Persze, én még fiatal vagyok és hetyke, majd nekem is lesz, ha idősebb leszek, mindenféle nyavalyám. És akkorra biztos majd szeretek is arról mesélni, ha lesz blog, akkor itt, ha nem, akkor az SZTK-váróban.
Szombat esti láz és pokoli torokfájás után ma elmentem az orvoshoz, adna már valamit, bármit, mert beszélni alig, nyelni sehogy, úgyhogy csak nézem, ahogy a remekjó palacsintatorta lassan eltűnik a hűtőből, mert nekem nincs kedvem enni belőle, annyira fáj a nyelés.
Persze, tudtam én, hogy nem lesz ez rövid, vittem is könyvet, de azért reggeli nélkül mentem, ááá, max. egy óra, fél 10-kor már ehetek is, feltéve, ha kaptam valami nyeléskönnyítőt.
A könyvet egy óra alatt kiolvastam, aztán jött a Patika magazin a kisasztalról, pedig arra csak ritkán fanyalodom, mert nem akarom tudni, milyen randa betegségeim lehetnek még, azt is átolvastam (igazán megnyugtató, hogy a mell daganatos megbetegedése hazánkban minden tizedik nőt érinti), aztán nem maradt más, csak ablakon kibámulás, és a váróban ülők beszélgetésére való kényszerű odafigyelés. Pedig igazán nem akartam, mert a hölgy, aki előttem pár perccel érkezett, másfél órán keresztül mesélte a barátnőjének a térdsérülése történetét, következményeit és gyógymódját. Megtudtam továbbá, hogy a hölgy már fél éve van betegszabin, és a kényszerű semmittevéstől nyolcvan kilósra hízott, holott azelőtt csak 75 kiló volt, ezért most odafigyel az étkezésére. Nem, azt nem mondhatni, hogy fogyókúrázik, csak éppen odafigyel, a reggelit szeretné kiiktatni, de azt nem tudja, mert korán kel, úgyhogy legtöbbször eszik egy zsömlét, kis tejeskávéval. Aztán 2-3 óra felé ebédel, no akkor sem pakolja púposra a tányérját, csak épp, hogy jóllakjon, aztán este már legfeljebb egy almát, de még így is csak 2 kilót sikerült leadnia. Egyébként a kórházakban az állapotok borzasztóak, az ambuláns rendelésen szintúgy, az ápolók ímmel-ámmal végzik a dolgukat, vagy amúgy sem, hát csoda, ha a hölgy már fél éve nem tud meggyógyulni? Egyébként a férje is beteg, le fogják százalékolni, de nem tudtam meg, mi a baja, mert megjött a hölgy másik barátnője, akinek elölről kezdte a történetet. Van az úgy, hogy próbálok nem oda figyelni, de muszáj, mert mi másra tudnék figyelni, baszki, és amikor rátért arra, hogy a kényszerű semmittevéstől nyolcvan kilósra hízott, holott azelőtt csak 75 kiló volt, akkor már én is el tudtam volna mesélni, hogy azért a hölgy nem fogyókúrázik, éppen csak odafigyel az étkezésére, a reggelit szeretné kiiktatni, de nem tudja, nem lehet kiiktatni, nem lehet kiiktatni. A végén már csak azért szurkoltam, ne jöjjön még egy barátnő, és ne kezdje megint elölről az egészet.
Két és negyed órán át ültem a váróban étlen-szomjan. És a hölgy ráadásul selypített.
 

Ím a jól sikerült Bálint napi szavazás végeredménye (akkor nem jutott eszembe jobb, és megígértem ugyan, hogy nem lesz fent sokáig, de lusta voltam, kapjam be).

Nem is mozgatott meg nagy tömegeket a téma, összesen 35 szavazat érkezett, és ebből 71% szavazott nemmel, a maradék pedig igennel, érdekes. Nem túl népszerű ez az ünnep, pedig a vacsi+dugás szerintem továbbra is tuti kombó, én meg is szoktam ünnepelni, ezzel a kettővel, a virághoz nem ragaszkodom.

Az új szavazás pedig a Beugró c. műsorhoz kapcsolódik, amit imádok, és nagyjából mindenki, akit ismerek, úgyhogy szavazzatok, bár lehet, hogy nehéz lesz választani.

A lelkesember nem azonos a fontosemberrel. Átfedés előfordulhat, de a lelkesember más. Vele is mindig történik valami, és ő is szereti megosztani másokkal. Hosszan.
A lelkesember nem feltétlenül gondolja fontosnak magát. Nem is tolakszik mindig előtérbe, de ha valaki elköveti azt a hibát, hogy megkérdezi, mi újság, akkor rákezdenek.
A lelkesember mindig úgy kezdi a beszámolót, hogy képzeld el, és aztán sohasem fejezi be. Mert ahogy belemelegszik, mindenről eszébe jut valami. És mondja és mondja. A kellemesnél pont egy oktávnyival magasabb hangon, a mondatvégi hangsúlyokat mindig fenn hagyva, levegőt sohasem vége.
A lelkesemberre oda kell figyelni. Az interaktivitás látszatát úgy tartja fent, hogy időnként visszakérdez: ugye, milyen klassz?, hát nem fantasztikus?, hát nem csodálatos?, ugye, milyen izgi?, ilyenkor elég csak bólogatni, széles mosollyal. Ha nincs szerencsénk, akkor jöhet időnként a na, mit szólsz? is, ez már összetettebb választ kíván, olyasmit, ami az eldöntendő kérdésekben az állítmány volt: hát, ez klassz, fantasztikus, csodálatos, izgi. Ha nem lelkesedsz, véged, sértődés, örihari, esetleg a sztori előlről kezdése, hátha csak azért nem lelkesedsz, mert nem értetted meg jól.
A lelkesember legtöbbször nő.
A lelkesemberrel mindig úgy mesél sztorit, mintha az egyszeri és megismételhetetlen lenne, ilyesmi csak vele történhetne, és elvárja, hogy vele örülj. Lássuk.

-Képzeld, sünibabám, ettem a múltkor zsíros kenyeret! Ugye, milyen klassz? Zsíros kenyeret!
-Aham. Az klassz.
-Képzeld, megyek haza csütörtök este, már esteledett, sétálok a kis utcácskámban hazafelé, és akkor úgy megkívántam a zsíros kenyeret. Aztán eszembe jutott, hogy nincs otthon zsír, úgyhogy először a boltba mentem zsírért. De képzeld, a bolt előtti placcon szokott lenni mindig ilyen piacféle, ahol mindenfélét árulnak, de az már délután bezár, de most mégis ott volt egy idős paraszt néni, aki parasztsonkát árult, gondoltam, odamegyek, megkérdezem, hátha van neki, bár az asztalkán nem volt kirakva, de gondoltam mégis, hátha. És odamentem, és kérdeztem, hogy van-e zsír, bár nem látom kirakva, és képzeld, azt mondta, hogy van neki még egy utolsó negyedkilós tömb, amit nem akart kirakni, nehogy megolvadjon a napon, és odaadta nekem, még olcsóbban is adta, mert az volt az utolsó, meg mert már menni akart haza. És képzeld, kérdeztem, hogy a néni hová valósi, és mondta, hogy felsőbivalybasznádi, pont, mint az én dédszüleim, hát nem fantasztikus, hogy pont abból a faluból van a zsír, mint ahonnan én származom?
-De igen. Az zsír.
-Szóval, megvettem a felsőbivalybasznádi termelői zsírt, és hazavittem, szerencsére, akkor már nem sütött nagyon a nap, nem olvadt meg hazáig. Kenyér volt otthon, képzeld, mostanában rászoktam a kenyérsütésre, annyira jó, kétnaponta sütök, alig egy óra munka, és a friss kenyér illata betölti az egész lakást, hát, komolyan mondom, nincs is jobb, mint a házilag sütött kenyér, jaj, múltkor is sütöttem, és vittem be a kolléganőknek, hát, mindenki odavolt, hogy ez milyen finom, hogy ennél jobbat sose ettek, és mindenkinek meg kellett adnom a receptet, épp nem volt nálam, de másnapra bevittem, fénymásoltam belőle vagy húszat, és most mindenki az én kenyérreceptemmel süt odabent, hát, nem fantasztikus?
-De. Ez tök jó.
-Na, akkor hazamentem, és elővettem a tegnap este sütött kenyeret, képzeld, egy hét alatt sem szárad meg, friss és puha marad, és nem morzsázik, levágtam belőle egy szeletet, rákentem a zsírt, aztán eszembe jutott, hogy ez lilhagymával a legtutibb, bementem a spájzba, szerencsére pont volt otthon lilahagyma, na mit szólsz?
-Tessék? Ja, az tök jó.
-És akkor karikáztam a kenyérre sózott lilahagymát, és meg is szórtam pirospaprikával, és beleharaptam, hát, az valami mennyei volt, a zsíroskenyér lilahagymával, nemigaz, amilyen egyszerű, olyan jó, igaz?
-Ühüm.
-Hát nem csodálatos?
-De.
-És amúgy veled mi újság?
-Ááá, semmi küli, férjhez mentem, elváltam, lehet, hogy megint férjhez megyek, és le is diplomáztam, szóval ilyesmik, semmi különös.
-Jól van, drágám, akkor majd beszélünk.
-Oké.
-Jut eszembe, átjöhetnél valamikor egy jó zsíros kenyérre. Van még abból a finom a házi zsírból, te is szereted, nem?
-Persze. Majd megbeszéljük.

Kezembe került egy dosszié, még voltférj előtti időkből, mindenféle emlékek, koncertjegyek, belépők, levelek, cetlire írt telefonszámok, jó tíz évre visszamenőleg sok-sok pasi, akihez közöm volt, vagy akarta/akartam, hogy legyen.
Innen tudtam meg, hogy a röpke amerikai kalandom neve Bryan Hanson, és megvan még a magyarországi címe meg vezetékes telefonszáma is (hm, vicces lenne), meg esett le utólag, mikor végigolvastam, hogy egy régi haverom nem azért írt ám olyan hosszú leveleket, sok-sok megjegyzéssel a szép szememre, mert barátkozni akart (ó, én naiv, amúgy velem egy napon volt az esküvője, és még együtt vannak), és egy másik, akivel mindig birkóztam a buszmegállóban (na, semmi erotikus, csak nem akartam vele csókolózni, ő meg de, és utána évekig be-bejelentkezett egy pársoros verssel), meg szerelmes levél, amit akkor nem szívesen olvastam, mert nem tudtam viszonozni (és olyan fehér habosan nyáladzott a szája, folyton attól rettegtem, hogy megcsókol, pedig imádok csókolózni).
Aztán jött voltférj, és abbamaradt, még egy-egy szalvétarajz és színházjegy megmaradt, aztán semmi (egy kapcsolat kihűlésének története), és milyen kár, mintha az elmúlt pár évem néma lenne, most már minden csak fejben (még itt a blogon sem), pedig jó lenne valami kézzelfogható, úgyhogy beraktam a dossziéba a tegnapi színházjegyet.

Emlékeket akkor érdemes idézni, ha már jó sok összegyűlt, amikor már van mit, és jó pár év távlatából, amikor már elcsitultak.

Én azt hittem, hogy ilyen emlékeket idézni egyszer majd szép lesz, és könnyfolyatós.

Én nem tudtam, hogy egyórányi emlékidézés masszív és tömény hányingert idéz elő.

 

Olvasok a Nők Lapjában a meseterápiáról, meg is mozgatta a fantáziámat.
Meg kell találni hozzá az embernek a személyes meséjét, amelynek alapján lehet elemezni a személyiséget, a problémákat. Jó sok intuíció kell hozzá, ami fekszik, és hát nekem nincs bajom az analógiás/mágikus gondolkodással, a tuti, pont nekem szóló mese megtalálása viszont neccesebb. Délelőtt óta ezen agyalok, hogy vajon melyik lehet az. Lehet egy gyerekkori tuti kedvenc (ami analógiásan az ember sorsa, személyiségének és problémáinak kivetülése), de nekem olyan nem volt, vagyis több is. Hófehérkét meg Csipkerózsikát nagyon szerettem. Arra már rájöttem, hogy mindenképp királylányos-királyfis, az állatos mesékből ezt már kiskoromban is hiányoltam. Tetszett az a valami, ami a királylány és a királyfi között van (nem tudtam még akkor, hogy az micsoda). Szerettem volna arról még többet tudni. Beugrott, hogy volt egy mese, a sztorira nem emlékszem, de az volt a vége, hogy a királylánynak meg kell fürödnie a királyfi által megszerezett varázsporban, és a fürdésben a királyfi is segített neki, a meztelen kiránylányt -annak tiltakozása ellenére- lenyomta a víz alá, és jó alaposan lecsutakolta, ez akkor nekem nagyon tetszett, többször is elolvastam ezt a részt, csak a végét, mondom, a sztori felejtős.
Egy analitikus azt mondaná, ez volt az első tudattalan szexuális élményem.
Amúgy ja.
Szóval, itt lehet a kutya elásva.
Felnőtt fejjel meg már nem értem, mit szimbolizál a hét törpe Hófehérke életében.

Egyébként a meseterapeutát Boldizsár Ildikónak hívják. Pont mint a sünimet. (Bár ő nem Ildikó.)
 

Azt úgy nem lehet, úgy végigsétálni az életen, előre megtervezni mindent, az utolsó tégláig mindent előre felépíteni, minden kockázatot minimalizálva stabilitásra törekedni. ennek érdekében minden előre jól megtervezni, átgondolni, felépíteni, aztán csak hagyni, hogy lefusson a program, lehetőleg minden apró közjáték nélkül.
Mert egyszer csak bekövetkezik valami, amitől alapjaiban reng meg az egész jól felépített építmény; vagy esetleg én magam nem kérek már a saját magam felépítette életből. (Vö. diploma-állás-házasság-lakás-gyerekek-unokák. A házasságig bírtam.)
Azt úgy kéne, hogy csak lazán, nyugodtan elengedni magam, rábízni magam a sorsra/Jóistenre/véletlenre, és hagyni, hogy megtörténjenek a dolgok. Csak úgy, ahogy történniük kell, ahogy meg vannak írva, vagy ahogy véletlenül bekövetkeznek, kinek-kinek világnézete szerint. (Én sem tudom, melyik változat érvényes.)

Nézem reggel, ha gyalog megyek, a nőket metrón. Két csoport van: a nagy cekkerekkel közlekedők, meg akik csak egy kis szütyőt kapnak a hónuk alá, mikor munkába indulnak. Jaj, én úgy irigylem azokat, akiknek egy kicsi táskába elfér mindenük, ami meg nincs náluk, és szükségük van rá, azt megszerzik, vagy eléjük hozza az élet, majd lesz valahogy, minden megoldódik. És tényleg.
Én, baszki, hatalmas táskával járok az irodába, és külön szatyorban hozzá a reggeli meg az ebéd; hetente egyszer tej, kéthetente kávé, meg némi nasi, mert jöhet pár túlóra, fel kell rá készülni. És bebiztosítom magam: a táskámban szájfény, rúzs, dezodor, parfüm, fésű, kistükör, rágó, cukor, fülhallgató, sebtapasz, fájdalomcsillapító, tampon, szemöldökcsipesz, fogselyem, könyv, papírzsebkendő, szemüvegtisztító, korrektor, kisnyúl.
És a kamrában roskadozik kilószám a liszt, cukor, rizs, és tömve a fagyasztó, és konzervek is vannak, mert sosem lehet tudni, mikor lehet rá szükség, a szekrényben több éve nem hordott ruhák, mert még belehízhatok/belefogyhatok, sosem lehet tudni.
Sosem lehet tudni, és mindig tudni akarom, hogy úgy történik, ahogy nekem jó, és előre megtervezem, mert az a biztos, aztán néha csak ülök a magam építette elefántcsonttoronyban, és unatkozom, és vágyakozva nézek a spontánokra, meg a bízókra, akik engedik, hogy a dolgok csak úgy történjenek velük.

Próbáltam én is a spontánságot. Pasinélküli időkben többször elmentem úgy bulizni, hogy akkor  most bevállallós leszek, spontán és laza, mit nekem, ha úgy adódik, akár jöhet az egyéjszakás kaland is. Belefér. Hát hogyne. Mindig jó nagy cekkert adtam le a ruhatárban, volt benne több gumi (sose lehessen tudni, kérem, el is szakadhat, meg lehet, hogy több is kell), zokni, bugyi és váltópóló másnap reggelre, fogkefe, meg borotva (ha a negyedik sör után túl szőrösnek érezném magam, és a pasi fürdőjében hirtelen nem találnék), no meg a szokásos rágó, cukor, papírzsepi, kisnyúl.
Szerintetek volt valaha spontán egyéjszakás kalandom?
Dehogy.
 

Ha most lenne időm, szép és emelkedett témáról írnék, de nincs, mert nyolctól kezdődnek a sorozatok.
Mióta van tévénk, és néha eszembe is jut, hogy nézzem, a párkapcsolat egészen új dimenziója nyílt meg előttem. Mert milyen kurvajó már összebújni az ágyban, és Dokikat meg Így jártam anyátokkalt nézni, meg tíztől South Parkot a Comedy Centralon, tegnap például Szexuális Zaklatás Pandát, hehehe. És fél nyolctól már nézni az órát, hogy na mindjárt, és széttúrni a vetetlen ágyat, és lerúgni a nadrágot, mert utcai ruhában azért mégse, és a távirányító után kapkodni, mert bár ugyanazt az adót nézzük két és fél órán át teljes egyetértésben, az akkor is a pasinál kell legyen, apelláta nincs. Sőt, ha belealszik a műsorba, még akkor is szorongatja, múltkor alig tudtam lefejteni róla az ujjait, amikor én is aludni mentem.
Tipikus.
 

A másnaposság legjobb ellenszere a fagyasztott gyümölcs félig kiengedett állapotban, mézzel nyakon öntve, meg egész nap félálomban kulturális és vallási műsorok az m1-en, bár néha még ezek is túl pörgősnek bizonyultak, és alig tudtam követni az eseményeket.

Szombaton megtanultam, hogyha egy lagzin korlátlan italfogyasztás van, akkor ez leginkább csak elméletben értendő; a gyakorlatban azért nem árt korlátozni az italfogyasztást. (Én 9 jägert számoltam. Szégyelld magad, sünibaba! Mentségemre szolgáljon, hogy mindet a zifjú pár egészségére ittam.)

B. esküvőjén fergeteges hangulat volt, hajnaligmulatás olyan svéd klasszikusokra, mint Aranyeső meg Hosszú fekete haj.

Sok-sok-sok-sok boldogságot!

 

Londonban már 800 buszon hirdetik, olvastam az ELLE-ben. Az ötletgazda Richard Dawkins, aki úgy gondolja, az alternatív szlogenek megjelenése a londoni buszokon majd elgondolkoztatja az embereket.

Engem is.
Azt hiszem, akkor kezdenék el igazán aggódni, ha kiderülne, hogy nincs Isten.
 

Gáz esküvőn elbőgni magad, az öregedés és a szentimentális elpicsulás egyik legbiztosabb előjele, bár, ha a Legeslegjobb Bnő megy férjhez és nem trombitálok hangosan, akkor talán mégis megengedhető.
És még a polgári szertartás is jó volt, ötven év körüli férfi, és nem volt olyan, hogy az élet rögös országútján, meg a boldogság kapujában, volt helyette néhány egészen vállalható metafora, meg arra futtatta ki, hogy akkor most ők ketten jogilag is. Tegnap tudatosodott, hogy először van az igen kimondása, utána a többi szertartáselem, ez praktikus, mert a párok úgyis izgulnak, és erre mindig az a válasz, hogy ugyan már, mit lehet ezen lerontani, de el lehet, tegnap kiderült. (Na ugye!) Arra a kérdésre, hogy Kijelenti-e, hogy az itt jelen lévő, amire igennel kell válaszolni, Bnő azt mondta, kijelentem, úgyhogy az anyakönyvvezető felszólította, igennel feleljen, majd megismételte a kérdést. Ekkor én is abbahagytam a picsogást, és vigyorogni kezdtem, mert ez jó és édes, erre lehet majd emlékezni, hej, nagyanyátok anno még az igent is elbaszta, és egyébként is, majdnem olyan volt, mintha én csináltam volna.
Aztán sírdogáltam tovább, mert ha az ember gyerekkori barátnője férjhez megy, az egészen különleges érzés, úgyhogy jó erősen kellett koncentrálnom Austin beszédaktus-elméletére, hogy a végére abba tudjam hagyni, és ne kezdjem újra a gratulálásnál.
Aztán lakodalom, és Bnő mostantól -né, és ettől mintha valahogy felnőtt lett volna hirtelen, olyan komoly ez a -né, hogy fogok vele ezután leülni sörözni, én, aki mindig csak a férjem vezetéknevét veszem fel, biztos van erre valami bugyuta pszichológiai elmélet, hogy akkor nem leszek nem leszek asszony, csak a nevem változik, biztos tudat alatt nem tudok azonosulni az asszonyszereppel, tudomisén.

Ha tíznél több ember gyűlik össze egy helyen, máris elkezdik a sünözést, legutóbb a Tabánban a vécénél, mikor sorbaálltunk, meg tegnap a lagzin, hatan álltak sünalakzatba, és kiemelték az oldalsó asztaltalra tett jägert.
 

És azoktól a menyasszonyoktól is óvjon meg az ég, akik úgy érzik, létrehozzák életük főművét azzal, hogy férjhez mennek. A "nem megyünk akárhová nászútra, Balira vagy Dominikára gondoltunk"-menyasszonytól (megdolgozott érte a kislány, gazdag szülőkhöz született), meg "a menyecskeruhám mégse lehet akármilyen", eredeti Cavalli kétszázezerért, és egészen Bécsig kell menni a menyecskecipőért, "mert ebben az országban nem lehet egy rendes cipőt kapni". Meg azoktól, akik egy évig készülnek az esküvőjökre, mert "a nagy napon mindennek tökéletesnek kell lennie". És egy kicsit azoktól is, akik rejtett exhibicionizmusukat akarják kiélni, hogy "minden pasi lássa, mit veszít", és aki a lagzijából Ki mit tud?-ot csinál, ahol négyen mondanak beszédet, ketten szavalnak verset, többen énekelnek, és szinte megijedek, hogy mikor fogunk enni, inni és mulatni ilyen sűrű program között, és persze azoktól is, akik megszabják, hogy a násznép milyen színű ruhában legyen, és profi sminkes sminkel mindenkit.
Mjudtival már hetek óta a mostanában divatos galamberegetés "ha valami igazán egyedire és különlegesre vágytok"-műsorszámon röhögünk. Hogy azt úgy kell elképzelni, hogy adva van, hogy előző este a násznép minden tagja csilisbabot vacsorázik, és amikor az éljen az ifjú pár kijön az épületből a ceremóniáról, akkor sorfalat állnak, farral befelé, és egy-kettő-három, drrr-prrr-brrr, no meg a próbák előtte, összehangolva a videóssal, hogy pont a megfelelő pillanatot kapja el, mert a nagy napon mindennek tökéletesen kell mennie, bizonyám.
 

Húdediétás és vitamindús, de azért több gond is van a salátavacsorával.
Először is, el tudnék képzelni hozzá egy nagy szelet szaftos steaket, netán pirított csirkemellet, vagy grillezett halat, de magában...? Másodszor, nagyjából tíz perccel az elfogyasztása után magamra borítanám a hűtőt, hogy akkor gondoljuk újra ezt a vacsora-kérdést. A kopogásra először azt hittem, az ujjam a billentyűzeten, de igazából a szemem az. És lassan valami lelkifurdalás-féle is belém kúszik, hogy nem főztem rendes ételt.

És egyébként meg ki az az idióta, aki kitalálta, hogy nekem nem jó az 58 kiló és nyárra 55 kilósnak kell lennem?!

Most csendesen kérődzöm, és azon töprengek, holnap a maradékhoz főzök keménytojást, bontok hozzá tonhalkonzervet, nyakon öntöm majonézzel, és még egy pohár bort is betolok hozzá, persze szigorúan szárazat, elvégre diétázom, vagy mifene.
 

Az első videó Boldizsárról, és az első videó a blogon. A felvételt Nyuszi készítette. Azért az egész almát nem a Boldi ette meg!

Nem a menyasszonyoknak, mert azoknak általában nem kell, meg különben is, mindenki úgy bassza el alakítja a saját esküvőjét, ahogy neki jólesik.
Viszont a násznép -főként egyedülálló-  nőtagjai sokszor nem tudják, merre vannak arccal, és el vannak tévedve azt illetően, miről is szól egy esküvő. Az alábbiaknak evidenciáknak kellene lenniük, de a saját és az ismerősök esküvői tapasztalatai alapján úgy tűnik, mégsem azok. Néha nem ártana az esküvői meghívó mellé mellékelni egy ilyet - csak a miheztartás végett.

1. Az esküvő -bármennyire hihetlen- arról szól, hogy egy férfi és egy nő szereti egymást, össze akarja kötni az életét, jogilag is, és a hivatalos aktusra, valamint az azt követő örömünnepre meghívják a rokonaikat és a barátaikat, hogy megosszák velük az örömüket. Így aztán te mint meghívott vendég azért vagy jelen, hogy osztozz a pár örömében. Nem másért.
2. A fentiekből egyenesen következik, hogy az esküvő nem rólad szól.
3. Nem ilik -és hát nevetséges is- túlöltözni a menyasszonyt. És a násznépet is. Az is ciki, ha egyedül te vaggy puccparádéban, míg a násznép többi tagja visszafogottan elegáns. Ennek tényleg evidenciának kellene lennie, de a tapasztalatok szerint sajnos nem az, hogy esküvőre nem illik nagyestélyit húzni. Sőt, a koktélruha/kisestélyi is necces lehet, ha túlzásba viszed.
Az alulöltözöttség hibájába nők viszonylag ritkán esnek.
4. Megteheted, de nem feltétlenül szükséges az esküvőre lecserélni a ruhatáradat. Vehetsz új ruhát, ha úgy érzed, nincs egy rongyod sem - de a csak erre az alkalomra vásárolt  cipő, táska, harisnya, fehérnemű azért talán túlzás.
5. Ha a menyasszony közeli ismerősöd/barátnőd, akkor se vele oszd meg a ruhaválasztással, sminkkel, frizurával, testsúlyoddal kapcsolatos kételyeidet. Ne rángasd magaddal ruhát vásárolni, és ne traktáld sokat azzal, hogy te mit fogsz viselni - a menyasszonynak van épp elég problémája. És sokkal fontosabb, hogy ő mit visel.
6. Ha felkértek, hogy legyél koszorúslány, attól még nem te leszel az esemény fénypontja. Előre érdeklődj, mit szeretne a menyasszony. Ha ragaszkodik egy bizonyos színű/fazonú ruhához, akkor olyanban jelenj meg, vagy ne vállald el. Puhatold ki, milyen lesz a menyasszony ruhája - ha egyszerű és dísztelen, akkor nagyon hülyén fogsz mellette festeni csilivili abroncsos jelmezben. Az sem biztos, hogy a te frizurádat és sminkedet is profinak kell elkészíteni, mint a menyasszonyét. Nem az a cél, hogy túltegyél rajta.
Ha a menyasszony nem szeretne koszorúslányokat, ne unszold, és ne sértődj meg. És várd meg, amíg a menyasszony felkér - ne ajánlkozz magadtól; irtó kellemetlen, ha csak azért egyezik bele, mert te ráerőlteted magad, de igazából nem is szeretne a koszorúslányok sorában látni. Ha koszorúslány létedre nem a főasztalhoz ültetnek, ne sértődj meg látványosan. Nem biztos, hogy ott van a helyed.
7. Egyáltalán, ciki többet készülődni, és többet foglalkozni az esküvő kérdésével, mint amennyit a menyasszony.
8. Az esküvői csokor a menyasszony egyik dísze és kiegészítője. Nem az a funkciója, hogy a szertartás után te elkaphasd. Ha van csokordobás, ne verekedj érte, és ne vetődj látványosan. Ha esetleg elkapnád, ne vinnyogj örömödben, és ne feledd, ettől még nem te leszel az este hátralévő részének főszereplője.
9. Jóllehet a legtöbb esküvői meghívón az áll, hogy "Önt és családját" várják, ez nem azt jelenti, hogy magaddal kell vinned minden utódodat, boldog ősödet, rokonodat és ismerősödet. A tezsvérem, nágy á csálád, dáridózzunk együtt csak a svédeknél szokás. A férjed és a gyerekeid - természetesen. Az élettársad - természetesen. A két héttel az alkalom előtt a diszkóban megismert pasi - természetesen nem. És ha egyedül vagy, hát gyere egyedül. Kolléga, haver stb. magaddal hozása "kísérőként" hajmeresztő elképzelés.
10. Még ha az esküvő napjára esne is egy másik számodra fontos ünnep (születésnap, névnap, az aranyhörcsögeid házassági évfordulója), a legnagyobb taplóság ezt a rendezvényen hangosan emlegetni, és ezzel magadra vonni a figyelmet. A tömeg nem azért gyűlt össze, hogy téged ünnepeljen, és ne akard mindenáron, hogy az ünneplésből neked is jusson. Ünnepelj csendben és magadban, a bulit pedig más napra szervezd.
11. Nem illik tömni magad, mint aki három napja nem evett (intő példa legyen Móricz Kis Jánosának tragédiája), de azért az is gáz, hogy míg a násznép jóízűen vacsorázik, te ímmel-ámmal elrágcsálsz egy salátalevelet, persze csak miután lecsekkoltad, hogy biogazdálkodásból származik.
12. Ne mondj tósztot, ha nem egyeztettél előre a párral - és általában, minél többet ittál, annál inkább igyekezz háttérben maradni.
13. A lakodalom nem húspiac, a menyasszony és a vőlegény pedig nem kerítő. Az alkalom nem arról szól, hogy te végre pasit fogj magadnak. Ne vadássz látványosan az egyedül érkező férfivendégekre, a foglaltakkal flörtölni pedig a legszigorúbban tilos. Ha miattad fullad botrányba az esemény, vagy érzik magukat néhányan kínosan - méltóvá leszel a gyehenna tüzére.
14. Ki ne ejts olyat a szádon, hogy bezzeg a menyasszony már férjhez ment, és te vajon mikor fogsz végre.
15. Ne kritizálj senkit és semmit - főleg ne az esemény alatt. A pár jó szívvel meghívott, fizeti a vacsorádat és amit megiszol, a zenekart, hogy a buli jó legyen (egyszóval elég sokba kerülsz nekik) - elég gáz, ha te fikázol, és húzod a szádat. Majd a sajátodon mindent úgy csinálsz, ahogy neked tetszik.
 

A valósággal való bármilyen egyezés nem a véletlen műve. Ez a kis útmutatás azért jött létre, mert e fenti hibák mindegyikét elkövette valaki vagy az én, vagy valamelyik ismerősöm esküvőjén, és hát jó lenne az összes elkövetkező esküvőt anyázás nélkül megúszni.

Jah, tudok én ünnepelni, ha arról van szó.
Amikor múlt héten bejelentkeztem a nőgyógyászhoz, valahogy nem jutott eszembe, hogy nem pont aznapra kéne, elvégre a szülinapomat akár kellemesebben is eltölthetném, mint egy nőgyógyászati vizsgálattal, basszus.
Mindegy mostmár. A vacsora azért tuti program - a vizsgálat után. Hm, talán el kellene kérnem a kacsát - szuvenírnek...
 

Én nem tudom, a társadalom hány százaléka anorexiás, de hogy nálunk bent túlreprezentáltak egy kicsit, az biztos.
Kezdődött a tél végi-tavaszi tisztítókúrával, de már mindjárt itt a nyár, és páran nem tudtak leállni. 30-as, jellemzően szinglik (kik mások tudnának ilyen hülyék lenni?) bioőrülete, ilyen-olyan-amilyon diétája, esetleg teljes táplálékmegvonása napokra. Más téma nincs is, reggel fél 8-kor reggeliidőben kiülnek és megtárgyalják, ki hogyan nem evett előző nap, meg hogy nem fog enni aznap, én meg lapítva főzöm a kávét, ne is halljam, úgy idegesít, és besunnyogom az ebédemet a hűtőbe a biorépák közé, pfuj, húst eszem krumplival, basszam meg. Aztán kilenckor, aztán délben, amikor is az egyik egyáltalán nem eszik, majd hosszas unszolásra (egyél, mert nem lesz energiád, jaj, olyan sovány vagy te szegény) néhány szem párolt borsót és répát, a másik biokölesgolyót csipeget, a harmadik biorépát és biouborkát hámoz (pedig annyi jó helyre tehetné...), aztán délután kettőkor,versenyt nemesznek, és mindegyi olyan sovány, és nyúzott az arca, hogy én már nem is akarok olyan lenni.
Jah, bocsánat. Ezt most trendinek hívják.
 

Hm, ez tegnap este nem pont így hangzott el, de így sem rossz...

Tegnap este végre végre végre voltam Scorpions-koncerten! Mióta az eszemet tudom, és a stabil zenei ízlésem kialakult (néhány hét botladozásnak tekinthető időszak után, amikor befigyelt egy-egy Ace of base és 2 Unlimited, ha valaki emlékszik, mi volt '92-ben), imádtam a rockzenét, nagyjából 10 éves korom óta. Nyilván apukám zenei gyűjteményével kezdtem (és az ő kopott farmerdzsekijével): Deep Purple, Black Sabbath, Led Zeppelin, és a Scorpions. Kevés banda van, akinek szinte minden számát sorrol sorra tudom, hát, a Scorpions az egyik. És mióta rockkoncertekre járok, azaz 12-13 éves korom óta várom, hogy egyszer a Scorpions is Magyarországra jöjjön. Az 1994-es Omega koncertet, amikor a Scorpions énekese és gitárosa vendégszerepelt, még csak videón láttam a tévéből felvéve, azóta csorgatom a nyálam, és adnám oda a fele királyságom, ha egyszer én is élőben hallhatnám. Hát, jó sokat vártam rá.
Volt előzenekar, rosszul szólt és unalmas volt, azt mondták, Brazíliából jöttek, hát, ezért kár volt annyit utazni, fiúk. Viszont mondták a végén, hogy köszönöm, ez mindig nagyon fasza gesztus, legalább ennyit a közönségnek. Klaus Meine ennél többet is tudott: a köszönömön kívül sziasztok, jó estét Budapest, meg hogy vagytok? Bár jó fél órát kellett várni rájuk, annyi ideig tartott, míg összerakták a technikát, de aztán amikor feljöttek a színpadra, majd' kiugrottam a bőrömből. (A melltartómból tényleg sikerült, tönkre is ment a merevítője.) Több mint két órát játszottak, az In Trance kivételével nem hiányoltam semmit. Iszonyú jó volt, az is, .)amikor Kóbor és Molnár az Omegából feljöttek a színpadra, és elénekelték a Big city nights-ot, no meg a Gyöngyhajú lányt félig angolul, félig magyarul. Nem akartunk a tömeg közepére állni, mert ott mindenféle fóbiám lesz (ha nem elég szűk a farmerem, tán még meg is dugnak, bár ez nem is fóbia), így eredetileg a szélére álltunk oldalt, de amikor elkezdődött a koncert, egyre beljebb nyomott minket a tömeg. Egyszer kiverekedtem magam pisilni, aztán meg nem találtam vissza, kétségbeesett sms-ek Nyuszinak, és már majdnem beletörődtem, hogy egyedül kell végigbuliznom, míg Nyuszi valahol a tömegben vadul, aztán egyszer csak megjelent és magával húzott, vissza a közepére. Huh, micsoda kaland.
Mégiscsak király dolog több ezer emberrel együtt énekelni a Wind of change-t, meg azt, hogy Beware of the alien nation...

Hazafelé menet még elénekeltük Nyuszival az In trance kezdősorait, nem arattunk osztatlan sikert, biztos csak azért, mert be volt dugulva a fülünk és a többieké is körülöttünk.

Úúúúúh, are you ready to rock? (Én itt is fuckot hallottam, de semmi ahhoz képest, hogy Apum néha azt hitte, németül énekelnek, és azt mondják, hogy scheisse. Talán mégiscsak volt valami a hangosítással.)
 

Nyilván beleolvastam a bikiniszezon-blogba (naná, majd pont én hagyom ki), jó ötlet, a kollektivitásban mindig sok erő van, de ott arról is olvastam, hogy a fogyókúra alatt nem tanácsos alkoholt inni, mert sok benne a kalória. Node hogyan lehet másképp elviselni?
És azt is összeszedi a posztíró, mennyi kalória van egy korsó sörben vagy egy rövidben, és én ezt egyáltalán nem akarom tudni. Ha már lelkifurdalás nélkül nem lehet enni, akkor hadd lehessen legalább lelkifurdalás nélkül inni; de most, hogy tudom, hány kalóriát viszek be egy laza munka utáni sörrel, rögtön meg kell belőle innom kettőt-hármat, mert akkor is hízlal ugyan, de akkor már nem érdekel.

(Huh, micsoda kommentek vannak ott, ajaj. Már az elolvasásuktól bánathájat lehet növeszteni. Nem pont arra való, hogy a testképzavaromat gyógyítgassam.)

Ilyenkor szokás azt, hogy szemlélődöm és ihletet gyűjtök, de az igazság az, hogy érdektelenség van.

Legeslegjobb Bnő férjhez megy kevesebb mint egy hónap múlva, be kell szereznem egy ruhát az esküvőre, amit el lehet lőni egy héttel később is, amikor is B. megy férjhez a BEKÁJ-ból, és akkor már több férjes lesz a BEKÁJ-ban, mint férjetlen. (Legalábbis egyelőre...) Azt hiszem, a városban nem lehet kapni olyan méretű, szabású és színű ruhát, ami nekem tetszene és jól állna, pedig nagyon szeretnék valami fasza alkalmit, nem csak nyári szaladgálósat, hanem elegánsabbat, az embernek 27 évesen legyen egy elegáns alkalmi ruhája, hátha egyszer még kitünteti valami miniszter.
Legeslegjobb Bnő vőlegénye már javában szervezi a legénybúcsút, bár nem egészen világos, mit kell azon szervezni; nem olyan nagy feladat elmenni az Auchanba 3 kocka sörért meg 5-6 üveg rövidért, amelynek elfogyasztása képezi majd az esemény gerincét. Itt már megint könnyebb dolga van a férfiaknak, mert ők isznak, és kész; olyat még nem hallottam, hogy a haverok játékos feladatokkal tesztelték volna a vőlegényt, hogy mit tud a menyasszonyáról meg a házasságról. (Amúgy is esélytelen lenne, pl. mikor van a születésnapja? eh, ugyan, jó, ha azt tudja a férfi, a csaja borotválja-e vagy sem.)
Nekünk meg itt van ez az elbaszott lánybúcsú, azt hiszem, most már bevallhatom, hogy én igazából nagyon utálom a lánybúcsúkat. Egyrészt azért, mert - mint már tavaly ilyenkor is írtam - az ember minek menjen olyan buliba, ahol nincsenek pasik. Másrészt, mert idióta és erőltetett, főleg ez a tesztelős, a nő úgyis tud minden élete párjáról, még azt is, volt-e mumpszos, és mikor van a nagypapája születésnapja. A pozitív oldala (mert mindennek van, ugyebár), hogy több jägert lehet inni, mint a lagzin, ahol nem illik olyan sokat, de akkor már hívhatnánk fiúkat is, mert nincs is elviselhetetlenebb, mint egy picsarészeg picsákból álló vihorászó társaság.
De hát Legeslegjobb Bnőnek én vagyok a legeslegjobb bnője, így az én tisztem lenne szervezni valamit, szegényem mégse otthon tévézzen, amíg a vőlegénye vedel valahol. Fiúkat nem tudunk hívni (hisz a baráti kör férfi tagjai a legénybúcsún lesznek), csak lányokkal, hát, inkább ne, ha ketten megyünk szórakozni, annak sanszos, hogy pasizás lesz a vége, az pedig esküvő előtt egy héttel minimum necces. Úgyhogy azt ötlöttem ki, elviszem valahová vacsizni, aztán beszélgetünk, és ha túl sokat innánk a vacsorához, még mindig elmehetünk bulizni, de akkor nagyon ébernek kell lennem. (Jah, írtam már, hogy Bnő hosszú szőke hajú, zöld macskaszemű és babaarcú? El lehet képzelni, milyen hatást vált ki, ha megjelenik egy mulatóhelyen.)
Nah, majd csak túlesünk rajta. A lánybúcsúra legalább nem kell ruhát beszereznem.

A Wish I had bye-bye beautiful c. posztban tévesen jelent meg a fellépő előzenekarok sorrendje. Az első volt az Indica, és a második a Pain. Minden érintettől elnézést kérünk.
Ennek megfelelően a Pain zenéje tetszett, bár a névválasztással továbbra sem értünk egyet. A dosszié szerkesztősége nem kultiválja az olyan zenekarokat, amelyek dalszövegeikben túlságos gyakorisággal emlegetnek a halál és a fájdalom szavak jelentésmezőjébe tartozó kifejezéseket.
A szexualitás jelentéskörébe tartozó szavak használatát továbbra is preferáljuk.
 

Tegnap este láttuk, negyed 10 körül. Megálltunk a piros lámpánál ott, ahol a járda mellett egy sávban fű is nő. A süni a fűben legelt; azaz bizonyára bogarakra vadászott, de a kocsiból pont úgy nézett ki, mint aki legel.
Sün az út mellett pár méterrel?! Bármikor kiszédeleghet az útra és elcsaphatják. Ezt nem lehet annyiban hagyni! A sünkommandó (én, a végrehajtó, és Oroszlán, a háttértámogató egység) döntött: a sünit beljebb kell vinni. Az első terv az volt, hogy ölbe veszem, és autóval elszállítjuk pár száz méterrel odébb, ahol összefüggő zöld terület van, de a sün keresztülhúzta a számításaimat. Nem hagyta magát megfogni, ahogy próbáltam alányúlni a hasánál, rendre összegömbölyödött, és puffogott is veszettül; vadsünül csak egy kicsit beszélek (abból is hallgattam fél évet az egyetemen), olyasmit mondott, hogy mi a fenét akarsz tőlem, hagyjál engem békén vadászni a picsába, és közben összeböködte az ujjam hegyét a tüskéivel. Végül a blézerem ujját ráhúztam a csuklómra, és próbáltam két csuklóval felemelni, de nem volt túl stabil, nem mertem bevállalni, hogy elviszem a kocsihoz, féltem, hogy kiesik és megüti magát, úgyhogy csak pár métert vittem beljebb, ne legyen olyan közel az úthoz. Ott lehuppant a földre, még puffogott egy darabig, aztán eltűnt a szemem elől.

A süni elég pici volt, amolyan süldő-forma, bár valószínűbb, hogy még tavalyi eresztés, csak nemrég kelt fel, és nem volt még ideje, hogy meghízzon. Remélem, idén nyáron akkorára nő, hogyha legközelebb a piros lámpánál összefutunk, már rá sem ismerek.
 

Ha ez egy gasztroblog lenne, akkor most azt nyomnám, hogy micsoda ételújítással álltam elő, olvassátok, főzzétek, egyétek.
De ha ez egy gasztroblog lenne, akkor azt is elmondanám, micsoda gyönyörű darab sonkát vettem ma a piacon, meg azon elmélkednék, vajon úgy főzzem-e meg, ahogy az Isten megadta, vagy tegyek-e a főzővízbe hagymát, fokhagymát, netán babérlevelet. Sőt, akkor azt is, hogy majdnem vettem a piacon egy kedves paraszt (ez a két szó nem oximoron?) nénitől házi sajtot, de végül nem, mert a fejkendős barinőjével dumcsizott, én meg meguntam a várakozást a pult előtt.

A mai étel úgy kerekedett, hogy ma ebédre kivettünk a fagyasztóból egy dobozt, amelyben - azt hittük - fagyasztott lecsó van. A szüleim előrelátóak lévén spájzolnak ilyesmit télire, sőt, lekvárokat is főznek, én nem vagyok ilyen gondos, de most részesülök én is belőle. Ebben a hónapban nálunk laknak, mert lakásfelújítanak, úgyhogy öten vagyunk, plusz két sün, a lakás munkásszállóra hajaz.
Nohát, nekiláttam a lecsóalapnak, pirítottam szalonnát, meg hagymát, és megküldtem pár gombaszelettel is, aztán meg a kolbászokat bele. Mikor átsült, beleborítottam a fagyasztóból kivett doboz tartalmát. Ami gyanúsan piros volt, de gondoltam, Anyum biztos ilyen paradicsomosra főzte a lecsót. Aztán mikor a lábosban kiolvadt, vettem észre, hogy ez nem lecsó, hanem paradicsompüré, amit Apum főzőtt és passzírozott nyáron, és töltött paprikának volt lefagyasztva, vagy bolognai szósznak, vagy bárminek, de lecsót bajosan lehetett csinálni belőle. Gyorsan ki kellett ötleni, mit lehetne ebből a moslékból kihozni. Bennem az is felmerült, ki kellene önteni az egészet a vécébe, de nem volt más ennivaló itthon, és különben is, ételt ki nem dobunk, meg vagyok én nevelve. (Bár nagypéntek lévén a böjt is egész vonzó alternatívának tűnt hirtelen.) Végül kitaláltuk, főzünk ki hozzá tésztát, és akkor megesszük paradicsomszósznak, ennek okán toltam bele egy kis fokhagymát, meg bazsalikomot, ha már sugo, legyen kicsit mediterrán íze (is). Jó sűrűre összefőztem, addig kifőtt a tészta. Rászedtük a szószt, szórtunk rá reszelt sajtot, az sokat már nem rontott az összképen.

Már mindjárt 6 óra van, és eddig még nem hánytunk tőle.

Sebaj. A kétszemélyes hűtő kicsinek bizonyult öt személyre a húsvéti nagybevásárlás után, úgyhogy a húsvéti program adott: mindent felzabálunk, ami hűtés nélkül megromlik, de nem fér be a hűtőbe.

 

Azért is jó ez a blogolás, mert fel lehet idézni a segítségével régmúlt, ám dokumentált eseményeket. Például tegnap a régi posztok közül kikukáztam, hogy tavaly áprilisban B-vel erős elhatározással fogyókúrába kezdtünk. Azt hiszem, nekem fél nap után fogyott el a lelkesedésem.
Ma meg egy másik kolléganő mondta, szívesen belekezdene, csak társat szeretne hozzá, akivel kölcsönösen motiválják egymást. Én már majdnem ajánlkoztam, de aztán eszembe jutott a tavaly áprilisi poszt, és csendben maradtam.

Most ritkában blogolok, ami azért kár, mert így sok minden nincs rögzítve az életemből. Például határozottan emlékszem, hogy a múlt hét közepén B-vel megbeszéltük, hogy mégsem leszünk ribancok, de hogy ezt a döntésünket mivel indokoltuk, arra nem.
Jövő áprilisban meglátjuk.
 

...megy a tél/barna medve üldögél/kibújás vagy bebújás?/ Ez a gondom, óriás!

És a sünibabáknak sem olyan egyszerű mostanában.
Megjött a tavasz, ledobtuk a télikabátot, nincs mese, vetkőzni kell, ha tetszik, ha nem. (Nem.) Sokaknak ez nem okoz gondot, akik élelmesek voltak, és idejében elkezték a tél végi fogyókúrát, azok már büszkén feszítenek a tavaszi ruhájukban. Nem úgy a sün, aki mindig kövérnek képzeli magát, és komoly frusztrációt okoz neki a télikabátnélküliség. Egy szál blúzban rohangálni? Az már majdnem olyan, mintha meztelen lennék! Felír a rendőr! Vagy legalábbis jól megnéz magának. És te jó ég, nemsokára jön a szoknya, pucér lábbal!

Persze, lehettem volna én is előrelátóbb. Odabent az irodában hetek óta mindenki tisztító- és fogyasztóteákat tol. És már élvezik a jótékony hatást: kevesebb háj a derék körül. Nekem is kellett volna.
A napsütés és a meleg idő jó hatással van a hormonokra. Túlságosan is. B-vel megbeszéltük, hogy nekünk reggelente nem méregtelenítő, hanem brómos teát kellene tolnunk, hogy tudjunk valahogy dolgozni, és ne gondoljunk egyfolytában a szexre.

 

Ez már majdnem olyan jó volt, mintha nyaraltunk volna, csak rövid volt, meg nem vittem nyári ruhát, de a fagyi-sör-napsütés-kirándulás megvolt, Kisnyuszival kiegészülve, aki szintén nagy Nightwish-rajongó.

Most már nem írhatom, hogy a Nigthwish-koncertre véletlenül keveredtem, mint tavaly, mivel volt benne egy jó adag szándékosság. Megkedveltem a Nigthwish-t, főleg az új felállást, a telefonom is Bye-bye beautiful-hangon szól (ha épp nem Iron Maiden-hangon zenél), szeretem az új albumot (2 éves), és a régiek közül is jó néhány dalt. No azért nem mindegyiket; sokszor még mindig túl nyígós nekem, néha kicsit "depis picsa fejhangon vonyít a halálról, nyírná már ki magát, azt' csönd lenne végre"-érzés, de tagadhatatlanül vannak ütős dalaik. Már jó előre felturbóztam magam, hallgattam a régi Nigthwish-albumokat, mert nincs is annál rosszabb, amikor az ember kukán áll egy koncerten, és nem ismeri a dalokat. (Ennél csak az rosszabb, ha nem árulnak sört a koncerten.) No azért nem mindent; nehezen barátkoztam a régebbi számokkal, néhány nagyon megtetszett, de az olyan címűeket, mint Dead Boy' Poem meg Dead to the world meg sem hallgattam, brr, cím alapján borzalmasak lehetnek.
Szóval teljesen szándékoltan vettük meg a koncertjegyet Debrecenbe, főleg, hogy így összeköthettük a kellemest a még kellemesebbel, hétvégi kirándulás esti koncerttel.
Az előzenekar idén is a Pain volt, továbbra is fájdalmas, egészen a teraszig űzött minket sörözni, aztán jött az Indica, ami meglepően jó volt, csak hát az előzenekarokkal mindig az a baj, hogy oké-oké, jók vagytok, de húzzatok már haza, azt' jöjjön a fő fellépő.
Hát, jött. Jó másfél órát zenéltek, sokat az új énekesnővel készült lemezről, no meg néhány régi dalt, nagyon jól szólt, kemény, pörgős, dallamos. De csak nem akart felhangzani a Bye-bye beautiful, amire én a legjobban nedvesedem. No, majd biztos ez lesz a ráadásdal, gondoltuk Nyuszival, de akkor meg mi lesz a Wish I had an angellel, anélkül se lehet hazamenni. Úgyhogy amikor beígérték a visszataps utáni legutolsó számot, még tippeltünk, no, vajon melyik lesz, végül az Angelt játszották el, ami valóban a legemblematikusabb daluk. Azt végigordítottuk végigénekeltük és ugráltuk, aztán vártuk, hogy hátha felcseng a Beautiful, hátha mégse mennek végleg el, csak kéretik magukat, mint a fürdős kurva, de végül kigyúltak a fények, és megindult a tömeg kifelé. Mi is.

Aztán elalvás előtt juszt is azt dúdoltam, hogy Finally the hills are without eyes...

Debrecen szép város. És nagyon református. A virágvasárnapi verőfényben különösen szép volt a főtér. Nyuszi a kívül kék-belül rózsaszín villamost fotózta bőszen, aztán kávéztunk a Szabó Magda könyvesbolt és kávézóban, és rojtosra áztattuk a fenekünket a termálvízben.

Isten tartsa meg a Nightwish jó szokását. Jöjjenek jövőre is. És az sem baj, ha nem Budapestre.