Na tessék. Alighogy elkészültek a gyűrűk, máris esküvőszervezéssel álmodom. Mégpedig a rosszabbik részével, a költségekkel. Merthogy nincs pénz, mint Lenke néninek a Szomszédokban (pedig ő maszekolt is a nyugdíj mellett).
Mint rutinos versenyző, már tudom, két dolgon nem szabad spórolni, ha azt akarjuk, hogy a lagzi emlékezetesen nagy buli legyen: a zenekaron és a pián. Mert ki fog arra emlékezni, hogy rántott csirkemell volt-e vagy sertéskaraj, volt-e borsó az Újházy tyúkhúslevesben, és passzolt-e a szalvéta színe a koszorúslányok ruhájához (nem, mert nem lesznek olyanok). De ha a banda jó, és van mit inni, akkor csapathatjuk hajnalig. Persze, ehhez jó társaság is kell, ezt illetően hozott anyagból dolgozunk, de ahogy ismerem magunkat, ezzel nem lesz gond. Jó zenekarra már van ötletem, a jäger meg folyni fog, meg valami pálesz, meg valami körömlakk a nőknek, hogy mindenki érezze a törődést. Meg sör, of course, meg bor is, pl. Legeslegjobb Bnő kedvéért, aki nem hajlandó sört inni, mert az hizlal, ezért inkább megiszik bármilyen 200Ft/l savanyú lőrét azzal a boldog tudattal, hogy ez legalább nem hizlal. (Brrr.) Jaja, meg a gyümilé, meg a kóla, még jó, hogy eszembe jutott, magamtól sose iszom olyat, és bár tény, hogy az esküvő jellegét döntően a menyasszony ízélése határozza meg, azért némi engedményt illik tenni, mind a vőlegény, mind a vendégek irányában.
Aztán a meghívandók listája. Az Oroszlánnal kölcsönösen szabad kezet adunk egymásnak - azaz egyikönk nem szól bele, kit akar meghívni a másik. Én a szüleimen és a testvéremen kívül a barátaimra gondoltam, és nem csak a cost cutting miatt, hanem, mert alapvetően szűkebbre tervezem. (Tapasztalataim szerint meghívottak listáján szereplők létszáma fordítottan arányos a házasságkötés sorszámával.)
Ám azon még a tapasztalat sem segít, úgyhogy ez egyfajta tanácskérés is, hogy mit tegyünk a barátok cugehörjével. Úgy értem, a friss, alig pár hónapja tartó kapcsolatokkal. Mert akinek házastársa, vagy stabil, évek óta tartó kapcsolata van (és nyilván ismerem is), az evidens, hogy beletartozik az "ön és kedves családja" jelentésébe. No de a bimbózó, frissen (fel)szedett virágszálak? Vagy azok az oldalbordák, akik létéről ugyan tudomásom van, de az életben kábé egyszer láttam őket, közöm nincs hozzájuk, míg a pár fiútagjával rendszeresen bulizunk együtt? Ez gáz. Ha nem hívom meg, sértődés van, ha meghívom, egy csomó plusz költség, meg különben is, mi közöm hozzájuk? 
Vagy vegyük a nagy klasszikus aforizmát a Mézga családból: Híttuk őket, hát nincs sértődés, nem ette őket ide a fene, hát nincs bosszúság...

Az Oroszlán már beleolvasott a készülő posztba, és néhány dolgot helytelenít. Húúú, lesz itt még konfliktus és dominanciaharc. És esküvő csak akkor, ha addig végleg össze nem veszünk rajta.
 

Azt nagyon sajnáltam, hogy aznap nem volt nálunk semmilyen hangrögzítésre alkalmas eszköz, mert különben mehetett volna fel az egész a youtube-ra, egy az egyben vágatlanul, és Szalacsi Sándorral meg a Polgár Jenő polgármesterrel emlegették volna egy napon.
Így elmesélni nem olyan vicces, de azárt megpróbálom.
Nah, szóval, adott emberünk, enyhe E.T. fejjel (háromszög alakú arc, távol ülő, vizenyős szemek), kinyúlt lila trevira póló, pocaktőig (ahol elválik az A-s méretű ciciktől, és önálló életet kezd élni) felhúzott rövidnadrág, széttaposott bőrszandál zokni nélkül, ápolatlan lábkörmökkel. Kezében egy korsó csapolt sör, ehhez módfelett ragaszkodik, akkor is, ha lehajol. Ha igaz, hogy a részeg emberekre egy angyal vigyáz, akkor a részegek sörére külön egy másik, amikor odahajolt hozzám, és a korsó majdnem 30 fokos szögben dőlt meg, akkor sem cseppent ki egyetlen csepp sem. A testszaga meghatározhatatlan, egyetlen szóval kifejezve büdös, és a szája is, a szája külön életet élt, a hányinger kerülgetett, valahányszor közel hajolt hozzám. Az alkoholizálást igen korán elkezdhette, ránézésre a pubertással egyidőben, és azóta egyszer sem volt józan, erre valszeg gondosan odafigyel.
Megérkeztünk szombat este a kocsmába, mondom, mintha haza, inni egy kávét, meg beverni egy búcsújägert, utolsó este, küldjük meg, aztán irány a tábor és a tűz, hogy énekeljünk hajnalig. (Emiatt fogyott el egyébként a pénzem, mert az egészhez csak egy 500-ast vittem, fene se gondolta volna, hogy nekünk a búcsúbuli nem a tábortűznél, hanem a kocsmában lesz.)
Amikor megérkeztünk, meglátott minket a kurátor úr, és kérdezősködni kezdett, honnan és mi célből, mondtuk, Budapestről, református gyülekezet vagyunk. Ennek nagyon megörült, rögtön mondta, hogy ő is református, mi több, ő a helyi templom kurátora 15 éve, és egyébként az itteni lelkész gyerekkori barátja. Nahát, nahát, mondtuk mi, megittuk a jägert és kiültünk a teraszra, vártuk a kávét. A kurátor is odajött hozzánk, odaállt mellém (pont én ültem a szélen), és idahajolva hozzám elkezdte mondani, hogy ő itt a kurátor 15 éve, és bizony, az itteni lelkész neki gyerekkori jóbarátja, meg is mutatja majd a házakat, ahol együtt nőttek fel. Én udvarias vagyok, meghallgattam, mosolyogtam, bólogattam, mire kérdezte, mi honnan, mondtam, hát Pestről, és a templomkertben álló házakban szállásoltak el. Ó, mondja ő, hát miért nem szóltunk neki, ő itt a kurátor 15 éve, hát elintézte volna nekünk, hogy bemehessünk a templomba. Igazán kedves, mondtam én, de igazából minden nap voltunk a templomban, a legnagyobbaknak ott volt áhítat, de azért köszönjük. Ekkor megkérdezte, hogy tetszett a templom, mondam, szép, mire ő helyeselt, szerinte is, ő csak tudja, hiszen ő itt a kurátor 15 éve. Aztán elmesélte, hogy a lelkész gyerekkori jóbarátja, együtt nőttek fel, meg is tudná mutatni a házat, nézzem csak, arra van, csak aztán a lelkészből lelkész lett, belőle meg kurátor, immáron 15 éve. Itt már nyilván nem bírtuk röhögés nélkül, elkezdték húzni a többiek, hogy mit is mondott, micsoda mire ő, hogy kurátor, nahát, és mióta, már 15 éve, mondta büszkén. Nem vette a lapot, magyarázott tovább, nekem, mert én ültem a szélen, egészen közel hajolt, és elmondta, hogy ő itt a kurátor 15 éve, és milyen jó, hogy összefutottunk, a holnapi istentiszteleten ő is ott lesz a templomban, naná, hogy, hiszen ő a kurátor. És egyébként nekem különösen örül, mert rajtam látszik, hogy értelmes lány vagyok, jól lehet velem beszélgetni (ekkor az egyik haversrác a kezembe nyomott egy sört, nehogy sokkot kapjak), de azért ő se akárki, ő a kurátor 15 éve. És ez így tovább, fél órán át.
Aztán megszólalt a zenegép odabent, és pont az egyik fiú kedvenc nótája, úgyhogy bementünk táncolni, jött a kurátor is (15 éve), felvette a hegedűjét, és a hegedűszólónál húzogatni kezdte, bár nem volt rajta húr. A lényeg a fíling. Táncolni is akart velünk, mármint velem és Legeslegjobb Bnővel, de olyankor a kissrác, aki velünk volt, mindig odajött, átölelt minket, és gyors kört csináltunk, így a kurátornak csak a hegedű maradt, fűrészelte is rendületlenül, amíg mi roptuk, hajnali egyig.

Másnap reggel aztán, még az istentisztelet előtt, kimentünk egy kávéra, hát mit ad Isten, ott volt a kurátor is, kezében a sör. Rögtön bemutatkozott, és mondta, ő itt a kurátor 20 éve, flekaptam a fejem, nono, tegnap este még csak 15 volt, biztosan tudom, elmondta legalább harmincszor, de hát biztosan ilyen gyorsan telik az idő a Kaposvár melletti kis faluban, 1 éjszaka alatt 5 év. Aztán kérte, hogy a templomban ne mondjuk el, hogy mi már a kocsmában találkoztunk, mondtuk, ettől nem kell tartania, mivel igazából nekünk ciki, mégiscsak mi vagyunk a hittanosok.

Hát így esett, hogy a helyi kurátorral is lespanoltunk, és biztosan megtartjuk jó emlékezetünkben, mert az én vagyok itt a kurátor 15 éve mondatából már másnap szállóige lett.
 

A kérdés az, hogy vajon szűz-e még az a 20. életévét mostanság betöltő kissrác, a bulizós társaságból az aktuális kedvencem, akit ilyeténképpen próbáltam faggatni a táborban valamelyik éjjel, néhány sör elfogyasztása után, miközben levegőztettem, mert ilyen korban még nem mindig tudják, hányadik sörnél kell megállni.

Sünibaba: - És amúgy, van barátnőd?
Kissrác: - Ááá, most épp nincs.
S.: - Szakítottatok?
K.: - Aha, ja, nemrég.
S.: - És figyelj már, öö, hmm, de azért... megdöngetted?
K.: Hát, azt nem. (sietve hozzáteszi) De minden mást igen!
S.: - Aham. (feszengve kicsit) És hát, amúgy, egyébként, na szóval, megkérdezhetem, már nem vagy szűz, ugye?
K.: (rávágja) - Áááá, dehogy! Dehogyis! Neem!
S.: - Ühüm. És mondd csak, mióta nem?
K.: - Hát, a bátyámék 14-15 éves korom óta visznek magukkal rendszeresen bulizni... (elhallgat)

Itt a nyelvemen volt, hogy nem azt kérdeztem, mióta jársz bulizni, hanem hogy mikor volt az első, de aztán inkább hagytam, és levontam a tanulságot, hogy valszeg még az, és hogy szégyelli.
Szerintetek?
 

Hétfő reggel úgy indult, amikor a templom előtt találkoztunk, és megláttam a sok idegen - bár egymást láthatóan jól ismerő - arcot, hogy a faszér jöttem ide, mentem volna inkább dolgozni, most innám a második kávét, és minden olyan nyugis és biztonságos lenne. Ez aztán később oldódott, bár teljesen aklimatizálódni végül nem tudtam, de hát egy 10-15 éve együtt táborozó, rendkívül összeszokott csapatot és a saját félénkségemet kellett volna ehhez maradéktalanul leküzdenem. És ez még akkor sem ment, amikor megláttam, hogy a fiúk egy kocka sört hoztak, meg az Isten tudja, mennyi bort, meg valami szar viszkit, én olyan ízűt hányni szoktam, brr.
A kocsmába úgy jártunk, mintha haza mentünk volna. No nem csak kocsmázás volt, áhítat is, naponta legalább egyszer, Jónás könyve volt a téma, de mindent csak sorjában. Azt úgysem lehet, hogy megérkeztünk hétfőn a busszal, aztán ettünk, azaz mégsem, mert ebéd még nem volt, aztán túráztunk, aztán vacsi, aztán áhítat, aztán a helyi nevezetességek felderítése, ú.m. bolt és kocsma, aztán némi welcome-drink, aztán tábortűz, aztán alvás.  (Láttam egy könyvtár táblát is egy házon, de az sose volt nyitva.)
Úgyhogy nézzük először a kocsmát. Naponta többször is mentünk, kávézni is, mert fasza erős kávét főztek, meg rágót, csokit venni, ha bezárt a bolt, márpedig az gyakran megtörtént, általában mindig bezárt, a boltosnéni meg a kocsmában volt, érdekes, fordítva sosem. A vendégszeretet meg, mmm, amikor először megjöttünk Legeslegjobb Bnővel, rögtön régi ismerősként fogadtak, asztalt kerítettek a teraszra, a kedvünkért bekapcsolták a kávégépet, és jöttek faggatózni meg beszélgetni, honnan jöttünk, meddig maradunk és mi célból érkeztünk. Aztán mentünk este is, akkor már sörözni, meg a délutáni túrák után, régi ismerősként fogadtak mindig. A kocsmát egy idősebb fószer vezette, meg a 30 év körüli fia, meg mindig volt ott egy 40 körüli nő is, Juliska, egy hét alatt nem jöttem rá, kinek a kije, valószínűleg a kocsmáros és a fia is kúrogatta, valószínűleg egymástól függetlenül. Szerdán aztán hatalmas spontán buli kerekedett, elkezdtünk jägerezni, mert akkor érkezett meg egy éjszakára az egyik kissrác, beállították a zenegépet a kocsma közepére aztán ment a tánc cigányzenére hajnalig, páran a hittanosok közül, meg néhány helyi arc. Volt ott pár helyi masszív alkesz, a piálást ránézésre 30 évvel ezelőtt kezdhették, és azóta nem hagyták abba egy pillanatra sem. Szombaton, a búcsúestén meg fergetes bulit csaptunk megintcsak spontán, kimentünk egy kávéra este, aztán ott ragadtunk, de nem volt nálunk pénz, mégis hajnali 1-ig csapattuk, 2 kör jägert, 1 kör sört és 1 kör bort ittunk teljesen ingyen, annyira nem akarták a helyiek, hogy vége legyen a bulinak.

De mondom, volt áhítat is, a helyi református templomban délelőttönként, meg néha este is bementünk énekelni zsoltárokat.
Napközben meg túra és a környező falvak nevezetességeinek megtekintése, egy csapat 10-15 év körüli gyerekkel. Lespanoltunk a polgármesterrel is, kivitt a borospincéjébe, vettünk tőle bort, 300 forintért adta literjét, ittunk kóstolót, Zenitet meg rizlingdomináns cuvée-t, a cuvée-ből vettünk 4 litert (fröccsnek remek volt), aztán megkínált a törkölypálinkájából is. Én a pálinkát nem szeretem, de az jó volt, ha szeretném, biztos ízlett volna, végül abból is adott egy fél litert, és az egészért elkért egy ezrest, tőle tudom, hogy a faluban már csak 300-an laknak, és annyira kevés a református, hogy nincs is saját lelkész.

Ha nem velem történt volna, könnyebb lenne elmondani. Annyi minden volt még...a mérleg egy doboz ragtapasz, egy tornacipő, napi 2-3 sör és 3-5 kávé, átlag 5 óra alvás, napi 2 óra áhítat, és a tapasztalat, hogy lazának és oldottnak lenni nekem még hittanos csoportban sem egyszerű.
Majd még mesélek.

Update: Kicsit gáz, hogy ennyit írtam a kocsmázásról, minden másról meg olyan keveset. De tény, hogy ez volt a legviccesebb.
 

Holnap megyek a hittantáborba. Zselickisfaludra, az Isten háta mögé. De mivel Isten szeme mindent lát, úgyhogy ott sem leszünk rejtve előle. És jól véssem eszembe, hogy ott maximum az ilyen poénok megengedettek.
És nem csak a szabadszájú poénokkal lesz ott gond. Csúnyabeszéd elfelejtve. Tegnap B-éknél a buliban próbáltam gyakorolni, olyasmiket, hogy ez odabasz helyett, mmm ez mennyei (kajára például), vagy az kibaszottul fájt helyett az pokolian fájt, néhány jäger után persze nem sikerült tartani, de a hittantáborban nem lesz jäger.
Lesznek helyette gyerekek. Akikre felügyelni kell, mert némelyik még csak 6 éves. És ha sokat sírnak az anyjuk után, akkor előbb-utóbb én is fogok. Az ő anyjuk után, csúnya jelzők közt emlegetve. És elviszem magammal a Kürtőskalácsot, aki az a plüss-sün, akivel aludni szoktam, és még Mjudti vadászta nekem az outletben, és a nagy közös hálóteremben is én fogok vele aludni, ami egyrészt ciki 27 évesen, másrészt komolyabb hiszti hatására sem adom kölcsön senkinek. (Az esküvőmön is azon izgultam, hogy a marcipánsünpárra nehogy szemet vessen egy hisztis kövér kisgyerek, és oda kelljen neki adni, vagy ami rosszabb, egy óvatlan pillanatban elmarja az asztalról, elszalad vele és beleharap.) Ó igen. Igazi anyatípus vagyok.
Arról nem is beszélve, hogy Bibliám sincs rendes, mert van ugyan teljes, de az több, mint 100 éves és kicsit már szétesős, azt nyilván nem viszem magammal, azonkívül csak Újszövetségem van, de Jónás könyve lesz a téma, úgyhogy felszereléshiány miatt elégtelen.
A kör-e-mailben, amit kaptunk, benne van, hogy ne vigyünk kólát, mert az rendkívül egészségtelen. Én amúgy is utálom a kólát, eszembe nem jutna olyat inni, stabilan tartom a csapvíz-sör-jäger-vonalat (helyettesítő termékként unicum), legalább ezzel nem lesz gond, nem fogok stikában kólát inni a budiban, hogy aztán lebukjak, ha a hitoktatók razziáznak.
Most nézem a levelet, állatgondozás is szerepel a programban, a süniket én vállalom, hátha éjjel, amikor elcsendesedik a tábor, megjelennek ők is, én meg kicsempészem nekik a maradék paprikás krumpliból a virslit.

Egyébként jó lesz, mindig nagyon jó szokott lenni, pár nap után, amikor túllépek a kezdeti félénkségemen és antiszociálisságomon. Hajrá.
 

Ma majdnem úgy volt, hogy én telepítek Windowst és az Oroszlán mosogat, miután épp a szokásos ki milyen házimunkát végez itthon vitánkat gyűrtük. Végül én mosogattam, aztán vasaltam is egy órát, hogy az Oroszlánnak legyen mit felvennie, amikor jövő héten a hittantáborban csapatom. És azon agyalok, mit főzzek hétvégén, ami eláll több napig, hogy az Oroszlánnak legyen mit ennie, legalább az első néhány napon, aztán meg tele van a hűtő mirelitpizzával, meg tortellinivel. Persze, szalonnát pirítani windowstelepítés közben is lehet (egyelőre még csak offline módon), és nyilván azt is elnézem, hogy szalonnaszagú az egész lakás.

Ójejeje, remek feleség leszek.
Újfent.

Olyanban 6 éve voltam utoljára, úgyhogy át kell gondolnom, mi várható az ideiben. El is kezdtem átolvasni a konfirmációs olvasókönyvet, felfrissüljenek az emlékek, meg különben is, annyi mindent összeolvastam azóta, nehogy még valami helytelent találjak mondani a végén. Főleg, hogy ezzel a gyülekezettel még nem voltam táborozni, és bár ott lesz Legeslegjobb Bnő is, meg néhány srác, akikkel bulizni szoktunk (tényleg, furcsa lesz kicsit, én ezekkel a fiúkkal leginkább inni szoktam, meg ilyesmiket, szóval mókás lesz, hogy na akkor most beszélgessünk a Jóisten igéjéről), de sok mindenkit nem ismerek, úgyhogy jobban teszem, ha az elején óvatosságból hallgatok. (És - magamat ismerve - később is.)

A hittantábor legtöbbször egy kis lélekszámú, eldugott faluban van - az Isten háta mögött - ahol van az adott felekezetnek megfelelő templom, amelybe vasárnap el is látogatnak istentisztelni. (Esetünkben református.) Odautazás vonattal/busszal, vagy különbusszal, a jó ismerősök nevetgélnel és beszélgetnek, a társaságban kevésbé ismerősök (pl. a sünibaba) megszeppenve ücsörögnek a sarokban, és sajnálják, hogy nem ihatnak meg most azonnal egy sört. (Erre még majd várni kell.)
Megérkezés után szállásfoglalás, hálózsákok elrendezése (csak semmi koedukáció, mondanom sem kell), jópofavágás, mosolygás, áhítat, esetleg az adott falu templomához tartozó gyülekezet ifijének meglátogatása. (Ez el is maradhat, sőt, a leghasznosabb, ha elmarad, nem kell még 30 idegen arc.) Este csapatépítés, aminek hatására - no és a természetes szelekció segítségével - nagyjából a következő klikkek kialakulása várható:

1. A kegyesek
Jobbára nők alkotják, 30 körül (a hasonló korú férfiak egyéb feature-jük miatt külön kategóriát képeznek.) Házastárs, sőt, párkapcsolat nélkül, természetesen így gyerekük sincs, ugyan hová tetszett gondolni! Szüzességét legtöbbjük házasságkötéséig őrzi, és ők azok, akik tényleg kiszúrják egy nő járásából, hogy vajon szűz-e még. Legtöbben felsőfokú végzettséggel rendelkeznek közülük. Árgus szemekkel figyelnek, az esti szabadfoglalkozáson hímezgetve-kötögetve beszélgetnek, az olyan világi hívságokat, mint sminkelés és hónaljszőrtelenítés, elvetik. (Beh, vanitatum vanitas!) Legtöbbször hosszú, középen elválasztott, mindig frissen mosott, egyenes hajuk van, karcsúak, a mellük kicsi (de tényleg, mindnek!) bőrsarut és etnoruhákat hordanak. Az, hogy sok zuhanyzó van egy térben, nagyon megnehezíti a velük való jó kapcsolat kialakítását, ugyanis hiába takargatom, a piercing és a brazil fazon látszik, onnantól nagyjából nem állnak szóba velem.  Alkoholt nem isznak, nem dohányoznak, a drogosokat pedig időnként megpróbálják megmenteni.

2. Az okoskák
Az előző csoport férfi megfelelői. Addig, hogy "az esti szabadfoglalkozáson hímezgetve-kötögetve beszélgetnek", minden stimmel. Ők azonban nem kézimunkáznak, ami határozottan kedvezőtlen rájuk nézve, így ugyanis mást nem tudván csinálni a kezükkel, idétlenül gesztikulálnak. Legtöbbjük magas, vékony, szandált hord, ha 28 fok alá megy a hőmérséklet, akkor zoknival (szürke vagy barna, lábszárközépig felhúzva), combközépig érő sort, póló. Ja, a kelleténél nagyobb keretes szemüveg, hát persze. Hátizsák, övtáska, az igazán hardcore-ak a kettőt egyszerre. A hangjuk magas, vékony, kicsit mekegő, és legtöbbször entellektüel favicceket mondanak, már amikor poénkodni próbálnak. Amikor nem, akkor tudományos vagy politikai nézeteiket fejtegetik, hosszan. Hosszan. Hosszan.
Az alkoholt nem bírják, a cigit soha nem is próbálták, a drogosokat elítélik.
Minden ellenkező látszat ellenére, a legtöbbjük igazi akarnok, komoly hisztire vagy fél óráig tartó érvelésdömpingre számíthatunk, ha egyszer nem az történik, amit ők akarnak.
Egy táborban van egy van belőle, vagy kettő; ha kettő, akkor látszólag összebarátkoznak, de igazából mindig igyekeznek túltenni egymáson humor, avagy okosság tekintetében, hogy a lányok elismerését megszerezzék. (L. 1-es csoport.)

3. A majdnem gizda csávók
Ők azok, akik egy világi gizda társaságban nem állnák meg a helyüket, vagy legalábbis nem lennének hangadók, a gyülekezetben azonban igen. 13-17 éves fiúk (az idősebbje már nem jön el, mert az összes előnye ellenére hittantáborba járni akkorra már égő lesz.) Ők a menők, a harsányak, a nagydumásak, akik beszólnak a falubeli néniknek, az 1-es és a 2-es csoportot kifigurázzák, és az áhítatokon kissé kelletlenül vesznek részt, fitymálva mindenkit, aki esetleg nem. A közös éneklést elröhögik, a beszélgetés alatt idióta poénokat nyomnak, villantanak a kamerás mobillal, büszkék arra, hogy már berúgtak, az idősebbje arra is, hogy nem szűz, az esti beszélgetéseken ezt a témát erőltetik. Nem kötögetnek. Élvezik, ha megbotránkoztathatják a többieket. Bármit megisznak, legtöbbjük kocadohányos, és páran büszkék rá, hogy kipróbáltak már valamilyen lájtdrogot.
Az egyetlen kérdés, amit érdemes feltenni nekik, hogy "akkor te most mi a kurva anyádat keresel itten, gizdulni jöttél, gecó?!", bár úgy is lehet próbálkozni, hogy "segítesz az esti mosogatásnál?", temperamentum kérdése.

4. A nyiladozó bimbók
Azok a 13-16 éves kamaszlányok, akiket az anyjuk még elzavar a gyülekezettel, mielőtt néhány év múlva a pasijukkal mennének Horvátba. A táborba elhozzák minden trendi cuccukat, csupa mélyen dekoltált darab (bár jobbára kismellűek), fullmanikűrrel érkeznek, miniszoknyában, amelyhez a 15 km-es erdei túrán is ragaszkodnak. Eleve nyafognak, de ha hímnemű érkezik a 3 méteres körzetükbe, még egy oktávval magasabban beszélnek. Affektálnak, menő mp3-lejátszójuk és telefonjuk van, amelyen az otthon maradt barinőket hívják gyakran. Ha a anyjuk hívja őket, hidegek és lepattintósak, majd a telefon letétele után elpanaszolják, hogy a szüleik nem hagyják élni őket. Stikában cigiznek a budiban. (Ez a gimiben is menő, bár ott azért legtöbbször nem pottyantós van.) Ha este kiszöknek kocsmázni, pezsgőt isznak és vébékát, és vagy a falubeli vagányokkal, vagy a 3-as csoporttal vegyülnek. A 3-as csoport figyelmére amúgy is tekernek, utolsó estén elszökdösnek összejönni, majd a fiúk hálózsákjában aludnának, aztán felháborodnak, amikor leoltja őket a lelkész emiatt.

5. A debil
Ebből általában csak egy van, leginkább 30 körüli férfi, és legtöbbször tényleg határeset, hogy vajon gyógyszeres kezelésre szorul-e, vagy csak nagyon elbaszták a szocializálását. A 3-as csoport az ő rovására poénkodik, ezen a 4-es csoport nyafogva felháborodik, de azért vihog, az 1-es csoport pedig beszól a 3-asnak emiatt. (A 2-es nem mer beszólni, még az észérveivel sem villant ilyenkor. Bölcsen hallgat, és ha a 3-asok eltűntek, kezdi el magyarázni az 1-es csoportnak, mennyire elítélendő a 3-as viselkedése.)
Legtöbbször ártalmatlan és szórakoztató, sokat eszik, és minden szociális gesztusért hálás. Alkoholt nem iszik, nem dohányzik, nem drogozik, és nem szexel. Kinevetni nem illik.

6. A nevelők
Az 1-es csoporttal mindenben megegyezik, bár értelemszerűen lehetnek kicsit idősebbek is, és férjük van, meg alsó hangon legalább 3 gyerekük, akiket magukkal hoznak a táborba (nekik a legrosszabb). Erkölcseik még az 1-es csoporténál is szigorúbbak; jellemző nevelési eszközük a lelkiismeretfurdalás-keltés. Legtöbben az 1-es csoportból kerülnek ide, a 4-esből sohasem.

A jófejek. Nem homogén kategória. Olyanok, mint bárki más, csak hívők. Alkoholt fogyasztanak, esetenként dohányoznak, módjával szexelnek, viszont szinte biztosan nem drogoznak. A legtöbbjük szerint belefér, hogy Jézusról egy sör mellett beszélgessenek.
 

Aki vizuális típus, az könnyen el tudja képzelni, amikor Sirokon, a főút melletti szocreál cukrászdánál megáll egy sáros, szakadt Ford, kipattan belőle három kínaipólós, fukszos, kopasz köcsög, hónuk alatt egy-egy dinnye-tartással, a motor jár, és (mű?)bőrpapucsban berontanak... a cukiba. És ott vajon mit mondanak? Hogy "három krémest, baszd meg, de kurva gyorsan, mer' leesett a cukrunk, geci! Meg három kapucsínót is tejszínhabbal, de mozogjál, mer' megbaszom a szádat, köcsög!".

A sünök a világon a legjobban a vége a nyaralásnak érzését utálják.
Igen, akarok beszélni róla.

A masszázsról kiderült, hogy nem is masszázs, hanem testkezelés. Kedves fiatal masszőr néni, mikor megérkeztem, rögtön mondtam, én még ilyet sose. Megnyugtatott, nem fog fájni, majd megkért, h vegyem le a fürdőruhámat. Kaptam helyette eldobható papír stringtangát, amíg abba belebújtam, és a cicimet takargatni próbálva az asztalig mentem, arra gondoltam, vajon előző nap az Attila is kapott-e papír stringtangát a masszázshoz, és milyen viccesen nézhetett ki benne. (Nem kapott.) Fene a nagy szégyenlősségemet. Gyorsan hasra feküdtem, majd félidőnél meg kellett fordulnom, úgyhogy hiába volt a cicitakargatás. Le lettem bőrradírozva, majd több rétegben fel lett rám hordva mindenféle jó illatú hidratáló bizbasz, meg be is lettem fóliázva egy időre. A legjobb az volt, hogy mivel ez wellness, egyáltalán nem kellett beszélgetni, mint a fodrásznál vagy a kozmetikusnál (ami egy enyhe fokban antiszociális sünnek csak jó), az első félóra után, amikorra megszoktam, hogy egy vadidegen (egyébként rendkívül csinos, ami nekem égő) nő piszkálja a fenekemet, és matat a cickóm körül, egészen ellazultam.

Aztán volt fürdőzés, egy nagy kőkádban forró víz habfürdővel, arab stílusban berendezett szoba, wellnesszene, mécsesek, pezsgő (száraz is), és 50 percre magunkra zárhattuk. Na ez az, amire magamtól sose fizetnék be, de mivel csomagárban included, hát hajrá.
Akkor is ez volt életem legdrágábbja...

Ja, és voltunk tehénfarmon csütörtökön. Attila volt osztálytársa egy közeli faluban él, és tehénfarmja van. A kényes városi picsa sünibaba ilyenkor okosan hallgat, mivel legutóbb a szentendrei skanzenban kecskének nézett egy tehenet, és kinevették. Persze, láttam én, hogy ez egy kicsit nagyobb, mint a mellette álló másik kecske, de hát a tehén beállt a kecske helyére, ott volt a tábla, hogy kecske, engem meggyőzött, gondoltam, biztos bakkecske, az nagyobb, és hát szarva is van. A göcseji falumúzeumban most láttam kecskét egészen közelről, és két nappal később tehenet is, nagyjából rögzült a kettő közti különbség. Láttunk fejést, egynapos bocit, majd aratást egész közelről, a végén már okosakat próbáltam kérdezni, és megtudtam, a tehén csak akkor ad tejet, ha borja van, és nem is volt elnéző mosoly, pedig logikus amúgy.

Aztán pénteken még hazafelé egy kis Balaton, aztán haza kellett jönni, aztán 2 nap levezetés Legeslegjobb Bnőék nászútjának meglátogatásával, de most vége, holnap munka, a barnaság már most kopni kezdett.
De a tehénfarm óta megbecsülöm magam, azért mégiscsak inkább a légkondis iroda és diszkrét baszogatás, mint a kemény fizikai munka a farmon, hőségben, elképesztő büdösben. Barmok meg itt is, ott is vannak.
 

Van wifi, van poszt.

Megérkeztünk tegnap 5-re, életem első wellness-nyaralására. Amitől annyira tartottam, merthogy én a klasszikus vízpart híve vagyok. Élővíz, napozás, sör, hamburger, olvasás.
Le is mentünk a wellnessbe még tegnap, no, most ugrik a majom, meglepően pozitív volt. Mondjuk, ajánlás alapján jöttünk ide, máshogy nem is jönnék, a wellness most annyira megy, hatalmas biznisz, telepítenek egy lábmosó lavórt, meg egy 50 fokra felfűtött szaunát infralámpával, aztán wellness, bazmeg, érezd, háromszorannyiért. A medencék királyak voltak, mindegyik máshogy bugyborékolt, meg jó meleg volt a vize, 2 nagy klasszik szauna, a többit nem próbáltam, bioszauna, hm, az olyan lehet, mint a biorépa, semmi értelme, csak puccosabb és drágább, meg van aromakabin is, majd ma beszagolok. Mínuszpont, hogy a welcome drinknél a bárban (ami included, és rögtön tegnap igénybe is vettük) csak mindenféle fura színű körömlakk közül lehetett választani (szívószál included), kérdeztem is a recepciós kislányt, nem lehetne-e becserélni egy sörre, de nem lehetett, mert neki az alkotóelemekkel el kell számolni, satöbbi, úgyhogy ittam pezsgős koktélt brr. Aztán a nagy ijedségre rögtön egy sört is, nehogy baj legyen. Pluszpont, a medencében is lehet sörözni, vannak beleállítva bárszékek, az ember arra felmászik, időnként buborékol is, a medence partjára meg odaállítjuk a sört, király. Na, ez már hasonlít. Csak az olvasásproblémát kellene áthidalni, beszerezni egy gyerekeknek való műanyag lapozgatós könyvet, igaz, abban csak képek vannak, de nem ázik el, úgyis olyan furák a fények vízben, majd nézem, ahogy színváltózik.

Ha a wellness a döglésről, a belassulásról és a ráérésről szól, akkor kezdem felvenni a fordulatszámot; most pl. Szomszédokat nézek az m1-en, azt csak kellően belassulva lehet, amíg Attila masszíroztat. Holnap engem is megmasznak, na, ez lesz a vízválasztó; eddig még senki soha, azaz hivatalosan nem, legfeljebb az előjáték részeként, így az évek alatt kialakult már némi feltételes reflex, ezt még át kell hidalni valahogy.

Még nem sikerült eldönteni, ki a legellenszenvesebb: Mágenheim Juli, Julcsi, Etus, vagy Lenke néni. Vágási Feri rulez!

Megyünk holnap nyaralni. Wellnessbe, bazmeg, tudunk élni. Zalaegerszegre, mert az mindentől kiesik, ezért olcsó, meg szép is. Lesz félpanzió, masszázs (ami eddig nem hiányzott), mindenféle szauna meg medence, ötnapnégyéjszaka. Semmi koránkelés. Békénhagyás. Vízparton sör mellett olvasni király. Lehet, a medencetérben ehhez sötét lesz, meg pára. Még a végén összeragadnak a lapok.
Tartok én ettől a wellnesstől kicsit. De hát oooaan trendi...

Legeslegjobb Bnőék meg nászutazni megy a héten, hétvégén megyünk meglátogatni sokan, addigra kinászolják magukat.

Lehet, majd írok a félpanzióból. (Wifi állítólag included.)

Az olyan szomorú, amikor az ember belekezd egy könyvbe lelkesen, aztán valahol a harmicadik oldal környékén elkezd fájdalmasan sziszegni és csóválni a fejét, és egyre határozottabban körvonalazódik az az érzés gyomortájékon, hogy ezt a könyvet sohasem fogja elolvasni. Ilyenkor becsületből ráhúzok még ötven oldalt, mert milyen már, nem végigolvasni egy könyvet, meg hátha beindul, de van egy pont, amikor leteszem, ó-ó, csak amíg kimegyek pisilni, aztán soha többet nem veszem kézbe, csak amikor visszaviszem a könyvtárba és fizetek miatta 500 forint késedelmi díjat.
Hát, most megint ez van: Kaukonen: A klán, a becsületből plusz ötven oldal elolvasása még hátravan, de rossz érzésem van. Mondjuk, nem alaptalanul, mert hát - a nagy Jumala bocsássa meg nekem, hogy végzett finn szakosként ezt mondom - valljuk be, a finn regények javarészt unalmasak. Kivéve persze Waltarit. No meg Aino Kallas Farkasmenyasszonyát. Azok olvashatók, Waltari nagyon is.

Nem úgy Bernhard Schlink! Schlinktől tessék mindent elolvasni válogatás nélkül, ami csak megjelent tőle magyarul. (És ha végeztek, tessék mindegyiket kölcsönadni a sünibabának.) A felolvasóval kezdtem, a filmet nem láttam, a könyv félelmetesen jó, az a fajta, amikor az elolvasást követően másfél nappal később, mosogatás közben is eszembe jut, akkor kerül helyre egy szövegrészlet, és csak állok a szivaccsal és folyik a víz, és arra gondolok, hú bazmeg, de jó könyv ez. Maga a tökély, elméletekkel, világnézetekkel, de nem szájbarágós, tényleg semmi zavaró didaxis nincs benne, és a szerelemről is sokat tud Schlink, tömör, fanyar, finom posztomodern gesztusokkal. Két alapja van: a szerelmi szál, és az SS-múlttal való szembenézés, a kettő nyilván Frau Schmitz alakjában kapcsolódik össze, de nem mesélem el a sztorit, elemezni meg pláne nem fogom, de azok közül, akik olvassák a blogomat, pontosan tudom, kinek tetszene nagyon.
Aztán a Hazatérés. Ez nem "a tökéletes regény", nem annyira feszes és tömör, kicsit nehezebben is indul be, aztán magával ragad. Áthatja az a ká-európai fíling, ami csak a ká-európai könyveket hatja át (és amit évek óta nem tudok definiálni, talán egyfajta szomorúság, fanyarság, a történelem tapintható közelsége, passz), ebben is van náci múlt, háborús múlt, és hangsúlyosabban posztmodern, egy ponyvaregény, ami az egésznek az alapja, aminek a főhős kiskora óta szeretné megtudni a végét, és végül mag a regény válik azzá, és az Odüsszeia (ami szerintem a világirodalom egyik legizgalmasabb műve) jelenik meg benne, ezáltal a regény is egyfajta Odüsszeia-parafrázis lesz, de lehet Télemachia is, amennyiben a főszereplő Debauer keresi az apját, bocsánat, elragadtattam magam. Mást nem olvastam még Schlinktől, de feltett szándékom, remélem, vannak még magyarul elérhető könyvei.

Apropó, Odüsszeia, most olvastam Márai Béke Ithakábanját, és - bár én nem annyira kedvelem Márait - nagyon-nagyon tetszett.

És egy észrevétel. Soha de soha nem döntöm el többé egy könyvről, hogy el fogom-e olvasni, a fülszövege alapján.
 

Ettetek már vöcköndi vackort? Nem? Hát, bizony még én sem kóstoltam. De azt hallottam a dédöregapámtól, hogy a vöcköndi vackor valamikor messze földön híres volt, és aki megkóstolta, az ízét sohasem felejtette el. Lapozzuk csak fel a Vadsünkrónikákat, abban biztosan lesz egy fejezet a híres vöcköndi vackorról, pont ott, a vöcköndi vadsünikről írnak.
Valamikor nagyon régen Vöcköndön rengeteg vackor termett. No nem ám a kertekben, hanem csak úgy szabadon, Vöckönd határában nőttek a vackorfák, minden ősszel lehullatták a gyümölcsüket, a vöcköndi vadsünik pedig összeszedték és begyűjtötték télire. Mert Vöcköndön néha nagyon hosszúra nyúlt a tél, és a vadsüniknek jól be kellett lakmározniuk, mielőtt megkezdték a téli álmukat. Így hát már nyár végén megjelentek a vadsünik a vackorfák alatt, és gyűjtögették szorgalmasan az édes vackort. A Vöcköndön termett vackor különösen édes volt, sokkal finomabb, mint a máshol termett vackor, szerették is a vadsünik nagyon.
Történt pedig, hogy az egyik évben különösen sok vackor termett, csak úgy hullott és potyogott a fákról, a vadsünik már hegyekbe hordták a rengeteg vackort, mégsem akart elfogyni. - Mit csináljuk ennyi vackorral? - sokáig tanakodtak, végül a legöregebb és legbölcsebb vadsün, a vöcköndi vadsünik vezére szólalt meg.
- Ennyi vackort nem tudunk megenni - mondta a bölcs öreg vadsün - így hát én azt tanácsolom, adjunk belőle másoknak is. Látogassuk meg Mesztegnyőn a barátainkat, a mókusok is biztosan szívesen megkóstolnák a messze földön híres vöcköndi vackort. Induljunk el most, hogy még a tél beállta előtt hazatérhessünk.
Tetszett a vadsüniknek az ötlet, hogy vigyenek a vackorból a mesztegnyői mókusoknak, hiszen az idősebb vadsünik már úgyis régen látták a barátaikat, sok fiatal vadsün pedig még nem is járt Vöckönd határán túl, így hát lázasan készülődni kezdtek a hosszú útra. Hosszasan tanakodtak, vajon hogy vigyenek magukkal annyi sok vackort. Az egyikük azt javasolta, pakolják meg a szekereket, és abban húzzák maguk után a rakományt, ám végül úgy döntöttek, mindegyik vadsün annyi vackort tűz a tüskéjére, amennyit csak elbír, így lesz elegendő, ha megéheznének út közben, no meg a mesztegnyői mókusoknak is vihetnek komatálat. Meg is hemperegtek a vackorban, majd felkerekedtek, hosszú, tömött sorban vonultak az országút mentén, minden vadsün hátán annyi vackor, amennyit csak elbírt.
Mentek, mentek, mendegéltek Mesztegnyő felé, mígnem egy nagy-nagy tóhoz értek Pacsatüttösön. De akkora volt az a tó, hogy a vadsünik nem is látták a túlpartját. Tanakodni kezdtek, most mitévők legyenek, még a legöregebb vadsün is tanácstalanul vakarta a fejét. Persze köztudott, hogy a vadsünik tudnak úszni, de azért nem olyan jól, hogy egy ekkora tavat átúszannak, és féltették a rakományt is, mi lesz, ha úszás közben lepotyog a sok vackor. Megkerülni meg nem akarták, mert ki tudja, mekkora az a tó, tán el is fogy a vackor, amire megkerülik, és akkor mit visznek a mókusoknak ajándékba. Ahogy ott álldogáltak a tóparton, fejvakarva, tanakodva, egyszer csak hangos hápogást hallanak a közeli nádasból, és hamarosan fel is tűnt egy nagy csapat kacsa, akik épp a tóhoz vonultak fürdőzésre.
- Ti kik vagytok? - szólította meg a kacsákat a vadsünik vezére.
- Mi vagyunk a pacsatüttösi kacsák! - felelték a kacsák kórusban. - Hát ti ki vagytok, és hová viszitek ezt a sok vackort a hátatokon? - kérdezték a kacsák.
- Mi vagyunk a vöcköndi vadsünik, a hátunkon pedig a híres vöcköndi vackor van. Viszünk komatálat a barátainknak, a mesztegnyői mókusoknak - felelték a vadsünik. - De attól félünk, sosem jutunk el Mesztegnyőre, mert nagyon nagy a pacsatüttösi tó, és mi nem tudunk úszni ennyi vackorral a hátunkon - tették még hozzá elszontyolodva.
- Háp, ezen könnyen segíthetünk - szóltak a kacsák - mi jól tudunk úszni, átviszünk titeket a túlpartra a vackorral együtt. Ugorjatok a hátunkra és kapaszkodjatok erősen!
Azzal a vadsünik felmásztak a kacsák hátára, a kacsák pedig a vízbe merültek és úszni kezdtek. Minden kacsa hátán egy vadsün, minden vadsün hátán pedig a rengeteg édes vackor. Kisvártatva meg is érkeztek a pacsatüttösi tó túlpartjára. A sünik lemásztak a kacsák hátáról, és megköszönték a szíves segítséget. A legöregebb vadsün pedig így szólt:
- Bizony úgy való, hogy ne legyünk hálátlanok. A segítségért cserébe fogadjatok el tőlünk néhány vackort. Marad még elég a mókusoknak is.
- Szívesen megkóstoljuk a vackort  - felelték a kacsák - sokat hallottunk már a híres vöcköndi vackorról. De jobban esne, ha együtt ennénk belőle, veletek és a mókusokkal együtt. Hadd tartsunk veletek Mesztegnyőre, és csapjunk ott vackor-lakomát! Innen már úgy sincsen messze, napszállatra oda is érünk!
Így hát a pacsatüttösi kacsák csatlakoztak a vöcköndi vadsünikhez, és együtt indultak tovább Mesztegnyő felé. Hosszú, tömött sorban haladtak, és valóban, mire bealkonyult, már meg is érkeztek Mesztegnyő határába.
A mesztegnyői mókusok eközben hírét vették, hogy népes vendégség érkezik hozzájuk. Nem is voltak restek, felütötték a lacikonyhát, tüzet raktak, és a parázson mesztegnyői gesztenyét sütöttek a vendégeknek. A vadsünik és a kacsák már messziről érezték a sült mesztegnyői gesztenye illatát. Már nagyon éhesek voltak, siettek, ahogy csak bírtak, mert nehéz volt a sok vackor, és el is fáradtak a hosszú úton.
Mire a vadsünik és a kacsák megérkeztek, meg is sült a mesztegnyői gesztenye. A mókusok nagyon örültek a vadsüniknek, a kacsáknak, no meg az édes vackornak. A vadsünik lepakolták a vackort, és hamar gyorsan a terített asztalhoz ültek. Aztán már csak a jóízű csámcsogás hallatszott, és szép lassan elfogyott az összes vöcköndi vackor meg a mesztegnyői gesztenye. Aztán még sokáig beszélgettek és meséltek egymásnak a vadsünik, a mókusok és a kacsák.
Hát, így esett, hogy a vöcköndi vadsünik, a mesztegnyői mókusok és a pacsatüttösi kacsák akkora lakomát csaptak, hogy arra még hosszú évek múlva is emlékeztek a vadsünik, és az esetet végül feljegyezték a Vadsünkrónikák.


 

Ma egészen olyanok voltunk Mjudtival, mint akik eltoltak egy spanglit, fél órán át néztük Magyarország térképét, és vicces helységneveken röhögtünk visítva, például azon, hogy van Kisfakos és Nagyfakos, és úgy kéne írni, hogy Nagyfuckos, és akkor én oda szeretnék menni nyaralni, mert Kisfuckossal be sem érem, meg hogy Apáti nevű ismerőseink bizonyára Pornóapátiban csinálták a gyereküket, és ha külföldre vágynak, akkor Apátiába mennek, amit horvátul Opatijának mondanak. (Egyébként Ausztriában tényleg van Fucking nevű település, ideális nászúticél.)
Három ragadt meg bennem különösen: Vöckönd, Mesztegnyő és Pacsatüttös, mesébe illő nevek. Ha nekem gyerekem lesz, esténként mesélek neki majd a vöcköndi vadsünikről, a mesztegnyői mókusokról, és a pacsatüttösi kacsákról, akik jó barátságban voltak, egyelőre eddig jutottam a mesében, nem tudom, hogy folytatnám. Ráér még az a gyerek kicsit.
 

Hiányzik nekem ez a Rozinyuszi, ma ért véget a wellness, elment haza, vissza se nézett. (Nem is látott ki a hordozóból.)
Ma reggel még nézte, ahogy háromszor is átöltözöm, mert semmiben nem érzem jól magam, orrának ütemes, ám egykedvű mozgatásával nyugtázva az újabb nyári ruha illetve szoknya-póló variációkat, szerintem ő a lenvászonra szavazott volna, egy hét alatt be is darálná, nem maradna belőle, csak a cipzár.
Tegnap ilyenkor még a ketrcet rángatta, aztán gyors egymásutánban tizenötször ordítottam le az ágyról. Mivel ő már a harmadik nyúl, aki hosszabb-rövidebb időt nálam állomásozott, megfigyeltem, működik náluk egy sajátos ösztönkésztetés, a "juszt is"-elve, amikor is pontosan tudja, hogy valamit nem szabad csinálnia, mégis megteszi újra és újra, mert az jó.
És miatta nem tornáztam egy hétig, mert pont ott volt a ketrece, azon a szőnyegen, ahol tornázni szoktam, és amikor először mellékucorodtam felüléseket csinálni, elég ijedten nézett, szerintem attól félt, hogy majd egy hétig neki is ilyeneket kell csinálnia, jaj, hová került, úgyhogy inkább abbahagytam, csakis az ő kedvéért, persze.
Egyébként, azt nem is mondtam, ez a nyúl sohasem aludt, amikor éjjel háromkor bementem hozzá - amikor éjjel felébredek, mindig csekkolom az állatkákat - akkor is épp szénát evett, és rögtön rágni kezdte a ketrecet, hogy kijönne. És amikor hazajöttem, mindig a polcán ült mozdulatlanul (kivéve az orrát), szemét résnyire összehúzta, a vörös bundáját sütötte a nap, és egészen olyan volt, mint egy Buddha-szobor, hát most nincs Rozinyuszi, és a süniknek még meg sem mertem mondani, hogy ma éjjel már nem lesz beszélgetőtársuk. Bár, tegnap éjszaka már biztosan elbúcsúztak.
Apropó, azt tudja valaki, miért mozog a nyúl orra folyton?

Juhééé, újra posztol a sünibaba!

Egy hete Mjudtiék nyula érkezett hozzánk vendégségbe 1 hétre, amíg a gazdái nyaralnak. A nyúlnak is jár a kikapcsolódás, környezetváltozás és új arcok: a két sün az otthon megszokott két macska helyett. A kaja ugyanaz, bár én szigorúbb vagyok: Mjudti azt mondta, mindent megeszik, ami a táljába kerül, csak a sorrend nem mindegy: először a banáncsipszet és a borsóhéjat, végül, ha nincs más, akkor a szotyit és a kukoricát. Nos, én türelmes vagyok, csak akkor kap újabb adagot, ha az előző elfogyott. Bár, ha már végképp nem bírja, akkor kiborítja a tálját (és engem), és akkor persze kap újabb dózist, és akkor kezdődik minden elölről. Addig meg szénát nassol, meg minden itthon fellelhető zöldséget; bedarálta a maradék petrezselymet és zellerzöldet, a salátát, és a kaprot is.
Miután már nálunk volt 3 napja, megszokott minket, és már el mert indulni felfedező útra a lakásban (no meg az ágyon, amit nem díjaztam, de olyankor jó erősen rá kell fújni), gondoltuk, bevezethetjük őt az illusztris süntársaságba. Tódorral kezdtük, mert ő a barátságosabb és nyitottabb, hát beraktuk a nyúlketrecbe, hadd barátkozzanak. Ekkor  Tódorról érdekes felfedezést tettem: szerintem autista. Amikor beraktam a ketrecbe, vagy tíz percig a sarokban állt, és befelé nézett, a sarok felé, meg sem mozdult, sem az én, sem a nyúl közeledésére nem reagált. Aztán összeszedte magát és megfordult, most kifelé nézett jó tíz percig, még mindig mozdulatlanul. Aztán, amikor megpróbált néhány lépést tenni a ketrec belseje felé, váratlan dolog történt: a nyúl betámadta. Azt hamar felmérte, hogy a tüskék miatt nem érhet hozzá, ezért testtel küzdött, mint a szumósok, a nagy méretét és tömegét kihasználva: valahányszor a sün megmozdult, odaugrott, és megakadályozta, hogy a sün elhagyja a sarkot. Tódort ez különösebben nem zaklatta fel (nem is tudom, a vacsora hiányát leszámítva mi az, ami fel tudná izgatni), megtalálta a nyúl labdáját, azzal kezdett játszani, jól megrágta, később a nyúl szagolgatta is, meg csodálkozott, hogy a labda sünszagú lett. A látogatás akkor ért véget, amikor Tódor belemászott a nyúlvécébe, és határozott mozdulatokkal ásni kezdett, ezzel a piszkos almot a szoba közepére szórva. Boldizsárral ezek után nem mertem próbálkozni.

A találkozóról képek is készültek, és ki is posztolnám, ha az a rohadt kibaszott (bocsánat) Kodak Easy Share nem fagyna le folyton, így csak a telefonommal készített, nem túl jó minőségű kép van, az is csak a nyúlról.

 De most őszintén, szerintetek ez törpenyúl?

Hát igen, mostanában én is csak azért kattintok ide, hogy megnézzem, esetleg mégiscsak írtam-e valamit.

Azt hiszem, kétféle ember van; az egyik, aki a lelke mélyén mindenért mást hibáztat, és a másik, aki mindenért saját magát.

Szegedre mentünk péntek délután rokonlátogatni. Adtam a sünöknek enni jó nagy adagot, hogy hátha nem falják be az egészet egyszerre, és a lelkükre kötöttem, hogy beosztással éljenek, mert vasárnap délutánig nincs kaja. Persze ők nem ismerik ezt a fogalmat, mikor zártuk az ajtót, már hallottuk a csámcsogást mindkét dobozból, szerintem péntek estére üresek voltak a tálak.
Vasárnap 5 körül estünk haza. Boldizsár aludt. Tódor viszont üldögélt a tálja mellett, az egyik mellső mancsát a tálon tartva, nehogy esetleg félreértsük, mire vár. (Vajon mióta üldögélhetett ott?) Kaptak ropit, abból Tódor bezabált, az alján hagyott néhány darabot, majd elvonult a házába. 10 perc múltán előmászott, nem hiszem, hogy ennyi idő alatt megéhezett volna, csak valszeg átgondolta, hogy ez így nem lesz jó, az a biztos, ami már a pocakban van, ki tudja, mikor lesz legközelebb böjt. Úgyhogy megette a maradékot is, majd este nyolckor - a szokásos vacsoraidőben - dobálni kezdte a tálját, hogy ez a ropi jó kör volt, mehetne belőle még egy. A vacsorát is öt perc alatt behabzsolta, aztán elvonult a házába szuszogni, egész este nem ugrott egyet sem, pedig mindig rástartol a kezemre, ha a kedvenc parfümjét érzi rajtam. (Reklám helye: Moschino: Glamour. A sünök odavannak érte.) Ma pedig már este hétkor focizni kezdett a táljával, nagyon aggódhat, hogy ma vajon lesz-e vacsora.
Szegény Tódor Tódorovics Tódorov, hogy megviselte a másfél napos koplalás!
 

Az még nem baj, ha az embernek vannak kedvenc sorozatai. Talán az sem annyira, ha ezek miatt este 8-tól 10-ig megáll az élet. Meg az sem tán, ha az ember rendszeresen a szereplőkkel álmodik, elvégre még mindig jobb ez így, mintha mondjuk a főnökével álmodna.
No de napokig azért lehangoltnak lenni, mert az Így jártam anyátokkal Tedje és Robinja szakított, az azért már gáz.
De most azzal vigasztalom magam, mi lenne, ha Robin összejönne Barney-val, mindketten kötődésparásak, milyen fasza páros lennének már.
Csak ne olvastam volna utána egy fórumon, hogy Robint ki fogják írni a sorozatból.
 

Ha az ember egyedül van, akkor olvas vacsora mellé, szülői intelmek mindhiába.
Mivel most épp egy könyvet sem olvasok, hát kerestem valamit a szalámis szendvics mellé, és kezembe akadtak a kamaszkori naplóim. Hát, nem biztos, hogy annyira felemelő vacsora közben magamat olvasni. Meg kell hagyni, eleinte egy egészen ellenszenves lány képe rajzolódott ki. Huh. De nem dobtam félre, ha már odapiszkítottam, hát bele az orromat tövig, ez is én voltam. Csak felvállalósan.
Nem tudom, melyik a kétségbeejtőbb, hogy a kamaszkorom első felét végigdepresszióztam, vagy hogy végigunatkoztam, vagy az, hogy néha pillanatokra elhittem, hogy jó verseket írok.
Aztán jöttek a nagy szerelmek, minél viszonzatlanabbak, annál nagyobbak, a nagy reménykedések, és a nagy belehalások. (Egy spirálfüzet felét olvastam el, és közben legalább háromszor haltam bele a szerelmi bánatba.) És közben mindig mással randiztam, mint akivel akartam.
Aztán néhány egészen érdekes gondolat, például, hogy "határozottan vigasztaló néha, hogy van a világon alkohol", meg hogy "azt hiszem, a felnőtté válás valahol ott kezdődik, amikor az ember már nem bámulja folyton a saját mellét, hanem hagyja, hogy mások tegyék ezt".
Meg azt is olvastam, hogy egyszer egy randin egy pasi (bölcsész) merőn nézett rám, majd azt mondta, "neked biztosan mérnök lesz a férjed". Ja, baszki, és lehet, hogy nem is csak az első.
Meg azt is, hogy negyedikben az egyik osztálytársam, angolórán azt mondta, "a Katit majd osztálypénzen kezeltetjük egy szanatóriumban". Úgyhogy ha lesz jövőre tízéves érettségi találkozó, én engem elesz rá a fene, akkor majd szólok emiatt. Lehet kezdeni gyűjteni.
És úgy látszik, már akkor sem értettem, miért bámul meg valaki, kérem, nincs itt semmi látnivaló, vagy már megint leöntöttem magam kávéval a sulibüfében?
Egy pohár rozé mellett újraéltem másfél évet, és az a legédesebb poén, hogy igazából nem is változtam semmit.

Kidobni nem akarom, mert az olyan, mitha megtagadnám magam, meg jól lesz majd tízévente végigolvasni, de mégsem szeretném, ha valaki más is beleolvasna. Asszem, átkötöm őket egy szalaggal, és rávégrendelkezem a tetejére, hogy dobjátok ki, anyátok nagyon hülye volt.
 

Vasárnap este.
Vasárnap este, esős, szürke, nyúlós idő.
Vasárnap este, esős, szürke, nyúlós idő, egy hét otthonlevés után.

Na ez a gond, ha két nő elmegy bulizni, és az egyik közülük szép. (Nem én.) Szolid sörözés és olcsójäger (220Ft/4cl, de tényleg) egy Blaha környéki kiskocsmában, kigyúrtkopasz fehér és vékonymagas svéd törzsközönség, egész este félszemmel táska szemmeltartás, ők meg minket, már fel se mertünk nézni a poharunkból, nehogy azt higgyék, megvan a szemkontakt és lehet továbblépni. De csak 2 óra az egész, addig meg kibírjuk, mert 10-kor felkerekedünk, és átmegyünk a bulihelyre, ahol fél 11-kor kezdőne a buli. Kicsit kevesen vannak, de hát most ért véget a koncert, 15 éves célközönség szedelőzködik, tanakodnak, hová menjenek tovább, ketten a földön fekszenek, vihogva, valszeg életük első komoly berúgása, helyesek. Kiderült, tanárral jöttek a koncertre, tanárbácsi fiatal, szemüveges és kicsit pocakos, mikor kérdik a gyerekek, hová menjenek tovább, tanárbácsi megjegyzi, éjfélig könyvásár van a Vörösmartyn. (Ezen csak én röhögtem, úgy látszik, a korral jár a finom cinikus humor értékelése.)
Ők ki, mi be, kevesen vannak, de akkor még nem tűnt fel semmi, gondoltam, korán van, majd megjön a tömeg. A pult mögé bepattan egy kigyúrtpocakos negyvenes, széles mosoly, jäger mellé nevet is kérdez, majd 5 percig mulat azon, hogy nekem tényleg katifejem van, ezért meghív még egy jägerre, amit először nem akarok elfogadni, aztán mégis. (Óvatosan kell ezzel a meghívósdival, a második kör után legtöbbször felvetődik a telefonszámegadás/szopásavécében, anyám, ha már ennyit költöttem rád). De aztán elfogadtam, mert tukmálta, és úgy volt egyszerűbb, aztán odajött a haverja, és akkor ugyanez még egyszer. Namost ilyenkor jön az antiszociálsün, aki az ilyen helyzeteket nem tudja jól kezelni, bunkó nem akar lenni, az udvarias, esetleg mérsékelten kedves magatartás pedig olaj a tűzre. Úgyhogy amíg nem kezdődött a zene, addig ment a beszélgetés, kiderült, az egyikük most ünnepli a születésnapját (voltak vagy tízen), a rendezvény hivatalosan nem zártkörű, mégis, csak ők voltak, meg mi, úgyhogy a tömegben elvegyülés, amiben bíztam, nem volt kivitelezhető. Közben észosztás Legeslegjobb Bnőnek, hogyha egy hónapja házas, és most eljött a zura nélkül mulatni, akkor nem is szereti igazán, különben is, ilyen szép lányok egyedül, ajajaj. Aztán odajött egy másik a társaságból, az normális volt, egészen jót eldumáltunk, és rá is szólt a haverjára, hogy ne basztasson minket, jaj, de hálás voltam.
Aztán végre zene 11-től, na és akkor a másik, hogy táncoljunk, ami jobbra-balra rángatásban merült ki, oké, hogy én sem tudok táncolni, de akkor is. Végül megmondtam a legagresszívabbnak, hogy ne haragudjon, de én egyedül szeretek táncolni, mire észosztás, hogy az tök gáz, meg milyen már egyedül, mondtam, ne haragudj, de tényleg. A zene jó volt, csak mire elkezdtük volna önfeledten, megint odajöttek, hogy húdejóltáncoltok, hiába álltunk a legszélén, elbújva az időközben érkezett néhány táncoló mögé. Aztán kiálltunk a szélére, de akkor meg: miért nem táncoltok?, kérjünk nektek zenét?, nem, köszi, ez jó!, akkor meg miért nem táncoltok?, áááá.
Hajnali egyig bírtuk.
És a legjobban az bosszant, hogy nagyon jó zenék voltak, és nem táncolhattam egy jót. A picsába.
 

Már megint a keresőkifejezések. Egy kis keresztmetszet, mi érdekli a netezőt, mit keres, mi foglalkoztatja. A lánybúcsú még mindig nagyon megy (naná, esküvői szezon van), hehe, én pont egy olyan poszttal képviseltetem magam, amiben leírom, igazából utálom. Aztán: szex erős idegzetűeknek, nemtom, a júzer mit kereshetett, de jobb is.
Aztán: hogyan érjük el, hogy a nős pasi belénk szeressen?
Hát, édesem, sehogy.
Arra egyáltalán nem kellene törekedni.
 

Tegnap a sünibaba nagyon felmérgesített. Oké, beteg, köhög, meg hallom is a hangján, hogy nincs jól (majd pont én ne hallanám a nagy fülemmel), de akkor sem értem, miért kell a hirtelen támadt szabadidejét az én basztatásommal eltölteni.
Ő simogatásnak hívja. Márpedig köztudott, hogy engem nem lehet megsimogatni. Persze, én is hallottam arról a meséről, hogy a sün, akit meg lehetett simogatni, de az a mese nem rólam szól. Én nem szeretem, ha simogatnak. Egyébként a Tódor se szereti, de ő hagyja, mert ő egy rendes kis sün, ahogy hallom, az állatorvos nevezte, de ő se szereti. A sün nem simogatásra való. Hát, én nem is hagyom. Fújok és összegömbölyödöm, és ki se gömbölyödöm addig, amíg békén nem hagynak. Sokszor még utána se. Biztos, ami biztos.
Aztán a gazda, aki elég makacs fajta, eszébe vette, hogy márpedig akkor is meg fog engem simogatni. Ha más nem akkor, amikor alszom. Hát, hallottak már ennél felháborítóbb dolgot?! Mélyen alszom oldalra fekve, félig összegömbölyödve, arccal a házikóm ajtaja felé fordulva, ahogy szeretek, ő meg odasettenkedik, és cirógatni kezdi a fülemet. Ilyenkor legtöbbször azonnal felébredek, és elönt a düh, de ha mélyen alszom, akkor a fülem után még az arcomat is simogatni kezdi, na, erre aztán egészen biztosan felriadok, és akkor puffogok vagy tíz percig, mert mégis, hogy képzeli?! Aztán nem is merek visszaaludni, mert mi van, ha újból kezdi, úgyhogy olyankor szoktam tenni egy kört, megnézem a tálkámat, aztán visszafekszem, arccal befelé, bár úgy nem szeretek. Előbb-úgyis megfordulok, és akkor elölről kezdi, de olyankor már éberebb vagyok, és már akkor felriadok, ha a doboz fölé hajol, úgyhogy sokszor még nem sikerült megsimogatnia, de nem ám!
A Tódor, az hagyja, hallom, ahogy esténként simogatja a hátát, sokszor még a tüskéjét is ellapítja hozzá, sőt, képzeljék, ha épp vacsorázik, még a hasát is engedi cirógatni, hát, nem értem én ezeket a keletieket, furcsa egy szubkultúra, de aztán hallom, ha megunja, ő is puffan egyet-egyet, sőt, mostanában, úgy tudom, harapni is szokott, bár abban nem vagyok biztos, hogy ezt nem csupán kiváncsiságból teszi-e.
Úgyhogy nyomatékosan megkérem a sünibabát, ne basztasson többet, ha alszom, legyen szíves távolról gyönyörködni bennem, ha már annyira odavan. Fényképet, na jó, azt lehet, úgyse bírná megállni, ahhoz hozzájárulok, például így festek rögtön ébredés után, tudom, ezt a képet mindenkinek mutogatja, hát legyen akkor itt is, ha már olyan híres sünik vagyunk.

(Boldizsár)