpesünök, kitört a sünláz. Szerintem nálunk is. Főleg, h jön a karácsony; elkényeztetett, hisztis kölkök fognak nyavalyogni sünért, mert az most menő. És kapnak majd, basszameg, pedig elég drága, 30.000 alatt nincs, sőt, de akkor is kapnak, karácsonyra a legtöbb szülő a holnaputánfaszát is megveszi a kölöknek, h érezze a törődést. (És a bankok, látván a piaci rést, rágyúrnak a sünhitelre, kis összeg, rövid futamidő, magas THM, jól hangzó szlogenek.)

Persze, ha megnézzük Döme honlapját, máris érthetővé válik a sünök iránti rajongás. Csak kár, hogy ez egyfajta múló divathóbort, egy-két év, és a sünik megint nem lesznek menők. Pár éve a csincsilla volt felkapott kisállat, aztán meg a degu. És én nem akarom, hogy a sünikből divatcikk legyen, a divatból sünt tartó trendi embereket meg legszívesebben seggbe rúgnám. Aki sünt tart, az tegye elköteleződésből, meggyőződésből, igazi sünszeretetből. Ne csak azért, mert a két éve kikönyörgött degu megdöglött, és mit is vegyünk, mit is vegyünk, ááá, a törpesün cuki, láttam a neten, hallod, Ivettke, kapsz törpesünt karira, jó lesz? Meg egy mp4-lejátszót. De anya, a sün szúr, nem is lehet simogatni! Ugyan, dehogy, nézd csak meg, milyen cuki itt a képen, és én tudom, hogy Eperke és Málna is azt kap, a csincsillájukat véletlenül megfojtották, túl erősen szorongatták simogatás közben. Na jó, anyu, tényleg, de aranyos, de azért megkapom a sminkészletet is?! Persze, drágám, az lesz a meglepi.
Legnagyobb félelmem, hogy megunt, szélnek eresztett törpesünik fognak szaladgálni a lakótelepeken, és nem lesz mit enniük, és megfagynak, mert ezek a sünik nem alszanak téli álmot, más a bioritmusuk.
Én meg nem tudom mindet befogadni.

Jó lenne, ha csak azok vennének sünit, akik vállalják is, hogy évekig gondozzák, sok-sok szeretettel, törődéssel, odafigyeléssel.
 

Felhívott tegnap Legeslegjobb Bnő férje, h megadhatja-e a számomat egy haverunknak, akinek helyesírási kérdései lennének. Mondtam, meg, és megadta. Fel is hívott a srác:

- Na szia, na, azért kereslek, hogy hogy kell leírni azt a szót, hogy nyersanyagtiszabati ív?
- Tessék? Mit?
- Hát azt, hogy nyersanyagtiszabati ív. Egybe, vagy külön vagy kötőjellel? Te vagy a magyartanár!
- Krisz, ilyen szó nincs.
- De, de van!
- Aha, és mit jelent? Mi az, hogy tiszabati? És mi az, hogy nyersanyagtiszabati ív? 
- Én se tudom. A Tiszabat, az szerintem egy falu. De akkor külön kell vagy egybe?
- Hát, ha van ilyen falu, akkor nyilván kisbetűvel, mert i-képzővel van ellátva... de akkor sem értem a szót. Ha tényleg van ilyen, akkor talán úgy, hogy nyersanyag tiszabati ív.
- És nem kell kötőjel?
- Hát, talán nem. Ha jól értem a szót.
- Jó, köszi. És figyi már, te azt vágod, mikor kell egybe írni valamit, és mikor kötőjellel? Tudod, hogy hány szótag felett, meg ilyenek. Egy ismerősömnek kéne, tudod.
- Ja, hát az úgy van, hogy ha két összetételi tagból áll, akkor mindig egybe, ha háromból, vagy annál többől, akkor kötőjellel...
- És akkor hová kell a kötőjel?
- Hát, azt a szó értelme adja meg. Például melegvíz-szolgáltatás, mert így van értelme, és nem meleg-vizszolgáltatás, hiszen nem a vízszolgáltatás meleg, hanem a melegvizet szolgáltatják. És arra is figyelni kell, hogy a hat szótagba a jelek és a ragok nem számítanak bele.
- Aha, hú, ez nekem nagyon magas, figyi már, megadhatom a számod a egy lányismerősömnek? Ez neki kéne, és ezt én nem tudom neki elmagyarázni!
- Persze, adjad.
- Oké, mindjárt hív.

A kislány mindjárt hívott. Kiderült, nyersanyag-kiszabati ív a szó, mondtam, így már értem, bár ez eléggé szakmai műszó, gőzöm sincs, hogy kellene leírni, de talán így, hogy nyersanyag-kiszabati ív. És akkor elmagyaráztam a mozgószabályt, hogy ennek alapján tud tájékozódni ilyen kérdésekben, aztán megköszönte.

Magyartanárnak lenni jó.

Egyébként tényleg nem tudom, hogy kéne ezt a szót pontosan leírni. Ha valaki esetleg tudja, írjon, és akkor visszahívom a kislányt. Ja, nem. Rejtett számról hívott. Akkor mindegy. Így lesz leírva.

Nyáron meg megyünk Kriszékkel Tiszabatra evezni...
 

Egyszerűen nem bírom végigolvasni az Anna Kareninát, szégyengyalázat, egyetemen olvastam, gyorsolvasással vizsgára fél nap alatt, nemrég meg belekezdtem rendesen.
Tolsztoj mindent tud a lélekről, no meg a szenvedésről, és olyan hitelesen tudja ábrázolni, hogy még inkább magamba zuhanok, szívből szánom Kitty Scserbackaját, Darja Alekszandrovnát, Annát és Levint, majd megszakad értük a szívem. És beleélem magam, és magamra vonatkoztatom, jé, én is majdnem ugyanezt, sokszor, és tudom, hogy nincs hepiend, persze, igaza van Tolsztojnak, ugyan miért is lenne, sosincs.
De néha azért puhafedelesre vágyom, könnyed hepiendesre, romkomra, bármire, és olyankor arra gondolok, miért is nem hagyta abba az első kötet végén, amikor Anna a férjére hagyja a gyerekeit, ő maga meg elutazik szeretőjével Olaszországba, hát nincs is ennél ideálisabb állapot, miért kellett még írni ehhez egy második kötetet, aminek úgyis tudom a végét.

Uh, ebben a nagy mókuskerekezésben szinte el is feledkeztem arról, ha van blogom, míg egy kedves ismerősöm ma jelezte, h olvassa. Ezen meglepődtem, és meg is örültem neki, no meg eszembe jutott, h írni is kéne már. Azt a sok izgalmasat, ami velem történt mostanában. (Semmi.)

Nyilván idekívánkozós sztori, h múlt héten alig hitték el, h elmúltam 18.
Nyuszival, aki tényleg még csak 16, találkoztunk az Árkádban, és miután újítottam egy ceruzaszoknyát (basszus, a ceruzaszoknyában a nőknek jó segge szokott lenni, de én nem vagyok benne biztos, h nekem az van) meg akartunk inni valamit. Sok lehetőség erre ott nincs, két kávézó, egy fagyizó, legalábbis amit én ismerek, beültünk hát az egyik kávézóba. Nézegettük az itallapot, gecidrága persze, kinéztünk egy-egy üveg sört végül. Egyrészt, mert az volt még viszonylag jó áron, másrészt, mert sokkal egészségesebb, mint a mindenféle színes-szirupos koktélok, és jobb is, tanulja meg a Nyuszi is, ne igyon kólát, meg szénsavas leveket. (Ha hozzájárulhatok valamivel a neveléséhez, akkor ez legyen az egyik.)
Kiválasztottuk, hátradőltünk, nagysokára jött is a felszolgáló kislány, mondtuk, két üveg sört szeretnénk. Mire ő hátrahőkölt, és végigmért: elmúltatok már 18 évesek? Elmúltatok, vágod, én is. Mondtam el hát, de ő csak hitetlenkedett, személyit kért. Nyuszinál épp nem volt, úgyhogy ő bukta (ha lett volna, akkor is bukta volna), mondtam, nálam van, mutatom, ha kell. A kislány még egyszer végigmért jó alaposan, majd kijelentette, nem kell, nekem kihozza, mert én már valószínűleg elmúltam 18.
Én megkaptam a sörömet, Nyuszi végül kólát kért, és hát tényleg, elvégre egy 16 és fél éves kislány igyon csak kólát, mennyivel finomabb és egészségesebb, mint egy sör.
Ja, ez nem az ellen poszt, h ne vehessenek 18 éven aluliak alkoholt. Ez rendben van így. (Bár szerintem néha ihatnak, nem sokat, mondjuk a gondos nővérkéjük felügyelete mellett.) A kislány helyesen cselekedett. Csak kicsit talán túlvezérelt volt, mert hát én - lássuk be - egyáltalán nem nézek úgy ki, mint egy 18 éves. Első blikkre sem. Egy kávézó félhomályában sem.

E. kolléganő aztán megmagyarázta (mindent meg tud): ez azért lehet, mivel szerinte a legtöbb 18 éves manapság túl sok sminket használ, ami öregíti őket, és amúgy is, kiélt fejük van.

Ez megnyugtatott. Pontosan úgy nézek ki, mint egy kiélt fejű 18 éves.

Annak a kollégának, akivel ma azt a kínos telefonbeszélgetést folytattam, hogy

- (sünibaba) Hol vagy, fogorvosnál?
- (kolléga) Nem. miből gondolod?
- A háttérzajból, olyan éles és sipító, mint a fogorvosi fúró.
- Nem, ez a teherlift hangja. De jó, hogy említetted, eszembe juttattad, hogy be kellene jelentkeznem a fogorvoshoz éves kontrollra.
- Aham. Na, akkor már megérte ma beszélnünk.
- Igen, bár kellemesebb dolgokat is eszembe juttathatnál.
- (kis szünet) Iiigen, és mire gondolsz? Mit juttassak eszedbe legközelebb?
- Hát, lenne egy-két tippem!
- (kis szünet, hosszabb és kínosabb, mint az előző) Öööö, na jó, akkor én most leadom a melót egy másik kollégának, mert lejárt a munkaidőm, mennem kell.

na szóval, neki kéne valahogy megüzenni, hogy amúgy nem vagyok se szőkenő, sem fapina. Sőt, a feldobott labdákat általában leütöm, és egyébként is, ha úgy van, slágfertig vagyok és fel van vágva a nyelvem.

Na, asszem ennek pont az ellenkezőjéről sikerült ma meggyőznöm.

Tódor pár napja teljesen bezombult. A vacsorára nem ront rá (ez nála elképzelhetetlen), ha este fél tízkor előbányászom a házából, megnézegetem, és visszateszem képes negyed órán át ugyanabban a pozícióban bámulni maga elé, a külvilág ingereire mit sem reagálva.
Először nagyon aggódtam, tán valami baja van, midnden este kiveszem, megforgatom. Az orra nedves, külsérelmi nyom nem látszik, egészségesenk tűnik. Arra jutottam, talán csak érzi a hideget, és emiatt lassult le, azt hiszi, ideje van a téliálomalvásnak. (Reggelre azért mindig eltűnik a kaja, még a szőlő is.)

Bár ma este mintha élénkebb lenne; már motoszkál. Aha, most vágom, bekapcsolták a központi fűtést, már én sem duplapulóverbe vacogok, és elgémberedett ujjakkal gépelek.
Látod, Tódor, itt a tavasz. Pontosan ilyen a távfűtéses lakásokban.
 

Én még mindig ott tartok, hogy kell nekem legjobb fiúbarát, olyan, mint amit már írtam még a télen. Mert volt már többször, és általában elromlott valami miatt. Azt biztosan megtanultam, hogy semmi testi vonzalom; ha mégis lenne, akkor pár hét szünet inkább. Nyilván, egy férfi és egy nő között eleve ott van a lehetőség, hogy akár szexelhetnének is, én ettől nem tudok sajna elvonatkoztatni, de ha már nem tudom es-ként kezelni a fiúbarátot, akkor mindig itt van a józan ész. Meg hogy a fiúbarátot nem azért tartjuk, hogy dugjon (arra ott van a barátbarát, azaz a pasi - jó esetben), hanem, hogy jókat beszélgessen velünk, akármikor eljöjjön sörözni, olyankor ne nyávogjon a kalóriák miatt, és akárhány sör után is józanabb legyen, mint én, és ha kell, olyankor kísérjen haza. Ezenfelül mondjon okosakat arról, ahogyan a férfiak látják a világot és az emberi viszonyokat,és egyáltalán, vigyen egy kis férfienergiát vagy mifenét az életembe, erre nagy szükségem van, szinte mindig csak női tanáraim voltak, és most is 15 nő között dolgozom. Vvrrr.
Aztán elromolhat amiatt is, mert a legjobb fiúbarát időközben becsajozik,és az újdonsült leányka nem bírja elviselni, hogy a pasijának ilyen fokú intim és bizalmas kapcsolata van egy másik nővel. Hiszti, féltékenység (tudom, egyszer csináltam), és akkor a barátnő lesz leépítve, mármint a barátbarátnő. (Affene, hogy nincs ezekre jó kifejezés.)
Ott van voltszlovákos csoporttárs, akiről mindig írok, és aki stabilan megvan 8 éve, 2-3 havonta találkozunk, például holnap is, és alig várom, és most ő a legjobb fiúbarátom, mert nincs más, de vele sok mindent nem tudok megbeszélni.k  Olyan fiúbarát kell, akivel mindent meg lehet beszélni, olyan, mint a legjobb bnő, csak fiú. (Vásárolni azért nem kell eljönnie, hacsak nem neki veszünk ruhát/szemüveget/bicskát.)
És úgy, de úgy irigylem azokat a nőket, akiknek sok fiúhaverjuk van, vajon hogy csinálják? És nem tudom átérezni azt a panaszt, hogy "a fenébe is, velem a férfiak csak barátkozni akarnak", mert ez nem csak, a barátság semmivel sem ér kevesebbet, mint a kapcsolat, sőt.
Jaj-jaj, szegény félénk, kommunikációs problémákkal küzdő sünibaba barátkozni szeretne az ellenkező neműekkel. Ne ellenkezzenek annyira!
 

Egyébként az új szavazás is erről fog szólni, hogy szerintetek létezik-e, mármint, ha még ma sikerül kiposztolni, döglassú ez a noti, írtam már.
Meg eredményhirdetés is van (megköszönve a türelmet azoknak, akik hónapok óta nézik ugyanezt a szavazópanelt, és bíztak benne, hogy egyszer lesz új szavazás):

- Rudolf Péter 69%-ot kapott, ez összesen 34 szavazat
- Pokorny Lia 16%-kal lett a második
- Kálloy-Molnár Péterre 4-en szavaztak, azaz a szavazók 8%-a
- Szabó Győző 3 szavazatot kapott. Sokáig nullán állt, még jó, hogy ilyen sokáig kint hagytam az oldaldobozt.

Köszönöm mindenkinek, aki szavazott.

A vasárnap esték általában mindig ugyanúgy telnek: itthon punnyadás, felkészülés a hétfőre és a hétre, lelkileg és egyebekben egyaránt: főzés, szendvicsgyártás, ebéd dobozba adagolása; néhány kisebb szépészeti beavatkozás: hajmosás, körömvágás, arcpakolás felkenése, bármi, amitől hétfőn hajnalban, a hét legreménytelenebb óráiban a kipihentség, a frissesség és a töretlen munkabírás látszatát tudom kelteni.
Aztán ez majd hamarosan kibővül: leckeírás ellenőrzése, táskabepakolás, kilenckor ágybaparancsolás Milyen furcsa lesz majd, amikor már nem csak az Oroszlán fogja falni a szilvás-csokis sütit, hanem a gyerekek is, és akkor nem két nap alatt fogy el egy tepsi, hanem húsz perc alatt.
Mennyi dolgom lesz majd akkor. És mennyi arcpakolás kell majd, hogy ennek a nyomait eltüntessem.
Nem, még nem aktuális, csak most gondoltam úgy igazán először bele.
Eh, ezen a lassú és kényelmetlen notebook-on még az ihletem is elmegy egy normális posztra. Csak nehogy ez is tönkremenjen. Inkább nem írok többet az informatikusokról.