Mikor belekezdtem, már láttam, h a téma sokkal alaposabb átgondolást igényelne. (Mint minden, amiről írok, de hát, ez nem egy szemináriumi beadandó, mégiscsak az én blogom, legalább itt ne kelljen nagyon okosnak lenni, na.) (Mármint, a közös blogunk. Bár Attila csak vendégszerepelni szokott mostanság, de azért ne vitassuk el tőle.)

Én, mint arra már többször utaltam, lelkes női magazin-fogyasztó vagyok. Ennek több oka van: egyrészt, mert vannak tényleg egészen jó női újságok (erről majd később), másrészt, mert kikapcsolnak. Harmadrészt, időnként jólesően ki lehet akadni egy-egy íráson (ha már tévém nincs, hogy azzal veszekedjek.)
A legtöbb női újság másra sem jó, minthogy egészen könnyed kikapcsolódást nyújtson a  nagyobb szellemi erősfeszítést kívánó napok után: semmitmondó, felszínes, tele színes képekkel, jó nézegetni (beleolvasni a cikkekbe nem mindig ajánlott.) Nagy általánosságban van bennük divattanács, recept, férfiak lelkvilága és a hozzájuk vezető út, sminktanács, fogyókúrás és narancsbőr elleni tippek, némi pszichologizáló(nak szánt) írás, és a kötelező egy cikk az összefoglaló néven általam csak "világbékének" címkézett témában, azaz mentsük meg az esőerdőket/háziállatokat/vadállatokat/elnyomott nőket/szegényeket stb. Ha az újság ad valamit magára, akkor az egyes témákon belül nagyobb a variancia, azaz később ismétlődnek ugyanazok a cikkek. (Ha erre nem fordítanak gondot, bizony megeshet, hogy 2 hónapon belül szinte szóról szóra ugyanazt a cikket lehet olvasni. A copy-paste-zsurnaliszták életét az internet még inkább megkönnyíti.)
Egyvalamit viszont nem értek. Miért van az elején mindig szerkesztői levél? Oké, persze, ma már kötelező tartozék, de ki kezdte el és miért? Általában a szerkesztői levél az újság legborzalmasabb része, rosszabb esetben már az első oldalon szembesülünk vele, aztán el is veszi a kedvünk a továbbolvasástól. Szerkesztő néni itt általában szárnyakat ad magának, egyszerre próbál személyes, eredeti és nagyon okos lenni, ami nem olyan nagy baj, mert asszem, mindannyian ilyenek akarunk lenni, de a vége általában akkora hülyeség, hogy fogom a fejem. Mintha kissé a császár új ruhája-effektus lépne életbe, a lap munkatársai és az olvasók is érzik-látják, hogy ez a rovat valahogy soha nem sikerül, mégse szól senki, hanem erőltetik tovább a dolgot, és úgy tesznek, mintha. (Én bizisten, fogok mellékelni szerkesztői leveleket, ha nem hiszitek. Egyszer amúgy már írtam erről, a legiszonytatóbb szerkesztői levelet a Blikk Nőkben követték el, "adakozzunk a szegényeknek"-témakörben, mondatonként legalább 3 közhely robbant, jaj, jaj.) Még az Elle-ben is, amit messze a legjobbnak tartok, még ott is bénácskára sikerül ez a rovat.
No és igen, a bosszankodás. Mindig szemet szúrnak az újságokban a fonákságok. Ha egyszer esetleg megunom ezt a fecsegést, és tematikus blogot nyitok, mint a nagyok, akkor biztos aköré épülne, miféle baromságokat olvashatunk hétről hétre a női magazinokban.
Eszembe jutott, hogy még valamit nem értek. Mire jók a "pszichológus válaszol"-címkéjű rovatok? Bár népszerűek, így lehet, bennem van a hiba, hogy nem értem, de akkor megkérdezem, mi motivál valakit arra, hogy írjon egy vadidegennek, aki sokszor nem is szakképzett pszichológus, és aztán az újság hasábjain olvassa vissza saját kétségbeesett sorait és utána a kinyilatkoztatást. (Azt meg végképp nem értem, mi visz rá valakit arra, hogy Somának írjon, de hát, sok mindent nem ért a Sünibaba ezen a világon, például az integrálszámítást sem.) És az még hagyján, ha legalább képzett pszichológus válaszol, vagy egy olyan újságíró (pl. V. Kulcsár Ildikó), aki empatikus és nem beszél összevissza csak azért, hogy eredetinek lássék. De mi van akkor, ha valami magát boszorkánynak/látónak/halálcifrafaszának kikiáltó ember ír választ?! Mint valamelyik újságban, ahol a válaszadó megmondó nem átallja magát "nyilvános istenség"-ként aposztrofálni! Jézusmária! Asszem, ennek az illetőnek kellene segélykérő levelet írnia, adnának már tanácsot néki, mert magát hetente egyszer, az újság megjelenési napján istennek képzeli, és olyankor csak úgy dől belőle a maszlag, kevercse a new age-nek, katolikus gondolkodásnak és a távol-keleti filozófiáknak, amelyet valszeg csak népszerű kivonatokból ismer. (Soma biztos azt válaszolná, ráférne egy kineziológiai oldás, valamint a Hellinger-féle családterápia. Szerintem meg egy elektrosokk.)

Mivel már lassan neki kéne állnom főzni az ebédet, rövidre zárom az írást.
Női magazin-olvasó tapasztalataim alapján 3 kategóriát látok elkülönölni.

1. 100 forint alatti heti megjelenésű újságok (Meglepetés, Sikk, Barátnő, Kiskegyed, Tina, Blikk Nők és társaik). Ilyenekbe írnak a nyilvános istenségek is. Erről ennyit.

2. Havi megjelenésű, vastag női újságok, célcsoport elsődlegesen 20-30-as korosztály (Cosmo, Glamour, Joy stb.) Sznívonalbeli javulás az előző kategóriához képest, de úgy hiszem, a képzeletbeli blogon sokszor szerepelnének.

3. (Elég) színvonalas újságok, ú.m. Elle, Nők lapja, Nők Lapja Évszakok, Marie Claire, stb. Ezek között szerintem messze az Elle a legjobb. A Nők Lapjában kicsit sok a "világbéke"-témakör, mindig rettentő sok megmentendőt kell megmentenünk, ha végigolvassuk az aktuális számot, de sok érdekes témát dolgoznak fel tehetséges újságírók. A Marie Claire sem rossz, bár messze elmarad az Elle színvonalától, fel is húztam a szemöldököm, mikor azzal a szlogennek kezdték reklámozni, hogy végre egy értelmes női magazin.

További finomítás opcionálisan majd egyszer. Ha valaki tud olvasásra érdemes nőimagazint ajánlani, szóljon, örömmel veszem.

Végezetül egy aranyos blogbejegyzés arról, miért nem férfiak adnak tanácsot a levelezési rovatban a nők által beküldött segélykérő irományokra:)

K.

Lám-lám, nem csak Allan Pease-től lehet megtudni okosakat, hanem részeg kollégáktól is.
Jól sikerült a tegnapi mulatság (leszámítva, h eü. okok miatt hamarabb haza kellett mennem), és hatására talán majd jobban összekovácsolódunk az újakkal (az alkohol nagy közösségteremtő erő).
Csocsóztunk, az egyik új sráccal voltam párban, nemtom, mi alapján gondolhatta, h én jó választás vagyok, mindenesetre hamar bebukott velem, épphogy nem másztunk. Pedig akkor legalább villanthattam volna, abban ugyanis jó vagyok. (Sok meccset vesztettem már nullára.) Valaki tegnap azt mondta, a csocsóban az zavarja, hogy oké, hogy meg kell markolni a rudat, meg rúgni a labdát, de hogy a rudat mindeközben húzogatni kell, az neki már sok. Nos, én a megmarkolással meg a húzogatással még elvagyok, nekem a labda eltalálása okoz némi(?) nehézséget. Épp ezért szeretek elöl lenni, ha négyen játszunk - ott ugyanis matematikailag több esélyem van, hogy eltaláljam a labdát. Ráadásul a térlátásom sem az igazi, be kell hajolnom, hogy egyáltalán lássam a labdát, egyszóval hozom a vakegér-figurát (igaz, Nyuszi?:), az meg ciki. (Dekoltált felsőben még inkább. Tényleg nem azért hajolok be.)
A vesztes meccs örömére váltottam még pár szót a sráccal, és már nem emlékszem, hogyan, de valamire megjegyezte, hogy legalább olyan jól tudok mosogatni, mint egy másik kolléganő. Nem értettem a dolgot, egy pillanatra átvillant az agyamon, ezzel tán azt akarja mondani, ezután majd mosogassam én a tányérját, de aztán megmagyarázta. Ha bent a dolgozóban mosogatunk a konyhában, akkor háttal állunk az asztalnak, ahol időnkét fiú kollégák is ülnek, akik észrevették, h mosogatás közben a kolléganők feneke finoman bemozog. (Basszus, ezt eddig soha nem vettem észre, de kipróbáltam, tényleg!) És ők ezt a lehető legnagyobb élvezettel nézik. Valaki rosszalló megjegyzést tett, mire a kolléga közölte, a legtöbb pasi ezt csinálja, ő meg nem áll neki álszenteskedni, hogy jaj, én nem, jaj, én nem.

Basszus. Nem fogok már tudni egy jót mosogatni odabent:) Mindig ez fog eszembe jutni!
K.

Egészen Boldizsáros allűröket vettem fel mostanában. Puffogok, és valahogy nem akaródzik mulatni menni. Pedig hogy szeretek táncolni! Ehelyett ülnék itthon hétszámra, ennék, olvasnék, aludnék, szexelnék, aztán elölről még egyszer. Remélem, ez csak a tél miatt van. Vagy az öregedés első jele?
Más cégnél dolgozó kollégáink bulit szerveztek ma estére a kedvenc háromszámos szórakozóhelyemre. Ingyensör, ingyenszendvics (tán nem zsíroskenyér hagymával), és tánc hajnalig. Igenám, de holnap munkanap. Igaz, péntek, de akkor is. Táncolnék már végre egyet, mert rám férne, de a buli, ugye, 11 óra körül indul be, amikor már el kéne indulnom hazafelé. Nem, igazából 11-kor már egy órája aludnom kellene, mert a fél 6, az igen korai időpont felkeléshez.
Óh, hol vannak a régi szép idők, mikor hajnali háromkor még táncoltunk, aztán mentem 8-ra az egyetemre régi magyar irodalom szemináriumra referátot tartani Koháry Istvánról!
K.

Olvastam az Elle-ben (egy olyan cikkben, amely egyébként azt taglalta, mit tehetünk az öregedés ellen, de ez most lényegtelen).

"Ha életünkben éppen nem áll elsődleges helyen a szex, hallgassuk gyakran, nagy hangerővel kedvenc zeneszámainkat. Ez is hasonló hormonokat vált ki a szervezetünkben, mint a szex."

Hadd szóljon!:)

K.

Hát ez nem lehet igaz! Hétvége van, ugye, amikor normális esetben az ember 9 előtt maximum a lábát dugja ki a takaró alól (azt is inkább csak reggel felé, mert a sötétben esetleg bekaphatja az elefánt). Én is azzal a kéjes érzéssel aludtam el tegnap, hogy most aztán pótolom az egész heti alváshiányt, és addig fel se kelek, míg hasamra nem süt a nap (tél lévén, ha ehhez esetleg heteket kell várni, akkor is.)
Erre tessék. Azt még nem mondtam, hogy a két sünnek eltérő a bioritmusa. Vilmos este 8 körül ébred, és mikor én hétköznap fél hatkor felkelek, ő már alszik. Boldi ezzel szemben este 9-10-kor kel, és fél 6-kor még fent van. Most megtapasztalhattam, reggel 7 óra körül megy aludni. Boldizsár, bár még csak 1 éves, egy rigolyát már stabilan kialakított: mielőtt elmegy aludni, kisöpri a házikóját. Jelesül a mellső mancsával kikotorja onnan a macskaalmot, nyilván, hogy ne szúrja a pocakját, mikor lefekszik. El is neveztem söprögető sünnek, és tényleg nagyon aranyos, ezt reggel félálomban is megállapítottam, mikor kitámolyogtam, hogy rászóljak, hagyja már abba. Nyilván, a hosszú füle botját sem mozgatta. Héttől negyed nyolcig tartott, míg kisöpörte a házát, ekkor megszűnt a zaj. Úúh, végre csend - fordultam a másik oldalamra, aztán megint felhangzott a söprögetés. Egy darabig reménykedtem, csak az utolsó simításokat végzi el, de tévedtem. Negyed órán keresztül ismét akkurátusan söprögetett. Többször rászóltam, aztán kimentem, hogy most aztán megcibálom az a lapátfülét. Láttam, Vilmos is előjött, bizonyára ő sem tudott aludni ekkora zajban. Fél nyolckor aztán Boldizsár abbahagyta a takarítást, és bevonult a házába. Ekkora már teljesen kiverte az álmot a szememből, úgyhogy megindultam a konyha a felé, hogy megfőzzem a kávét.
Megállj, hosszúfülű, ma alomcsere lesz, én is söprögetni fogom az almot, én sem hagylak majd aludni!
K.

Az örök téma. Valszeg millióan megrágták már (én is, többször). Ma Rokica blogján láttam feltűnni, elolvastam, aranyos, velős bejegyzés, egyet tudok vele érteni. El is kezdtem írni kommentet, de hosszú lett, annyi minden eszembe jutott erről. Ezért aztán megkurtítottam a hozzászólást azzal, h inkább írok róla külön bejegyzést, mert túl hosszút kommentezni nem ildomos. (Remélem, ez nem tűnik önreklámnak, vagy témalopásnak vagy plagizálásnak, vagy mittudomén, fene se tudja, mit illik a neten meg mit nem, bár, ahogy a saját bőrömön is tapasztaltam, nem sokakat köt béklyóba az alapvető udvariasság követelménye.)
A kérdés az, hogy szép legyen-e a nő, avagy okos? Melyik jobb? Ha választani kéne (de szigorúan ám!), ki melyiket választaná?
Első közelítésre leszögezném, hogy tapasztalatom szerint mindenki okos. Ugyanis olyat sokszor hallottam már (leginkább nőktől, persze), hogy jaj, nem vagyok elég szép, nem vagyok elég karcsú, nem elég nagy a mellem/szemem/szám, nem elég kicsi a fenekem/hasam/orrom stb. Na de olyat, hogy nincs elég eszem?! Pláne olyat, hogy, jaj, miért is vagyok ilyen buta? Ilyen panaszt én még nem hallottam. Soha, senkitől. Tehát kimondhatjuk, a természet/sors/Isten igazságosan osztotta el az észt. Mindenki azt hiszi, neki épp elég jutott belőle:)
Viszont égbekiáltó igazságtalanság van e kérdésben férfiak és nők között - mondanom sem kell, a férfiak javára. Közhely, ugye, ha egy pasi egy fokkal szebb az ördögnél, máris nyert ügye van, akad neki nő, akár minden ujjára is. (Apropó, látta már valaki az ördögöt? Csak a viszonyítás miatt kérdezem.) Ellenben lett légyen egy nő mégoly intelligens, szellemes, jó fej - ha ehhez randa külső társul, a kutya sem akar megismerkedni vele, így ezek a tulajdonságok rejtve maradnak. (Fénykép nélküli társkeresők némileg javítják az esélyeket, de előbb-utóbb ott is bekövetkezik a személyes találkozás.)
Rokicának igaza van, ez főként a fiatalokra jellemző probléma. Ahogy telik-múlik az idő, a szépség egyre fogy, és sokkal nagyobb szerepet kap a megjelenesben a jólápoltság, harmonikus öltözködés, stb. Ilyesmivel sokat lehet dobni a gyárilag kevésbé előnyös összképen.
Olvastam egyébként mindenféle felmérést arról, hogy a szép emberekhez hajlamosak vagyunk automatikusan további pozitív tulajdonságokat társítani, így ez megint csak a szépség mellett szól. A szép nőnek mintegy megelőlegzik, hogy okos is, aztán erre vagy rácáfol vagy nem.
A legjobban persze az érdekelne, az érintettek, azaz a nők mit gondolnak erről.
Férfiak szeretnek azzal villogni, milyen jó nőt szereztek meg, azt viszont nem nagyon hallani, hogy valaki azzal hencegne, legújabb barátnője milyen elképesztően okos.
Eszem be jutott egy vicc, asszem passzol ide, nem kimondott zsidóvicc, de mivel Kohnnal és Grünnel hallottam, így is adom tovább: (Mindenféle politika felhang nélkül, mielőtt..)

Kohn és Grün beszélget:
-Képzeld, Grün - így Kohn - az én feleségemnek 2 diplomája van, 3 nyelven beszél és kitűnően zongorázik!
- Ne is mondd! - sóhajt Grün - Az enyém is csúnya!

Azt hiszem, én azért inkább az okosságra szavazok, hosszú távon kifizetődőbb. No meg értékállóbb, jó esetben csak 60-70 éves korban, a szenilitás beköszöntével kezd leépülni, míg a szépség pont valahol félidőben.
K.

Sünnel együtt élni nagyon mókás dolog. Kettővel meg különösen. Mindig kitalálnak valami vicceset az embernek. Vilmos múltkor jól összekaristolta a kezemet. Pusztán szeretetből, mikor sürgött-forgott az ölemben. No, nem is szeretgetek többé sünt rövidujjú pólóban!
Lókötőék közül Vilmos a komunikatívabb. Lapátfülű csak eszik, alszik, rohangál, kerekezik és cirkuszol. Vilmos viszont csak az összetépett újságpapírokkal tud manipulálni, meg a fából összeállított, hajlítható tereptárggyal, ezen kívül leginkább nézelődni szokott. Valahányszor odemegyek és beszélni kezdek hozzá, mindig közelebb jön, és emelgetni kezdi a fejecskéjét. Ha ölbe veszem, esze ágában sincs összegömbölyödni. Minden tisztességes sün összegömbölyödik, ha hanyatt fordítják. A Vilmos nem. Nekiáll vadul rúgkapálni, és addig tornázik, míg hasra nem fordul. Ki látott már ilyen sünt?! Akárhogy birkózunk, összegömbölyödni nem hajlandó.
Ellenben nagyon kíváncsi. Pár napja ölbe vettem, leültem vele az íróasztalom mellé a székre. Jött-ment-mászkált, aztán nagy nehezen feltornázta magát a kezemből az asztalra. Felmászott a billentyűzetre, és fel-alá kezdett járkálni (tán tetszett neki a kopogás). Kár, hogy épp nem volt megnyitva a Word, így nyoma maradt volna, mit irkál. Ha valami mókásat pötyögött volna, még a blogra is kiraktam volna, hadd lássa a világ, micsoda sün ez a Vilmos! Sőt, fel is venném társszerkesztőnek, Attila mostanában úgyis keveset posztol.

Közeleg a tavasz. Meg fog szakadni a szívem, ha el kell engedni a sünit.
K.

Olvastam egy cikket a velveten. 

Nem lottózom. Életemben talán ha 3-4 alkalommal vettem lottószelvényt. Illetve ez nem igaz, cimborámmal évekkel ezelőtt pár hétig-hónapig közösben lottóztunk, ő vett szelvényt, időnként leadtam az ára felét neki, és persze nem nyertünk semmit. Egyetlen nyereményemre emlékszem, annak is megvolt már vagy 6-7 éve, lehet hogy több is. Amikor megjelent az első, milliárd fölötti nyeremény, gondoltam, adjunk egy esélyt a szerencsének. Vettem 4 szelvényt. Nyertem vele két db. 2-est. Persze különböző kombinációkban.

A fent linkelt cikk témájáról már néhányszor én is elgondolkoztam. Mert mi a francot kezdenék ennyi pénzzel? Mit lehet egyáltalán kezdeni ennyi pénzzel?

1, Befektetni,
2, Elkölteni,
3, Elosztogatni.

Nagyon vállalkozó szellem sosem voltam, jelenleg is beosztottként dolgozom. A pénzügyi dolgokat ugyan meg szoktam érteni, de igazi érzékem szerintem nincs hozzá. Ha befektetem akármibe, ami hosszútávon nyereségesebb, mint az infláció okozta veszteség, akkor a havi kamatokból is baromi jól megélek. Évi, infláción felüli 1% hozam esetén is 2mrd-nál a havi összeg másfél millió HUF. És akkor a tőke értékállósága is megmarad.

No most ebben az esetben is el kellene költeni ezt a másfél misit havonta. Ennek egy komoly akadálya lenne, méghozzá hogy nincs rá idő. Miért? Mert dolgozom. Persze, ha ennyit nyerek, abba is hagyhatnám. Viszont a munka, a – nem feltétlenül anyagi jellegű – értékteremtés nélkül lehet, hogy bekattannék. Ezt meg azért nem kockáztatnám. Persze nem mondom, szívesebben keresnék mondjuk duplaennyit, vagy akár triplaennyit, azt még el tudnám költeni. Másfél misit havonta már nehezebben.

Persze az alaptőkéből is lehet költeni, megbírja az. Vehetek házat. 100 milliónál a plafon, annál nagyobbat már belakni se lehet. Vehetek autót. Ez meg 10-15 milla körül már a faroktoldalék esete, így szerintem kerülendő. Az utazást meg szerintem hamar elunnám. Jó, régóta szeretnék megtanulni helikoptert vezetni, de ez már csak a viccelődés része. Mi van még? Hajót, repülőt, kacsalábon forgó palotát és egyéb értelmetlen luxuskiadásokat nem igazán finanszíroznék, nem adna nekem annyi élményt, mint amennyibe kerül…

Marad az osztogatás. Az osztogatás veszélyes. Nem mindenki tudja kezelni a dolgot, plusz, ha megindul az osztogatás, sosem áll meg. Ahhoz meg nem lenne gyomrom, hogy én legyek mindenki amerikai nagybácsija. Ráadásul onnantól ne is számítsak az emberek őszinte, közvetlen viselkedésére. Mesterkéltség, hízelgés… kösz nem. Roppantul könnyen beszopom a hízelgést, de ezt legalább tudom magamról. Jobb elkerülni a lehetőségét is.

Lehet persze jótékony célra is fordítani. Ezzel az a baj, hogy az ilyen jótékonysági szervezetekben én olyan nagyon azért nem hiszek. Mert azért hagy ne adjak már pénzt, hogy annak jó esetben a fele eljut a címzetthez, a másik fele meg elmegy „működési költségekre”. Látott már valaki szegény alapítványt? Na ugye.

És akkor még egy további komoly gond van ennyi pénzzel, főleg ha nem társulnak hozzá komoly kapcsolatok. A bűnözés. Amint kiderül rólam, hogy nyertem, szerintem hamar elkezdenék firtatni, hogy mennyi pénzt is ér nekem a hozzátartozóim élete. Nehéz, bár nem lehetetlen elkerülni az ügy nyilvánosságra kerülését. Nyilván valami strómannt igyekeznék találni az ügyre, meg valami jó ügyvédet/verőlegénycsapatot, amelyik megoldja, hogy a strómann ne lépjen le a pénzzel. De ez már legalább 2 ember, aki tudja, és akkor még mindig ott a szűkebb család, abból meg a tágabb család, aztán azok ismerősei, és megint az elején vagyunk.

Azt hiszem, én sem tudok okosabbat mondani, mint a cikk hozzászólói. Ennyi pénzt nyerni sokkal több nehézséggel jár, mint örömmel. Nyerjek inkább havi félmillió örökjáradékot, annak sokkal jobban örülnék. És legalábbis nem kellene félnem.

A

Ez volt aztán az igazi Madleine süti-fles! Á. hozott Abonettet, azt az extrudált borzalmat drágáért, ma már minden tudatos diéta alapja. Íze, mint a fűrészpor, de megszokható, sőt, haladóknak meg is kenhető, ideális nasi, mert egyrészt kevés benne a kalória, másrészt annyira vacak íze van, hogy az ember 2-3-nál többet nem eszik meg belőle, így garantáltan nem hízlal.
Megkínált engem is, ahogy beleharaptam, meghallottam a semmivel össze nem téveszthető roppanását, és megéreztem az ízét, rögtön felidéződtek bennem az óvodáskori emlékek. Merthogy én az óvodában kövér kislány voltam (sőt, születésem óta), emiatt csúfoltak is sokat, az általánosban még többet, a gimnázium első két osztályában meg csúfoltak, szívattak, basztattak felváltva, aztán harmadikban megelégeltem, és lefogytam 21 kilót. Ekkor már magamtól, de kisebb, jelesül óvodás koromban még a szüleim és az óvó nénik próbálkoztak ezzel, akkor a súlyom még vajmi kevéssé érdekelt, önfeledtem majszoltam a lekváros kenyeret reggelire meg uzsonnára. Azaz csak majszoltam volna, mert azt találták ki felmenőim és az óvó nénik, hogy a gyereket le kell fogyasztani, ennek pedig legjobb módja, ha reggelire és uzsira kenyér helyett az akkoriban piacra került Abonettet eszem. Zseniális pszichológiai érzék húzódik az elgondolás hátterében, a kölök egye azt, amit a többiek (párizsi, vaj, lekvár), így nem fog nagyon kilógni a sorból, az egy (gyerek)közösségben úgysem annyira szerencsés, és nem is fog fájni a szíve, de ne kenyeret, hanem Abonettet, mert az nem hízlal. Igenám, de. Képzeljük el a következő szituációt: néma csend (jah, a 80-as években még volt fegyelem az oviban), kiosztják a kenyereket reggelire, egyelőre semmi feltűnő különbség. Aztán a nagy csendben beleharapok az extrudált csodába, ami hatalmasat roppan, erre mindenki felkapja a fejét és rám néz. Hároméves gyerekhez illően: hoszan, bambán és értetlenül. Majd jönnek a kínos kérdések: óvó néni, a Kati miért eszik olyat? Hát, mit lehet erre válaszolni?!

No, ha már úgyis a gyerekkori sírásrívásnál tartunk, akkor terápiás jelleggel azt is megírom, mi minden borzalom történt még velem kiskoromban. Nohát, nem elég, hogy kövér kisgyerek voltam, ráadásul még szemüveges, csendes, félénk, sőt, eléggé esetlen és ügyetlen is (lássuk be, ez azért erősen Taigetosz-pozitív mérleg), ezért aztán úgy döntöttek a szüleim, elvisznek gyerekpszichológushoz, nehogy a sok basztatás túl mély nyomot hagyjon bennem. Még most is emlékszem, a pszichológushoz járni egy darabig szerettem, rajzolni kellett, meg színes papírból vágni és ragasztani, több gyerek is volt, én különösebb interakcióba nem kerültem velük, csak rajzoltam-vágtam-ragasztottam. Akkoriban ment a tévében a Misi mókus kalandjai, nekem nagyon tetszett, és megmozgatta a fantáziámat az örökké termő fa, ezért én azt alkottam a papírra. Mikor elkészültek a nagy művek, sorba álltunk, kiraktuk a rajzokat, és a pszichonéni megkérdezte mindenkitől, mit alkotott. Én mondtam büszkén, hogy ez bizony az örökké termő fa. Erre a pszichonéni elnevette magát, és megjegyezte, a kövér kislánynak még most is azon jár az esze, hogy ki ne fogyjon az ennivalóból. Úgy emlékszem, ezen a ponton elkezdtem bömbölni. Az viszont egészen biztos, a szüleim többé nem vittek oda. A mai napig nem értem, a néni részéről ez szimpla dillettantizmus volt, avagy Csernus módszerének korai előképét tisztelhetjük benne.
Asszem, tán épp ezért nem bízom maradéktalanul a pszichológusokban:)
K.

Az embert időnként utoléri a végzete. A dolgozómban időről időre felüti a fejét az elképzelés, hogyha a munkásokat átszervezik, majd hatékonyabb lesz a munkavégzés. (Tartok tőle, a felsővezetésnek gőze sincs, mi fán terem a motiváció.) Mi eddig kevesen voltunk, fiatal, lendületes csapat, szerettem bejárni nagyon. Sosem a munkával volt bajom, a kollégákat is igen kedvelem, csak az az átkozott koránkelés. De, mint írtam is már, már csak 30-40 évig kell korán kelni, az meg kibírható, az ember gondolkodjon távlatokban.
Szóval, most sokan leszünk, idősebb kollégák is érkeztek hozzánk. Az ember mindig bizalmatlanul tekint az újakra, mégha a folyosó túloldalán dolgoztak is korábban, mint a suliban, ahol az A-sok mindig hülyébbek voltak (vagy fordítva), a csoportpszichológia már csak ilyen. Most méregetjük egymást, felmérjük az erőviszonyokat, bár egyelőre nehezen tudom elképzelni, hogy az újak is csatlakozzanak a munka utáni koktélozáshoz, ami amúgy nagyon régen volt már, aktuális lenne. A főnök is felköltözött az emeletünkre, vége a cincogásnak, meg a hepajnak a folyosó közepén, mostantól "nagyon elfoglalt vagyok"-pofával kell menni még a vécére is (majd tükör előtt gyakorlom), hogy legalább a látszatát keltsük annak, hogy dolgozunk:) No, nem mintha nem dolgoznánk eleget, de elég, ha az embert kétszer látják kávét főzni a konyhában, máris megszólják, hogy nem bírja a paraszt a szántást. Múltkor is lebuktam, erősen benne jártunk már a délutánban, kissé elfáradtam, lerúgtam a csizmámat, hátradőltem, a lábamat az asztalra tettem, a billenytűzetet meg az ölembe vettem, úgy klimpíroztam, egyszer csak  kopogtak. Mondtam, foglalt, közben azért igyekeztem leugrani az asztalról (ilyenkor az ajtón kívül csak egy nagy puffanás hallatszik), és megjelent a fönci. Mintha felhúzta volna a szemöldökét. Asszem, én hiába gondolom úgy, a munkavégzés olyan mint a szex, mindegy, milyen pózban csináljuk, a végeredmény a lényeg, de tartok tőle, ezzel azért begyűjtöttem egy feketepontot. Jaj.
Az újak viszont kitalálták, hogy ünnepeljünk névnapot, ez eleddig nem volt nálunk szokásban. Mindenki bead egy kis pénzt, és megmondja, hogy mit szeretne, azt a többiek megveszik neki. Az ünnepeltnek meg gondoskodnia kell szendvicsekről, üdítőről, nasiról. Mjudtival sokat tanakodtunk, mit lehet ilyenkor kérni. Összejön, tegyük fel, 4-5000 forint. Namármost, milyen ajándékot kérjen az ember? A pikantéria kedvéért számba vettük, mit nem: fehérnemű, ruha, ékszer, kozmetikum, szexuális felhanggal bíró tárgy nyilván nem játszik (és nem csak azért, mert nem tudják a méretemet meg a bőrtípusomat), marad a könyv, akkor viszont meg kell mondani konkrétan, mit szeretnék, az meg milyen már. Te, figyelj csak, Marikám, én nagyon szeretném ettől meg ettől ezt meg ezt a című könyvet, de aztán legyen ám meglepetés! Ha aztán meg személytelen ajándék lesz belőle, mint például üveg ital vagy bonbon, az meg nem jó, elfogy már a bulin, mert illik megkínálni a többieket, meg én különben sem szeretem a fogyasztható dolgot ajándékba. (Legfeljebb egy kis csokikát, kísérő gyanánt.) Mjudtival végül arra jutottunk, legjobb, ha az összegyűlt összeget kikérjük készpénzben:-P
Á-nak lesz nemsokára névnapja, ő nyitja a sort, rajta a világ szeme, hogy oldja meg ezt a dilemmát. Még szerencse, hogy én csak november végén kerülök sorra. Addig lesz időm gondolkozni.
K.

Nem a nyári nyaralást tervezgetem ilyen címmel, hanem elolvastam Vámos Miklós új könyvét. Eredetileg Apumnak lett volna karácsonyi ajándék, de ahogy belelapoztam, elfogott a gyanú, hogy ez tán mégsem neki való. Hát, nem tudom. Nekem viszont annál inkább, így végig is olvastam. Most meg a szokásos űr és kétségbeesés van bennem, mint minden jó könyv után. Mit fogok most olvasni?! Szóval, egyetlen hibája a könyvnek, hogy íródhatott volna hosszabbra is.
No meg, rám is fért már végre egy jó könyv. Az elmúlt időben semmi említésre méltót nem sikerült összeolvasnom. A homok asszonya, elismerem, jól megírt szöveg, de nekem személy szerint nem tetszett (nagyon nem), kafkás volt, de annyira azért nem jó, meg nekem egzisztencialista-flessem is volt. Szinténbölcsész kolléganő figyelmeztetett, h Japánban nem volt olyan, de nekem akkor is. A bánatos kurváim emlékezete meg egyenesen borzalmas volt, mást meg mostanság nem olvastam – a szokásos női magazinokon kívül. No de Vámos! Imádtam. A stílust, a szabad függő beszédet, a jól megírt mondatokat, az időkezelést, stb., stb. No és, az a bizonyos közép-kelet-európai miliő, mibenlétének megfejtésére most már kísérletet sem teszek, de átlengi ezt a könyvet is.
Persze, le kell szögezni, a könyv elég nyomasztó. Mint minden Vámos-szöveg, amit olvastam. Az említetten kívül az Emily néni szakállát és a New York-Budapest metrót, mindhárom, szimplán szólva, balfaszokról szól. És míg az Emily néni különösebben nem vágott hanyatt (bár az alapötlet tetszett), a New York-Budapest már annál inkább, de az Utazások még annál is sokkalta jobb. Vámos Miklós egyre jobb író.
Dr Mester János, a főhős, igazi vámosi vérbalfasz. Elront mindent, amit el lehet, a magánéletét és a karrierjét – közben azért kefél néhány kellemeset, de ez csak idei-óráig segít rajta. Egyébként a könyvben – mily meglepő ilyen cím után – kifejezetten hangsúlyos a szex, rengeteg a szexjelenet – ettől függetlenül ez nem egy erotikus könyv, én személy szerint egyszer sem lettem nedves olvasás közben. Node, nem is erről szól a szöveg. Vámos valahol azt nyilatkozta, az izgatta, meg lehet-e írni egy ember történetét a szerelmein és a szexuális kalandjain keresztül – nos, meg lehet, méghozzá igen jól. Jah, az ember élete felfűzhető a szerelmei köré. Fel hát.
És Vámos nagyon jól tudja érzékeltetni a házasság megromlásának folyamatát, a folytonos veszekedést, a szerelmet, és minden hangulatot. A mellékszereplőket néhány vonással rajzolja meg, de olyan jól, hogy kirajzolódik néhány mondatból egy egész személyiség, attitűd, élet.
Az a baj az igazán jó szöveggel, hogy nem érdemes mit hozzátenni. Egyszerűen jó és kész. És még csak érzékeltetni sem tudom, hogy mitől. Az, hogy jó a stílusa, jól van megírva, csak üres mondat marad. Csak egyetlenegy kiragadott példa, milyen képekkel dolgozik az író: mikor Jánoska és első felesége új lakásba költöznek, az utcán kiszakad az egyik papírdoboz, pont az, amelyikben a feleség a Jánoskától kapott szerelmes leveleit tartotta. A levelek széthullanak az utcán, Jánoska vadul kapkod utánuk, néhányat csak úgy tud megmenteni attól, hogy elfújja a szél, hogy rájuk lép. És a sáros lábnyoma aztán ott marad a leveleken. Ezt követően nemsokára elválnak. Nohát, aki ilyet tud írni, az jó író, sőt, zseniális.

Kinek való akkor  ez a könyv? Depresszióra, magukba fordulásra hajlamosoknak biztos nem, mert ettől csak még inkább olyanok lesznek. Akik meg nem hajlamosak ilyesmire, azoknak sem, mert azoknak meg valszeg nem is tetszene, hisz távol áll tőlük ez a mentalitás. Mégis, elolvasásra nagyon is érdemes szöveg. Ajánlás gyanánt idemásolom, mit írt erről maga az író:
„A regény tárgya a szerelem, a szex, a vágy, a gyöngédség, a házasság és a válás. Mindenkinek ajánlott olvasmány, akinek volt része a sorolt élményekben legalább egyszer. Aki olyan optimista, hogy több házasságot kötött (mint ahányszor vált), annak érdemes elolvasnia többször.”

K.

Update: Olvastam hozzá kritikákat is. Előbb kellett volna. Akkor harciasan megvédtem volna a szöveget, és szisztematikusan leírtam volna, miért jó. Érzésem szerint, amit sokan hibának látnak, azok épp a könyv erősségei.

 

 

Előrebocsátom, nem vagyok harcos emancipunci. Sőt, mondhatni, kissé konzervatív is. A férfi legyen férfi (a krumplileves meg krumplileves), hozzon döntéseket, aztán álljon ki mellettük, legyen olyan, akire fel lehet nézni, hozzon virágot, védjen meg, és hetente legalább háromszor este 9 és 10 óra között igenis domináljon le. Node azért ez mégiscsak sok. A papír alapú és elektronikus női magazinok telis-tele vannak olyan témájú cikkekkel, hogyan tartsuk meg a pasit, mit tegyünk és mit ne, hogy mellettünk maradjon/újból belénk szeressen, hogyan kényeztessük, hogyan szerezzünk neki örömet stb, stb., egyszóval hogyan érjük el, hogy úgy érezze, a seggéből süt a nap, ugyane helyről fúj a passzátszél, és e naprendszer körül forog egyébként is az egész világ. Ha mindezt jól csináljuk, akkor talán elérhetjük azt a hőn áhított célt, hogy a pasi, a kiválasztott, kegyeskedik velünk maradni, akár hosszabb időre is. Egyes cikkek nem átallanak pontokba szedni, mit tegyünk, vagy épp mit ne, amúgy is visítani tudok a pontokba szedett gyorstalpalóktól, még szörnyűbb, ha az eredményt 10 napon belül ígérik.
Az ember 25 éves korára már túl van jó néhány női magazinon, ha álmából ébred is, el tud sorolni 10 ilyen jótanácsot, pl., hogy tanuljuk meg a foci/póker/hoki szabályait, és ezzel villantsunk, vagy masszírozzuk meg, meg menjünk el inget venni helyette, hogy megkímélődjön a vásárlás okozta frusztrációtól, és miközben a számítógépes játékával lövöldözik, simogassuk kis buksi fejét, milyen ügyes is ő (közben persze ne felejtsünk el hozni neki egy sört). Van 2 jótanács, amitől különösen ki tudok akadni. Az egyik, hogy otthon is legyünk csinosak, ápoltak, vonzóak. Meggyőződésem, hogy senki nem rohangál otthon kitérdelt mackóban és kinyúlt pólóban, és a fokhagymaszagú nájlonotthonka is már legfeljebb a kabarétréfákban fordul elő. Nyilván az ember otthonra nem sminkeli ki magát, és nem is vesz tűsarkút (vagy ha igen, akkor aznap este nem lesz gond a kapcsolattal), de a nők nagy része gyárilag van olyan igényes, hogy e buktatókat elkerülje. A másik, mikor próbál meggyőzni a cikkíró arról, hogy a férfiaknak több igényük van a szexre, ezért aztán többször kell engedni nekik, mert különben máshol fogják keresni, amit otthon nem kapnak meg. Nos, szerintem az igények tekintetében mindenképp egyenrangúak vagyunk. A fejfájós feleség figurája már a múlté. (Feltéve, ha létezett egyáltalán.) Ha egy nő hisztis, akkor annak egy oka lehet: nem dugják rendszeresen. Aki nem hiszi, járjon utána.
Persze, alapvetően nincs is ezzel gond, kényeztessünk csak a férfiakat, mert szeretjük őket, a bökkenő csak az, hogy nem emlékszem, olvastam-e valaha is férfiaknak szóló cikket hasonló témában. Mert jó lenne, ha valamennyire a kölcsönösség elvén működne a dolog, én megteszem ezt, a pasi cserébe megteszi azt, és ez mindkettőnk kölcsönös megelégedésére szolgál. Nem olvasom megveszekedett szorgalommal a férfimagazinokat, de jó néhányat átlapoztam már, vannak benne jó nők félig vagy teljesen pucéran, meg autók, meg nők, meg autók, meg nők is. Egyszer elszántam magam, hogy elolvassak egy cikket, asszem, tán az FHM-ben, úgy kezdődött, hogy „múzeumba normális esetben csak akkor mész, ha ott még nem szexeltél a csajoddal”. (Hm, tipikus alacsony példányszámú értelmiségi rétegmagazin.) Hogyan tedd boldoggá a csajod-témakörben viszont még nem találtam írást. Felhorgadt bennem a gyanú, lehet, hogy tán nincs is ilyen?! Jaj-jaj, segítsünk a sötétben tapogatózó férfiaknak!
Íme, a lista, a teljesség igénye nélkül. Semmi irreális. Például nem kérjük, hogy zavarj el vásárolni, de előtte nyomd a kezedbe a hitelkártyádat a hozzá tartozó PIN-kóddal. Ha ezek betartatnak, a párkapcsolat 180 fokos fordulatot vesz – már pár nap elteltével!
1. Szexelj a nőddel rendszeresen. Hidd el, nemcsak neked lehetnek mennyiségi és minőségi igényeid.
2. Mutasd ki, hogy szereted. Ennek ezernyi kreatív módja van. Vigyél neki virágot (hacsak nem allergiás rá), meg bonbont (ehhez találd meg azt a ritka pillanatot, mikor épp nem fogyókúrázik). Néha vidd el vacsizni/borozni, olyankor sugdoss szerelmes szavakat a fülébe (ha nincs ötleted, az internet erre is jó). És akkor még mindig csak a kommerszebb megoldásokról esett szó. Lehetőségeid határtalanok.
3. Figyeljél rá oda. Vedd észre, ha baja van, hallgasd meg, és ne adj neki feltétlenül jó tanácsokat. Néha tényleg elég, ha csak meghallgatod.
4. Ha a kapcsolat kezdetén tetszett, hogy csinos, jól öltözött, tetszeni vágyik, ne csodálkozz, ha ez kapcsolat során sem változik. És örülj, ha mindezt nem neked kell finanszírozni.
5. Tartsd tiszteletben a hobbiját/a barátait/az anyját – elvégre te is ezt várod tőle.
6. Amikor félőrülten kering a mosógép, a mosogató és a porszívó között, akkor ne kiabálj ki neki a tévé elől, hogy anyukám, hozzál már egy sört.
7. Ha ruhavásárlásból hazatérve büszkén mutatja legújabb szerzeményét, lelkesedj. Azér vette.
8. Tartsd észben az évfordulókat, és egyéb, dátumhoz köthető ünnepeket. Csak az övét kell, minden mást megjegyez ő.

 Úgy lett volna jó, ha eljutok 10 pontig, de most csak ennyi sikeredett. Hozzátenni ér, elvenni belőle nem:)

E.Manci:)

Nagy nehezen beszereztük a Bang nevű kártyajátékot. Azaz nem is mi szereztük be, mivel itthon, úgy tudom, nem is kapható, hanem Attila kollégája rendelte neg, mikor Londonban voltak, ott házhoz hozták, majd a kollégáék hazahozták nekünk. Hihetetlenül jó játék. Kicsit a gyilkosozásra hasonlít, csak sokkal sokrétűbb és pörgősebb. Azaz csak addig pörgős, amíg az ember ki nem esik. Mert ha elsőnek esik ki, a többiek meg játékban maradnak, akkor lehet unatkozni, míg legalább még egy valaki ki nem esik. Ez a baj a kiesős játékokkal, mint pl. a Bang vagy a hold'em: ha az ember elsőnek esik ki, akkor, míg a többiek ki nem esnek, a halál szélére unatkozza magát. Mint például most én. Ennek köszönhető ez a bejegyzés:) Meg amúgy is. Mjudti felrótta, mostanság hanyagolom a blogot. Mondtam, azért, mert nincs jó periódusom, nem tudok vicceset írni mindig (vagy sose?). De rám pirított, akkor is írjak. Hát tesssék. Sajnáljatok, elsőnek estem ki:(
Van még egy szitu, mikor szopás a kiesős játék: ha a buliban vagyok. Szép lassan kiesnek a játékosok mellőlem, bent maradok valakivel. A többiek beszélgetnek, isznak, táncolnak, mókáznak, tetőfokára hág a hangulat, én meg ülök, próbálom legyűrni az ellenfelet (vagy ő engem), és ilyenkor van az, hogy hiába tolok all int, tuti behúzok egy jó lapot. És sóvárogva nézem a bulizókat, és ki akarok szállni, és nem lehet.

Valami szörnyű jutott eszembe. Mi van, ha a halál is valami ilyesmi érzés? Kiesem az életből, aztán nézhetem sóvárogva a többieket, akik még játszhatnak.

No, elég a negatív gondolatokból. Közben végetért a Bang, lesz új leosztás. Most én leszek a serif. Reszkess, alvilág, jön a sünserif:)
K.

Tegnap csajos napos tartottam szlovákos voltcsoporttárssal. Aki fiú. Nem, nem meleg. Igaz, engem ugyan nem akar megdugni, de attól még nem az. Mert a lányok ma odabent rögtön  ezt kérdezték, mikor elmeséltem.
Egyébként egy tünemény. Ő az a pasi, akiről azt írtam, hogy képes volt végigjárni velem a Westendet, és fülbevalót nézni (a Westendben jó sok bizsubolt van), úgy, hogy közben élvezte. (Vettünk is kettőt, csuda szépek.)
Tegnap a Nyugatihoz beszéltük meg a találkozót, a Westendbe, merthogy az utcán ácsorogni hideg van. Odaértem fél 5-re a megbeszéltek szerint, srác sehol, hívom, mondta, késni fog, segond, addig körülnézek picit. (Nem okoz különösebb gondot eltölteni az időt olyan helyen, ahol ruhát lehet kapni:).
Megérkezett, némi tanakodás után beültünk sörözni egy olyan helyre, ahol uzsonnaidőben kevesen vannak. Meg kellett mutatnom az újonnan vett farmeremet (merthogy hasznosan töltöttem ám az időt!). Ha veszek egy ruhát, késztetést érzek, hogy azonnal belebújjak, és illegessem magam a tükör előtt, de tegnap visszafogtam magam. (Hülyén vette volna ki magát, ha elvonulok fél órára a söröző mosdójába.) Elkezdtünk beszélgetni a vásárlásról, meg arról, hogy a srác azért nem szereti, mert a nők nem hajlandók tudomásul venni, hogy akármit magukra vehetnek, igazából akkor is bugyiban-melltartóban néznki ki a legjobban. (Hm.) Aztán mondtam, hogy térjünk át más témákra, mert ruhavásárlás és egyéb tipikusan női témák őt valszeg untatni fogják. Mondta, dehogyis, és elmesélte, hogy mikor fiúkkaql találkozik és tipikusan "pasis témákat" vitatna meg, ú.m. számítógép, autók, esetleg fegyverek és nők, az őt néha untatja. És imád lányokkal beszélgetni, mert máshogy látjuk a világot, és szórakoztatják és az egyéb, női(es)nek tartott beszédtémák. Ó, gondoltam, azzal nem lesz gond, csacsogásra bármikor kapható vagyok, főleg, hogy gondolkodni se igen kell hozzá, úgyis fáradt voltam. Meséltem neki arról, hogy irigylem a pasikat, mert egy jól szabott öltönyben, hozzá illő inggel sosem lehetnek alul- vagy túlöltözöttek, míg nekünk állandó problémánk, mit vegyünk fel, ha valahol meg kell jelenni. (Életem egyik legnagyobb mellényúlása tavaly Attila egyik barátjának esküvője. Szertartás délután, nyilván szoknya-kosztüm, aztán mindenki hazament, este 8 körül buliféleség egy szórakozóhely kibérelt termében. Igenám, de miben kell oda menni? Faggattam a jelenlévő lányokat, ők mit vesznek fel, mindenki azt mondta, elegánsan jön, akárcsak délután. Hát, jó. Akkor marad a szoknya-kosztüm, de estére már hosszúszárú csizmát vettem, mert elég hűvös volt, plusz diszkréten csipkés combfixet, dobja fel valami az összeállítást. Megérkeztünk, körülnéztem és meghűlt bennem a vér. Mindenki farmerban-pólóban-sportcipőben volt, el lehet képzelni, hogy néztek rám. Úgy is éreztem magam. Attilának nem volt gondja, levette a zakóját, a nyakkendőjét zsebébe süllyesztette, szövetnadrágban-ingben már nem rítt ki a tömegből. Én meg sanda oldalpillantások keresztüzében próbáltam minél észrevétlenebb maradni. El lehet képzelni.)

De vissza a tegnaphoz. Egészen belejöttem a mesélésbe, csoporttárs meg biztatott, mondjam el bátran, hogy látjuk mi nők a többi nőt. Jeleztem, hogy én leginkább csak a saját és a barátnőim tapasztalataira tudok hagyatkozni, de éreztem a feladat súlyát és szépségét, hogy most én fogok beavatni egy pasit a női világ rejtett titkaiba:)
Megkövezés terhét vállalva, a következőket mondtam neki. (Vitatkozni ér:)

1. Első és legfontosabb, hogy mi nők elsősorban nem a férfiaknak, hanem egymásnak öltözünk. Tapasztalatom szerint kevés férfi kivételtől eltekintve inkább a nők veszik észre, ha passzol a táska az övhöz/cipőhöz, a ruha színe a szemfesték színéhez, az ékszerek pedig az egész ruházat stílusához stb. stb. A férfiak inkább az összhatást veszik észre. Tanmese saját életemből: Egyszer régen randiztam valakivel, nyár volt, kis rózsaszín-fehér ruha volt rajtam, természetesen hozzá illő papuccsal, táskával, sminkkel. Pár nap elteltével ismét randiztunk, a pasi megjegyezte, kár, hogy nem abban a múltkori zöld kis ruhában jöttem, abban nagyon jól néztem ki. Kerekedett a szemem, abban biztos nem, mert nekem tutifixen egy zöld ruhám sincs, nem szeretem ugyanis. Aztán persze csak kiokoskodtuk, hogy a rózsaszín ruhámra gondolt. Akkor nyilván azt is észrevette, milyen jól passzoltak hozzá a kiegészítők...

2. Az előzőekből következik, hogy mi nők vagyunk egymás legnagyobb kritikusai - öltözködés terén biztosan. (És, tegyük a kezünket a szívünkre, eléggé hajlamosak vagyunk észrevenni, ha egy nőtársunk a combkörméretével nem összeegyeztethető rövidségű szoknyát húz magára. Jobb érzésűek ilyenkor nem tesznek megjegyzést.)
Csoporttárs hatalmasan elcsodálkozott, mikor elárultam, mi nők észrevesszük, ha a másikon szivacsos melltartó van. Mondtam neki, bizony, ilyesmivel csak egy pasit lehet az orránál (vagy egyéb testrészénél?:) fogva vezetni.

3. Az előzőekben felsoroltak érvényessége exponenciálisan nő, ha olyan nővel kerülünk kapcsolatba, akiben potenciális riválist szimatolunk. Kritikusan vizslatjuk a másikat, és nagyon elégedetten tudjuk konstatálni, hogy a rivális nő vékony nadrágján mintha áttetszene némi naracsbőr, kéjes gyönyörrel tölt el, ha kiszúrjuk, hogy push-up melltartót visel, szép próbálkozás, kisanyám, de lehet visszamenni a starthoz, nekem szivacs nélkül van ekkora, gondoljuk magunkban.

4. És nemcsak egymásnak öltözködünk, hanem magunknak is, mert szeretünk, nem igaz? Jobban érezzük magunkat, ha minden rendben van rajtunk, a ruhadarabok harmonizálnak egymással és a kiegészítőkkel. És még jobban érezzük magunkat, ha mindez le is kerül rólunk...;)
És mivel nők esetében sokszor mindennek az ellenkezője is igaz lehet, tegyük gyorsan hozzá, tökmindegy, mit viselünk, ha jól érezzük magunkat a bőrünkben, akkor úgyis sugárzunk.

Ennyi lecke után csoporttárs rákérdezett, mit érzek, ha egy társagában meglátok egy nőt ugyanabban a ruhában.  Hát, felmérem a viszonyokat. Ha 5 kilóval több és a cicije kisebb, akkor megnyugszom. Ha a ugyanez rám igaz, akkor elkezdem magam rosszul érezni.

(Megj.: A női szolidaritásról, önsegélyező szervezetekről és barátságról majd egy későbbi bejegyzésben.)
K.

Itt vagyok, megvagyok, nem tűntem el, csak. Megnéztem a statit most, az elmúlt napokban is átlag 25-30-an látogattatok erre a blogra, ez igazán rendes tőletek, merthogy az elmúlt pár napban én egyáltalán nem látogattam erre blogra. Szégyengyalázat.:(
Ellenben találtam magamnak új függőséget (pontosabban, Attila találta nekem, akinek    amúgy boldog névnapot, itt is, nem mintha nem csináltam volna neki lasagnét meg sütit, meg ajándékot is kapott, de biztos örül, ha nyilvánosan is megsüvegeljük:). A blogfüggés már megszilárdult, azon már lehet lazítani, ellenben itt a Civ4, igaz, valami 2 év késéssel, de felfedeztem, illetve Attila mondta. Merthogy eredetileg olyan PC-játékot szeretett volna találni, amit lehet játszani multiplayerben. Az FPS-eket én nem, sőt, én egyáltalán semmit, amiben csak egy kicsit is harcolni kell. (Egyszer játszottam vele Strongholdot, építettem szép kis falut vagy mit, tetszett, hogy fejlődik, meg szép a grafikája, aztán Attila odaküldött pár katonát. Igaz, a leggyengébbeket, de nekem egy se volt, így tett némi kárt a falucskámban, én meg utána kis híján Attilában és a berendezési tárgyaiban.)
De a Civvel igencsak betalált. Imádom, bár single playerben talán még jobban. Egyszerűen azért, mert biztosabban nyerek:) Attilának több tízezer üzemóra előnye van ilyen-olyan stratégiai játékokban, én meg sokszor intuitíve játszom, a gép ellen könnyebb.
Meg hát, a harc. Bár a Civ4-ben már más győzelmi lehetőségek is vannak, azért néha nem árt lenyomni a szomszédokat, mert kevés a hely és az erőforrás. Azt meg az első játék során megtanultam (saját káromon), hogy hadsereget fenntartani muszáj, különben megtámadnak és levernek, ha meg már van hadseregem, akkor inkább támadok vele, mint hogy csak a védekezésre szorítkozzam, kifizetődőbb. Viszont ha Attilával (vagy esetleg Nyuszival) multizunk, nem támadnék meg olyan birodalmat, ami mögött ember van. A gép, az más, de erről már írtam, én pacifista módon játszom, többek közt ezért nem játszom FPS-t:) Ott nem lenne túl jó stratégia, hogy én nem lövök senkire:)
Itt van tudományos, diplomáciai és kulturális győzelmi lehetőség is, bár ez utóbbival volt egy kis gond, a szabályok szerint eljutottam ugyan a győzelemig, mégsem jelezte a program.
És csudaszép a játék grafikája, sok apró részletre is odafigyeltek a készítők. Az is nagyon mókás, hogyha angolokkal (Erzsébettel vagy Viktóriával) játszom, a munkások és a katonai egységek angolul beszélnek, amikor rájuk bökök, ha Izabellával, akkor spanyolul, ha Frigyessel, akkor németül stb.
És jó, mert kikapcsol, amolyan teljes tudatot betöltő játék, órákra megszűnik a külvilág, amire mostanában nagy szükségem ven. Képes vagyok 5-6 órát a gép előtt görnyedni, és annyira intenzív az élmény, hogy sokszor még álmodom is vele. Olyankor általában csak játszom tovább a játékot, de tegnap éjjel igazán bizarr dolgot sikerült összeálmodnom. Most Viktóriával játszom, és épp a velem határos arabokat készülök megtámadni, képzem hozzá a katonákat. És azt álmodtam, hogy megtámadtam az arabokat, de elfogtak, megkötöztek, egy lakókocsiba vonszoltak, ahol 2 arab férfi jól megdugott (először egymás után, aztán egyszerre). Jó vót:) Pont úgy néztek ki, mint a játékban, nagyon szépen megrajzolt figurák voltak. Nah, erre varrjon gombot Freud:)
K.

Fúúj, az első munkanap az évben. Tudom, sokaknak már a második, de azoknak jó, mert már túl vannak az első sokkon. Sebaj, már csak 30-40 év koránkelés, azt meg kibírom fél lábon is, nemde?
Új év, új élet, semmi zabálás, sok mozgás, pozitív gondolatok. (Még bírom!) B. is megfogadta, fogyókúra lesz, így reggel, mikor bementem a szobájába, a polcon 2 hatalmas répát láttam. Az egyik ráadásul kicsit göcsörtös, pont a megfelelő helyen. Kérdeztem is, mi ez, munkakedv-fokozó? Merthogy a göcsörtös kimondottan G-pont-répának tűnt, de B. azt mondta, ezeket megenni hozta. Hm. Tény, hogy mikor délután benéztem hozzá, a répák már nem voltak a polcon. Lenyúlom az ötletet. Holnaptól én is zöldségeket viszek. Tetszik ez a fogyókúra:)

A Vilmos meg elkanászodott az ünnepek alatt. Megtanult kimászni a dobozából, így a kisebb dobozt ki kellett venni, mert arra mászott fel, hogy felérjen a nagy doboz tetéjéig, és ha egyszer már rájött, hogy kell kimászni, akkor már mindig ki fog. Aztán az újságpapírt, amit az alom alá terítettem, néhány éjszaka alatt felszedte, apró darabokra tépte, és az egészet magára henderítette, most egy nagy kupac újságpapírban alszik, a többi meg szét van szórva a dobozában. (Fene a városi sünjét, a széna már nem is volt jó neki.)
Tegnap este, mivel Attila ma még szabin volt, én meg már mentem dolgozni, meghagytam neki, etesse meg a süniket, én elmegyek aludni. Fél 3 felé arra ébredtem, egyikük ütemesen veri oda a tálját a doboza falához. Kinéztem, üres volt mindkettőjük tálja. Felhorgadt bennem a gyanú, felkeltettem Attilát, tényleg adott-e enni a süniknek. Aszonta, elfelejtette. Megtartott vagy fél órát, míg vissza tudtam aludni, mert végül Attila adott nekik enni éjszaka, akkor meg a csámcsogást hallgathattam. Ennek okán morcosan és kialvatlanul keltem. A két lókötő akkor már természetesen aludt.
K.

Hú, ez az előző, ez kicsit túl tömény volt újévi első bejegyzésnek. Nem is így terveztem ám! Csak felbosszantottam magam. Legközelebb nem ürítem ki a levelesládát. Minek. Úgyis csak számlák jönnek.
Szóval, arról akartam én írni, hogy milyen jó volt tegnap este Á-éknál, heten voltunk, családiasan, békésen telt, bár talán a kelleténél többször hoztam szóba a szexet, de hát ez van.
Egyébként nem szeretem a januárt, hosszú és unalmas, a február már jó, mert az rövid, és már majdnem tavasz, de majd csak eltelik valahogy, például itt esik a hó, nagyon szép, bár dolgozni menni ilyen időben nincs kedvem.
És ma reggel, mivel nem voltam másnapos (mondjuk, 1 sör, 2 jägermaci és 1 pohár pezsgő után nem is illik, még nekem sem, akinél az alkohollal szemben valamiféle kvantitatív intolarencia van), nekiláttam betartani az újévi fogadalmat, tornáztam, közben, ahogy azt kell, vadul vizualizáltam, milyen jó nő leszek, ha ezt rendszeresen csinálom. (Lehet kötni fogadásokat, vajon meddig bírom.:)
Csináltam lencsét, hogy gazdagok legyünk, meg disznót, hogy disznó gazdagok legyünk, és kíváncsian várom, mit hoz ez az év. E., az ezoterikus eszmék felelőse kiingázta, hogy férjhez megyek, remélem, azért még nem idén.:)
További boldog új évet!
K.

Ma reggel kiürítettem a levélládát, amit átlag hetente szoktam, mert mindig elfelejtem. Hiba volt. Mikor kibontottam az OTP-től jött levelet, már láttam, hogy ezt nem kellett volna, dugtam volna vissza a ládába, de akkor már mindegy volt. Micsoda újévkezdés.
Az ominózus lakáskassza-kötés, amiről úgy 2 hónapja írtam, még mindig nem zárult le. Kezdhetem az újévet dühöngéssel, meg bankba rohangálással, aminél jobb programot álmodni sem tudnék. S mindezt még csak nem is az én hibám miatt.
Összefoglalom röviden, miről volt szó, így, aki már olvasta a bejegyzést, az ugorhat, mert lusta vagyok, copy-paste-ezni fogok, utána pedig kicsit zanzásítani.

Bementem az OTP-hez 2 hónapja azzal, hogy lakáskasszát szeretnék kötni. (Csak zárójelben, a bank 5-ig volt nyitva, ez már önmagában elég furcsa, a legtöbben nem is 4-ig dolgoznak, mint én, mikor intéznek akkor ügyet?) Az ügyintéző hölgy, amit ezzel kapcsolatban el lehetett rontani, azt el is rontotta. (Némi Murphy-utánérzés, vessek magamra, ha nem forgatom gyakrabban Murphy törvényeit.) Fogalma sem volt, mit jelent a kedvezményezett fogalma, közölte én nem lehetek kedvezményezett. Ezen kissé meglepődtem, úgyhogy a hölgy felvilágosított, a kedvezményezett azt jelenti, hogy ki kapja a pénzt, ha én esetleg el találnék halálozni a 4 év alatt, amíg a lakáskasszám le nem jár. Ezt furcsálltam, nem is kicsit, mert a lakáskassza, ugye, nem életbiztosítás, de hát ő csak tudja, hisz azért ül ott - gondoltam, és megjelöltem kedvezményezettnek az anyukámat. Jesszusom, majdnem kötöttem egy lakáskasszát anyukám nevére, fizetném 4 évig a pénzt, amelyhez végül csak anya férne hozzá, és szerződéssel kellene igazolnia, hogy a pénzt lakáscélra fordította!! Még szerencse, hogy megjelent az ügyintéző főnöke (lám, néha a főnöknek is lehet vmi haszna:) és csóválta a fejét, hogy ez bizony nem lesz jó.
Az ügyintéző aztán a befizetett összeget nem a saját, hanem az Attilával közös számláról vette le - jóllehet kértem, hogy az én számlámról végezze a tranzakciót. Másnap pedig rám telefonált, hogy véletlenül a szerződés banki példányát adta oda nekem, lennék szíves visszamenni, hogy kicseréljük. Aznap csak 4-ig volt nyitva a bank, ezért megbeszéltem a főnökömmel, következő nap egy órával tovább maradok, így elindultam 3-kor a munkahelyemről, hogy odaérjek záróra előtt. Mondtam az ügyintézőnek (ugyanaz volt, aki előző nap), hogy bizony rossz számláról utalta a pénzt, mire ő felháborodottan közölte, ez csak azért lehetett, mert én erre adtam megbízást. Nos, én a saját bankszámlámhoz tartozó kártyát adtam oda neki, és ezt követően végig a saját számlámról beszéltem – azt viszont tudom, hogy a banki ügyintéző  monitorán az összes, a nevemhez tartozó számla megjelenik, abból pedig kettő van, a saját, meg az Attilával közös, közös néven. Egyszóval, teljesen biztos vagyok benne, hogy nem én hibáztam, a közös számlánk még csak szóba sem került, igaz, ez csak apró figyelmetlenség a részéről, de akkor is. Én azt hiszem, ilyenkor az a korrekt, ha felteszi a kezét, elnézést kér, aztán a dolog el van boronálva. Ehelyett megjegyezte, hogy előző nap zárás után negyed órával is még az én papírjaimat intézte, tehát örüljek, hogy el lett intézve egyáltalán, mert ez csakis az ő szívességén múlott. Tegyük hozzá, én zárás előtt fél órával már a bankban voltam, 10 perc várakozás után kerültem sorra, arról pedig, hogy az ügyintézés lassú, már igazán nem én tehetek.

No mindegy, eljöttem, abban a hitben, hogy legközelebb 4 év múlva kell ezzel foglalkoznom, mikor megkapom a pénzt, addig meg vonogatják minden hónapban a számlámról a pénzt, jó fej a bank, hogy spórol nekem:)
Igenám, de. Én szerződéskötéskor azt az opciót választottam, hogy havonta automatikusan vonják le a számlámról a pénzt, erre tegnap kapok egy levelet, hogy az első havi befizetés nem történt meg. Jaj ne, mit rontott még el, nyögtem elhaló hangon (asszem, anyáztam is), majd 200/120-as vérnyomással túrtam elő a szerződést, ahol a teljesítés módja rovatban az szerepelt, hogy OTP banknál vezetett számláról történő havi átutalás. Oké, tiszta sor. Innentől az én felelősségem, ha ezt nem teljesítettem. A bökkenő csak az, hogy én nem ezt kértem! (Persze, nyilván az én hibám, hogy nem olvastam elég figyelmesen a szerződést.) Emiatt viszont 1 hónapot már biztosan csúszni fog a lakáskassza kifizetésem – s mindez a banki ügyintéző hibájából!
Olyan ideges lettem, hogy elhatároztam, 2-án, ha bemegyek, elkérem a panaszkönyvet. (Bár nem hiszem, hog lesz bármilyen hatása.) Pedig nem vagyok az a panaszkönyve írogató típus, ha a boltban 15 deka párizsi helyett csak 10-et kapok, hát benyelem, nem megyek vissza pattogni. De ez azért mégiscsak túlzás. A pénzemről van szó. (Még ha kevésről is.) Mert ha mondjuk az Alsópusztafasza és Vidéke Takarékszövetkezetnél lennék, ahol én vagyok az egyetlen ügyfél, kézzel címzik meg a számlalevelet, és megsüvegelnek ugyan, mikor betérek hozzájuk, sőt, karácsonyi-újévi üdvözletet is küldenek, ám más szolgáltatást nem nagyon nyújtanak, akkor megértem. Az olcsó bank, kis pénzért kicsit szolgáltat. No de az OTP? Drága ugyan, de elméletileg épp azért drága, mert színvonalas, megbízható szolgáltatást nyújt – mint ahogy a reklámjuk is sugallja, nemde? Nem azért fizetek évente több ezer forintnyi ilyen-olyan tranzakciós díjat, hogy elszúrják a dolgaimat. Felvetődött bennem a gondolat, hogy bankot váltok. Majd meglátjuk, mi lesz másodikán.
K.

 

Felkeltem, megittam a kávét, megnéztem a kedvenc blogjaimat (ez konkrétan rókicát és a dossziét jelenti, hihi), kerestem receptet sajtos pogácsára, meg sertéshusira, és még mindig nem tudom, mi a fenéről fogok írni itten.
Mikor leülök ide, mindig van legalábbis minimális koncepció a fejemben arról, miről fogok írni, mondjuk, most az OTP-s, a BKV-s kalandjaimról, vagy könyvekről, vagy van olyan, hogy most direkt fecsegni fogok, pletykálkodni és személyes szösszenetekkel traktálni a türelmes olvasót, de most ez sincs, mert annyi mindenről írnék, és év vége van, és lehet, hogy holnap már minden más lesz (pl. másnapos leszek, és akkor még ennyire sem leszek összeszedett).
Végig kéne gondolnom, mit is akarok megfogadni az újévre. A sztenderd, h le kéne fogynom 2 vagy 3 kilót (de nem ciciből, basszus!), hogy végre olyan alakom legyen, amilyet szeretnék, és ennek érdekében nem fogok annyit zabálni, de mikor úgy szeretek enni, mit tegyek?! (Különben is, már legalább 3 pasi mondta nekem, az olyan lányokat szereti, akiknek jó az étvágyuk, mert azoknak az ágyban is nagyobb az étvágyuk, vagy valami ilyesmit mondtak, nem tudom én már, akik meg csak belepiszkálnak az ételbe, meg folyton fanyalognak, hogy nincs étvágyuk, azok a szexet sem élvezik annyira, nohát, én jóízűen bírok enni, az egyszer tény;-) Nem tudom, ez igaz-e, én mindenesetre ezzel vigasztalom magam, főleg olyankor, mikor olyan társaságba kerülök. Voltférj barátainak kivétel nélkül olyan nőjük volt, akik felékszerezve nyomtak vagy 40 kilót, én meg az 57-58 kilómmal úgy éreztem magam, mint egy felpuffadt elefánt, ráadásul, mikor bográcsoztunk, ők ettek 2-3 falat húst, majd hátradőltek, hogy hú, de tele vannak, én meg faltam jóízűen (azér főztük, nem?), egyikük meg is jegyezte, hogy lehet ennyit enni, no akkor meg is keseredett a számban a falat, az este hátralévő részében vad fogyókúrába kezdtem, bár az alkohol hízlaló hatásától nagyvonalúan eltekintettem:) Egyszer meg strandoltunk velük, a 2 gebe megvitatta, hogy milyen köverek, és be kéne nevezniük zsírleszívásra, majd körülnéztek, és megjegyezték, azt inkább mégiscsak meghagyják másnak. Ott napoztam tőlük 2 méterre, basszák meg, biztos rám értették, úgy éreztem magam, mint egy partra vetett bálna, vagy mint Ló Szerafin, akire ugyan tízszer annyit süt a nap, de az eső és a szél is tízszer annyira éri.
No, most jól rátok zúdítottam a kövérség-parámat. Ezért most megkíméllek titeket, és a szociális paráimat nem öntöm a nyakatok közé, tudvalevőleg azt, h mindig, mikor buliba megyünk, és ott olyanok is lesznek, akiket nem vagy nem nagyon ismerek, mindig megszeppenek, és van, hogy egész este meg sem szólalok. És ma is megyünk, igaz ugyan, hogy Á-hoz, de biztos lesz 1-2 ismeretlen arc, akkor meg a sünből nyúl lesz, és még össze is gömbölyödik hozzája. Aki a nyitott, barátságos, vicces(?) oldalamról ismer, az el sem tudja képzelni, hogy le bírok blokkolni idegenek közt. A legjobb, mikor úgy harangoznak, be, persze, minden rosszindulat nélkül, hogy itt van a Kati, tudod, akiről meséltem, akinek tök jó humora van, én meg megjelenek, mint egy megszeppent elsős, és egész este ki sem nyitom a számat. Vagy még jobb, mikor egyszer egy haverom úgy mutatott be egy haverjának, hogy itt a az a kurvajónő, akiről meséltem, hát, rá se néztem a srácra, ne lássam már az arcán a csalódást.
No, elég a komplexusaim felsorolásából, elvégre ez egy blog, nem pszichoterápia, és nem is a női magazinok tanácsadó rovata. Jah, női magazin meg blog. Az ünnepek alatt valakinél kezembe került egy Maxima, benne cikk arról, miért írunk blogot. Én eddig nem tudtam, miért írom ezt a blogot, csak és kész, mert élvezem, meg az is jó, mikor érkezik mindenféle kedves vagy vicces vagy továbbgondolásra érdemes hozzászólás. Nos, nem. A Maxima először is leszögezi, "a blog nem csak a szingli csajok fóruma", majd kijelenti, "a [népszerű, gyakran olvasott] blogírók tehát sztárok lesznek, és egyre több sztár vezet blogot". Húúúha! Akkor az én átlag napi 20-30-as olvasottságommal sztár lettem? Naná, hogy! Még jó, hogy értesültem róla. Eleddig botorul azt hittem, én egy semmiextra leányzó vagyok, az átlagnál kicsit nagyobb grafomániával, de nem, és igenis sztár vagyok, igaz, csak egy kicsike sztárocska, mert vannak nálam sokkal nagyobb sztárok is, de sebaj, a kis sztár is sztár, veszek is magamnak egy ölebet és harcba szállok a világbékéért/esőerdőkért/a természet megmentésért (a bálnákkal simán együtt tudok érezni).
Még annnyi mindenről írnék, pl. a sünikről, akiket tegnap megint összeengedtünk, meg arról, hogy most egy kicsit megszállt a szeressük egymást gyerekek - hangulat, jó érzéssel gondolok mindenkire, akit ismerek (akár személyesen, akár virtuálisan), így aztán most nagyon őszintén és szívből kívánok mindenkinek boldog új évet, no de előtte még fergeteges, vidám ma estét!
Találkozunk jövőre, ugyanitt?! (Remélem!:)
K.

Update: Ezt már karácsonyra is szerettem volna, de elmaradt. Most meg, ha már amúgy is buli van, meg vidám hangulat, akkor egy kis komolyzene, sajátos feldolgozásban. Én nagyon szeretem az ilyesmit:)

Olyan képességekkel rendelkezem, amelyekről eddig nem is tudtam. No de most már nem állíthat meg senki:)
Vagy 2 hónapja, mikor Attilával közös bankszámlát nyitottunk, kértünk hozzá 2 kártyát. Kettőt, hogy mindketten hozzá tudjunk férni, egymástól függetlenül. El is készült, át is vettük, elkezdtem használni. A bökkenő csak az volt, hogy a PIN-kódja nagyon hasonlított az a saját bankkártyám PIN-kódjához, így rendszeresen elfelejtettem, ami különféle kellemetlenségekhez vezetett vásárláskor. Épeszű ember meg nem hordja együtt a PIN-kódot a kártyával, így én itthon mindig megnéztem, aztán az aktuális vásárlásnál mindig elfelejtettem és szerencsétlenkedtem tovább.
Egyszer aztán, épp az Árkádban vásároltam a Gyulai mintaboltjában, úgy éreztem, no, most biztosan emlékszem a kódra, így nagy bátran elővettem a közös számlához tartozó kártyát. Beütöttem az általam helyesnek gondolt PIN-t, kiírta a gép, hogy hibás, erre ütöttem egy másik számkombinációt, ezt elfogadta. Gyanús volt, szinte teljesen biztos voltam benne, hogy másodszorra nem a helyeset ütöttem. Hazaérve meg is néztem, valóban, mindkétszer rossz kombinációt ütöttem. Akkor meg hogy lehet, hogy a másodikat elfogadta a rendszer?!
De a java még csak most jön. Erősen memorizáltam a számokat a karácsony körüli vásárlások előtt, mert tudtam, sokszor fogom használni a kártyát mostanában. Pár nap múlva fizettem is a kártyával, már előre örültem, no, most aztán megmutatja a sün, hogy mégsem hülye, meg tud jegyezni - ha nehezen is - négy nyomorult számot, erre a rendszer nem kért kódot. Vállat vontam, biztos véletlen, mantráztam tovább a négyjegyű számot magamban. Aztán fizettem legközelebb, és megint nem kért kódot. Aztán megint és megint. Egyszer egy bolti eladó meg is jegyezte, ez nem PIN-kódos kártya. Miicsodaa?! Még hogy nem?! De hát az volt! És Attila ugyanolyan kártyája a mai napig kódos! Mi történt??

Csak az történhetett, hogy mikor többször próbálkoztam mindenféle kombókkal, sikerült valami olyat bevinnem a bank rendszerébe, amitől az megfeküdt, a sün kikódolta a PIN-kódos kártyáját:) Rettegj, NASA, Pentagon, és minden pénzintézet, jön a sün, az ördögi hekker, mostantól senki nincs biztonságban:) Mától fogva napszemüvegben és kapucnis pulcsiban ülök majd a gép előtt, és hekkelek egész nap, ne lepődjetek meg semmin:)

Egyetlen aprócska gondom van csupán. Mjudti jelezte, napok óta fennakad a blog spamszűrőjén, pedig mindent úgy csinál, ahogy eddig, beüti azokat a betűket-számokat, a hozzászólását azonban visszadobja (a szerver?), mert spamnak érzékeli. Ami pedig nagy kár, merthogy Mjudti kommentjei helyes kis színfoltjai e blognak.
Érdeklődnék tisztelettel, ha valakinek esetleg van ötlete a megoldásra, jelezze! Közös ügyünk, hogy olvashassunk itt Mjudti hozzászólásait!:)
K.

Személyes szösszenetek arról, h azért mégis van pár dolog, ami szerethető a karácsonyban.
Péládul a már említett bejgli. Elbüszkélkedem, jól sikerült. Attila tavaly kijelentette, nem szereti a bejglit, én viszont tudom róla, hogy édesszájú, így mondtam, valszeg azért nem szereti, mert még nem evett igazán jót. Nos, tavaly óta szereti a bejglit!:)
Meg, hogy tegnapelőtt a családommal voltam, egymásnak örülős, csendes este volt, azaz mégsem csendes, mert jó kis Jézuskacsalogató rockzenét hallgattunk, Anyu többször is azt mondta közben "Jézusom!". Ezekre a számokra hetekig vadásztam Apunak a neten, régi klasszikusok, Purple, John Mayall, Syrius, Apuval és Nyuszival nagyon élveztünk, Anyu meg elszenvedte, mert karácsony van, ilyenkor megengedi, hogy hallgassunk zenét. És nem Sangriát ittunk, hanem a spájzban volt 3 üveggel, márpedig ahol 3 üveg aszú van, ott aszút kell inni, apelláta nincs:)
Tegnap meg vidéken voltunk Attila nagyszüleinél, végtelenül kedvesen fogadtak, nagyon jólesett, meg az is, hogy ugyan aznap tudta meg az egyik nagymama, hogy én is megyek, mégis rögtönzött nekem ajándékot. Ma meg megint a szüleimhez megyek, immáron Attilástul.
És nagyon szép ajándékokat kaptam, Attila anyukájától egy könyvet, amelyet régóta szeretnék megszerezni, A sün, akit meg lehetett simogatni, szüleimtől pulóvert, Attilától ezüstláncot hozzá illő fülbevalóval, piercinget, de gyönyörűt ám, meg ezt itt, amit a két kezével csinált, igaz, az anyukája kis segítségével:
Nem is tudom, mit csináljak vele, mert megenni sajnálnám, viszont előbb-utóbb megromlik, poros lesz, és nem is tudnám hol tárolni. Attila többek közt egy könyvet kapott tőlem, úgy látszik, sikerült jó ajándékot választanom, tegnap hajnali 1-ig olvasta, ma reggel pedig felkelt, és nem a számítógépet kapcsolta be, hanem a könyvet kezdte olvasni!:) Ez nála rettenetesen nagy szó!
És szép lett a közös karácsonyfánk is, nagyon hangulatos volt tegnap este úgy összebújni, hogy csak a fa fényei világítanak:)

Szóval, mégiscsak működik ez a karácsony, ha nem spirázzuk túl a dolgot. Úgy értem, nincsenek irreális elvárásaink. Hozok személyes példát. 2 éve először karácsonyoztam együtt voltférjjel, szenteste kettesben, készültem rá nagyon. Túlságosan is, sütöttem-főztem-díszítettem, elolvastam mindenféle cikket, komoly pszichológusoktól is, és olyan irreális elvárás fogalmazódott meg bennem, hogy szenteste valami hatalmas, soha nem érzett, misztikus csodának kell történnie kettőnk között. Ehhez képest kurvára nem történt semmi, vacsiztunk, ajándékoztunk, gyertyát gyújtottunk, és semmi, egy idő után elkezdtek hiányozni a szüleim, aztán csak néztem a karácsonyfát, nyeldekeltem a könnyeimet, és csalódott voltam. (Valahogy úgy jártam, mint az egyszeri szűzlány, aki mindenféle lányregényt összeolvas az első szeretkezésről, valami irreális rózsaszín köd alakul ki a fejében, hogy az majd milyen földöntúli élmény lesz, aztán csalódik, mert annyira nem is az.)
Ezt az elvárást a karácsonnyal szemben elsősorban a média gerjesztette bennem, és irigykedve gondolok azokra, akik ki tudják vonni magukat a média hatása alól (vagy ebben a pózban tetszelegnek, és észre sem veszik, hogy igazából nem.) Jobb akkor inkább szembenézni vele, hogy hat ránk, nem csak abban, hogy gerjesztik a költekezési lázat, hanem olyan ideálképet sugallnak (nem csak a bulvársajtó), aminek aztán nyilván nem tudunk megfelelni, és nyomorultul érezzük magunkat, hogy nem mi vagyunk az ideális, mittudomén, mondjuk Nőklapja-család, ahol már adventkor olyan überfasza szeretet van, hogy ihaj, karácsonykor meg 10 centivel a föld felett lebegnek, stb. Hát ez az. Meg lehet kövezni, de én semmi ilyet nem éreztem. Sem 2 éve, sem most. Szeretet nyilván volt, meg egymásnak örülés, de semmi überextra, hipi-szupi nagy szeretet nem. És nem is lett volna gond az "átlagos", "szokásos" szeretettel, ha nem sulykolták volna, hogy ilyenkor ennél több, nagyobb kell. Az a baj a médiával (és most nagy közhelyet fogok mondani, de legalább megtaláltam a kanálban a mélyedést, ez is valami), hogy hatására úgy interiorizáljuk az általa gerjesztett elvárásokat, hogy észre sem vesszük, ezek eredetileg nem a saját gondolataink, vágyaink, nem belőlünk fakadnak, csak a végeredményt, a kényszert érezzük, meg a megfelelni nem tudást.
Érdekes egyébként, hogy a karácsonyhoz szinte mindenkinek nosztalgikus érzései kötődnek, a gyerekkor karácsonyait szeretnénk újraélni, sokszor érzem, hogy a régmúlt karácsonyai szebbnek tűnnek, mint a mostaniak. Kiskoromban nekem is csoda volt a karácsony, fa, nagyszülők, ajándék, szaloncukor, bejgli, a felnőtt karácsonyokba már több fájdalom vegyül, valami józanság, hogy csodák nincsenek, vagy legalábbis nagyon megritkultak, és ilyenkor még jobban tud fájni a nagyszülők hiánya is, meg minden, amit elbasztam az életben, és másképp alakulhatott volna. Így mindig felemásra sikeredik, némi picsogás mindig vegyül bele, már kezdtek szentimentális lenni, úgyhogy ezt hagyom.
Kár, h holnap már munkanap, bár legalább látom a kolléganőket. Á. már például úgy hiányzott, hogy éjjel vele álmodtam, azt, hogy elmentünk koktélozni, meg hogy meghívtak magukhoz.
A sünik üdvözlő karácsonyi szöszmörgést küldenek mindenkinek!:)
K.

Áá, az előbb csak vicceltem, naná, hogy még írni fogok karácsonyig, ha már egész bejglisütés és romeltakarítás alatt ezen morfondíroztam, akkor már leírom, na.
De először megteszek néhány óvintézkedést.
(I) Először.
Másodszor: Tudom, hogy karácsony közeleg, és ilyenkor szeressük egymást gyerekeket illik játszani, nekem nincs is ezzel gondom, én naggyon szeretem az emberiséget, különösen annak néhány tagját, de ha pont karácsony előtt olvasok ilyesmit, akkor pont karácsony előtt kell elgondolkodnom rajta.
Tehát rövidke cikk a Nők Lapja karácsonyi számában, V. Kulcsár Ildikótól, akit egyébként nagyra becsülök, és mint újságírót igen tehetségesnek tartok. Van neki az állandó rovata, a Ne félj, mesélj, azt mindig elolvasom, tetszenek a válaszai, valahogy pont ellentéte a Soma-féle vonulatnak, jól tud bánni az emberekkel, meg az egész valahogy nagyon emberi, semmi bevonzás az életbe, meg ezós hármasbanszex tantragésamódra.
A mostani bejegyzésében előrebocsátotta, hogy most ő fog mesélni, és megkérte az olvasókat, hogy a cinikusok ne olvassanak tovább, de én akkor már juszt is, tudom, kapjam be, de akkor is, mi az, hogy nem? Igaza volt egyébiránt. Nem kellett volna.
A cikk felében egy 17 éves lány leveléből idéz, olyasmiket, hogy "az emberek mindig rohannak", "soha nincs idejük senkire és semmire", meg hogy ebben a nagy rohanásban elfelejtjük mondani egymásnak, hogy szeretlek (én is mióta nem mondtam a szomszéd Marika néninek!:), de mondani kell, mert késő lesz, stb, szóval, szinte már csak az adakozzunk a szegényeknek hiányzott. Nem mintha nem lenne benne igazság, sőt, ez mind egy szóig igaz, de azért akkor is! Még jó, hogy nem tért ki arra, mennyi lélegeztetőgépet lehetne venni a karácsonyi ajándékra elköltött pénzből, ahelyett, hogy évközben is szeretnénk egymást, szóban és tettben, ajándékozás nélkül:)
No de nem is ezen töprengtem el, a kislány leírta, amit gondolt, valszeg ő sem kérte, hogy bekerüljön az újságba, nagy nyilvánosság elé, én már tudom, az mekkora szopás:/
Az újságíró azt írta, a 17 éves lány levele erőt és reményt adott neki arra, hogy "csodálatos -tehetséges és tartalmas!- tizenévesek élnek közöttünk, akik képesek lesznek különb világot teremteni, mint mi". Na, ez az. Nem értem, miért teremtének a mostani fiatalok különb világot, mint mi? Elvégre hozott anyagból dolgoznak, a szülői géneket öröklik, a szülő magatartási mintáihoz fognak visszanyúlni felnőttkorunkban, avagy kutyából nem lesz szalonna, amit mi elbasztunk, el fogja baszni a gyerekünk is. Meg hát, mi az, hogy különb világ? Miért, a mostani nem jó? Engem sokszor ért már az a vád, hogy negatív vagyok, ennek ellenére én igenis egészen jónak látom ezt a világot, pedig még nem is ittam a karácsonyi Sangriából. Gondolom, a minket megelőző generáció meg belénk vetette a bizalmát, mi pedig már a következőben bízunk, hogy majd ők...hány generáció óta adogatjuk egymásnak a stafétabotot, hogy az eljövendők hozzák helyre, amit mi elcsesztünk? (Jaj, ezt abbahagyom, mert még a végén le találom írni, hogy tegyünk mi most valamit, és ezzel seggberúgom az egész írásomat, annyira közhelyes lesz.)

Jaj, valami borzasztó jutott eszembe! Lehet, hogy a magam 25 évével még én is abba a generációba tartozom, akik épp aktuálisan a szebb jövő letéteményesei? Ha esetleg igen, akkor ezúton jelzem, rám ne számítsanak. Én nem tudom, hogy kell különb jövőt építeni, én azt sem tudom, hogy működik a konzervnyitó (ez utóbbi félmondat idézet Woody Allentől, aki kitalálja, melyik filmjéből, jutalomban részesül:) Senki ne testálja rám a felelősséget, nem vagyok senki álmának megvalósítója (talán még a sajátomé sem), én az egészhez nem értek, örülök, ha problémamentesen fel tudok nevelni nehány gyereket, aztán építsék ők a különb jövőt, ha tudják, hogy kell.

Visszaolvastam. Asszem, elég sok olyasmit írtam, ami támadási felületet nyújthat. Pedig a költő csak azt akarta mondani, hogy... eh, hagyjuk. Értsétek jól.
Vagy inkább nézzük meg a sünit:)
Update: Például ezt itt, ni. (Boldizsár alszik oldalra fordulva a házikóban.)



És boldog karácsonyt mindenkinek, ha addig már nem írok!:))
K.

A salsa-szószos szavazást meguntam, így önhatalmúlag megszüntetem.
Néhány szám:
83 igen szavazat érkezett, azaz a szavazók 64,8%-a gondolta úgy (egyébként velem együtt), hogy van salsa-szósz.
A nemmel szavazók 45-en voltak, ez százalékra lefordítva -mily meglepő:- 35,2.
Remélem, sikerült meggyőzni Á. kolléganő pasiját. Köszönöm mindenkinek, aki szavazott, Mjudtinak pedig a szakszerű felvilágosítást:)
Tetszett ez a szavazósdi. Egész idáig bejglit sütöttem (12 rudat összesen), ez kissé beszűkítette a tudatomat, ezért van a bejglis szavazás, hamarosan úgyis aktualitását veszti. No meg, karácsony közeleg, vagy mi a fene. Arccal a bejgli és a szaloncukor felé!
Ja, nem voltam benne tökéletesen biztos, hogy a bejglit bejglinek vagy beiglinek írják. Először ezt is meg akartam szavaztatni, de végül nem. Úgy sejtem, már meghonosodott a magyaros helyesírás, mint ahogy a kapucsínó esetében is, lássuk be, ez utóbbi sokkal rémségesebb, ehhez képest a bejgli egész jól néz ki leírva.
Mindenkinek boldog karácsonyt amúgy, ha addig már nem írok!
K.

(Megj.: Nem én vagyok a bejegyzés címadója, hanem a két sün:)
Ma kitakarítottam a lókötők alomját, így meg kellett oldani az elhelyezésüket, amíg a dobozokról levakarom a sünszart, meg kicserélem a macskaalmot. A sünt nem lehet csak úgy kitenni, hogy menjen, amerre lát, mert ugyan nem nagyon lát, de megy, bebújik mindenhová, aztán ember legyen a talpán, aki kicsalogatja. A problémát áthidalandó azt ötlöttem ki, hogy míg az egyik lakását takarítom, a sünt berakom a másikhoz, aztán csere. Ennek megfelelően fogtam Vilmost, és beraktam Boldizsárhoz. (Megjegyzem, ennek okán a takarítás elég hosszúra nyúlt, mert Attilával körülálltuk a dobozt, és lestük őket.) Korábban a hosszúfülű volt a domináns, kíváncsi voltam, mihez kezdenek, ha Vilmos a hosszúfülű területére lép. Boldizsár épp álmából ébredt, sokáig csak pillogott kifelé a házikójából, hűvös távolságtartással szemlélve a betolakodót. Vilmos körülnézett, tett néhány tétova lépést, majd beleütközött Boldizsár táljába, ahol tegnap estéről volt némi maradék. Vilmos habozás nélkül nekilátott, befalta az utolsó falatig. (Hát igen, ilyen egy igazi vadsün, először eszik, annyit, amennyit lát, az a biztos. A többi várhat.) Ezt követően felfedező útra indult, Boldizsár meg lassan előmászott. Megszaglászták egymást, Boldi megrágta kissé a Vilmos tüskéjét, majd éktelen puffogásba kezdtek. Tettek pár kört, majd Vilmos felfedezte Boldi házikóját, és be is mászott. Boldizsár követte, de az a ház kicsi két ekkora sünnek, így némi tüskecsörte és fújás után Boldizsár kifarolt. Még egyszer megpróbált bejutni, de nem járt sikerrel, Vilmosnak meg esze ágában sem volt kijönni. Boldizsár belátta, nem tudja kifüstölni az európait, így hátravonult a ház mögé, kotort magának egy kis helyet, és lefeküdt. Odabent Vilmos még elszöszmörögte, hogy enyém a vár, Boldié a lekvár, majd leheveredett. Perceken belül mindkét sün aludt.
Én meg álltam, egyik kezemben a munkavédelmi kesztyűvel (ha elfajulna a csata, és avatkozni kéne), másikban a lapáttal (amivel szedtem össze az almot), és egyik ámulatból a másikba estem. Arra számoltam, Boldi fellépése még agresszívebb lesz, ha Vilmos a saját területén háborgatja, ehelyett... furcsák ezek a sünik. És nagyon-nagyon édesek:)
K.

Nem kedvelnek a szomszédok, úgy hiszem. Mondjuk, van is rá okuk. Bár, ha jobban meggondolom, mi még sokkal elviselhetőbb szomszédság vagyunk, mintha naponta szúrnánk magunkat, a lépcsőházban élnénk társas és nemi életet, és úgy általában, kétszer ilyen hangosak lennénk.
Mikor 2005-ben beköltöztem, (illetve -tünk, mert voltférjestül jöttem), 3 éve állt már üresen a Nagyim lakása. (Nyilván, egy üres lakásnál bármiféle szomszéd csak rosszabb lehet, így elég komoly hendikeppel indultunk. Sebaj, gyenge kezdés után erős visszaesés következett.) Nagyim, a drága, míg itt lakott, jóban volt mindenkivel, és igyekezett erre engem is rászorítani, többé-kevésbé sikerült is, például mindig köszöntem a Mancika, Jucika és Marika néniknek, azt már rosszabbul tűrtem, mikor engem meglátván felvisítottak, mennyit nőttem/fogytam/szépültem/cicisedtem(sic!) (Nincs is felemelőbb,mint mikor az ember lányát egy mammer vizslatja, megállapítja, micsoda szép cicejie nőttek, és még csettint is egyet hozzá, opcionálisan ciklámenre rúzsozott ajkakkal.)  No meg, hogy van-e már udvarlóm. (Akkoriban volt egy pasim, akit nagyjából arra tartottam, hogy heti egyszer rendezzen le, mert tudtam, hogy többet úgysem várhatnék tőle, arra viszont legalább jó volt, nagyon is. Nemtom, mit szóltak volna a mammerek, ha a kérdésre, mely szerint van-e már udvarlóm, odaszóltam volna, hogy randizgatok, próbálkozom, de ne tessék aggódni az egészségem miatt, vagy egy snájdig legény, aki heti egyszer megudvarol azért, alaposan, szakszerűen.)
Node, vissza 2005-be. Beköltöztünk, kirámoltunk, Marika néni a második napon beállított egy tál süteménnyel, konstatálta, milyen sokat nőttem/fogytam/szépültem/cicisedtem, majd kifejtette, mennyire örül, hogy mi költöztünk ide. (Ezt a mondatát később, gondolom, többször és nagyon megbánta.) Aztán kiderült, Marika néni felett jócskán eljárt az idő, mert még mindig Big Brothert játszott, pedig az akkortájt már egyáltalán nem volt menő. Egyfolytában az ablakban állt (és áll még most is), majd mikor összefutottam vele, megjegyezte, tegnap itt volt nálam Apum és Anyum, kettőtől négyig, érdeklődött, a húgom miért nem jött, majd azt tanácsolta, hamarosan hívjam meg férjem szüleit, nehogy megsértődjenek (no meg, biztos kíváncsi volt rájuk). És elmesélte, mi van a fiacskájával, aki igazán hercig fiatalember (kár, h kissé túlkoros), sajnálkozott, hogy mi ketten annak idején nem, pedig milyen szép pár lettünk volna, fiacska már középvezető a BKV-nál, de hamarosan félvezető lesz, ráadásul, Marika néni a fiacska születése óta minden évben félre rakott neki egy törülközőt kelengyére, ez akkori árfolyamon 38 törülközütt jelentett, hm, nem is tudom, elgondolkodtató.
Tűrtem én, tűrtem, ameddig tűrhettem, azt is, hogy mindig akkor állít meg, mikor 2 hatalmas bevásárlószatyorral caplatok az emeletre, meg, hogy minden egyes lépésünkről tud és véleményt alkot, például, hogy nem kéne olyan későn hazajárnunk, ha másnap voltférj dolgozik, aki amúgy kedves ember, csak köszönne hangosabban. Álltam a sarat, bólogattam, bájcsevegtem, mg mosolyogtam is hozzá, mígnem megtartottuk az első lakásavató bulit. Kiírtam előre, h mulaccság lesz, előre is elnézést a T. lakótársaktól az esetleges hangoskodásért, aztán meglett a buli, és annyira jól lett, h néhány héten belül tartottunk egy másodikat. A barátnőim korábban is rendszeres jártak hozzám, de a bulik után voltférj haverjai is ideszoktak, hétvégénte gyakran lett spontán összejövetel 8-10 fővel, innen indultunk tovább mulatni. (Ó, régi szép bulizós idők!) No, az egyik ilyen péntek este Marika néni bekeményített és kihívta a rendőrséget. A srácok mondták, nincs semmi gond, teljesen az elviselhetőség határain belül vagyunk, el is mentek, erre feljött Marika néni és a fiacska, balhézni és mindennek elmondani, majd azzal fenyegetőzni, hogy ugyan a rendőrség nem vitt el, de ha folytatni merjük, a sitten fogjuk találni magunkat. Erre mi felvilágosítottuk Marika nénit, hogy ez azért már nem az ötvenes évek, úgyhogy valszeg maradunk, és ha gondolják, igyanak meg velünk valamit.
Ezután...mintha elvágták volna. A függöny ugyan sokatmondóan lebbent, mikor el- vagy hazajöttünk, de a bájcsevegés megszűnt, maradt részükről a foghegyről köszönés, meg a panaszkodás Apumnak, és a lakógyűlésen. Mivel voltférj és egyik haverja félmeztelen volt, mikor ajtót nyitottak, meg a barátnőimmel mi is kimentünk, később elterjedt, micsoda orgiákat szoktunk rendezni péntek esténként, egyszer fél füllel még azt is hallottam, néger is volt, no igen, a pletyka már csak ilyen:)
Aztán, mikor egy évre rá voltférj érdemei elismerése mellett elköltözködött (sajna, elég hangos balhék után), feszült és várakozásteli csend következett. Néhányszor látták, hogy egy-egy fiúhaverom hazakísér (szigorúan baráti alapon, de a függöny mögött a sötétben ez biztos máshogy látszott). Pár hónap múlva pedig megjelent Attila, és egy idő után -horribile dictu!- itt is aludt. Ekkor már akkora vnk voltam, akit csak annyira méltatott Marika néni, hogy egyszer, mikor kint álltunk az erkélyen, felkiabált, hogy azt a döglött galambot mi dobtuk-e le a kapu elé. Mondtuk, nem. Nem szoktuk.
Nem beszélve arról az apróságról, hogy én elég heves vérmérsékletű tudok lenni, Attilával hangosan veszekszünk, aztán hangosan békülünk ki, vékonyak a falak, de mit van mit tenni, épn is jobban örülnék, ha kiegyensúlyozottabb lenne a kapcsolatunk.
És a ház Marika nénihez hasonló mamerekkel van tele. Akik direktbe most már nem szólítanak le, de összenéznek- és súgnak a hátam mögött, ha meglátom őket, és odaköszönök. Már, ha egyáltalán meglátom, mert mostanság alig találkozom valakivel a lépcsőházban, úgy tűnik, direkt kerülnek. Jó sport lehet.
Azt hiszem évekre elég pletykálni és szidnivalót szolgáltattam és szolgáltatok nekik, ők meg ezt élvezik, mert amúgy ez egy unalmas kis ház, azonkívül, hogy a postás néha rossz ládába dobja a vízszámlát, nem történik soha semmi.
K.