Tudom, Chuck Norris már nem menő (mint ahogy a cigi sem:), (bár, ha többé nem írok ide, akkor annak az lesz az oka, hogy Chuck Norris megmutatta, tévedtem), de odabent a melóban már akkora toposzrendszer épült köré, ami folyamatosan ébren tartja a Chuck Norris-mítoszt, és -ciki, nem ciki- saját poénokat gyártunk és még mindig jókat nevetünk rajta.
A bejegyzés apropója pedig az, h vasárnap Attiláéknál voltunk, és - jobb dolgom nem lévén - órákig bámultam a tévét. Egészen egzotikus nap volt, néztem tévét! Mióta nincs, enyhén naiv rácsodálkozással nézem, meg kapcsolgatok, hogy jé, film, jé reklám, jé Discovery, RTL Klub, Tv2 stb. (A Nagyim érezhetett hasonló ámulatot a '60-as évek végén, mikor hazavitték az elsőt, és köréje gyűlt a szomszédság.)
Történt pedig, hogy átkapcsoltam a Tv2-re, ahol épp a Walker, a texasi kopó ment, és én életemben először láttam Chuck Norrist! (Vagy inkább: Chuck Norris megengedte, hogy megnézzem?) Mivel még tényleg sose nem láttam, vmi mitikus figuraként élt a fejemben, nem is ilyennek képzeltem! Őszintén szólva, valahogy (talán tudat alatt?) Jackie Chanhez kötöttem az arcát, merthogy őt már láttam, és meg voltam róla győződve, hogy Chuck Norris kínai! Chuck Norris verekedett, mindent tudott, mindent jobban tudott, sőt, mindent kétszer jobban tudott, a híres körívest ellenben nem láttam. (Pedig állítólag a Holdról is, ugye, de akkor Attiláék laknak rossz helyen:).
Mindenesetre, más most a világ, hogy láttam. Lehet, hogy  a Mikulás nem létezik, de Chuck Norris igen! Láttam!
K.

(Megj.: Minden látszat ellenére, ez a nyelvművelő bejegyzés. Mint a nyuszika a viccben: ha már megígértem...)

Nah, szóval. Kicsit én is ostorozom a magyar nyelv ellen vétőket (önmagam ostorozásától most nagyvonalúan eltekintek), és felsorolom azokat a kifejezéséket, amiktől a hideg ráz, vagy idegbajt kapok, ha úgy tetszik.
A pálmát egyértelműen az "ideg"-gel kapcsolatos kifejezések viszik. Úgy fest, vmikor a múlt évtizedben (újra)felfedezték a pszichoszomatikus betegség fogalmát, és rájöttek, hogy sok testi tünetnek lelki oka van, azaz "idegi alapon" is lehet betegnek lenni. Ez azóta leszivárgott a közbeszédbe, manapság minden nyavalya idegi alapon van, boldog-boldogtalan szájából hallani, hogy
-"idegi alapon" beteg
-"gyomoridegem van"
-a problémái az "ideg miatt" vannak
-"nem bírom idegileg"
-"ne idegejjé'"
Aztán a durvább változatok, ú.m.:
-"idegbe' vagyok" (1 hete, folyamatosan)
-"ki vagyok idegileg", változat: "ki van az idegem", netán: "ki vagyok idegelve"
-"rámjött az ideg" ('elöntött a düh, és meggondolatlanul tettem/mondtam vmit')
-sőt: "idegi alapon, szichésen(sic!) (a nagyobb nyomaték kedvéért)
-még sőtebb: "idegi alapon idegileg" (ilyent is hallottam ám!)
-és a címben említett, ami mindent visz, de be kell valljam, ezt nem jártomban-keltemben, hanem a Mónikasóban hallottam.
(Természetesen az idegőrlő, idegtépő stb. kifejezések nem ide sorolandók. Gondolom, lehet érezni a különbséget.)

A másik, közbeszédbe leszivárgós kifejezés a tudat alatt. Freud óta szoktuk tudni, hogy az micsoda, de manapság mintha indokolatlanul gyakran hangzana el. Ha az ember nem érti embertársa működését, akkor rögtön behozza a játékba a tudatalattit, még az anyukám is mondta egyszer (bár nem akarom bántani, meg nem is jellemző rá), hogy "tudat alatt biztos akarod", hát, mit tudom én, lehet. De azért ne okoljuk már mindenért a tudatalattit, nem is biztos, hogy mindent tudat alatt teszünk, aminek a motivációja nem világos.
A kategóriában a legjobb a "tudat alatt azt gondoltam", ami a villamoson ütötte meg egyszer a fülemet, mit mondjak, felszisszentem.

Aztán. Én néha mókásnak találom az igekötők felcserélését (a témában egyszer egy szemináriumi dolgozat keretében is értekeztem az aktuális szleng kapcsán), de mondjuk a le igekötőt nem kéne annyira erőltetni. Kedvenceim: lekommunikál, lereagál, és a legszörnyűbb, a ledegradál (juj).

Ha tudtok hasonlókat, csatlakozzatok!

Maradt a végére egy kis nyelvi játék (azt én úgyis szeretem:).
Nemrégiben azzal mókáztunk,melyik az az ige, amihez minden igekötő illik. Lehet tippelni. Nos, az első, amihez minden igekötő passzol, az a jön és a tesz. A második helyen is holtverseny alakult ki, az egyik a megy, ami csak úgy nem jó, hogy *megmegy. A második helyen azonban még egy ige áll, ez pedig, bármennyire is szörnyűborzalmas, bizony a baszik. (Tessék csak kipróbálni!)
A harmadik helyen a csinál áll (vö. *szétcsinál, és *átcsinál), és alig néhány kivételtől eltekintve ide tartozik még a lát, néz, beszél, mond igék is. Mókás, nemde?
(No, nem mintha ezzel a baszni előkelő helyezésével akarnám menteni magam a csúnyabeszéd miatt, de azért lássuk be, elég produktív ige. A csúnyabeszéd miatt meg lelkiismeret-furdalásom van:).
A dosszié nyelvművelő bejegyzését olvasták.
K.

Hol is kezdjem, hol is kezdjem.
Mondjuk ott, h egyszer régen, nagyon régen Legeslegjobb Barinőnek volt egy pasija, szintén Gy. Kb. másfél évig jártak, nagyon kedveltük egymást, jókat beszélgettünk, meg jó volt a humora, ami tán a legfontosabb. Mikor Legeslegjobb Barinő lapátra tette, megbeszéltük, h tkp. nem mi szakítottunk, így nem látjuk különösebb okát annak, h többé ne találkozzunk. Össze is ültünk kb. havonta egyszer 3-4 sörre (akkoriban még jobban bírtam), oszt beszélgettünk jókat, nagyokat. Aztán, ha jól emlékszem, 2004-ben vhogy elvesztettük egymást szem elől, megszakadt cimboraság, azóta szert tettem egy másik Gy. haverra, a régire meg úgy emlékeztem, mint egy jó cimborára, akivel megszakadt a kapcsolat, de jó érzés maradt utána.
Mígnem 2 hete bejelentkezett (már a számát is rég kitöröltem), és mondta, h eszébe jutottam, meg h talizzunk. Meg voltam lepve, meg majd kibújtam a bőrömből, mert nagyon szeretek sör mellett beszélgetni, és vele azt lehetett. Tegnap összetalálkoztunk. Eleinte kínos volt a szituáció, mert barátság ide vagy oda, 3 év az 3 év, semleges és közömbös témákról csevegtünk, hosszú szünetekkel tarkítva. (Közben meg folyamatosan pörgött az agyam, miről lehetne még beszélgetni, legalább addig, amíg a sör elfogy, 1 sör után már lehet kérni a számlát, és el lehet menni a fenébe, ha nagyon muszáj.) (Tudom, persze, h az igazán jó barátság onnan ismerszik meg, h akármennyi idő telik is el, mindent lehet folytatni ugyanott, ez akkor sose volt jó barátság, vagy mittudomén, mindegy már.)
Aztán csak belemelegedtünk, kikértük a második sört, megbeszéltük a magánéleti felállást (micsoda helyzetkomikum, elmeséltem, h elváltam, mire ő megkérdezte, miért, férjhez mentél?haha) Ez egyébként félelmetes, mennyi minden történt velem 3 év alatt, mennyi mindent gondoltam, éreztem stb., mégis alig pár mondatban összefoglalható: Befejeztem az egyetemet. Túlestem a tanítási gyakorlaton. Lediplomáztam. Férjhez mentem. Elköltöztem otthonról. Dolgozni kezdtem. Elváltam. Új pasim van. Meg 2 sünim. Micsoda tömör, kopogós, szikár mondatok. És így elmondva, még csak nem is tűnik nagy dolognak. Könnyed csevegés keretében bárki élete elmesélhető legfeljebb 10 tőmondatban. (Sürgősen újra kell olvasnom A lét elviselhetetlen könnyűségét.)
Aztán arra terelődött a szó, kinek mik a céljai, erre sem tudtam okos választ adni. Merthát mik a nők (emberek?) céljai általában: házasság, gyerekek, lakás/ház, karrier, boldogság stb, szóval ezek tetszőleges kombinációja. Nos, ebből az első megvolt, a másodikkal még várnék, lakásom majd lesz (vagy nem), nagy karriert nem akarok, a boldogság meg vajon mi.  (Á-val egyszer beszélgettünk arról, mi a boldogság, arra jutottunk, nem vmi nagy, rózsaszín, konstans eufória, hanem apró, jól megélt pillanatok. Micsoda bölcsesség, nemde?) Aztán, tán a sörök hatására, bevillant Vonnegut Kékszakállából ez a mondat: "Én már minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ne kelljen magam komolyan venni." Nos, ez a mondat, a kognitív disszonancia csökkentés mesterfokra fejlesztésével akár még cél is lehetne:)
Asszem, nem sikerült magam kifejezni, hagyjuk is a fenébe az ilyesmit, még a végén megint lelkisivárnak bélyegeznek, gyorsan ide is rakom az (I) jelet, mielőtt bárki vérkomolyan venné:)
Az este hátralévő része azzal telt, h Gy. berendelt magának egy Long Islandet, aminek hatására elkezdett engem roppant vonzó nőnek látni, ennek egy darabig örültem, egészen addig, míg konstatáltam, h tkp. nem a barátkozás kedvéért ülünk mi itt, hanem, egyszerűen szólva, elkezdett fűzni. (Bazmeg, ember, barátnőd van!) Ezért meg kár volt találkoznunk. Így aztán összeszedelőzködtem, elindultam hazafelé, pont lekéstem az éjszakai buszt, ami óránként jár, az Oktogontól majdnem hazáig gyalogoltam, majd' megfagytam, most meg dühös vagyok, és csalódott.
Igen, Á., te megmondtad:)
K.

Mjudtival egyszerűen nem tudunk lepörögni erről a témáról. Mindketten elhatároztuk, hogy a rézfaszú-ügy lelkes kutatói leszünk, én határtalan elszántságomban végignyálaztam vagy 200 oldalt, amit feldobott a gugli erre a kifejezésre. Vhol a 100. találat környékén a pina.hu is bejött, hm, nagy lelkesen kattintottam oda, hát, csak egy hozzászóló nickje volt. Pedig már azt hittem, árulnak ilyen vibrátort is...elvégre delfineset, nyuszisat meg kukacosat már láttam.
Tehát, arccal a rézfaszú felé. A mai napon nagyjából körüljártuk a témát, a szeminárium azzal zárult, hogy létrehozunk egy fan clubot, vagy egyesületet, mjudti szerint inkább egy alapítványt. Igaza lehet, hiszen rézfaszú barátunk valszeg védett állat, így lehetne gyűjtést szervezni a megmentésére, csoda, h a Greenpeace még nem mozdult rá az ügyre.
Ám bármilyen alapos ismeretekkel bírunk is a témában, néhány kérdés azért megválaszolatlan maradt, amit itt most megosztok, hátha vki tudja.
-hogy hívják a rézfaszú bagoly feleségét? Na jó, tudjuk, rézfaszúné, no de mi a leánykori neve? (feltételezvén, h ugyanazon faj nőstény egyedéről van szó)
-mivel ijesztgetik a rézfaszú bagolyfiókákat?
-és egy már-már a filozófia magasságaiba mutató kérdés: a rézfaszú baglyot ki viszi el?
-van-e valami köze az "azt a rézfánfütyülőjét" valamint az "a rézangyalát" káromkodásokhoz?
-az milyen, mikor a rézfaszú bagoly kivágja a rezet? (juj)
-a rézfaszú bagoly vajon bassza a rezet, amikor semmittesz és unatkozik?
-ha a rézfaszú baglyok zenekart alapítanak, akkor az a rezesbanda? és játszanak rézfúvós hangszeren is? (vagy ez utóbbi vmi egész másfajta tevékenység)

Nah, ennyi. Mint az látszik, ma fárasztó napunk volt. Nézzétek el nekem.
K.

A Stifler mamája által tett felszólításnak, miszerint írjak sokat, de vicceset ám (ami azért igen jólesett és köszi), asszem, ma nem fogok tudni eleget tenni, mert a hétvégén erőt vett rajtam vmi depresszió-féle (ami átlag kéthetente rámtör), és olyankor, bizony, a halál ferde faszára kívánom az egész világot, magamat is beleértve. Legszívesebben nyelvkiöltve mászkálnék, megnyúlt fancsali pofával, csak meg ne kérdezze vki, mi bajom, mert azt bizony nem tudom. No, nem az egyes embereket utálom, hanem általában az egészet, és az se lenne jó, ha piros üvegcseréppel vakargatnák a fenekemet, bár ezt, tegyük hozzá, még nem próbáltam. Ez a nyelvöltős fancsaliság azonnal elmúlik, mihelyt emberekkel kontaktolok, most is jó volt viszontlátni a kolléganőket, meg látni Vizitdíj Automata hozzászólását, de aztán egyedül maradok, és összehuzanok. Leginkább talán kedvetlenség, ahhoz sincs kedvem, hogy főzzek, meg, hogy egyek (pedig az előbbi az utóbbinak sine qua nonja, de ahogy nézem a dolgokat, ebből legfeljebb csak virsli lesz).
Lehet, azt kéne, hogy elkezdem beleélni magam, milyen rossz is a világ, mert globális felmelegedés van, meg környezetszennyezés, és ezen agonizálva az összes rosszkedvemet szublimálhatnám, az olvasók meg konstatálnák, nahát, ez a Katilány micsoda érzékeny lelkületű egyed, én meg szepeghetnék, hogy igen, igen... De Soma óta tudjuk, a szublimálás beteggé tesz, meg amúgy is, inkább a sebeimet nyalogatom, esetleg lehet csatlakozni:)
Ma egész nap nem találtam a helyem a gyárban, no persze, nem is ott lett volna a helyem. Merthogy mára elvileg szabit vettem ki, le is volt beszélve a főnökkel, de szombat délelőtt jutott eszembe, h az erre vonatkozó papírt elfelejtettem leadni. Akkor meg nincs mese, be kell menni. Ez hajnali fél 6-kor, mikor csörgött az óra, különösen rosszul érintett, a kollégák meg csodálkozva néztek, mit keresek odabent, mondtam, hogy mindezt a saját hülyeségemnek köszönhetem. De ekkora már megmakacsoltam magam, ha ekkora balfasz vagyok, hogy elfelejtem kiírni a lezsírozott szabit, akkor már meg is érdemlem, hogy bent legyek, kapjam be. Á. vigasztalt, édes volt, aszonta, biztos volt vmi fontos oka, hogy nekem be kellett ma jönnöm, ennek így kellett lennie, és hogy jól lesz.
Jó is lett. Csak nem nekem. Merthogy már megint sikerült akkora balfasznak esetlenül bájosnak(??) lennem, hogy csak na. A munkahelyen -  mint vérbeli sportember - mindig gyalog teszem meg azt az egy emeletet, mert én az egészséges életmódra különösen nagy hangsúlyt fektetek. Csakhogy a lépcsőházban nemcsak sportolási lehetőség van, hanem telente hideg is, így ma mégiscsak lifttel mentem, mert fázott a tüském igencsak. Jé, egészalakos tükör, konstatáltam a liftbe lépve, el is kezdtem nézegetni magam, főleg a fenekemet, hogy hogy áll rajta a nadrág, kicsit még pucsítottam is, és általában, úgy illegettem magam, ahogy mi nők szoktuk, ha azt hisszük, nem lát senki. Csakhogy. Mielőtt becsukódott volna a liftajtó, beugrott mellém egy kolléga (azelőtt sose láttam - remélem, nem is fogom!), szóval nyilván látta, mit ügyködöm éppen. A filmekben ilyenkor az szokott lenni, hogy a sármos kolléga búgó hangon mond valami nagyon vérforralót, mittudomén,  aztán ott a liftben kefélnek egy brutálisat, vagy bármi olyasmi történik, amitől oldódik a helyzet kínossága, de az én életem nem egy film (bár, egy közepesen szar Mr. Bean-epizódnak tán elmenne ez a jelenet). Szóval, a kolléga szó nélkül beszállt, én fülig vörösödtem, és a fenekem után a kezelőtáblát kezdtem elmélyülten tanulmányozni, majd, mint akit puskából lőttek ki, távoztam a liftből a harmadikon. A lányok pont a folyosón beszélgettek, én már messziről elkezdtem röhögni, kínomban, meg mesélni, legalább nekik legyen jó napjuk. Lett, úgy hiszem.
Most, hogy ezt leírtam, és vizuálizáltam az egészet, múlik a rosszkedv. Az élet nem szar, dehogy.
"Tragédiának nézed? nézd legott: Komédiának, s múlattatni fog".
K.

Elkészült a Nagy Elbeszélő Költemény második, és - jó hír - egyben befejező része.

Toldi vitéz családi körben

II.

Toldi meg nagybúsan hazafelé ballag,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Mikor utójára megállt s visszanézett,
Mint kopó, megérzi a zsíros ebédet,

Bezzeg nem busultak ám az ősi házban,
Szintén eltörődtek az evés-ivásban.
Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,
Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;

De vajon ki zörget? „Nézz ki, fiam Sára:
Valami szegény kér helyet éjtszakára:
A fiú betoppan; szive égő katlan,
Búsulás, keresés, minden haszontalan.

„Isten áldja meg a kendtek ételét is,
(Így végezi a szót), meg az emberét is.”
Másik szánva mondja: "Szép öcsém, be nagy kár,
Hogy apád paraszt volt s te is az maradtál."

"Hm, paraszt én!" emígy füstölög magában,
Csak nehéz subája suhogott nyakában;
Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;
Gazduramnak ugyis rosz a csillagzatja.

Toldi tűr azonban, bárha nem békével;
Kinálják erősen káposzta-levéllel.
Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,
Hanem van egy másik rémítő jelenség:

Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg?
Ki tudj, a hol áll meg s kit hogyan talál meg?
A levegőeget daruk hasították,
Magasan röpűltek, azok sem hallották.

Pedig a szive volt oly nehéz szegénynek.
Mint kutyák közé ha nyulfiat lökének,
Ballagott, ballagott a halk éjszakában,
Orrát szárnya alá dugta nagy buvában;

Futott, mig a szuszból gazdája kifogyott;
Azután ballagott, megállt, meg ballagott
Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,
Mint csillagok közé nyájas hold világa.

Készül a nagy mű, a best of, a Nagy Elbeszélő Költemény. Csak itt, csak nektek, íme, az első ének.

Toldi vitéz családi körben

I. ének

Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;
Fölösleges dolog sütnie oly nagyon,
A juhásznak úgyis nagy melege vagyon.

Ballag egy cica is - bogarászni restel -
Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,
Nyelvel a kuvasz is földre hengeredve,
A világért sincs most egerészni kedve:

Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek,
Az gazdasszony épp az imént fejé meg.
Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta

Boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolga
Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga;
Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.
S mily örömmel nézte Bence, a hű szolga!

A gyermek is álmos, - egy már alszik épen,
Egy, csak egy legény van talpon a vidéken,
Szerelem tüze ég fiatal szivében,
Ugy legelteti a nyájt a faluvégen.

Kisleány szoknyája térdig föl van hajtva,
Mivelhogy ruhákat mos a fris patakba’
Nézi Miklós, nézi, s dehogy veszi észbe,
Hogy a szeme is fáj az erős nézésbe.

Tenger virág nyílik tarkán körülötte,
De ő a virágra szemét nem vetette;
És az eresz alól gyönyörködve nézi,
Hogyan játszadoznak csintalan vitézi;

Jaj-keserves annak, aki jut kezébe,
Szép hosszú hajára, gömbölyű keblére.
De Toldinak a szó szívébe nyilallik,
És olyat döbben rá, hogy kivűl is hallik.

Azzal a nehéz fát könnyedén forgatja,
Mint csekély botocskát, véginél ragadja;
Jobbra is, balra is; s mindevvel mit akar?
Nem tudta, mert nagy volt fejében a zavar.

Nah, túlestem a sörözésen, a a fiúkollégát meg sajnálom, hogy elmegy, aranyos nagyon, csak még nálam is nagyobb nyúl, így túl sokat nem tudtunk beszélgetni.
Hazaérésemkor Attila bejelentette, posztot fog írni. Nohát, épp ideje volt, már kezdtem azt hinni, soha többet nem ír, mert kompromittálónak tartaná, h erre a blogra írjon a múlt heti történések után:P
Így át is adom neki a terepet, én úgysem tudnék semmi mókásat írni most, de nem bírom ki, hogy ne írjak azért egy kis sünséget.
Boldizsár, a hosszúfülű, Attilával lakik egy szobában. A doboza ott van, ahol Attila számítógépe, a sün pedig éjszakai állat. Mostanság Attila is éjszakába nyúlóan ébren van, sztem pont ezt fogja taglalni, miért. Boldizsárnak van egy mókuskereke, amit kívülről szokott hajtani, ezzel jó nagy zajt csap, mert a kerék nyiszorog veszettül, de a sün épp ezt élvezi, mert imád zajt csapni. Én már hozzászoktam, hiszen kb 3 éve kis megszakításokkal sünikkel élek együtt. Attilát viszont zavarta a nyiszorgás, először csak ógott-mógott, aztán felrakta a kereket Boldizsár házikójának tetejére, legyen már csend, amíg a számítógép előtt ül. Én már félig aludtam, arra ébredtem, hogy Boldizsár hangosan kapar, nagyon küzd valamiért. Mire kimentem, a kerék már le volt rugdosva a házról, Attila meg veszekedett a Boldizsárral. Mondtam neki, a szoba a sün területe is, az éjszaka közepén pedig joga van akkora zajt csapni, amekkorát csak szeretne, meccseljék le, de igazából Attilának kellene már éjfél körül ágyba bújni, merthogy másnap meló van, és korán kel.
Kicsit össze is kaptunk, mert Attila úgy vélte, joga van ahhoz, h nyugodtan és csendben nézze a filmet, én meg, mint valami sünjogi ombudsman, bevédtem a sünt, hogy márpedig akkor kerekezik, amikor az neki jólesik, és nem hagyom, hogy ebben akadályoztatva legyen. Azzal is érveltem, hogy a süni volt itt hamarabb, így a süni szempontjából Attila a betolakodó, mert hivatalosan csak augusztusban költözött ide, akkor került a számítógépe abba a szobába, ahol Boldizsár már egy éve lakozik.
Az álláspontok itt megmerevedtek, mígnem Attila 2 napja elő nem állt azzal, hogy megolajozza Boldizsár kerekét. Kíváncsi vagyok, erre mit lép a hosszúfülű:)
K.

Csak a munka. Holnap meg megyünk ünnepelni, elbúcsúztatjuk a csoport egyetlen fiúkollégáját:(meg karácsonyozunk, pfff. Szerintem a fönci megneszelte, hogy páran összejárunk meló után időnként, aztán gondolta, csapatépító jelleggel összetrombitálja az egész csapatot, nehogy már a többiek kimaradjanak. (Biztos még nem hallott a természetes szelekcióról. Nem véletlenül nem szoktuk hívni a többieket...ej, de gonosz vagyok. Szégyenkezem. Még a végén virgács lesz belőle. Bár attól legalább nem nő a fenekem, csak piros lesz:) Csak szimpla sörözés lesz, semmi rongyrázós céges parti, mármint nekem még sörözés se igazán, max egy kori, kettőtől már berúgnék, mint az albánszamár, az meg az álmoskönyv szerint sem jó, mikor az ember a főnökével van.
Viszont nem tudom, ma jön-e a Mikulás, avagy már tegnap meg kellett volna jönnie? Kérdezgettem, hallottam ezt is, azt is, valakinél már tegnap megjött, de ilyen BKV-s viszonyok közt nem csoda, ha még nem ért ide, biztos nem fizetett pótdíjat a puttyonyára, oszt megverték az ellenőrök, aztán azt mondták, hogy a Mikulás ütött először. Legjobb persze az lenne, ha mindkét nap jönne. Tegnap este későn értem, Attila meg hosszú piros köntösben szokott flangálni itthon, nem bírtam ki röhögés nélkül, hogy na, mi a faszt hozott a Mikulás, de ma már biztos hoz csokit is:)
Tegnap ráadásul bűnbe estem, elmentünk szinténbölcsész kolléganővel vásárolni könyvesboltba, én meg klasszikus addiktív tüneteket produkáltam. Ha beszabadulok egy könyvesboltba, képes vagyok a holnapután faszát is megvenni, tegnap is 7 könyvet tettem a kosárba szűk fél óra leforgása alatt. Aztán összeszámoltam, hogy ez egy vagyon lesz, majd leültem egy székre, és törtem a fejem, mit is tegyek vissza a polcra. (Borzasztó volt!) Végül csak 5 könyvet vettem meg. Egy vagyonba került, de meg tudom magyarázni. 3 ajándékba megy, ez tiszta sor. A másik kettő, meg hát, az egyik egy Kundera-regény, amit még nem olvastam, finom kis remegések futottak végig a gerincemen, mikor megláttam (a kis könyvtárunkban nincs meg), a másik meg Coelhótól a Zahír, Vizitdíj Automata ajánlására:). Viszont fenékbe rúgom magam, ha még egyszer ajándékvásárlás címén magamnak merek venni valamit!
Tegnap este voltunk moziban is, megnéztük az Estét szinténbölcsész kolléganővel, igen-igen jó film. Ha a katarzisélmény vmi olyasmi, h az ember a film után egy órán át nem tud megszólalni, csak időnként annyit, hogy hú, bazmeg, akkor ez az volt. Romantikus, de nem nyálas, és nagyon érdekes kérdéseket feszeget. Pár apróság még ma is bevillant, pl., hogy milyen jó karakter is volt Lila anyja (ismerős arcú színésznő játszotta, de szégyengyalázat, nem jut eszembe a neve). Volt néhány jelenet, amikor a könnyeimet nyeldekeltem, és a kolléganő felől is időnként gyanús szipogás hallatszott, de annyira nem vagyunk jóban, h egymás vállán bőgjük ki magunkból a látottakat, így aztán film után szépen hazamentünk.
Le kéne szoknom a csúnya beszédről.
K.

Egyszer régen, nagyon régen olvastam vmit vhol arról, h ahogy viselkedünk társasjátékozás közben, az tkp. a valódi személyiségünket modellezi le, kendőzetlenül. Merthogy játék közben felfedjük azt az énünket, amit társas szituációkban egyébként igyekszünk elleplezni. pl. az embert a játék izgalma magával sodorja, így kevesebb figyelme koncentrálódik arra, h viselkedjen. És jól megmutatkozik, hogyan viszonyul az ember a győzelemhez, vereséghez, milyen stratégiát választ, próbálja-e legyűrni a többieket, vagy kooperál, stb., stb., egyáltalán, a társasjáték a való élet piciben.
Érdekes felvetés, egyet tudok vele érteni. Nálunk (értsd a szüleimnél) az volt szokásban, hogy még a Ne nevess koránt is úgy játszottuk, hogy nem kiütöttük egymást, hanem egymás mellé léptünk. A játék ezáltal persze még értelmetlenebbé vált, de a tény, h így játszottuk, jól leképezi a családi viszonyokat. Most, hogy rá vagyunk kattanva a Catan telepeseire (ha ellátogatok a szüleimhez, mindig lenyomunk 1-2 partit), bevezettünk néhány házi szabályt. Utáljuk a rablót, mert azzal csúnyán lehet szopatni a játékostársakat (lapok eldobatása+húzás), ezért bevezettük az első körben nincs rabló intézményét. Sőt újabban, ha vki először hetest dob (ez jelenti a rablót), akkor sem jön a rabló, hanem majd, ha legközelebb hetest dob, az lesz érvényes. És hatalmas sértődések szoktak lenni belőle, ha vkinek a mezőjére többször kerül a rabló, mert mondjuk jobban áll. (Igen, felnőtt, huszon- és ötvenéves emberek képesek összeveszni ezen!) Attila meg csak ámul és bámul, mert ő más stílusban játszik. Míg mi igyekszünk megegyezni, ki merre akar terjeszkedni, hogy lehetőleg ne zavarjuk egymás köreit, addig Attilának esze ágában sincs kooperálni, ő verseng, aki hamarabb odaér, azé lesz a mező-alapon. (Igaza van, ez a játék valójában erről szól.)
Mindannyian nehezen viseljük, ha veszítünk, apum és a húgom sokszor bemorcol és káromkodik, néha én is, Attilánál meg beindul a kognitív disszonancia csökkentés, ugyanis, ha én nyerek Catanban (ez elég gyakran előfordul), akkor szerencsejáték, ha pedig ő (ez ritkább), akkor meg stratégiai. Az indulatok akkor feszülnek igazán egymásnak, ha a 2 játékos által játszható Catan kártyajátékot játsszuk, a vége nemegyszer csúnya összeveszés, anyázás, ebben én is vastagon benne vagyok, nem bírom elviselni, ha legyőz. (Mástól jobban viselem.) Ha hold 'em-et játsszunk, abban jobban az esélyei, ahhoz én hülye vagyok, fene se fogja számolgatni, mire mekkora esély van, Attila mérnök-agya meg egy leosztásnál 3-4 programot futtat le párhuzamosan, no meg, ő vizsgázott sztochasztikából, én meg örülök, ha le tudom írni helyesen ezt a szót:)
Legújabb kedvencünk a Carcassone, az is stratégiai játék, végtelenül egyszerű szabályokkal, ám annál bonyolultabb stratégiát követel. Várakat, utakat kell építeni, meg mezőket befoglalni, a cél minél több pont megszerzése. Mivelhogy a férfiaknak jobb a térlátása (és nekem eszem ágában sincs Attilát kizökkenteni ebbéli hitéből), így ezt legtöbbször Attila nyeri, nincs is ezzel gond, kicsit bosszankodom ugyan, de a fő baj az, hogy ő mindig fifikásan beszáll az én váram építésébe, aztán addig mesterkedik, amíg engem kitúr onnan, aztán övé a vár, enyém a lekvár. Én sose mászom bele az ő várába, útjába, a sajátjaimat próbálom építgetni ügyesen, és rettenetesen fel bírom húzni magam, ha már a sokadik váramból penderít ki. Ennek a vége is többször csúnya perpatvar, durci-morci fél napig. Legutóbb P. szólt ránk, hagyjuk már abba, faszér kell veszekedni akkora hülyeségen, hogy kinek hány parasztja fekszik egy mezőn.
Szóval akkor ez most mi? A kapcsolatunk modelleződik le egy-egy társasjáték során, azaz a kapcsolatunk folytonos versengés, dominanciaharc? Persze vannak erre utaló jelek, de azért nem olyan markánsak, mint ahogy ez megmutatkozik egy-egy játék során. Más párok is, akik amúgy jól megvannak, képesek elválni egy-egy játék közben, láttam én már olyan összeveszést kártyaparti végén, mehettek utána a Balázssóba békülni:)
Nem megy ki a cikk a fejemből. (Csak tudnám, hol olvastam.) Kicsit ráparáztam, mi van, ha a nagy ellentétek manifesztálódnak játék közben, és nem is kompatibilis a személyiségünk, csak most még nem látszik? Mi van, ha nem is illünk össze? És ha egy átveszekedett parti végén egymásba döfjük a nagykést?! (Biztos azon is összekapnánk, ki szúrjon először.)
Végső kétségbeesésemben felcsaptam egy horoszkópot, mondaná már meg, hogy is vagyunk mi ezzel a kompatibilitással. (Ez már tényleg a vég, ha én horoszkópot olvasok.) Nos, ott aszonták, a bika meg az oroszlán (én vagyok a bika) kapcsolata szenvedélyes, tüzes, nagy harcok vannak, látványos összeveszés-kibékülések, állandó kísérletek egymás legyűrésére, és úgy általában, nem kimondottan összeillő páros. Nesze nekem. Viszont a bikáról és a szűzről (voltférj a szűz) meg csupa jót olvastam annak idején, például azt, hogy egyenesen házasságra termett páros. Nos, az lehet, de nem egymással...
Fenébe a horoszkóppal, megmutatom juszt is!

Egyébként megnéztem a jövő évi horoszkópomat is. Azt jósolták, jövőre vagy férjhez megyek, vagy szakítok. Micsoda perspektíva:)
K.

Futnom kell egy levezető kört, mielőtt továbblépek. Tegnap lazítottam, a blog környékét is elkerültem, muszáj volt, annyira telítődtem mentálisan (meg sörrel, így kicsit másnapos is voltam, akkor meg legbölcsebb, ha hallgatok).
Ma viszont meg már hiányzik, ráadásul szabin vagyok, fő a töltött káposzta, csak néha meg kell rázogatni, nincs jobb dolgom, mint itten fecsegni, okoljátok érte a töltött káposztát.
Szóval, leültem, megtisztogattam a kis blogot a köpködések nyomától, és megállapítottam, szeretem nagyon, oly sok viszály után is. (Annak meg, h kaptam pozitív visszajelzéseket is, különösen örülök, itt és most mindenkinek megköszönöm.) Szeretek leülni ide, és 2-3 naponta írogatni, egyáltalán, szeretek írni, ifjabb koromban még verseket is írtam, aztán beláttam, amit be kellett látnom.
Másrészt meg, ez egy picike, alignéhány olvasóval rendelkező blog, és ez így is van jól, szerintem. Nem vágyom rá, hogy "felfedezzék", hogy ez legyen a nagy megmondóblog; nekem (nekünk) kellemes perceket szerez, és ha az idelátogatóknak is, akkor a célját el is érte. No, nem arról van szó, h nem fogadom szívesen az ellenvéleményeket, dehogyisnem, beszélgessünk, ha nem érdekelne, akkor letiltanám a kommenteket, vagy mittudomén, csak regisztrált felhasználók olvashatnák, biztos ilyet is lehet, vagy egyáltalán nem is írnék, az lenne a legkényelmesebb. Mikor megírtam az ominózus karácsonyi posztot, akkor is ez volt az előfeltevésem, h elironizálgatok itten (magamon is!), páran olvassák, aztán másnapra el is felejtjük az egészet. Fene se gondolta, hogy ez lesz belőle. Nem mintha nem vállalnám nagy nyilvánosság előtt is (a cinizmus nem bagatellizálás, sőt). Hogy vmi rossz, de tán mégis kifejező hasonlatot találjak, kicsit olyan volt, mintha csevegnék a barátnőmmel egy kávézóban, ahol legfeljebb a szomszéd asztalnál ülők hallhatják a beszélgetést, és szólhatnának bele, aztán egyszer csak a Mónikasó kellős közepén találom magam, ejha.
Egyszer ugyan megesett, h Attila posztja kikerült az indexre, de az egy jól megírt, tényekkel és érvekkel alátámasztott, publicisztikai stílusban írt dolgozat volt. Ezzel szemben az én írásaim, inkább merő fecsegés, sokszor még a témát sem tudom tartani, elkalandozom, plusz át vannak itatva személyességgel, ami meg - lássuk be ismét- vajmi kevés érdeklődésre tart számot. De én így szeretek írni, így aztán így is fogok, no de erről már írtam egyszer, nem ismétlem magam.
Jaj, most, hogy visszaolvastam a Mónikasós részt, ütött szöget a fejembe, nehogy már félreértés legyen, a költő nem azt akarta ezzel mondani, hogy minden hozzászólás Mónikasó szintű volt, dehogy. Az egyetnemértők közt is sok érdekes gondolat volt, ezért szórakoztam remekül rajtuk, bár lehet, h nem ez a legjobb kifejezés rá, de már nem mondok helyette mást, nehogy az legyen, h nem vállalom fel.:-P
Még egy gondolat az iróniáról. Ilyen az alapbeállításom, igyekszem meglátni mindenben, és olyan magától értetődőnek tűnt, h másoknak is levágós lesz, miről szól ez az egész. Aztán ki tudja, néha túlzásba esem, mert esetleg ott is iróniát látok, ahol nincs is, vö. a Tizenegy percet, amit akár Az alkimista paródiájaként is olvashatnánk, de valószínűsítem, Coelho mégsem ezzel a szándékkal írta meg. (Basszus, erről is írtam már, mi ez itt, létösszegzés?!).
Tán annyit lehetne, hgy az ironikus gondolatok elé teszek egy kis (I) jelet, (mint a bölcsészesdiségek elé egy (B)-t), hogy legalább így jelezzem, a következőkben szigorúan nem komolyan veendő gondolatok fognak elhangzani. Hátha segít:)
Ez elé a poszt elé nem kell.
K.

Kb. két hete, mióta az első műkarácsonyfák megjelentek a plázákban, konstans hányingerem van. Jaj, ne már, megint! Basszus, az előzőt is épphogy kihevertem. Ez a tél végi ünnepkör teljesen hazavág. Merthogy november végétől (néhol már a közepétől) a csapból is az folyik. A boltokban jinglebells meg más karácsonyi csengőfrász, a Sláger Rádióban puha angyalszárnyak suhognak a fahéjillatú, meghitt családi ünnepen. A női magazinok másról sem írnak, minthogy készülődni kell az ünnepre, mert készülődni jó, de aztán milyen jó lesz majd karácsonykor. Valaki szánjon már meg, és árulja el nekem, ugyan mégis mi a halál ferde fasza olyan jó a karácsonyban??
Jött a pozitív énem, beszólt, h legyek már pozitív, így megpróbálom számba venni (azt legalább szeretem, hihi). Ebben segítségemre volt az egyetlen fiúkolléga a csoportban, akivel mostanság egyre többet dumálok, igazán kár, h januártól elmegy. Szóval, szerinte a karácsony jó. Feltettem neki az iménti kérdést (némileg azért kulturáltabb formában), és sorolni kezdte. Hogy együtt van a család. Igen, de 1. a család máskor is együtt lehet, szokott is, az mondjuk tényleg jó. 2. attól, h kari van, még semmivel sem jobb a családnak együtt lenni, sőt. Én mindig frusztrálódom attól a média prezentálta sűrű sziruptengertől, mikor együtt örül a család, és mosolyog, és mindenki jaj de nagyon hepi, mert karácsony van, és az milyen meghitt, mikor együtt örül a család. (Mindezt a Blikk Nők szerkesztői levél stílusában.) De minek? Mindenki számára ismert tény, hogy a szentnapon az egész család irgalmatlanul összevész, még jó, ha szentestére kibékülnek (de néha akkorra se), és ha vkinek nem jó a családja, akkor karácsonykor sem fognak angyalszárnyak suhogni a lakásban, legfeljebb tányérok, utána zuhanórepülés. Nekem legalább jó együtt a családdal - persze, csak ha bizonyos peremfeltételek teljesülnek. Meg a Nők Lapjában, ahol bemutatják, hogyan kell készülni adventkor, hogy az ünnep minél meghittebb legyen (még egyszer leírom ezt a szót, hányok), és mutatják a mintacsaládot, akiknek milyen jó, mert van szeretet, meg egyetértés, és számukra a karácsony nem a pénzről szól. Jó nekik. Egyébként de, a karácsony a pénzről szól, költsed, akkor is, ha nincs, vegyél fel személyi hitelt, Christmas Construction, az idei karácsony tényleg emlékezetes lesz, 72 hónapig biztos nem felejted el. Mert mindenkin kitör a költekezési láz, hisz karácsony van, meg kell venni, be kell szerezni, egész évben szoptunk, most jön a megérdemelt jutalom, mp3lejátszó, házimozi, márkáscipő, és mellé az irdatlan nagy zabálások, első hányásig, hiszen karácsony van, most lehet, és most kell, mert majd megint egy évig nem lesz ilyen. Az ember ilyenkor persze magával is nagyvonalúbb, megenged magának is ezt-azt, hiszen karácsony van, meglepem magam, januárban a bankszámlám egyenlegével is. (Én a tavalyi ünnepekhez kapcsolódóan vettem magamnak 1 csizmát, sminkkészletet, egy nadrágot, legalább 3 felsőt, drágacsokit, továbbá fogalmam sincs, az év végi jutalom felét mire basztam el.)
És a kaja, mondta a kolléga, az is jó ilyenkor. Persze, hiszen karácsony van, most aztán mindent, drágát, különlegeset, amit egész évben sajnáltunk magunktól, tömjük magunkat, mert mindjárt itt a január, és ehetjük a köleskását sok cukorral, mint Nyilas Misi. Ja, bejgli csak egyszer van egy évben, legalábbis nálunk, az legalább tényleg kurva jó, én sütöm már harmadik éve, mákosat, diósat, gesztenyéset. 2 éve sütöttem 16 rudat, vittem belőle voltférj egész családjának, a nagymamája össze is szalajtotta az egész kis zalai falut, és dicsekedett, micsoda tüchtig unokamenye is van nekije. (Azóta ezt nyilván nem egészen így gondolja. Zárójel bezárva.)
Viszont attól, hogy karácsony van, az embernek nem nő még egy gyomra, tehát csak ugyanannyit bír zabálni, mint átlag hétköznap, így a vége gyomorrontás, nekem rókát is mindig hoz a Jézusba (igen, 3 sugárban), nyilván, mert jó kislány voltam.
Aztán az ajándékfrász, az örök kérdés, mit vegyen az ember, mert csak a személyre szabott ajándékoktól lesz az ünnep igazán meghitt. (Megyek hányni.) Ja, a naggyon személyes ajándék. Ettől kiborulok, Attila tudja, miért, az ő kedvéért nem írom le. Az ajándék meg drága, az igazán ütős ajándék tényleg az, főleg azért, mert sok mindenkinek kell venni. Kézügyességem meg nincs, így a handmade tárgyak eleve nem játszanak, művészi hajlamom sincs, a kreativitásom jelenleg a blogolásban összpontosul, azt meg mégse lehet, h karira mindenkinek küldök egy e-mailt, benne a blog linkjével.
Másnap meg a templombamenés, főként csak a kaja miatt, a lelkész rosszul beszél, unom, dobolok az ujjammal a karzaton, aztán meg lelkifurdim lesz, hogy untam a prédit, meg, hogy idén sem érintődtem meg, és alig bírtam megállni röhögés nélkül az énnekkar vernyákolását. A templomban rettentő hideg van, jah, kérem, nincs pénz fűtésre, szegény az eklézsia, mint a templom egere, másfél óra alatt minden bűnömet megbánom, kockává fagyok, a gyehenna tüze nem is tűnik már olyan rettenetesnek. (Ha ilyeneket írok, biztos oda is kerülök.)
De, hogy a pozitív énem is megkapja a magáét, gondoljuk csak végig, a kaja mégiscsak jó, az mondjuk 45 perc a karácsonyból, a fadíszítés is jó, mindig rácsodálkozom a csudaszép üvegdíszekre, az mondjuk még fél óra, ami jó, plusz az ajándékozás, az mondjuk húsz perc. Tehát ott tartunk, hogy nettó 95 perc, ami jó a karácsonyból, a maradák időben meg igyekszem jól besangriázni, karácsonykor ugyanis mindig azt iszunk.
Boldog karácsonyt mindenkinek.
K.

Kisebb koromban sokszor voltam bántás tárgya, meg nyilván pletykáltak is a hátam mögött, de akkoriban annyira a szociogram szélén álltam, h még az sem jutott el hozzám, h egyáltalán pletykálnak rólam. A helyzet azóta változott, a munkahelyen pl. meglepően jó a szociális státuszom, ehhez is hozzá kell szokni. De ilyen előélettel még sokkal rosszabbul érint, ha igazságtalanul bánnak valakivel.
A második emeleten régóta megy a para azon, h a női vécé össze van szarva, és vérezve is, néha úgy néz ki, mintha disznót vágtak volna ott. Emiatt megy a levelezés, üzengetés az ismeretlen elkövetőnek, néha vitriolos, néha szimplán bunkó stílusban, de eleddig senki nem tudta, ki is hagyja ilyen állapotban maga után a vécét.
A minap a másodikon volt dolgom, beszédbe elegyedtem az ottani kollégákkal (Isten óvjon legtöbbjüktől, még jó, h a harmadikon lakom), és ismét szóba került az összerondított vécé. Meg is jegyezték, h sejtik, ki lehet az elkövető, majd miután a lelkemre kötötték kis piros masnival, h nem mondom tovább, megmondták a nevét. Csak néztem nagyot, hogy  miért pont ő? Meg is kérdeztem, ugyan miből gondolják, hisz nem szaros a segge (vagy legalábbis nem látszik), nincsenek rajta vérnyomok havonta egy hétig stb. Erre azt felelték, hogy ránézésre úgy tűnik, az illető az, belőle kinézik. Basszus. Sokkot kaptam. Szaladtam fel a harmadikra az enyéimhez, és jobb híján az egyetlen fiú kollégára zúdítottam a felháborodásomat. Nyilván nem mondtam a kollegina nevét, nehogy véletlenül ezzel terjesszem tovább a pletykát, csak kiakadtam azon, h vkiről ilyen gusztustalanságot terjesztenek pusztán azért, mert kinézik belőle. A kollégák közül senki nem szakadt, nem büdös, nem koszos, így nyilván más a rosszindulat forrása. Szegény leányzónak meg valszeg gőze sincs, h ezt terjesztik a háta mögött.
Több kolléga fel van háborodva amiatt, h diplomás, intelligens több nyelvet beszélő nők összeszarják a vécét, és nem takarítják ki maguk után. Én meg fel vagyok háborodva amiatt, h diplomás, intelligens, több nyelvet beszélő nők minden bizonyíték híján ilyesmivel vádolnak meg valakit, és ezt gond nélkül terjesztik is a háta mögött. Szerintem ez gusztustalanabb dolog, mint összeszarni a vécét és úgy hagyni. Pfúj.
Ráadásul az első gondolatom rögtön az volt, basszus, az én hátam mögött milyen pletykát terjesztenek?? Valszeg addig jó nekem, amíg nem tudom.
Hát, ez van, ha az ember sok nővel dolgozik együtt. Pláne, ha egyk-másik még bp is. A nők néha viperák tudnak lenni.
Egyébként be kell valljam, én is pletykás vagyok, és imádom B. kolléganő olyan mondatait, amik úgy kezdődnek, hogy én nem akarok pletykálni, de... De rosszindulatú, gusztustalan, másoknak ártó pletykát soha nem terjesztettem. Ha rajtam múlik, a vécés pletyka sem terjed tovább. De nem rajtam múlik, attól tartok.

 

Basszus, elég volt, egyszer és mindenkorra! Torkig vagyok! Azzal, h én vagyok az, aki folyton kiborít, nekimegy, és mindenféle más kínos szituációba keveredik.
Aki ismer, azt tudja, aki meg nem, annak meg elmondom, hadd szörnyülködjön, h mindig mindennek nekimegyek, mindent kiöntök, folyton megbotlom, a kínos elszólásaimról (vö. csinos lányok stb), és egyéb kellemetlen kalandjaimról nem is beszélve.
Ma reggel is, szedem a lábam az udvaron bent a cégnél, késésben voltam, meg szoknya-csizmában, a kolléga előre is engedett az ajtóban (Pease óta tudom, ilyenkor megnézi a fenekemet is), én meg megköszöntem, majd a nagyobb hatás kedvéért piruetteztem is egyet, kis híja volt, h hasra nem estem, akkor lett volna csak látnivaló! Fülem-farkam behúzva sompolyogtam az irodámba. Felszórhatnák sóval azt a kurva udvart!
Vagy, hogy csak az elmúlt pár hónap nagyobb volumenű terméséből mazsolázzak, hivatalos voltam Attila nagyszüleihez ebédre. Hű, az nagy dolog, ott aztán jó benyomást kell kelteni, a lehető legártatlanabb arccal kanalaztam az ételt, és inkább meg sem szólaltam, ilyenkor az a biztos.  Már majdnem sikeresen abszolváltam is a feladatot, le sem ettem magam (vendégségben gyakran előfordul - kizárólag ott, otthon sosem), lélegeztem volna fel, mikor behozták a kávét. Amit én azzal a lendülettel borítottam is ki a hófehér ünnepi damasztabroszra, csak, hogy úgy igazán belophassam magam a nagyszülők szívébe, és emlékezetessé tegyem a családi ebédet.
Mikor Attilával még csak barátkoztunk, rá is sikerült ráborítanom egy pohár kávét bent a cégnél, azóta rendszeresített magának bentre egy tartalék inget is. Ő állítja, azért, hogy legyen kéznél, ha fontos tárgyalásra kell mennie, de szerintem épp az ilyen esetek miatt...
Néhány hete ünnepeltük Attila anyukájának a szülinapját egy puccos étteremben. Elegáns blúzban feszítettem, határozott dekoltázzsal, koccintás után az első kortyot bele is löttyintettem. Folyt a bor bele a cicimbe, Attila anyukája próbálta menteni a helyzetet azzal, hogy a gyümölcssav jót tesz a bőrnek. Hát, én fülig vörösödtem tőle.
Régebben történt, hogy a barátnőm felcsábított a tízemeletes panelházuk tetejére, mondván, ott napozhatunk félmeztelenül, úgysem látja senki. Le is vetkőztünk, hanyatt vágtuk magunkat, aztán egyszer csak férfihangok ütötték meg a fülünket. Felugrottunk, ott állt 3 fiú, akik, hm, a szép kilátásban gyönyörködtek. A barátnőm váltig állította, hogy azelőtt soha senki nem járt a háztetőn, ő már sokat napozott ott korábban is. Én azóta nem.
Nyáron meg strandoltunk Attila húgával meg a pasijával, nekik is elég hamar sikerült bemutatkoznom. Elmentünk a büfébe, majd egyik kezemben egy kávéval, másikban egy sörrel megindultam az egyik szabad asztal felé. Nem vettem észre a kőpadkát, megbotlottam, a kávét magamra is öntöttem, forró volt. Aztán az asztallábban is elbotlottam, és a sört is magamra borítottam, mondjuk, kellemesen hűtötte a forró kávé helyét, de állhattam be újra a sorba. Vettem még egy sört, odafigyeltem a padkára, meg az asztallábra is, aztán leülés közben majdnem az újabb sört is kiborítottam, de Attila ügyesen elkapta, alig folyt ki pár csepp. De az előadás ezzel még nem ért véget. Visszamentünk a pokrócokhoz, hasra vágódtunk napozni, mi Attilával egymás mellé, a húga meg a pasija velünk szemben. Attila később felállt, bekente a hátamat, én meg fel akartam állni, nem vettem észre, h az egyik lábával rajta áll a bikinialsóm megkötöjén. Feltérdeltem, a bikinialsóm kioldódott (azóta dupla csomóra kötöm ám!), a bugyi lecsúszott rólam, én meg ott térdeltem alul pucéran, Attila rokonaitól kb fél méterre. Ráadásul káromkodtam is egy hangosat, amire az is odanézett, aki eddig nem, így még több szemtanúja volt a jelenetnek.
Ám a sorozat folytatódott. A minap Katalin napot ünnepeltünk Attiláéknál, elmentem pisilni, a faterja meg rám nyitott, már épp álltam fel, hogy húzzam fel a bugyimat, így ő is premier plánban látott alul pucéran. Basszus, shogy fogom lemosni magamról, hogy direkt mutogatom a puncimat Attila családjának?! Ahogy belegondolok, már csak Attila anyukája van hátra. Csak azért, hogy ne feszélyezzen a tudat, hogy ez - magamat ismerve - előbb-utóbb be fog következni, talán azt kéne, hogy legközelebb, mikor látogatóba megyünk, egyszerűen lehúzom előtte a bugyimat, essünk rajta túl...

A barátaim nyugtatnak, nincs ezzel gond, ne lássam ilyen sötéten, ezekkel a húzásaimmal a "bájos esetlen" kategóriába tartozom. De szerintem ez már inkább a "balfasz" kategória, bár meg kell hagyni, sok mókás percet tudok szerezni ezzel a környezetemnek (no meg kínosat - magamnak). Még jó, h tudok nevetni magamon, ha már. Bár, mikor napi szinten csetlek-botlok, az nem mindig vicces. Mert természetesen hét nem telik úgy el, hogy egy kisebb kaliberű kellemetlenség ne érjen, csak ezeket el sem mesélem, nem izgi, hányszor megyek neki az üvegajtónak, vagy botlom meg a lépcsőn, hogy széthullanak a kezemben lévő papírok - mindezt nyilván legalább 5-6 fős közönség előtt. Múltkor épp B. kolléganőnek ecseteltem a cégnél a konyhában, mennyivel jobban viselem Attila állandó számítógépezését, ha ki vagyok pihenve és ki vagyok elégítve. Majd hátrafordultam, 4 srác állt az ajtóban, csak mosolyogtak, még jó, hogy nem ajánlották fel a szolgálataikat...
Szóval, fog ez valaha is javulni? Leszek én valaha is magabiztos, talpraesett, rátermett nő? Háát...
K.

Tegnap létrejött a nagy találkozás. Úgy fest, Vilmos egészséges, az élősködők kiirtattak belőle, így zöld utat kapott a Boldizsárral való ismerkedéshez. Még sosem volt szerencsém megtapasztalni, két sün hogy viselkedik egymással, pláne két eltérő "márka". Így aztán kíváncsian lestem, vajon mit szólnak egymáshoz.

Húhúhúhúhú, de kiakadtam! Olvastam az nlc-n egy cikket Somától, és mivel ott nem volt fórum, h beszóljak neki, hát megteszem itt. Hogy csak úgy nyekken.
Szóval, egy 5 éve párkapcsolatban élő leányzó írt a nagy megmondóasszonynak, h a pasija szeretné kipróbálni a szexet hármasban - nő bevonásával, természetesen. A leányzó tart ettől, tele van kételyekkel, kérdésekkel, hát, pont a legjobbhoz fordult.
Mamagésánk először is elmélkedett egy sort arról, h nem birtokolhatunk senkit, még a párunkat sem, sem annak gondolatait, sem vágyait stb., így aztán ha a pasi erről fantáziál, akkor a leányzó nem tehet semmit, még ha megfeszül, akkor se. Ha itt abbahagyta volna, még nem is lett volna gond.
A pasi e vágyát vagy megéli, vagy szublimálja, vagy elfojtja, ám ez utóbbi 2 esetben akár gond is lehet, int minket mamagésa, ugyanis "valamit meg kell élni, különben betegíteni fog, ha nem tesszük meg". Tehát, szegény-szegény pasi, még a végén belebetegszik, ha a csúnya rossz prűd konzervatív barátnője nem teljesíti a vágyát. Következzen egyperces néma vigyázzállás minden pasiért, akinek a barinője nem hajlandó hármasban, ezért elfojtott vágyai miatt előbb-utóbb beteg lesz.
Ezt követően Soma megnyugtatja a kétségbeesett delikvenst, nem is olyan nagy baj, ha a pasi esetleg másutt, más nőkkel elégíti ki ezt a vágyát, mert "feldobottabb, felszabadultabb lesz a kedvesed, és ezt az élményt hazaviszi neked, új színeket, ízeket, friss szenvedélyt hozva a kapcsolatotokba. Hacsak a gyanakvásoddal, féltékenységeddel, görcsös birtoklásoddal meg nem fojtod őt, pokollá téve mindkettőtök életét. Márpedig a szeretet arról szól, hogy örülünk annak, amitől a másik boldogabb, teljesebb, szabadabb, szárnyalóbb, kiteljesedettebb." Ezt gésanéni egy költöi hasonlattal is megfejeli, melyben a a férfiút egy madárhoz hasonlítja igen érzékeletesen, amely akkor boldog, ha szárnyal, ellenben, ha kalitkába zárják, akkor meg szomorú lesz, és ezt nyilván a csúnya rossz prűd konzervatív barátnő sem akarhatja. Hadd szárNYALjon az a madárka mindenfelé szabadon! És Soma szerint egy ilyen a félreszárnyalás egy biztos, stabil lábakon álló, érzelmileg erős kapcsolatot nemhogy megrontana, hanem még meg is erősíti, mert ha igazi a szerelem és az összetartozás, akkor azt egy másik emberrel való örömszerzés nem gyengítheti, sőt! Hacsaknem a delikvensnek kevés az önbizalma, mert abban az esetben próbálja magához  láncolni a partnert, és akkor kalitkaeffektus, szárnyaszegett madár, és tél, és csend és hó és halál.
Mivel a levélíró említi, maga is vágyna arra, h kipróbálja egy másik lánnyal, Soma elmélkedik egy sort az ösztön-énről és a szuperegóról (lám, pszichológiailag milyen művelt is ő), majd a tantraszexről is, melyben már advanced szinten van (nyilván, ezért is nevezi magát gésának).
Végül javasolja a levélírónak a kineziológiai oldást, nem értem, a Helliger-féle családterápiát miért nem, hisz Soma minden cikkét e kettő ajánlásával zárja:P

Összefoglalom, mi jött át ebből nekem. Tehát, ha bármi olyasmire vágyunk, amit a párunk nem tud megadni, nyugodtan keressük azt máshol, ettől a kapcsolatunk jobb lesz, és mi magunk is kiteljesedünk, és egyébként is muszáj ezt tennünk, mert különben belebetegszünk. Aki nem engedi el a párját ilyen kalandozásokra, az csúnya rossz prűd konzervatív, magához akar láncolni vkit, akit amúgy sem birtokolhat, szégyellje magát, és a madárka kiröppenése után kösse fel magát a kalitka rácsára.

Még pár személyes gondolat. Tény, h a legtöbb pasi vágyik rá, h kipróbája hármasban, persze 2 nővel. Nincs is ezzel gond, amíg nincs párkapcsolatban, addig azzal és úgy, ahogy akar. No de kapcsolatban azért, hogy is mondjam, más a leányzó fekvése. És mi van, a nő 2 pasival próbálná ki? Felteszem, vajmi kevés faszi lelkesedne a gondolatért, h a harmadik még egy pasi legyen. Egyikük se nézné végig szívesen, h a nőjüket egy másik férfi is megcsinálja. Ugye-ugye. Sokan nők is így vagyunk ezzel. Nem esne jó végignézni, h a pasink másvkivel is azt csinálja, amit velünk. Lehet, h csúnya rossz prűd konzervatív vagyok, meg is lehet kövezni érte, de sztem egy kapcsolatban egy hálószobában bőven elég 2 ember. Így is elég sokmindent lehet csinálni...:)
Ha pedig ez egyik félnek kevés, akkor lehet szakítani, és keresni mást.
Másrészről pedig, mindent inkább, egy másik nővel erotikus kapcsolat. Fürödtem együtt többször Legeslegjobb Barinővel, és szépnek találom egy jó sikerült fotón a meztelen női testet, de hidegrázást kapok a gondolattól, h egy másik nő nyalja a puncimat. Vagy én az övét. Nem, nem. Bár ez mostanság mintha divat lenne, lehet, h az igazán trendi nők már mind túl vannak ezen, és én ciki vagyok, meg lúzer is, de akkor ez van, ezt is vállalom.
Csak egyvalamit ne: ne legyek már önző dög, megbéklyózó, megbetegítő, kalitkába záró hárpiasárkány, csak mert nem értek egyet azzal, h teljesen normális, sőt, üdvös, ha pasi mástól kapja meg azt, amit otthon nem.
K.

(Megj.: Ha vkit érdekel a teljes Soma-cikk.)

Figyelmeztetés: a következő posztban a nyugalom megzavarására alkalmas kijelentések lesznek a posztmodernről, a műalkotás önmagához való viszonyáról és önreflexióiról. Kizárólag erős idegzetűeknek!

Azért vettem külön posztba a filmről szóló benyomásaimat, h ha vki el akarja kerülni egy filmesztétikához ugyan nem értő, ám mégiscsak bölcsészként végzett egyén reflektálását egy elvont dán filmre, annak mára off.
(B) Egyébként most az jutott eszembe, az ilyen "bölcsészes" gondolatokhoz lehetne tenni egy karikában B betűt, besorolásként, mint a korhatár a mozifilmeknél:) Vmi ilyesmit, csak teljes karikában. Egyelőre ennyire futja.
Nohát, Főfőnök. Rendező Lars von Trier. Egy szóval összefoglalva, a film elég vacak volt, kb. a feléig erősen gondolkodtunk, ne menjünk-e ki, ám reménykedtünk, előbb-utóbb lesz ebből film, meg hát, ki is volt fizetve. A film története nagyon röviden (elmondom, mert aki nem látta, az ne is nézze meg): Ravn 10 éve vezet egy céget, jól kijön a munkatársaival, ennek pedig az az záloga, h 10 éve behazudik egy Amerikában élő nagyfőnököt, akire a juttatások megnyirbálását lehet fogni, ergó akit lehet utálni. Most azonban Ravn el akarja adni a céget egy izlandinak, ehhez azonban szükség van arra a bizonyos nagyfőnökre, aki ugye nincs is, így felbérli a munkanélküli színész Kristoffert, h játssza el a nagyfőnököt, arra a pár napra, amíg az adásvétel megtörténik. Egyébként a filmben dánul beszélnek, kivéve az izlandit, aki izlandiul, mókás volt hallgatni.) Dánul egyszer hallottam beszélni egy magyart, izlandiul még senkit soha.
Kristoffer elég rosszul játssza a szerepét a cégnél, ebből sok szituatív poén fakadhatna, de nem fakad. (Vagy lehet, h a dánok ezt humorosnak találták, mi nem.) A cég dolgozói megkedvelik, aztán kiderül, Ravn úgy akarja az adásvételt, h ő a cégben marad, a többieket pedig kirúgja. Kristoffer ráveszi Ravnt, h vallja ezt be az alkalmazottainak (akik egyébként imádják), Ravn ezt meg is teszi, ám ez egészet - az eddig jól bevált módon - a nagyfőnökre, azaz Kristofferre fogja. Kristoffer meg kínjában kitalálja, h van egy nála is nagyobb főnök, az ő döntése az egész. Ekkor ismét szeretik Kristoffert. Itt egy pillanatra megállnék, ugyanis ez volt a film egyik értékelhető gondolata. H minden cégnél kell egy nagyfőnök, akit lehet utálni, ám jó, ha annak nincs arca és emberi gesztusai, mert borul az egész. (Ennek mélységein a munkaadók is elgondolkodhatnak.)
Kiderül aztán, h Kristoffer nem is igazi, Ravnnak megbocsátanak, ám happy end még sincs, mégpedig Kristoffer fogalmazza meg, miért nem: mert az nem járja, h az előbb még haragudtatok és a pokolban érzetétek magatokat, most meg majd boldogan éltek tovább.
Ennyi a film, nem több, semmi extra, ha műveltebb lennék, tán értettem volna a Gambinis utalásokat, de így nem.
Volt azonban a filmnek egy érdekes, általam posztmodernnek nevezett rétege. Mégpedig, ahogyan viszonyul a saját filmségéhez. Én csak az irodalomból tudok kiindulni, mert azt tanultam, de tán némileg a filmművészetre is alkalmazható. (Most még ki lehet szállni!)
Szóval, a posztmodern egyik fő vonása, h reflektál önmaga irodalom voltára, hangsúlyozza, h amit épp befogadunk, az egy műalkotás. Teszi ezt például a távolítás eszközével: többször inti a befogadót, vegye észre, h egy szöveg olvas, és ne élje bele magát abba a fikcióba, h amit olvas az a valóság. Azaz teljességel elveti a 19. századi regényírói gyakorlatot vö. mondjuk Balzac. Nyilván ennek megvan a párhuzama a filmművészetben is. A rendező a film elején és végén is narrációval kezd, egyszer kiszól, h bemutat egy új szereplőt, a kétharmadánál pedig felvillant egy lehetséges befejezést, ám aztán közbeszól, ezt nem lehet, hisz így nem mehet haza a néző a moziból, mert mást vár el egy komédiától. Szóval, mikor a néző kezdené magát beleélni a fikcióba, h amit lát, az valóság, akkor a rendező finoman fenéken billenti, hékás, ez egy műalkotás, vedd tekintetbe a recepciónál, és helyezkedj más befogadói pozícióba, mint amit megszoktál. E hangsúlyozott "csináltság" másik eszköze a rendezői kiszólásokon túl (vö. az író kiszólásai) az, h mindenki dánul beszél, kivéve az izlandi ürgét, akinek tolmácsolni kell, a kulturális és nyelvi különbséggel is erősítve a távolságot a történettől. Másik ilyen távolságtartós gesztus az, h az egyik jelenetben Ravn és Kristoffer egy moziban ülve, filmnézés közben beszélik meg a hogyantovábbot. Ez is finom intés arra, h filmről, megcsinált alkotásról van szó. Tehát, a film több ponton és eszközzel reflektál saját megcsinált műalkotás voltára.
Nohát, nemtom, sikerült-e elmondanom, amit akartam. Mint mondtam, nem értek a filmekhez, így következtetéseimet csak az irodalomelméletből hozom (4 félév nagy idő!) Tkp. filmnézés közben  villant be, ilyen jellegű ismereteimet a film recepciójában is kamatoztathatom. Szóval, akinek ismerősek az olyan fogalmak, mint befogadói pozíció, olvasói stratégia, a szöveg önreflexiói önnön szöveg voltára, posztmodern szövegalkotás stb, az talán tudja alkalmazni azt a filmekre is. Vagy mégsem. Nekem ez volt a film legélvezetesebb aspektusa.
K.

Szabin vagyok, juhéé, és nagyobbrészt Attila is, csinálok ám sok hasznosat (pl. blogolok, hihi). 8 előtt fel sem kelek. Aztán kis reggeli torna, azzal a kéjes örömmel, h ilyenkor már másfél órája dolgoznék. Tegnap kitakarítottuk (igen, -tuk!) a kamrát, lett szép rend. Kidobáltam az összes üres üveget, amit 2 éve gyűjtöttem, mert akkoriban még azt hittem, jó háziasszony vagyok, és befőttet meg lekvárt fogok eltenni köbméterszám télire. Azóta bebizonyosodott, mégsem vagyok jó háziasszony, minden házimunkát utálok a főzésen és a szexen kívül, bár lehet, h ez utóbbi nem is házimunka:)
Tegnap este meg mozi  volt, Főfőnök c. dán alkotás, háát, a legnagyobb előnye tán az volt, h olcsó volt a jegy.
A relax jegyében voltam kozmetikusnál, kaptam csokipudingillatú arcpakolást, amitől majdnem szép lettem, hazaérve pedig nekiláttam az ablakpucolásnak. Röpke 2 óra alatt végeztem is, kocsisokat megszégyenító káromkodások közepette (te is azt tennéd, ha kiesne az ablakon a tisztítószer), egyik lábam a létrán, másik a párkányon, a lábam közt pedig a radiátor forrósodik (ilyenkor bezzeg fűtenek). Rettenetesen irigyeltem az egy szobában albizó Legeslegjobb Barinőt, akinél a fürdőszobán sincs ablak, aztán meg szégyelltem magam, mert olyasvalakire irigykedtem, aki nálam rosszabb helyen él. No, fő, h megcsináltam. 1 évig hozzá sem kell nyúlni. Viszont mindenkit figyelmeztetek, az elkövetkező néhány napban mindig vigyen magával ernyőt, mert az eső esni fog, naná, hiszen ablakot pucoltam. (Kedves tőle, h egyáltalán megvárta, míg befejezem.) Sorstársak segítsetek, hogy kell úgy ablakot pucolni, h utána ne legyen csíkos az üveg??
Viszont befejezem a tevékenységeim felsorolását, mert lassan úgy fog kinézni az egész, mint egy sablonblog, ahol a szerző számba veszi, mit csinált aznap, kivel talizott és mit evett. Ennél azért én többre vagyok képes. Még akkor is, ha ez javarészt mégiscsak rólam szól. Legalábbis azok a posztok, amiket én követek el. Attila írásai teljesen mások: megragad egy témát, átgondoltan leírja, és amit leír, az le van írva. Semmi személyesség, semmi locsi-fecsi. Látszik is a stílusunk különbözősége: én fecsegek, eltérek a témától, és mindig beleveszek jó sok személyességet.
A vasárnapi BKV-s poszt Attila műve, ezt sietek leszögezni. Olyannyira népszerű lett, h pár órára kikerült az index főoldalára, ennek megfelelően 1230(!) látogatónak örvendhettünk. Hűha, én nem is tudtam, h ennyi nethasználó van egyáltalán:) Ennek kapcsán végiggondoltam pár dolgot.
Egyrészt, h roppant büszke vagyok rá, mert egy ilyen kicsi blog életében ennyi látogató hatalmas esemény. Főleg egy olyanéban, ami nem tematikus, hanem ún. énblog, aminek kb. 10 állandó olvasója van, néha be-betéved vki, aztán ennyi. Ez nyilván azért van, mert ha ennyire személyes egy blog, az - lássuk be - nem sok mindenkit érdekel. (Akit meg mégis, annak köszönöm:)
A magam részéről a blogolást nem kvázi netes publicisztikaként élem meg. Ha így lenne, akkor olyasféle posztokat írnék, mint tegnap, mert tudok ám olyat is, tegnap a móka kedvéért kipróbáltam, de annyira nem jött be. Egyrészt, a közéletnek csak egy szelete érdekel (a tegnapi téma mondjuk épp igen), sok minden viszont igencsak hidegen hagy. Politizálni meg végképp nem akarok. Másrészt, ki kellett hagyni belőle egy csomó személyes gondolatot, virtuálisan a számra kellett ülnöm, h ne fecsegjek. Nemtom, hol olvastam, h a fecsegésben mennyi báj van, hát, teljesen egyetértek vele. Nekem legalábbis tetszik. Különben is, ez legalább felerészt ez én blogom, azt írok le benne, amit akarok.
Csakhogy. Azért a blogolóknak van ám egy mumusa (baglya. ha úgy tetszik:). Ez pedig az olvasottság. Aki tagadja, az hazudik (akár magának is). Aki meg kiírja a blog szélére, h nem érdekli, h olvassák-e (mert ilyet is láttam ám, nem is egyet), ott meg már egyenesen kilóg a lóláb. Minél jobban hangoztat vki vmit, annál inkább igaz az ellenkezője. A blogolók igenis igénylik az olvasottságot, különben szimpla naplót írnának a pc-jük wordjébe. És hát, mi tagadás, jó érzés tudni, h (relatíve) sok ember szereti, amit írok.
Viszont már meg is van az ellentmondás: személyes fecsegés kontra olvasottság. Nos, a tegnapelőtti és tegnapi tapasztalatok alapján én azt mondom, az előbbi. Még akkor is, ha ez az olvasottság rovására megy. Mert nekem jólesik fecsegni, témáról eltérni, és személyes dolgokat megosztani. Akinek nem tetszik, az úgysem jön ide. Aki meg kitart, annak megígérem, h igyekszem változatos témákról fecsegni. És továbbra sem csak annyiból fog állni a blog, h melóztam, találkoztam, és este otthon ettem is.
Szóval, arccal a fecsegés felé, mindenkinek üdv, aki olvas:)

(Megj.: Ahogy átfutottam a leírtakat, konstatáltam, h egész kis ars poeticát rittyentettem ide. Nohát.)
K.

Update: Még az is eszembe jutott, h azért énblog és énblog közt is van különbség. Tévedtem már olyan oldalra, h a hátamon felállt a szőr, de vannak e műfajban színvonalasak is. (Pl. a dosszié, hihi.) Szal, énblog fronton jók vagyunk, szerintem. Meg aztán ki tudja, mikor jön elő legközelebb közéletibb téma, akár Attila. akár az én jóvoltomból.

Nocsak, ismét felmerült, h esetleg le kellene vinni 12 évre a büntethetőségi korhatárt. És várható - így a cikk írója - h ez bizony hatalmas vitákat fog eredményezni. Reméljük, nem parttalanokat, aminek úgyis az lesz a vége, h Viktor testvér és Ferenc testvér valamint fegyverhordozóik egymásra mutogatva anyáznak, és egyikük az ifjúság megrontójáva bélyegződik, míg másikukat 12 éves-forma angyalkák repítenek a mennybe halk fuvolázás kíséretében.
Ez a cikk (akár a blog egésze) hangsúlyozottan nem kíván politikai véleményt nyilvánítani, ez részint egyéb, részint különböző okok miatt nem profilunk. Nemjogászként és nempolitizálóként nehány keresetlen gondolatom azért lenne a témában.
Az első, h nyilván nem véletlen, h ez büntetőjogászok fejében immáron többedszerre is megfogalmazódik. Itt most hosszan lehetne értekezni arról, h a fiatalok érése néhány évvel korábbra tolódott, elsősorban a testi, ezt kicsit később követi a mentális-pszichés is (már akiknél követi, ugye). Ezt kezeljük kvázi tényként. Tehát ennek szellemében elképzelhető, h ehhez a büntetőjognak is valamilyen módon igazodnia kéne.
Érdekes lenne megvizsgálni, milyen típusú bűncselekményeket követnek el a kiskorúak. Úgy tudom, ebben a korban jellemzően csoportos bűnelkövetés történik, azonban sokszor nem ún. "megélhetési" bcs-kről van szó, tehát nem azért rabolnak ki vkit, mert különben az elkövetők éhen halnának. Gondolom, ha a húgom 13-14 éves osztálytársaitól elrabolják a mobilt, meg az mp3-lejátszót, az nem azért történik, mert pénzzé teszik, és kenyeret visznek az éhező családnak. És ha nem lennék ilyen átkozottul pc, még azt a kérdést is feltenném, vajon jellemzően milyen népcsoportok körében szignifikáns a kiskorú elkövetők aránya...
Kiskorú bűnelkövetőknél azonban más megvilágításba kerül az egyéni felelősség kérdése. Pszichológiából úgy emlékszem, a kölök vmikor 3-4 éves kora körül tanulja meg az enyém-tied fogalmát, tehát Pistike gond nélkül elveszi a homokozóban Jancsika vödrét, hacsak az anyja rá nem pirít, és el nem magyarázza, h ezt nem szabad. Már, ha elmagyarázza egyáltalán. Mert mi van, ha e témakörben a szülő fogalmai is, mondjuk így, rugalmasak? Ha a szülő nem szocializálja arra a porontyát, h bizony vannak dolgok, amit nem szabad csinálni. E szempontból az iskola nem megfelelő szocializációs közeg, hiszen addigra már legtöbbször késő. Ha egy gyereknek nem magyarázták meg, h ne vegye el Jancsika vödrét a homokozóban, akkor nagy valószínűséggel az iskolában Sanyika tízóraiját is el fogja venni, ha a tanító néni intőt ad érte, akkor is. Aztán ez gyűrűzik szépen tovább. Ezzel azt szeretném jelezni, h e tekintetben a szülő felelőssége igen nagy. Egyszerűbben szólva, ha egy gyerek bűnelkövető lesz már gyerekkorában, annak a szülő(k) és a környezet az oka, e kettő vmilyen arányban. Ha a pedig a büntijog a 14 év alatti gyerek felelősségét kapargatni kezdi, felmerülhet, meg kéne vizsgálni, vajon mi zajlik a gyerek környezetében. (Hej, de sok dolga lesz akkor a jogászoknak!)
Másrészről, ha most egy 12 éves poronty bűnelkövetésre adja buksi fejecskéjét, nyilván azt is mérlegeli, h ennek az égadta világon semmilyen következménye nem lesz. Magyarán szólva, röhög a markába. Néhány év alatt meg úgy kitanulja a bűnelkövetést, h mikorra büntijogilag "kategóriát vált", már egyre kisebb lesz a megdőlés esélye. Nemtom, van-e arra statisztika, h az ismertté vált elkövetős bcs-k esetében a kiskorú elkövető szülei maguk is követtek-e már (ismertté vált) bcs-t, ám úgy sejtem, lehet itt némi korreláció. És talán olyasmi előfordult már, h maga a szülő "küldte el" bűnözni szeme fényét, hiszen ha bukik is, akkor sincs gond.
Természetesen nem azt gondolom, h jól csukjuk dutyiba a 12 éven felülieket, mert az tán a létező legrosszabb megoldás. Ott ugyanis kis idő alatt vérprofivá válik, remek kapcsolatai lesznek, és új típusú, jobban "jövedelmező" bcs-ket is megismer, aztán kiszabadul, és előtte az élet. Az meg szerintem az esetek legalább 85%-ában fikció, h vki a böriben majd megjavul, jó útra tér, és úgy szabadul, h ő aztán soha többet semmit, még a zebrán se megy át, ha piros a lámpa. A pártfogós megoldás elméletben nem rossz, a gyakorlatát nyilván nem ismerem, ám tartok tőle, a kijelölt pártfogó nem lesz kellőképp  referenciaszemély a kiskorú elkövető számára. A nevelős megoldás meg hát...ha vki 12 éves koráig olyan közegben élt, amilyenben, akkor vajon nem lesz-e késő ezt 12 éves korban elkezdeni. Kohlberg szerint a 12 év körüli gyerek ugyan a konvencionális erkölcs szakaszában van, de a fene tudja, vhogy ilyen korban már mégsem hiszek a "kívülről és felülről jött" nevelő hatásokban.
A 12 év is afféle elvi határ inkább, hisz 10-11 évesek is követhetnek (és követnek is) el bcs-ket, valahol azért mégiscsak meg kell húzni a vonalat, és ez akár 12 is lehetne. Hisz korábban is, a 14 is elvi határ volt, nem? Ráadásul nem is minden országban egységes ez a cezúra.
Elgondolkoztató probléma, mindenesetre. Jogászok, pszichológusok, szociológusok, kriminalisztikában járatosaknak kellene erről hosszan vitatkoznia. Kívácsian várom, mire jutnak. És azt is, ki hogyan érvel majd a saját álláspontja mellett.
K.

A visszajelzésekből kiderült számomra (amelyek nem komment, hanem szóbeli megjegyzések formájában jöttek, sajna), hogy sokan nem ismerik a rézfaszú baglyot. Többen azt hitték, saját agyszülemény, mint az argentin ferdefaszú kajmán, amit ugyan nem én, hanem egy ismerősöm talált ki, de igen mókás, nálunk azóta családi toposz:)
Szóval, az mégsem járja, h ilyen sokan ne ismerjék ezt a bagolyfajtát. Még a végén megharagszik, és elviszi őket... A rézfaszú bagoly olyan entitás, amellyel főként a kisgyerekeket szokták ijesztgetni, ti. h elviszi őket, ha rosszak lesznek vagy nem fogadnak szót.
A neten azért viszonylag gazdag a szakirodalom, elég csak beütni a gugliba, filozófiai értekezés, és vers is született már róla, lehet kapni rézfaszú baglyos pólót, de a legviccesebb mégiscsak a Spatzen Jodler Sextett dala, itt a webcím, innen lehet elérni a leggyorsabban:
www.gatveder.hu/adatlap.php?id=8893254
Tessék meghallgatni, érdemes:)
Egyébként Réz András egyik könyvében megemlíti a rézfaszú baglyot, naná, nomen est omen, őt nyilván ijesztgették ezzel...bizonyára be is volt rezelve tőle:)
Említett élőlény egyébként rézfaszú bagó 'bagoly' formában is él egyes nyelvterületeken. Szerintem határozottan stílusos ezzel ijesztgetni és kordában tartani a gyermekünket, sokkal stílusosabb, mint mondjuk bármiféle mezei mumus:)
Egyébként, mint az csíráiban már látszik, készül a fotógaléria a sünikről, hála Attilának.
Gy. az imént hívott és megnyugtatott, h azért velem is barátkozik, például mert jobb cicim és fenekem van, mint Attilának:)
K.

Eredetileg arról akartam írni, miért nem adok mostanában pénzt a csöviknek, mert voltszlovákos csoporttárssal jól körbejártuk a kérdést, de a lelkem ahhoz a bizonyos bomlott cimbalomhoz hasonlít leginkább.
Először is, mert már megint egyedül vagyok, és aztat én nem szeretem. Jó hallani Attila szuszogását a másik szobában a gép elől, még ha ez az egyetlen kommunikáció is időnként közöttünk.
Másrészt, az egyik kolléganőt kirúgta ma a pasija, immáron harmadszor, ma egész nap ezt tárgyaltuk, le is szívódtam tőle. Jól ki is osztottam szegényt (a kolléganőt), pedig nem akartam, de mit tegyek, ha nem tudok parancsolni a nyelvemnek, a faszér kell mindig beszólnom, kapjam be, sztem jól meg is bántottam. És persze Attilának is be szoktam szólni, és ez őt igen-igen zavarja, aszonta, amíg nem találkozott velem, azt hitte, h ő cinikus. Azóta rájött, h nem. Persze vannak szituk és személyek, amikor nem merek beszólni (mert ugye, nyúl vagyok), akkor csak jól begondolok, de azt aztán nagyon. Pedig amúgy kínosan szoktam ügyelni, h ne bántsak meg senkit, ha ellentétes véleményem van, azt is finoman közlöm, még neten is, ahol véd az anonimitás. Még itt a blogon sem írok túl sarkos véleményt, nehogy valami idetévedőt megsértsek az érzéseiben.
Mégis, sokszor előbb jár a szám, mint az eszem. Múltkor is, B. kolléganő mesélte, h egy ismerőse a Bed Beach-be invitálta white partyra, mire én megjegyeztem, B. ne menjen oda, mert ott csinos lányok vannak. Ezzel azt akartam mondani, ne menjen, mert oda olyan kikent-kifent-kiszolizott lányok járnak, és úgysem érezné jól magát. De helyette ezt sikerült mondanom. Aztán meg magyarázkodhattam, de attól csak még kínosabb volt az egész. (Mentségemre szolgál, h Legeslegjobb Barinővel a kényelem kedvéért csak "csinos lányokként" szoktuk emlegetni az agyatlan, műkörmös, szétszolizott pinákat, akiknek csak akkor van a fejében valami, ha épp egy faszt szopnak. No, nem mintha mi nem lennénk csinosak...:)
Legutóbb én is baromi rosszul bírtam érezni magam a Jamben, az mekkora szar hely. Trendi emberek (némely arc a Kékfényből ismerős), menő, izmos csávók, szexitrendi lánykák. A sör méregdrága, és ennyi pénzért szerintem akár már el is tekinthetnének a vizezésétől (bár valszeg a privát részlegben inkább a kóla dívik). Kígyózó sor a bárpultnál és a vécén, fullasztó levegőtlenség, táncolni nem lehet, tűt sem lehet elejteni, legjobb, ha az ember vesz egy sört, majd beáll a vécés sorba, mire sorra kerül, pont pisilni kell. Aztán lehet kezdeni elölről, ha valakinek ez kell. Én meg nem megyek többet oda. Legfeljebb nem leszek trendi azáltal (sem), hogy trendi szórakozóhelyre járok. Éljenek a rockkocsmák (nagy kár, a Ráday elköltözött, oda meg már nem megyek, pedig ott sose éreztem magam feszélyezve, normális, kedves, befüvezett rockerek vedelték a sört és pogóztak a Chilire. Ezerszer inkább ez.)
Szóval, elhatároztam erős elhatározással, hogy nem fogok beszólni. Első körben Attilának és az említett kolléganőnek. És nem is fogom osztani, h mit gondolok a párkapcsolatról, mert én még csak egy huszonéves fruska vagyok kevés élettapasztalattal, hogy is jövök ahhoz, hogy sokat megélt harmincasoknak osszam az észt. Attól, h túl vagyok egy házasságon, még nem lettem kapcsolatguru, és nem akarok sommás véleményt nyilvánítani mások párkapcsolatáról, a sommás véleményektől amúgy is lábrázást kapok. Főleg nem akarok vmi karmát vagy miafaszt csinálni magamnak azzal, h tanácsokat adok másoknak, akik még a végén megfogadják, azzal beleavatkozom az életükbe, és majd jól visszakapom. Van nekem karmám épp elég, több életre is. Bár nemtom, mi van ezzel a halál utáni projektettel, én szeretném azt hinni, hogy a mennyországba kerülök (és hogy ott sünik is lesznek), de mi van, ha mégsem, és újjászületek, és nem is mint sün, hanem mondjuk mint rézfaszú bagoly. És mi van azzal az öngyilkos merénylővel, aki felrobbantja magát abban a hiszemben, h pár percen belül a Paradicsomban hurik fogják szopni a faszát, aztán meg bebukja, és akkora karmát csinál magának, ő fog szopni sokat, mire rendbe hozza? A Nagyim meg a húga beszélgettek egyszer a lélekvándorlásról, még kicsike voltam, mondta is a húga, h te Icu, ha ez igaz, és előbb halok meg, mint te, és esetleg pulikutyaként születnék újjá, beszéljünk meg egy jelet, h majd felismerjük egymást. Egek, van ilyen jel?
Már megint eltértem. Nohát. A lényeg, h nem fogok beszólni. Nem én. Jó kislány leszek. Nem röhög:)
K.

Befordultam, nem is kicsit. 2 és fél órát vártam az SZTK-ban, 12 mammer várt előttem, akik 10 percenként összevesztek azon, ki ki után következik. Bazmeg, mint a tyúkólban. Próbáltam nem odafigyelni, elolvastam végre A feltétel nélküli kapitulációt, de 2 és fél óra, az akkor is sok. Utálom az orvoshoz járást, a rendelőkben van vmi negatív karma, vagy rossz a csí, teljesen leszív, egész délután fancsali pofával mászkáltam, mígnem beültünk este a kolléganőkkel koktélozni, az jó volt, nagyon. Imádom a lányokat, nagyon jó társaság:) Az ígéretemet is betartottam, csak 1 strawberry daiquirit ittam, utána inkább Bailey's lattét, annyira nem jó, viszont meleg, és van benne alkohol:)
Immáron 3 napja vagyok az iwiwen, szert is tettem kb 40 ismerősre, meg van 20 kapcsolatom függőben, na, azon is befordultam, h páran nem jelöltek vissza, és még üzit sem küldtek. Nem értem, nyilván tapasztalatlan vagyok, és nem ismerem a játékszabályokat, de 2 verziót tudok elképzelni. 1. az illetőnek halovány gőze sincs, hogy ki vagyok, akkor a)lehet írni üzit, hogy ki a fene vagyok b)el lehet küldeni a faszba. 2. az illető tudja, h ki vagyok, ekkor értelemszerűen csak a b) válasz játszik. De ez a függőben hagyás, tudomásul nem vétel, ez gáz. Vagy szokjak hozzá, h a neten taplók is vannak?
Egyébként nem tervezem, h be fogom jelölni mondjuk azokat az ismerőseimet, akikkel már évek óta nem beszéltem, mert minek. Meg nem jelölöm meg az ismerőseim ismerőseit sem, akiket ugyan láttam már, de 2 szón kívül többet nem váltottunk. Maradok szociometriai lúzer, nekem nem fáj:)
Pozitívum is volt: összeakadtam egy volt csoporttárssal, akivel szívesen tartottam volna a kapcsolatot, csak vhogy nem jött össze, pedig tudjuk egymás e-mail-címét, meg a számát. Most viszont megörült nekem, így lehet, h kedden összefutunk, referálhatok 2 évről az életemben. Ott hagytuk abba, hogy megházasodtam...
Tegnap meg volt szlovákos csoporttárssal találkoztam, megittunk 2 sört, meg csevegtünk jót. Ő (eddig?) az egyetlen, akinek nem tetszett a blog, aszonta, hiányzik neki belőle a személyes varázsom. Hát, ha van nekem olyan, akkor tegnap megkapta, 2 sör után én is elvarázsoltan szoktam magam érezni:) Viszont innentől róla bármit írhatok, hisz úgysem olvassa:) Egyébként a srác az egyetlen, aki úgy járta velem végig a Westendet és vett velem fülbevalót, hogy közben élvezte is.
K.