Hát, ha már biztatnak, akkor írok én is, és megosztom a gondolataimat, mint az elődeim. Kérdezni is lehet?
Vannak dolgok, amiket nem értek, bár lehet, hogy egy magamfajta vadsün nem is érthet. Amikor kissüni voltam, a mamám mindig azt mondta, majd megtudom, ha nagy leszek, de most már elég nagy vagyok, azt hiszem. Nagyjából fél éves, bárt ezt vadsüniknél sosem lehet pontosan tudni, a születésünk pontos időpontját nem jegyzik fel a Vadsünkrónikák. Ezért aztán a süniknél a születésnap nem is olyan jeles ünnep, hisz nem tudni, pontosan mikor van. Nem úgy a névnap! Az ugye pontosan meghatározható, így mi olyankor szoktunk murit csapni, az enyém például most lesz, február 7-én. Január 6-án, a névnapján Boldizsár cimborám extra adag bacont kapott, valami ilyesmivel én is kiegyeznék, a fülhúzáshoz nem ragaszkodom.
Az állatorvos azt mondta rólam, hogy rendes sün vagyok (ami igaz), a gazdám meg azt, hogy barátságos, bár egy kicsit bamba. Ezt azért gondolja, mert amikor kitesz minket a kisszobába sportolni, akkor én általában leülök egy sarokba, és nézelődöm. Ücsörgök vagy negyed órát, aztán, ha kedvem kerekedik (vagy elzsibbad a fenekem), akkor átsétálok a szoba másik sarkába, és ott ücsörgök tovább. Igen, sétálok, én nem szoktam futkosni, mint a Boldizsár, minek az a rohanás. Közben nézelődöm, és töprengek.
Mióta a sünibabáék befogadtak, sok érdekeset látok-hallok. Inkább hallok, ugyanis nem látok valami jól. Éjszakai állatka vagyok, nekünk nem kell olyan jól látni, ellenben a hallásunk és a szaglásunk igen kifinomult. Nappal, amikor világos van, alszunk, és éjjel, amikor sötét, akkor meg ébren vagyunk. Ez szerintem teljesen logikus és racionális (ezt a két szót a fiúgazdámtól, Attilától tanultam). Nappal az erős fény bántja a szemünket, ezért behúzódunk valahová, és alszunk. Az emberek miért nem így csinálják? Nappal ébren vannak, és váltig állítják, hogy ez így természetes, mivel kell a világosság, de ha valóban így van, akkor miért hordanak gyakran sötét szemüveget, hogy olyan legyen, mintha éjszaka lenne a szemük előtt? Aztán, amikor eljön az éjszaka, már nem bántja a szemüket a fény, és leveszik a sötét szemüveget, de akkor meg villanyt gyújtanak, és még világosabb lesz, mint nappal. Aztán, ha aludni akarnak, akkor nem a sötét szemüveget teszik fel megint, hanem lekapcsolják a lámpát, és akkor megint sötét lesz.
Hát ez az, ami nem fér a fejembe.
És azt sem értem, hogy amikor elvittek a doktorbácsihoz, miért böktek valami hegyeset a fenekembe, a tüskéim közé? Talán így akarták visszaadni azt, hogy néha megbököm őket? A gazdám valami oltásról magyarázott, hogy az kell, de hát ilyet még az öregapám se hallott, oltást egy vadsünnek, pedig ő aztán nagyon bölcs öreg süni volt, majdnem 20 évig élt! Tóbiásnak hívták, és hozzá járt a környék minden sünije jótanácsért, meg pálinkáért, mert Tóbiás bácsi egy kertben lakott, barackfák alatt. A lehullott gyümölcsöt összeszedte. pálinkát főzött belőle, amibe aztán jólesett belekortyolni, amikor megjött a zimankó novemberben, átmelegített, amíg nem találtak téli szállást. Van is egy mondás, valahogy úgy szól, hogy ha a elalvás előtt pálinkát kortyolsz, egész télen vidáman horkolsz, de én ezt nem tudom, mert én még sosem ittam pálinkát, és nem is aludtam téli álmot.
Itt most jó meleg van, és az ellátás remek, minden este kapok vacsorát bőségesen, néha napközben is ropogtatnivalót, a sünibaba sokat beszélget velem, és folyton dicsér. Van házikóm, ahová bebújok aludni, és néha kitesznek a másik szobában a szőnyegre, azt mondják, sportoljak, de szerintem csak megfontoltan, lassan járj, tovább érsz, így mondta az öregapám is, a Tóbiás, aki pedig nagyon bölcs sün volt, fel is jegyezték a Vadsünkrónikák.

(Tódor)

Az hogy lehet, hogy Andersen rút kiskacsája csak úgy lazán el tudott repülni a többiekkel, miután hattyúvá vált? Hogyhogy nem volt szüksége pszichológusra, hogy ezt feldolgozza?

(Miért mindig én? Miért már megint én? Miért nem tud ilyesmi valaki mással történni, miért mindig csak velem?)

Megvolt a szombati úszás, jacuzziban is, melóban is, nyolcig dolgoztam, utána meg irány buli, mint a nagyok, mint a belevaló lányok. Vittem is magammal bulifelsőt estére, meg a sminkkészletet, hogy háromnegyed nyolckor majd átöltözöm blúzból partiszerkóba (fekete, szolidan dekoltált felső:), meg kimázolom magam, a tíz órás munka nyomait eltüntetendő.

Így is tettem. Épp lerángattam magamról a blúzt, és bújtam volna a pólóba, amikor kopogtak. Én reflexből azt válaszoltam, tessék, bár a póló még csak a nyakam körül járt, majd kapcsoltam, hogy várjál, de akkor már késő volt. A kolléga benyitott, én meg igyekeztem minél gyorsabban magamra rántani a ruhát, de az se volt jobb, ahogy előbújt a fejem, mert addigra fülig vörösödtem. A kolléga is zavarba jött, együtt irultunk-pirultunk, nagy kínomban megjegyeztem, áá, épp öltöztem (ezt hülyeség volt mondani, mivel éppen látta). Aztán kínos topogás, és a következő párbeszéd (miközben igyekszünk nem egymásra nézni, és visszanyerni a 130/80-as vérnyomás-értéket):

-Amúgy csak azt akartam megkérdezni, hogy merre mész.
-Ööö, semerre!
-És hogy állsz a munkával?
-Sehogy! Ööö, nem tudom.
-Na jó, akkor én megyek, szia.
-Jó. Szia.

Jól van, sünibaba. A filmekben ilyenkor zene, kimerevedik a kép, és a következő vágásnál már az íróasztalon kefélnek, vagy valamelyikük mond valami vicceset, és bekövetkezik a katartikus nevetés. Ehelyett a sünibaba feszengett, és hülyeséget beszélt, mi az, hogy nem megy semerre, és nem tudja, hogy áll a munkája, mikor 10 óra óta azon dolgozott.
És a legrosszabb, hogy simán mondhattam volna a kopogásnál, hogy várjál, szépen magamra rántom a ruhát, majd: tessék!, de nem is én lettem volna, ha így csinálom. És elég hihetlen, hogy véletlenül hívtam be, hogy igen, én tényleg olyan szórakozott és szeleburdi vagyok, hogy nem kötöm össze fejben, hogy ha melltartóban állok az irodában, és kopognak, akkor azt kell mondani, hogy várjál, nem pedig behívni a kollégát.
Jaj, ugye nem hiszi azt, hogy direkt hívtam be? Aztán elterjed, hogy a Kati, tudod, a sünmániás bögyös a harmadikról este nyolckor már vetkőzik is... jajaj.

Azt ugye nem is kell mondanom, hogy a kolléga kimondottan jó pasi?

Régi adósságot törlesztek ezzel.

Tódor november óta lakik nálunk, egy fa tövében találtuk a környékünkön egy parkban. A maga 42 dekájával kevésnek találtatott, hogy átvészelje a téli álmot, így befogadtuk. Most már 52 deka. És jól érzi magát.
Ahogy az állatorvos fogalmazott, amikor elvittük körömvágásra: ő egy rendes kis sün.

Rockkoncertre menni felér egy kisebb szociológiai tanulmánnyal. Hogy milyen embertípusok képviseltetik ott magukat. Mivel rendszeresen járok, már egész fasza gyűjteményen van, amit megosztok, de a sor folytatható.
Először is van a Sünibaba, aki enyhén (nagyon enyhén) antiszociális, és nem érzi jól magát a nagy tömegben. No, ebből a típusból nem volt sok, mivel aki ilyen, az ne menjen rockkoncertre.
Nekem se kellett volna az első sorba állni, a színpad elé. Igaz, így jól lehet látni a zenészeket, és karizmájuk is érzékelhető, viszont agyontaposnak, és előbb-utóbb minden szemetet a színpad elé hord a szél. A második felvonásban ezért már hátrébb álltunk, így nem láttuk annyira jól Török bácsit, cserébe könnyebb sérülésekkel megúsztuk. Visszavonulásnak, meghátrálásnak is lehetne ezt értékelni, mikor jól tudom, hogy az egyik fontos életfeladatom a türelem, a tolarencia és a rugalmasság kifejlesztése, illetve növelése, de talán mégsem egy rockkoncert első sorában kell nekiugrani a feladat abszolválásának. Kezdetnek legyen elég, hogy szerdán elmegyek a közös vacsira, amelyen az folyosón dolgozó kollégák nagy része részt vesz. Ez is épp elégséges terep az effajta szkillek fejlesztésére.

Node a koncert. Az idősebb korosztály egyértelműen túlreprezentált volt, fiatalok alig, ők is szüleik kíséretében, ami nagy kár, mert ez hallani kell, amíg még lehet. Mi a Nyuszival nagyon élveztük, hogy ilyen rocklegendákat láthatunk a színpadon egyszerre, az elején még egészen közelről, és ki tudja, meddig fog még szólni a Gőzhajó, meddig fogja még Török bácsi megkérdezni, hogy játsszunk még nektek, gyerekek? Nem hallom! Igen?
Az egyik típus a nyilvánvalóan és ránézésre alkoholista 40-60 év közötti fazon, aki azért jött, hogy a szombat esti berúgásának keretet adjon, bár rábaszott, mivel a rendezvényeken a sör mindig drága és vizezett, de a jegyvásárlásnál ő vállalta ezt a feltételt. Kísérőjelenségként nosztalgikus felhangok, ó, amikor mi fiatalok voltunk, pedig nem értem, mire ez a nagy nosztalgia,a sört valszeg akkor is vizezték, bár lehet, hogy akkoriban még olcsóbban mérték.
Aztán az 50-60 év körüli nők, akik szintén a nyilvánvaló nosztalgia jegyében jöttek, nincs is ezzel semmi gond, csak meg kell azzal barátkozni, hogy eltelt azóta jó pár év. És ő erre nem képes, belepréseli magát a legalább 2 számmal kisebb farmerébe, pocakjára zebramintás felsőt húz, melltartót a nosztalgia nevében most sem vesz (pedig nagyon kéne), bőrkabát hozzá, és párducmintás sál, mert a rockerrek olyat hordanak (csak épp nem a zebrás felsőhöz). Tűsarkú csizma, amelyben járni is alig, és az elmúlt 30 év fürdőszobaszekrényben őrzött sminkje vastagon felhordva, mintha erre gyűjtögette volna sok-sok éven át, hogy egyszer majd még mind magára kenje. De ezzel sincs semmi gond (az esztétikai sebzésen túl), ha nem hinné azt, hogy most a Föld is a másik irányba forog, mivel ő rockkoncertre jött. Tolakszik, furakszik, letapos, mert neki muszáj az első sorban csapatni, és miközben félig a vesémben térdel, meg van sértve, hogy ha óvatosan felemelem a kezem tapsolni, és hozzáérek. Pofákat vág, kétpercenként igazgatja a ruháját (kényelmetlen lehet a szűk nájlon zebra), ötpercenként a sminkjét, és szúrósan néz, ha véletlenül hozzáérünk, holott ő a nyakunk közé liheg, és egész este orrunkban érezzük a pacsulija szagát. Amikor a Mini elénekelte az egyik új számát, az Aligátort, és  Török Ádám mutogatott, hogy ott jön, ott jön, szerintem pont a mellettünk álló nőre gondolt.
Aztán a magát viccesnek gondoló konszolidált 60-as, legfeljebb egy farmernadrág és farmerdzseki jelzi az identitást, bár inkább ballonkabát, vagy irhabunda, nem iszik sok sört, de nem is kell neki, mivel már két korsótól humorosra issza magát, és sorbanállás-várakozás közben poénbombáival szórakoztatja a többieket. Ha úgy érzi, nem nevetnek elegen, elismétli, akár többször is.
Aztán a fiatalok egy sajátos rétege, 30-as nők, akik még nem nosztalgiázni jöttek, hanem a SOTE helyett ide tévedtek, mert a bőrkabát és a veszkócsizma olyan édi és trendi, rockkoncertre meg fel lehet öltözni ilyen jelmezbe, szemet kihúzni feketével, mert az olyan rockeres. A zenéket nem ismeri, de csápol vadul, aztán az első basszusgitárszólónál elunja magát, kimegy a büfébe és betol valami édes löttyöt, több menetben, majd visszatántorog a színpad elé, és lökdösődik, meg mindenkire ráborul, mert rockkoncerten így szokás. A szünetben már a vécében hány, de újrasminkelni magát még van ereje, aztán hazamegy taxival, és másnap meséli a barinőinek, hogy ő mennyire érzi a rockzene lényegét.

A többi említésre sem méltó, a normális emberek tömegei, akik valóban azért jöttek, hogy lássák-hallják a rock néhány élő legendáját. de ezekben nincs semmi különleges.

A kncert egyébként igen jó volt, főleg a Mini és a Besenyő Blues Band, a basszgitáros Paróczai Attilának félelmetesen jó keze van, és Török bácsit is csodálom, aki a buli végére mindig berúg, de pontosan és szépen fújja a fuvoláját, és nagyon tudja a hangulatot csinálni.

És hogy is volt a Besenyő Blues Band egyik dalában?

Nem kell, hogy nevess/Ha nincs okod/Nem kell, hogy mosolyogjál

... vagy valami ilyesmi. Nem hülyeség ez. Mai mottónak jó lesz.

Minden hétvégére adódik mostanában valami, ez jó, ezt szeretem. Ma megyünk koncertre, Pinyó bácsi 60 éves, ott lesz mindenki, akivel valaha is együtt zenélt, többek közt a Mini, amiért odavagyok, imádom a dzsesszes beütésű rockzenéjüket, és azonnal sikítoznom kell, ha meghallom, hogy Jön a gőzhajó, no meg a fuvolát hozzá.
Jövő héten meg Medve haverunknak lesz szüli- és névnapi partija, meg lassan már azt is ünnepelhetjük, hogy kijön a barlangjából szétnézni. Yacuzzi-parti lesz, olyanon még sose voltam, mivel még sose hívtak, meg azt gondoltam, yacuzzi-partira csak a sznobok mennek, az olyan felvágós, kivagyi, felesleges rongyrázás. Különben is, tél közepén fürdőruhában? Kifehéredtem, mint a sarki sün, és elszoktam már attól, hogy bugyi-melltartóban illegessem magam. Az első egy-két alkalom nyáron a strandon is mindig sokkos, aztán megszokom, de nagyon buliban azért dobnom kell 1-2 jägert, mielőtt a társaság elé óvakodom lenge ruhában.
Február 7-én meg jön a BEKÁJ, sünnézőbe, meg barátkozni, azok nagyon jól szoktak sikerülni, nap végére elzsibbad az arcom a sok nevetéstől.

Van egy betegség, pszichés, és főleg nőket támad meg. Vagy akkor, amikor megszülik az első gyereküket, vagy - az igazán hardcore-ak - már akkor, amikor bepasiznak/férjhez mennek.
Onnatól kezdve ugyanis megszűnik az én, mint szubjektum, és mint a mondat alanya, lesz helyett a mi, a mindent bekebelező, közös tudat, a Borg.
Hogy mi reggeliztünk, felöltöztünk, alukáltunk, bejöttünk ide, meséli a gyeses kollegina, aztán hazamegyünk, fürdünk, várjuk haza apát, és este szopunk. Ne bassz, mindketten egyszerre? Anyuka a babával a karban, miközben apukát...vrrr. Azt nem lehet mondani, hogy Pistike reggelizett, felöltöztettem, aludt, bejöttünk ide, hazamegyünk, megfürdetem, várom haza apát, aztán este szopik (mármint Pistike, esetleg opcionálisan anyuka is, ha Pistike elaludt). Van én, van Pistike, és van olyan tevékenység, amit közösen végzünk.
Jó, persze, ezt nem érthetem, elvégre még nincs gyerekem, lehet, hogy a hormonok majd belőlem is gügyögő édi-bédi anyucikát varázsolnak, de akkor, lécci, rúgjatok picsán.
Amire nincs mentség, se hormonok, se egyéb, amikor a nő megszerzi a hőn áhított férfiút, és onnantól az én névmás kiesik az aktív szókincséből. Lesz olyan, hogy mi elmentünk este moziba, mert mi a romantikus vígjátékokat szeretjük, és buliba nem járunk, aztán elmentünk vacsizni sushibárba, mert rajongunk a japán konyháért, közben megbeszéltük a filmet, amiről az volt a véleményünk, hogy szép volt, és nagyon élveztük. Az étteremben degeszre ettük magunkat, aztán elfáradtunk és hazamentünk. Éjjel nem tudtunk aludni, mert elrontottuk a gyomrunkat, és kimentünk hányni hajnali kettőkor, ekkor megfogadtuk, másnaptól diétázni fogunk.
Ez az a nőtípus, aki onnantól, hogy bepasizott, sehová sem jár egyedül (még a "csajos" kibeszélősókra sem), és a plázába is a pasival, mert mi nagyon szeretünk vásárolni, és szeretjük, ha csinos ruhákba öltözhetünk, és onnantól szimbiózisban élnek, legalábbis a leányka tudatában.
Azt hiszem, attól, hogy valaki megtalálta élete (n+1-dik) párját, még megmaradhat a szuverenitása, az, hogy én szeretem a pornót, ellenben Jóska inkább a romantikus vígjátékot, és én az egyik szobában olvasok egy könyvet, míg Jóska a másikban nézi a tévében a NCIS-t, aztán lelép a haverokkal egy sörre, én meg a lányokkal - szintén sörre:)

A betegség azonban nagy ritkán férfiakat is megtámadhat. Tegnap egy haversrác szájából hallottam, hogy jól éreztük magunkat, köszönjük a meghívást, sok mindenkivel beszélgettünk, táncoltunk is, a szendvicsek is ízlettek nekünk, meg a pálesz, mert azt mi nagyon szeretjük, aztán korán hazamentünk, mert nagyon fáradtak voltunk, és ki akartuk pihenni magunkat. (Már csak az hiányzott, hogy kicsit nyűgösek voltunk, mivel épp menstruáltunk.)
És te, édes öcsém, hova az anyádba tűntél a képből?! Neee!
És mi van, ha én nem a mi-re, a közös tudatra vagyok kiváncsi, hanem arra a valakire, akinek önálló gondolatai, elképzelései voltak, és eszébe sem jutott korán hazamenni egy buliból, mert tudta, ráér majd 50 év múlva kipihenni magát?

Vannak fontos emberek.

Minden ember fontos, de néhány ember fontosabb a többinél. Közöttük járnak, és csupán onnan lehet megismerni őket, hogy fontosabbak, mint az átlag.
Ők azok, akiknek mindig több és nehezebb melójuk van, akik lábon hordanak ki legalább egy halálos betegséget, akiknek mindig zöldebb a füvük (és nagyobbat is üt, ha szívják:-P), akik egyfolytában papírt lobogtatva rohangálnak a folyosón, és zihálva, elfúló, sejtelmesen fuvolázó hangon hívnak fel este 11-kor egy számunkra lényegtelennek tűnő, ám számukra annál nagyobb jelentőséggel bíró témával (például, hogy a hörcsögük bebújt az ágy alá, de aztán később hál'Istennek meglett). Akiknek mindig dolguk van, és mindig rohannak valahová, ezért aztán úgy zárnak minden beszélgetést, hogy ne haragudj, de dolgom van, rohannom kell. És te biztos lehetsz benne, hogy hiába van neked is dolgod, az övé fontosabb.
A vizeletvizsgálatuk eredményét részletesen ismertetik (nem árt tisztában lenni a normális értékekkel, nehogy rosszkor sajnálkozzunk), és büszke mosollyal adják hírül, hogy csemetéjük első helyezést nyert a kerületi cseresznyefára mászó bajnokságon, természetesen összetettben, bár a lurkó komoly hendikeppel indult, mivel cseresznyét előtte csak a piacon látott, leszedett állapotában.
A fontos emberek minden apró történést úgy adnak elő, mintha az rendkívül rendkívüli esemény volna, és csakis velük történhetne ilyen (például, hogy szombat délelőtt hárman álltak előtte a kasszánál a Teszkóban), és hosszan is mesélnek, minden apró részletet gondosan kiszínezve, és önmaguk remekül mulatnak a szórakoztató történeten. Muszáj velük nevetni, akkor, amikor ők is nevetnek, ez az egyetlen vezérfonal, hol vannak a poénok a mesélt anekdotában.
A fontos emberek azok, akiknek minden cselekedete valahogy nagyobb jelentőséggel bír, mint az átlag, a levegőt is fontosabban veszik, allergiásak a snidlingre, és erről mindenkinek értesülnie kell, megszakítás nélkül egy hónapra mennek szabadságra a munkahelyen, mert nekik jár a pihenés, aztán hosszasan élménybeszámolnak, 300 fényképpel megtámogatva (nem ám slideshow, egyesével, mindegyikhez legalább 5 perc magyarázat), mivel övék a világtörténelem legizgalmasabb, legjobban sikerült és legfelülmúlhatatlanabb nyaralása, mégha csak Alsópusztafaszára utaztak is, Combinóval.

A fontosemberek azt hiszik magukról, hogy ők szarták a spanyolviaszt, kísérőjelenségként fingták hozzá a passzátszelet, és maradék szabad kapacitásukkal mindeközben ők nyalták hegyesre a piramist. Namármost, ha vizuális típusok vagyunk, könnyen magunk elé tudjuk képzelni a fontosember képét e három tevékenység egyidejű gyakorlása közben.

Voltam tegnap Vadkörténél, aki nekem rokonom, és spirituális érdeklődésű. (Pontosan nem tudom, milyen szó fedné le az ő érdeklődését, remélem, ez a spirituális jó lesz.) És lehet vele beszélgetni mindenféle ilyesmiről, meg tippeket ad, és egy asztrológus ismerőse telszámát, mert nagyon kiváncsi vagyok, de még nem biztos, hogy el merek menni.
Végre megértettem, olvastam erről, milyen elven működik az asztrológia, mert korábban sosem fért a fejembe, hogy lehet az, hogy a "Szaturnusz hatására", meg "ezen a héten az Uránosz határozza meg viselkedését", meg hogy "a Vénusz segíti", aztán egy könyv elmagyarázta, hogy itt nem kauzális kapcsolat van, hanem az analógiás gondolkodás a kulcs, következésképpen maguk az asztrológusok sem hiszik azt, hogy valami valamelyik bolygó hatására történik. Ez csak a magazinasztrológia, és ilyet le sem szabadna írni, bár szép számmal sorakoznak ilyenek a női lapokban, elég necces, hogy még egy asztrológus nőről szóló riportban is, a bevezető, vastagon szedett bekezdésben, hogy "még a csillagok sem tudtak rajta segíteni". Aztán A függőleges világkép c. könyv elmagyarázta, hogy nem is tudnak, nem is akarnak segíteni, mégcsaK nem is befolyásolnak, hanem az "amint fenn, úgy lenn" elv alapján, valami olyasmi, hogy analógiásan ugyanaz történik az égbolton, mint idelenn, csak egy másik síkon, többet erről nem írnék, mert nem igazán értek hozzá, hülyeségeket írni meg nem akarok.
Azért félek elmenni asztrológushoz, mert mi van, ha rosszakat mond? És egyáltalán nem is biztos, hogyha megcsinálja a születési horoszkópomat, akkor én tudni akarom a jövőt. Még lehetőségek formájában sem. Azért ez elég ijesztő. Mi van, ha az embernek a képébe vágják, hogy a radix alapján valszeg soha nem lehet gyereke? Ekkor két dolog léphet működésbe. Az ember hárítani kezd, ááá, ez egy tudománytalan hülyeség, és mindent gyorsan megcáfol, aztán elfelejt. De akkor ez úgy működne, hogy ha az ember jó dolgokat hall, azokat elhiszi, és dicséri az asztrológust, mint minden titkok tudóját, ha meg rosszat, akkor kijelenti, hogy baromság, és az asztrológus dilettáns, tudománytalan sarlatán? Ezt így nem lehet.
A másik lehetséges kimenet pedig, hogy egy ilyen hír hallatán működésbe lép a Pygmalion-effektus, az önbeteljesítő jóslat, és ez talán még rosszabb.
Vadkörte szerint az igazán jó asztrológus nem mond negatívumokat, hogy lát-e gyereket, nagy sorscsapást, és mikor látja a kiszállási pontokat, hanem ezek mentén elbeszélget a delikvenssel, és próbálja rávezetni, esetleg min lenne tanácsos változtatnia. De ha így is lenne, már a hazaúton azon töprengenék, vajon mit hallgatott el?
De azért kiváncsi vagyok. Mi lesz a bika napjegyű, mérleg aszcendensű sünibabával, főleg most, hogy már mindjárt 27 lesz, és egyre jobban közeledik a kritikus 29 és fél év, amikor is a Szaturnusz, ha jól tudom, visszaérkezik ugyanoda, ahol a születés időpontjában állt. És olyankor mindig van valami.

Megj.: Na, ennek milyen címkét adjak? Az ezo címke illene, de nem akarok olyat létrehozni, mivel nem tervezek túl sok ezoterikus írást a jövőben, ez csak kivétel, nézzétek el nekem, most épp ez foglalkoztat.
Végül azért kapta a pszicho címkét, mivel egyrészt nem volt jobb ötletem, másrészt, mert mégiscsak van ennek a dolognak pszichológiai vonatkozása.

Tettem ám újévi fogadalmat, többet is. Egyszer bejött, 1999 január 1-jétől májusig lefogytam vagy 20 kilót, ezen felbuzdulva azóta mindig fogadkozom, hátha még egyszer összejön.
Már vagy 5 napja újév van (vagyis 4, az elsejét inkább ne számoljuk), így aztán gyorsan át kell tekinteni, hol is tartok most, és korrigálni az esetleges eltéréseket. Bár, amennyi hülyeséget összefogadkoztam, tényleg kár volt éjfélkor pezsgőt inni, olyan hülye szokás, nem is szeretem, csak felnyomta a fejembe az öszes jägert, aztán akkor van baj, nem szabad keverni, csak jäger, abból még sose volt baj.
Na jó, lássuk.

1. Megfogadtam, hogy idén nem veszekszem az Oroszlánnal. Akkor sem, ha ő szekál épp halálra. Ez volt a legtúlvállalósabb fogadalom. Egészen pontosan 3 és fél napig bírtam. Tényleg megártós ital a pezsgő, ha egy percig is komolyan bírtam gondolni, hogy ez majd menni fog.
2. Na igen, csak 1-2 kilócskát, nem is esztétikai, hanem eü. okok miatt (sok volt az ünnepek alatti zabálás), de ezt le sem merem írni, mert majd holnap megkapom, hogy "hülye vagy? honnan akarsz fogyni?", esetleg azt is, hogy testképzavaros hülye picsa vagyok. Pedig szerintem nem is vagyok picsa. (Azt lehet tudni, hogy a borsófőzelék+virsli elég diétás vacsi-e? Egészen picike virsli volt.)
3. Idén végre jókislány leszek, a szó minden értelmében. Tartózkodni fogok a cinikus megjegyzésektől, az epés beszólásoktól, és megértő kedvességgel fogok viszonyulni környezetem minden tagja felé, ú.m. kevéssé kedvelt kollégák, és a haveri kör néhány tagja. Magas labdákat nem ütök le, és még kevésbé dobok fel, ellenben megtanulok flörtölni, hogy végre pontosan tudjam, mit nem csinálok.
4. Leszokom. Igen, K-val. Valamiről biztosan. Ja igen, az epés megjegyzések. A gecisün-imázs a múlté. Fő a karitativitás és a felebaráti szeretet.
5. Lehet, hogy nem iszom annyi jägert. Tök drága.
6. Nem gondolok annyit a szexre. Ha mégis, nem mondom ki. Ha mégis, legalább nem a munkahelyemen, a folyosó közepén.
7. Alapvető nyitottsággal és elfogadással fogok viszonyulni az élet minden jelenségéhez. Fejlesztem a tolarenciámat, meg a szociális szkilljeimet. Első lépésben megpróbálok kedvet érezni mindehhez.

Ahogy nézem, meglehetősen eseménytelen évnek nézek elébe.

Van ez a mítosz, hogy a nők ilyen-olyan szeszélyesek, meg irracionálisak, meg kiszámíthatatlanok, beszéltük ma Mjudtival, meg Á-val, miközben a férfiak meg racionálisak, és kiszámíthatók, és cselekvésüket mindig a pontosan körülhatárolható, józan ész és logika vezérli. És hogy a szegény férfi még ha megfeszül is, sosem fogja megérteni a nőt, merthogy azt lehetetlen lenne. Ezért sokszor inkább nem is próbálkozik.

Hát, én nem értek a pasikhoz, soha nem is értettem, de mindazok, akikkel valamilyen módon eleddig dolgom volt, nem mindig igazolták ezt a legendát a híres nagy racionalitásról. Mert mi abban a racionális, ha egy férfi deklaráltan odavan az asszonyáért (és ezt nem is győzi hangoztatni mindenféle fórumon), mégis olyan szenvedéllyel ölel mást tánc közben, hogy csak úgy nyekken bele? Vagy abban, ha emberünk deklaráltan párt keres házasság/tartós kapcsolat céljából, ám közben csakis olyan nőkkel teremt kapcsolatot, akik már foglaltak? (Oké, tudjuk, csak az a nő foglalt, akin már fekszenek, de mégis, a célszerűség miatt talán mégiscsak jobb lenne az egyedülálló nők közül mazsoláznia.) És az, hogy valakinek elvei vannak (óh, az elvek!), és mondjuk bizonyos nőket eleve kizár, mint lehetőséget - majd fülig beleszeret egy olyanba, aki legalább 3-4 ponton is teljesen szembemegy azokkal a jól körülhatárolt elvekkel? Vagy, ha a férfiember elvette nőül asszonyát, elvárja tőle, hogy az a szellemes, szexi, vonzó, társasági nő most már csak neki legyen olyan, mindenki mással legyen hűvös és unalmas, mellesleg főzzön, mosson, takarítson - majd pár év múlva megunja, és elhagyja egy szellemes, szexi, vonzó, társasági nőért? (No igen, sokszor van ilyen elvárás. A férfiember beleszeret a csípős nyelvű, flörtre, magas labdák leütésére mindig kész slágfertig leányzóba - majd elvárja tőle, hogy ezután hallgasson, mint a sült hal, nehogy már ezután másokkal is flörtöljön, és csak ne ütögesse le a magas labdákat, mert még a végén másoknak is tetszeni fog. Ezt valahogy úgy tudnám elképzelni, ha a nőt valaki eztán társaságban bekóstolja, és feldob egy magas labdát, a nő a megszokott csípős, évődő válasz helyett összeszorított szájjal mondja azt, hogy bocs, én már a Bélával járok, én erre már nem mondok semmit. Vagy hogy?)
Persze, az én női (szeszélyes, illogikus, irracionális) agyam nem értheti, de hol van itt az a híres racionalitás? A józan ész, a paraszti, a kiszámíthatóség és a logika? Valaki férfiember egyszer üljön le velem (egy sör mellé lehetőleg), és magyarázza már el nekem, vezesse le, bizonyítsa be, hogy a végén hátradőlve konstatáljuk, Q.E.D., a férfiak valóban racionálisak. (És erre igyunk még egy sört.)

Egyébként a nők sem működnek ám olyan bonyolultan, állapítottuk meg ma. A kitartó, odaadó udvarlást mindegyik beszopja. Ha eleve zsigerből nem ellenszenves a másik fél, egy hónap kitartó udvarlás után, amelynek során a férfi elhiteti a nővel, hogy odavan érte, hogy bolondul, és imádja, a legtöbb nő ájultan alél a karjaiba (még ha előtte közömbös is volt). Tényleg nem kell sok. Csak az érzés, hogy a férfi odavan, imádata a tárgya a nő, akit kíván (és meg is dug, csak a rend kedvéért mondom), akkor a nőt az ujja (vagy bármely tetszőleges testrésze) köré tudja csavarni. Mi ebben a bonyolult? Vagy mitől irracionálisabb, mint a férfiak viselkedése?

(Mjudti szerint könyvet kellene írni arról, hogy a pasik nem is racionálisak. Tényleg kéne. Több száz regényt, verset, kanonizált szépirodalmat, hogy lebontsuk a racionális férfi - irracionális nő legendáját. Felveszem a nagymamakori teendők közé, a főzőcske, olvasgatás és unokákkal sörözés mellé. Hátha.)

Na már megint nem írtam egy hete, sőt, idén még nem, kapjam be. De hát annyi minden történt, volt közben egy szilveszter, meg január elseje, amit az ember örül, ha túlél.
Nem szeretem az újévet, kivált a januárt, hosszú, hideg, sötét, és nem történik semmi, az ünnepek elmúltak, a tavasz még messze, és rögtön az első munkahét 6 napos, brr. Egyébként boldog új évet mindenkinek, tessék 2009-ben is olvasni a dossziét, jó lesz. Én meg majd írok, kicsit gyakrabban, hogy legyen mit olvasni.

A szilveszteri buli sokáig kérdéses volt, hogy lesz-e egyáltalán, avagy érdeklődés hiányában elmarad, és itthon ülünk ketten, és nézzük a Hofit a youtube-on. Volt olyan verzió, hogy nyilvános szórakozóhelyre megyünk, de azt én utálom, akkor inkább itthon kettesben és az RTL Klub sztárjaival. Aztán karácsony előtt kitaláltam,akkor legyen nálunk, nálunk már 3 éve nem volt szilveszteri hepaj, legutoljára a voltférjes időkben, a kedélyek azóta megnyugodtak, nem is volt sok hangos házibuli, nehogy még a végén kedvelni kezdjenek a szomszédok. Aztán a szokásos töketlenkedés, hogy hááát, még nem tudom, majd visszaszólok, na, ezt meg utálom, ha arra vár, hogy lesz-e esetleg jobb, akkor inkább ne is jöjjön. De ilyet a sünibaba nem mond senkinek, mindenkivel udvarias, persze, gyere, várunk, és jó képet is vág hozzájuk, ha már ideette őket a fene.
29-ére már nagyjából 6-7 fős létszám körvonalazódott, ketten 31-én szóltak, hogy jönnének, aztán amikor Anyuék éjfélkor hívtak, hogy BUÉK, meg hogy hányan vagyunk, akkor már 15-en, a végén mindenki hozzánk jött, és nem is bánta meg nagyon. Háziasszonyként igyekeztem személyesen gondoskodni a vendégek szórakoztatásáról és jó közérzetéről. :D Bár talán kicsit keveset foglalkoztam a virslivel. Meg nem kínáltam minden öt percben valamit, az elején elmondtam, mindenki egyen-igyon, ne kelljen tukmálni, azér' van, nem udvariaskodunk. Mjudtiék is beugrottak délután sünnézőbe, de a bulira sajna már nem maradtak, pedig kellett volna, láttak volna sok érdekeset, és a hangulat is jó volt, no majd legközelebb.
Azért vannak hátulütői is a saját rendezésű buliknak. Az egyik a takarítás. Még ma reggel is találtam felespoharat az ajtó mögött, tegnap meg egy tányáron virslit mustárral és kenyérrel az erkélyen a szekrény tetején, valaki bebiztosította magát, talán már az idei szilveszterre tette félre. A szomszédok megint nem köszönnek, és szemmel vernek, ezt is felírom a veszteséglistára. A jäger kiömlött (annak minden cseppjéért kár), az újévi rendrakás-szemétszedés-felmosás kótyagos fejjel a buli legkellemetlenebb következménye.
No meg egy másik apróság, hogy ha az ember elmegy egy buliba, és hajnali háromkor elfárad és megunja, akkor csak felül az éjszakaira, és hazazötyög. Ha meg nála vendégek, akkor tűr és mosolyog, még ha le is ragad a szeme, mert mégsem illik kidobni a népeket, meg kell várni, amíg elmennek maguktól, még ha ez csak másnap délelőtt 11 órakor következik is be. Addig meg nincs alvás, mert az egyik virslit enne reggel, meg kávét inna, esetleg beszélgetne, vagy nézné az újévi koncertet Bécsből. Elsején reggel 9 körül felmerült az afterezés gondolata, meg elég sok ital meg virsli maradt, és akkor takarítani és ráért volna másodikán, de aztán elvetettük. Legeslegjobb Bnővel végigcsacsogtuk a napot, egész nap be nem állt a szánk, csak másodikán reggel ment haza. Tegnap Á-val találkoztunk, meg voltunk a szüleimnél, ma Attila spanja a soros, holnap meg Attila szülei. Ma meg jön a Kisnyuszi ebédre, főzünk hagymalevest meg bolognait, és csacsogunk, 5-én meg munka, a tavalyi BKV-bérlet hetedikéig érvényes, mi kell még, hogy az újév jól induljon?

Most, hogy már egy részén túl vagyunk, ideje lenne számba venni, mire is jutottam idén a karácsonnyal kapcsolatban. No azt még nem írom, hogy a kétharmadán, mivel a most következő hétvége kicsit meghosszabbítja a karácsonyi ünnepet, valami ragad rá a hivatalos 3 napból, akkor is lesz zabálás és családozás, úgyhogy the show must go on, idén 5 napos a kari-fíling. Tessék kiélvezni, mert ha jól láttam, 2010-ben 25-26-a pont hétvégére esik, ami a szabadnapokat tekintve a lehető legrosszabbb megoldás. 2012-ben meg amúgy is világvége, valahol azt olvastam, december közepén (addig tart a maja naptár), ezt mondjuk jó lenne biztosan tudni, mert akkor abban az évben már nem költenék vagyonokat ajándékokra, minek.
Lássuk először a negatívumokat, hogy utána írhassak a pozitívumokról is, és akkor az úgy szépen össze lesz szerkesztve szövegileg, a pozitív skála felé kifuttatva ügyesen.

Szóval, szerintem a karácsony szomorú ünnep. És ennek okát három dologban látom körvonalazódni. Az első, hogy a gyerekkori boldog, önfeledt karácsonyokkal hasonlítom össze, amikor még csak tisztán öröm volt, és ehhez képest ez a keserédes, szomorkás hangulat nyilván sokkal rosszabb.
Aztán, a közeli hozzátartozók hiánya talán ilyenkor fáj a legjobban. Szentnapon (miért csak az este szent? legyen akkor az egész nap) kint voltunk a Nagyim sírjánál. Vittünk neki fenyőágat, mindig nagyon szerette a fenyő illatát. És hát igen, ahelyett, hogy velünk ünnepelne, kötözné a szaloncukrot, és egyetlenként a családban szívesen megenné a bejglivéget (mert kidobni ételt nem szabad!), és velünk nevetne, és velünk együtt lenne éjjel gyomorrontása, most csak ennyi maradt, ez a gesztus a fenyőággal 24-én, bőgök, basszameg. Jövőre is szeretnék pont 24-én kimenni hozzá, és vinni fenyőágat, ezzel mintha jobban bevonnánk, mintha jobban velünk lenne ő is.
Aztán még, bizonyos ünnepek alkalmával (karácsony, születésnap, szilveszter) az ember óhatatlanul is valami számvetés-félét készít, és a létösszegző versek sem vidámak valahogy soha. Az ember számba veszi a veszteségeit, ami elmúlt, és bár tudja, hogy most jó, de az elmúlt dolgok mégis valami kesernyés utóízt hagynak maguk után, hogy minden elmúlik, satöbbi, nem vagyok költő, hogy faszán szavakba öntsem, közhelyeket írni meg nem akarok.

De mostanában arra gyúrok (most jön a pozitív rész, tessék konstatálni), hogy mindenben meglássam a pozitívumot, és hát igenbizony, van olyan a karácsonyban is. Például, hogy az ünnep apropóján sokat vagyok együtt a családommal, és Attila családjával is, az nagyon jó. 24-én a szüleimmel és a húgommal a szentesti vigasság végül hatalmas bulizásba torkollt, Hobo- és Mini-dvd-t néztünk, aztán fél egyig karaoke, amit Apa videóra is rögzített, de én nagyon nem szeretném viszontlátni, gyanítom, zsarolásra alkalmas felvételek készültek. Tegnap meg Attila családjával voltunk, a nagypapája régi fényképeket, meg okiratokat mutatott, és mesélt hozzá, meg sétáltunk Eger kihalt utcáin, szép kis város az. És megint rácsodálkoztam, hogy Attila anyukája milyen jó fej, és a jó anyós ritka kincs, és összetegeződtem Attila apukájával, ami két és fél év magázódás után egyszerűbbé teszi a kommunikációt.
Na hát, a családozás az mindenképp jó, meg az is, hogy karácsony lévén az Oroszlán úgy érzi, kedvesebbnek kell lennie, és vannak is kedves, sőt megkockáztatom, már-már romantikus megnyilvánulásai, ami sosem árt egy párkapcsolatban, bármilyen ritka is mifelénk az ilyesmi. És a karácsonyfa, ami csudaszép, és tátott szájjal tudom nézni akár órákig, ennyi megmaradt a gyerekkorból, a bámulás, hogy milyen gyönyörű. Aztán a finom falatok, bejgli, töltött káposzta, hal, enni jó, még akkor is, ha mindig gyomorrontás a vége. No és az ajándékok, ami dupla öröm. Egyrészt, amit én kaptam, parfüm, fülbevaló, ruha, konyhai tál, törülköző, kávéskészlet (a régiből már csak egy maradt, mondom, a sün kétbalkezes). Másrészt, amit adtam, a parfüm az Oroszlánnak, amitől olyan jó szaga lett, hogy egész este szimatoltam, mint egy vadsün, meg a vicces póló, meg Anyumnak a Mamma Mia dvd, amit végül nem néztek meg moziban, pedig én biztos vagyok benne, hogy tetszik majd neki, talán ma délután együtt megnézzük. Apumnak meg a Woody Allen, és a Desmond Morris-könyv, ez utóbbit én már olvastam, és sokszor idéztem neki belőle, nagyon fog neki tetszeni, azt hiszem. És a Kisnyuszinak meg a Mátyás királyos könyv, ami sokkal jobb, mint ahogy az indexen bemutatták, nagyon jó stílusban, szellemesen és szórakoztatóan megírt történelmi könyv, no és az aszaltszilva-likőr (recept a dosszié szerkesztőségében), amit együtt készítettünk, és mindenki kapott az ajándéka mellé, remélem, ezzel szereztük a legnagyobb örömet, mert egyrészt finom, másrészt mert talán sokan értékelik, hogy ez a saját kezünk munkája, odaszántuk az időt, és az energiát, együtt pepecseltünk vele majd' egy hétig.

És hogy hol van ebből a karácsony eredeti szellemisége? Nos, azt nem tudom. A hitéletem elég kusza, nem tudom pontosan, mit kell gondolni ezekről a dolgokról. Azt hiszem, hogy van egy Isten, de sok közelebbit nem tudok róla, még azt sem, kell-e egyáltalán imádkozni hozzá, és teljesít-e kéréseket, a családi viszonyairól meg végképp nem tudok semmit. És mindemellett szívesen olvasom Lin-csi apát könyveit, és kicsit érdeklődöm a buddhizmus iránt, azt viszont nem akarom, hogy mindebből a most oly divatos, olcsó magazinezotéria süljön ki, mindig elég necces próbálkozás összehangolni a különböző vallások nézetrendszerét, én meg sem kísérelem.
Lin-csiről még írni fogok, ha hazahozom a könyvét a melóból, ahol minden nap olvasok belőle egy kicsit.

Azért csak boldog karácsonyt.

Kosztolányi Dezső:

Karácsony

Ezüst esőben száll le a karácsony,
a kályha zúg, a hóesés sűrű;
a lámpafény aranylik a kalácson,
a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű.

Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.

Fenyőszagú a lég és a sarokba
ezüst tükörből bókol a rakott fa,
a jó barát boros korsóihoz von,

És zsong az ének áhítatba zöngve…
Csak a havas pusztán a néma csöndbe
sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony.

---

(Kicsit talán túlírt, de egész jó. Főleg így karácsonyra. Ilyenkor ilyesmit illik.)

Minden dosszié-olvasónak boldog karácsonyt kívánok. (A dossziét nem olvasóknak is, bár nem tudom, azokhoz hogy fog eljutni ez az üzenet.)

Bejglitészta begyúrva, töltelékek összekeverve, csak a holnapi sütésre vár minden. Pejslim kilóg.

Azért jutott idő a rekreációra is: tegnap megnéztük néhány kolléganővel a Nők c. filmet. Majdnem az egész BEKÁJ ott volt, Á-t leszámítva, aki majd megnézi később, vagy elolvassa itt.:)
A Nők-féle filmekre szokták azt mondani, hogy "csajos" film, hát, ez annyira csajos lett, hogy egy férfi sem szerepel benne, kivéve a végén az egyik barátnő újszülött kisfiát, bár lehet, hogy azt is lánycsecsemő "játszotta" (csak bepólyálva mutatták), görög színház inverz, heh.
Végül is jó film, meg érdekes, bár a humora nekem kicsit túl könnyűnek tűnt, és még egy dolog zavart borzalmasan: nem tudtam semmi tanulságot leszűrni a végén. Mjudti szerint nem is kell, mert ez csak egy film, amit azzal a céllal készítettek, hogy szórakoztató legyen, de nekem pont az ilyen, kicsit habkönnyűre sikeredett filmekből hiányzik a Nagy Életbölcsesség, a Recept, a Tanulság, vattacukor-didaktika, a nagy női know-how, meg mittudomén. Amikor az ember feláll a moziszékből, lesöpri magáról a maradék popcornt, és úgy érzi, már megint okosabb lett egy kicsit, a más kárán tanult, és naná, hogy másképp fogja csinálni, mint ahogy azt a filmben bemutatták, vagy ellenkezőleg, pont úgy, mivel az jónak bizonyult, és már hazafelé a metrón nekiáll az új életnek.
Nos, én kocsival mentem haza (vittek), ami nem is volt nagy baj, mert a film után még betoltunk 3 sört (ez aztán a vérbeli csajos program!), és közben azért meghánytuk-vetettük, mit is kell nekünk erről a filmről gondolnunk.
E. javaslatára mégiscsak találtunk tanulságot: az Eva Mendes által megformált karakter, a szerető/csábító fogalmazza meg, hogy a férfiakat a házasságban (avagy tartós kapcsolatban) folyamatosan dicsérni kell, fel kell rájuk nézni, a legegyszerűbb, ha istenítjük, abból baj nem lehet, ellenkező esetben mennek a szeretőkhöz, mennek maguktól, ahol majd megkapják az elismerést, amit több évtized házasság után a feleség esetleg elmulaszt minden nap kommunikálni. Fene a pofáját nekije.
Nincs is ezzel gond, bár a félájult rózsaszín köd maximum 2 év alatt elmúlik (Gary Chapman szerint evolúciós okokból), de azért még mindig el lehet alélni, és férjurunkat félistenként kezelni, odalenni érte, és rajongani. (Különben megy az Eva Mendeshez, hogy bezsebelje a neki járó imádatot, és akkor jaj neked, meg a házasságodnak, hanyag feleség!) Csakhogy az van, hogy éppen a feleség is ezt szeretné egy kapcsolatban! Na jó, nem félistennő-státuszt (vagy de?), de kis imádat, odalevés, miegymás, mmm, azért jól bír esni a fehérnépnek is. És ha ezt nem kapja meg, és elmegy máshová, hogy ezt megtapasztalja, akkor nem a férjnek lesz jaj, dehogy! Akkor is jaj neked, csapodár feleség! Ez az, amit az egyik főszereplő, Meg Ryan úgy fogalmazott meg egy interjúban, hogyha egy feleség megcsalja a férjét, akkor az az ő hibája. És ha a férje megcsalja őt, az is. És ez így van. Orbitális közhelyek következnek, de ha szétnézünk, valóban ezt látjuk. Ha a férj félrelép, akkor cinkos összekacsintás, ejnye-bejnye, de hát ők már csak ilyenek, na, nem kell ebből akkora ügyet csinálni, genetikailag kódolt náluk a promiszkuitás. Ja, és biztosan nem kapott meg valamit otthon a szegény pára, anális/orális/miegyéb szexet, vagy a feleség meghízott (3 gyerek után), vagy elhanyagolja magát, vagy nincs ideje és energiája szegénységes férjurára, meg is érdemli, így jár, aki nem ápolja a párkapcsolatát, sose szabad belekényelmesedni. No és ha az asszonyka lép félre? A büdös kurva! Hogy nem szégyelli?! Hát hogy tehet ilyen a családjával?! És hogy a férjének nincs rá ideje? Elhanyagolja? Mecsoda hiszti! Hát szegény pára dolgozik, a lelkét is kihajtja, és ez a hála, csalfa céda, örüljön, hogy ilyen ura van! Azaz csak volt! Most majd megnézheti magát! (Mára hál'Istennek már csak a verbális megkövezés maradt.)
Nem akarok én kifakadni, hogy ez mennyire igazságtalan, csak épp leírom, hogy megtaláltam a kanálban a mélyedést, ez van, társadalmi előítéletek, sztereotípiák, küzdeni ellenük szélmalomharc, főleg, hogy sok nő is így gondolja a lelke mélyén. (Ha nem így gondolja, akkor akkor lásd a büdös kurva kezdetű gondolatmenetet. Úgyhogy célszerű így gondolni.)
Harcos emancipációs alapvetésű bekezdésre nincs erőm, hogy jogot a félrekeféléshez a nőknek is, meg változtassuk meg az évezredek óta fennálló előítéleteket (amelyeket evolúciós elméletekkel is alá lehet támogatni). Meg amúgy is minek. Ahogy az egyik barátnő fogalmazott a filmben, félrelépés szinte minden családban előfordul. Ez van. És azt hiszem, ha nem komoly, akkor talán inkább hallgatni kell róla.

Valamit kell kezdeni ezzel a karácsonnyal. Azt nem lehet, hogy nagyjából 14 éves korom óta savanyú pofát vágok, ha már csak közeledik is. Valamit rosszul csinálok.

Pedig már nem is utálom. Várom. Hogy végre túlessünk rajta, és elmúljon az az őrületes stressz, amit csak határidős melók határidejének vége felé szoktam érezni. Tele vannak a női magazinok és a net is jótanácsokkal, hogy ne stresszeljünk, és ne csesszük el az ünnep hangulatát a rengeteg tennivalóval, de nem lehet. Napok óta reggelente egy nyugibogyóval tudom csak átvészelni a napokat, és így is hajlamos vagyok agresszióvá transzformálni a frusztrációmat. (Ej, de szépen fogalmaztam meg, hogy múltkor még a szomszéd is kinézett a lépcsőházba egy erősebb megnyilvánulásom után.)
Hetek óta (és évek óta minden szenteste előtt) visszatérő rémálmom, hogy állunk a fa alatt, ajándékokat bontogatuk, és egyszer csak eszembe jut, hogy valakinek elfelejtettem valamit, és akkor már nincs mit tenni, nincs hová kapni, akkor már csak el lehet süllyedni a lelkiismeret-furdalástól. (Egyébként honnan a fenéből származik az a kép, hogy állunk a fa alatt? Most őszintén, állt már valamelyikőtök ténylegesen a karácsonyfa alatt az otthonában? Mi mindig mellette állunk, alatta legfeljebb feküdhetnénk, ha véletlenül sok jägert vagy bort innánk szenteste.)
És most bárki ellenvethetné, hogy a karácsony nem az ajándékozásról szól. Pedig de. Arról is. Mert milyen jó dolog kapni, olyan ruhát, könyvet, ékszert, konyhai eszközt, bármit, amit magamnak sajnálnék megvenni, mert végül is elvagyok nélküle, de ha valaki rászánja azt a néhány forintot, az mégis nagyon jó. És még jobb adni, mikor hetekkel karácsony előtt beszerzem az ajándékot valakinek, és elönt a kéjes elégedettség gerinctájékon, hogy mennyire fog örülni, aki megkapja, milyen lesz az arca, amikor kibontja, és utána hetekig boldog lesz, ha csak eszébe jut, mit kapott tőlem. Szeretném mindenkinek megtalálni a tökéletes ajándékot, és képes vagyok hajnalokon át azon agyalni, vajon amit vettem, annyak tényleg örülni fog-e, vagy csak én gondolom, hogy örülni fog, de félreismertem, és csalódást okozok.
Aztán a bejglisütés. Nem lenne semmi gond vele, mert imádok azzal pepecselni, egyik nap összegyúrom a tésztát, másik nap megsütöm azt a 10 rudat, aztán a már ismert kéjes elégedettség, hogy milyen finom lett, és mennyi örömet okozok vele, osztogatom is, mindenkinek a családban, milyen fasza nagymama leszek már, előre irigylem az unokáimat. Csakhogy 22-23-án dolgozom, aztán hazarohanás, és este 10-11-ig a konyhában, holott sütni-főzni xsak úgy érdemes, ha az ember rászánja az időt, nem kapkod, nem stresszel, hanem szívét-lelkét beleadja, máskülönben nem is lesz finom. És persze mindig kimarad egy s más, vagy kevésnek bizonyul a liszt, vagy nem lehet kapni igazi vaníliát, és olyankor Attilát zargatom el a boltba, ha valami nincs, akkor többe is, hadd stresszeljen ő is, szegény. No meg űújra kell sütni az adventi mézeskalácsot, mert nevezett velem egy háztartásban élő hímnemű egyed az összeset bedarálta egy hét alatt. Már nem követem el azt a hibát, hogy az adventi aprósüteményből csak karácsonykor lehet enni, mert akkor úgyis van annyi finomság, a gyomorrontás-róka programzárás amúgy is garantált, ha túl sok van egyszerre a jóból, akkor elvész az élvezet, apránként kell, mindig egy kicsit, ami még emészthető, és egy nemcsak a kajával van így, nagy bölcsesség ez, Coelho belevehetné a legújabb könyvébe. Az adventi apró, mint neve is bölcsen mutatja, arra való, hogy adventkor is eszegessük, ízével-hangulatával előre is készülve a karácsonyra, de talán mégsem árt, ha szentestére is marad 1-2 darab belőle mutatóba.
Aztán odabent karácsony előtti pangás, a kollégák nagy része szabin (lúzerek odabent, akik nem ápolnak jó viszont a vezetőséggel), 4-en végezzük 12 ember munkáját, és a nagyfőnökség direkt kért (biztos valami alpesi hüttéből üzent), hogy most jön egy 5, aztán egy 4 napos szünet, és feltorlódik a meló, úgyhogy most még keményebben dolgozzunk, nehogy túl sok restancia maradjon, mert akkor jaj, mi lesz. Pedig igazán kár aggódni a restancia miatt, már így is épp elég nagy, tud vigyázni magára, és öröm nézni, ahogy cseperedik. Úgyhogy hiába van karácsonyi bizbasz minden második szoba ajtaján, odabent mégsem karácsonyi a hangulat, azt hiszem, az nem a szeretetünnep-fílinget erősíti, ha sandán néznek rám, amikor megiszom egy kávét. És túlórázni meg nem tudok, mert rohanok haza a bejglimhez, jaj, csak le tudjak estére pörögni, és csak arra koncentrálni, nehogy elbasszam végül.
Nagytakarítani már nem is fogok, csak gyors porszívózás-felmosás, ahol a papok táncolnak, meg kitakarítom a sünféléket, elvégre tiszta alom, rendes sün, hátha nekik is hoz valamit a Jézuska.
Aztán az ajándékvásárlás, mert bár hetekkel előtte elkezdtem begyűjteni és felhalmozni, mégis van, ami közvetlenül az ünnep előttre marad, akkor meg irány a bevásárlóközpont (kövek suhogását hallom), de még mindig ez a legjobb megoldás, ott legalább minden egy helyen van, ú.m. tömeg, hisztéria, agyonfűtött üzletek. És ha még egyszer meghallom, hogy it's Chriiiiiistmas time, meg a csengettyűt hozzá, akkor a nyavalyakórság fog kitörni rajtam, no még egy nyugibogyó a plázázás előtt. A fenyőfáért legalább nem kell a plázába menni, azt lehet kapni a közeli a piacon, hopp, azt még ma el kell intézni, holnap-holnapután már nem lesz rá idő.

Mondom, valamit rosszul csinálok. És bár már egy hónapja búcsút mondtam a pszichológusomnak, szinte hallom, amint erre azt mondaná (alig észrevehető tikkelés közepette), hogy Katalin, ne legyen maximalista, engedje meg magának, hogy ne sikerüljön minden tökéletesen, az adventi időszak a nyugalomról, az elcsendesedésről szól, ne hagyja, hogy összecsapjanak a feje fölött a hullámok. Jah. Óránként hétezerért épp csak azt nem mondaná meg, hogy hogy a fenébe kell ezt csinálni.

Olvastam nemrég Albert Györgyi könyvét, még az elsőt, a depresszióról szólót. Miért pont én? a címe. Depressziósoknak, vagy arra hajlamosoknak elég veszélyes olvasmány, mert az ember szinte kedvet kap... merthogy van olyan, hogy egy, a pszichoaktív szerek fiziológiai hatásáról szóló iromány (direkt elrettentő célzattal!) olvastán az ember egyszer csak úgy de úgy megkíván egy spanglit, nem?
De hogy az Albert Györgyi. Furcsa volt így olvasni, mivel én sokat nem tudtam róla, csak, hogy depressziós, meg mintha ivott is volna, aminek kapcsán sokat foglalkozott vele a bulvármédia, aztán már az se, aztán egyszer csak meghalt.
Jól írta meg a könyvet. Stílusosan, és rengeteg öniróniával, ami már önmagában is dicséretes. Az elején írt a depresszióról általában, kicsit szakorvosiul, kicsit közérthetően, bölcsészdiplomával tökéletesen olvasható. Aztán meg önmagáról, kíméletlen őszinteséggel, ami egyrészt nagy bátorságra vall, másrészt meg nem értem, miért. Terápiás céllal, hogy lám, fel merem vállalni a nagyvilág előtt, milyen gusztustalan mélységekbe sodorhat a betegség, és akkor már muszáj szembenézni, ha le van írva és ki van adva és olvassák? Vagy hogy javítsa a közvélekedést a pszichés betegségekről? Hogy nem mind hülye, aki antidepibogyót tol, és nem csak jódógában nem tud micsinálni? Hogy ez tényleg betegség, nem hiszti, nem manír? Ha ez volt a cél, hát le a kalappal, na de ennyire nagyon kiteregetni a szennyest! Azért mégiscsak van egy határ, amit az ember nem lép túl, bármennyire is önboncol, néhány dolgot szemérmesen elhallgat, például, hogy nagyon szeretne egyszer két pasival dugni, de a neveltetése (hálistennek) megakadályozza ebben, mert hát mégiscsak, no.
De ha leírta, hát jól tette, aztán a könyv végén meg híresembereket interjúvolt, akik szintén átestek-átesnek ezen a betegségen. És ez jó, ha ismert emberek is adják ehhez az arcukat, depresszióreklám, lám, a sztároknak is van, szerezd meg még ma, de nem, nem akarok ezen ironizálni, mert ez tényleg jó. Hogy megtörte a tabut, és mert róla beszélni, és utána már mások is, a nagy comingout, szinte mint az anonim alkeszeknél ("Mari vagyok, depressziós".)
A könyv akkor - 2005-ben - azzal zárult, hogy Albert Györgyi jól van, ugyan nem gyógyult meg teljesen, de stabilabb, önmagára talált. Aztán nekem megint fehér folt 2008 őszéig, amikor is megjelenik a hír, hogy meghalt. Mintha olvastam volna valahol, hogy megint elvált, és talán emiatt kiújult a depressziója (hajaj, semmi sem tud elemibb erővel kiújulni, mint a már-már túllépettnek hitt depresszió!), vagy nem tudom.

A legjobb a könyvben, hogy megérteti azokkal, akik ezt sosem élték át, hogy ez valóban betegség, hogy az ember nem csak úgy csinálja magának, mert problémákat gyárt, és mert nincs jobb dolga, és nem tudja összeszedni magát. Hogy a környezet számára megterhelő egy depresszióssal együtt élni, de ez magának a depressziósnak a legnagyobb pokol, mert ő szenved a legjobban, és a nap 24 órájában kell együtt lennie magával, míg mindenki más otthagyhatja a fenébe, ha már terhére van. És a depressziós nagyon szeretne meggyógyulni, ennek érdekében bármit megtenne, de nagyon nehéz, mert a gyógyszerekkel szemben sokaknak van averziója (valszeg joggal), a pszichoterápia meg hát... felszínre hoz sok mindent, de a racionális megértés, az aha-élmény itt kevés, érzelmi feldolgozás kell, valami olyasmi, mint a Good Will Hunting végén, de hát nem mászkálnak mindenfelé Sean McGuire-kaliberű pszichiáterek, sajnos. Viszont leírja, hogy a depresszió a vizsgált esetek 20 százalékában magától elmúlik néhány év alatt, úgyhogy mutató és középső ujjakat össze, lélegzetet visszafojt, izmokat megfeszít, és kivár. Hátha. Mondjuk a depressziós nem az a fajta, aki elhinné, hogy majd pont ő fog beleesni abba a 20 százalékos szórásba, ha már ezt elhiszi, akkor megtette az első lépést a gyógyulás felé.

Aztán vajon a depresszió a XX. század végének betegsége, avagy korábban is volt már, csak nem így diagnosztizálták, és tényleg valamiféle agyi kémiai folyamatok diszfunkciója okozza, vagy mi más? És miért alakult ki? És gyógyítható? De úgy igazán? Véglegesen? Avagy együtt kell vele élni, megtanulni kezelni, és disszimulálni folyamatosan, elkerülendő az értetlenkedő szemrehányást, hogy ugyan szedd már össze magad?!

Vendégségben járt nálunk egy kolléga az asszonyával, meg a négyéves kislányával vasárnap. A leányzó kijött a konyhába beszélgetni, amíg főztem az ebédet, és a szülei odabent értekeztek fontos munkahelyi témákról. Nagyjából következő párbeszédek zajlottak le köztünk:

- Mi lesz az ebéd?
- Húsleves. Szereted?
- Igen. Kicsi koromban a borsólevest is nagyon szerettem, de most már nem.
- Aha. Szóval kicsi korodban. De most, hogy már ilyen nagy vagy, már nem szereted.
- Igen.
- És mondd csak, milyen húst szeretsz? Csirkét, disznót?
- Az oroszlánhúst!
- Hőha! És ettél már olyat?
- Igen.
- És nem volt egy kicsit rágós?
- Nem.

Aztán.

- Az ott mi?
- Tányéralátét, Attiláé.
- Az cica?
- Nem, az egy oroszlán. Attiláé, mert ő is oroszlán.
- Oroszlán?
- Igen.
- Mindig oroszlán szokott lenni?

Majd később.

- És mondd csak, láttad már a süniket?
- Láttam.
- És köszöntek neked?
- (méltatlankodva) Nem! Hát a sünik nem tudnak beszélni!

Nohát, ilyen nekem is kell.

Fogyasztói fokozatok:

vásárló - törzsvásárló - főtörzsvásárló

A blog.hu mostanában mindenféle újításokkal rukkol elő. Az egyik az volt, hogy el kellett döntenem, akarok-e hirdetéseket a blogomra. Ha igen, akkor rakhatok én is, meg ők is - láttam más blogokon, elég bénán néz ki a posztok között a villogó T-Home reklám. Ha nem, akkor - fenyegetnek - majd jól nem kerülök ki az index címlapjára soha, mivel csak azok a blogok kerülhetnek ki, amelyeken van hirdetés. Na, annyi  baj legyen. Úgysincs a dossziénak semmi keresnivalója az index címlapján. Ez a sünibaba blogja, ha úgy tetszik, naplója, nem a népé.
A másik változás azonban meglehetősen bosszant. A blog.hu azt is kitalálta, hogy mostantól csak az kommentezhet, aki be van lépve, azaz van blog.hu-s nickje. Márpedig a legtöbb kommentelőmnek nincs olyanja. Én pedig nagyon szeretem, ha kommenteznek, és ez így nettó kitolás. Állítólag biztonsági szempontból jobb így, de én ettől nem érzem magam biztonságban. Szóval nem én tiltottam ki a belépetlen kommentezőket, hanem a rendszer. Jó lenne, ha visszaállna az eredeti állapot, és bárki hozzászólhatna, aki beesik ide, avagy rendszeresen látogat, de nincs belépve. No mindegy. Az ember csak ne mondjon rosszat a blogszolgáltatójára, mert még a végén a blogját is kitörlik, és a helyét behintik sóval. És akkor a dosszie.blog.hu link egy sóbánya hirdetésére fog mutatni a blogom helyett.

Más. Mi a rossebet lehet kezdeni másfél kiló nagyon finom, ám - mivel semmi kézügyességem nincs - meglehetősen randán kinéző mézeskaláccsal?

Az ember ne hanyagolja el a blogját, ha már van neki olyan. Én mondjuk minden nap ránéztem, megvan-e még.

De hát megcsapott a karácsony előszele, sőt, ez már vihar volt, mert ahogy közeledik, megszaporodnak a mindenféle céges rendezvények. Mert a karácsony akkora ünnep, hogy meg kell ülni a közvetlen kollégákkal (legalább kétszer, brrr), meg az olyan partnerekkel, akikkel az ember egész évben csak telefonon beszélget, aztán egyszer csak meghívják mulatni karácsony-mikulás partira. Ez utóbbi mindenképp izgalmasabb, mert a kollégásnál elég egyszerű a recept: jó végére kell ülni az asztalnak, és meg kell inni legalább 2 sört, akkor egész kibírható. (Fontos tanács sünibabáknak, hogy 2 sör után viszont hallgassanak, mert nem szerencsés, ha olyankor megered a nyelvük, és lerombolják a félénk, szürkeegér imázsukat odabent. Elvégre több mint 2 év munkája fekszik ebben.)
Az viszont más, ha külsős partnerek - főleg férfiak - hívnak mulatni. Akkor az emberben felhorgad a hiúság, és kiöltözik, mint szaros Pista Jézus neve napján, no azért nem nagyon, de egy csőfarmer csizmába tűrve, és egy hátul finoman kivágott felső még belefér. Mert ugye, amikor telefonon beszélünk, akkor nem sok jön át az ember személyiségéből, akkor munka van, nem lehet flörtölni. Állítólag. Én erről közelebbit nem tudok, mivel egyáltalán nem tudom, hogy kell flörtölni, azt hiszem, az az, amikor az ember dobálja a haját, és gurgulázva kacarázik minden gyenge poénon, de nem biztos.
Aztán hadd tudja csak meg a sok partner, milyen jól néznek ki a kolléganők élőben. Ez elég üdítően szokott hatni rájuk, hogy ja, te vagy az, akivel hetente telefonon, ó, ó, és akkor elakad a szavuk, és meghívnak egy sörre, ami amúgy is ingyen van, mert benne van a belépőben a korlátlan sörfogyasztás. Sajnos(?), ez legtöbbször valóban korlátlan sörfogyasztást jelent, mint például csütörtök este. Viszont olyankor a sünibabáknak sem kell annyira vigyázni a szájukra, sőt! És olyankor van az, hogy a kolléga, aki legalább tizedmagával mikulásnak öltözött, és a korlátlan sörfogyasztás közben bőszen magyarázza, hogy ő az egyetlen valódi mikulás, a többi mind csak álmikulás, azzal zárja a beszélgetést, hogy elvinne magával Lappföldre krampusznak, és nekem 3 kívánságot teljesít (az egyik az volt, hogy hadd ihassak a söréből, a másik kettőt hagyjuk, elvégre mégiscsak, no.) És olyankor mindig megfogadjuk, hogy jövőre még keményebben dolgozunk, a pasik is, a keménység fontos a munkában, hát, ilyen ez az élet.

Szóval azért hanyagoltam, mert hangolódtam a karácsonyra kétszer is, sörökkel és kollégákkal, ma meg mézeskalácssütéssel fogok. Az se rossz.

Kedvelem az Elle magazint, és nem is szívesen írok rosszat róla, mert még mindig az a legszínvonalasabb a női magazinok piacán, de.... de fogok. Csak egy kicsit. Hogy az a decemberi stílusteszt talán mégsem annyira sikerült jól. Mivelhogy azt ígérik, ha azt kitöltjük, akkor az eredmény tükrében, miután besoroltuk magunkat valamelyik nőtípusba, az adott típushoz tartozó stylingtippekkel látnak el. Az alkatteszttel még nem volt gond, bár csak 2 opció volt: feminin és androgün, ez utóbbiról még nem is hallottam, de én a kerek seggel-cicivel úgyis az előbbi tartozom. No de a teszt, ami azt hivatott eldönteni, vajon klasszikusak, romantikusak, letisztultak, csábítóak avagy sportosak vagyunk! (Mondjuk, én mind az öt szeretnék lenni egyszerre.)
Én nem ismerem a 30-as, városi értelmiségi nő prototípusát, aki az Elle elsődleges célközönsége (péládul mert én csak 26 vagyok), de azért nem biztos, hogy minden kérdésre megadták az összes létező, leginkább testhezálló válaszlehetőséget.
Péládul arra  kérdésre, hogy "Mi az, ami mindig van a hűtőszekrényében?" a lehetséges válaszok:
a) olívabogyó és fehérbor
b) csokoládémousse
c) szójatej és Kusmi tea
d) pezsgő és eper
e) avokádó és narancslé.

És akkor jön a Sünibaba, a 26 éves, városi, diplomás, hogy elnézést, olyan opció nincs, hogy sör és több hetes maradék sajt? Mert a hűtőm sose üres, alapvetően konyhatündér vagyok, de az elég random, hogy mikor mi van, sör és sajtmaradék stabilna mindig. No de hogy primőr epret, mindig? És mi az a Kusmi tea? A fehérbor meg mindig pont nincs, mert mindig pont megiszom. És ebben az esetben melyiket kell megjelölni?
Meg hogy melyik korszakban élt volna szívesen? Hát, olyan válasz nincs, hogy a hippikorszakban, pedig ott volna jó, szex, lájtdrogok, zene, happiness, és barátság és szeretet mindenek felett. Bezzeg, a rokokót lehetett választani, abban pedig semmi izgi nincs, giccses, elbaszott, és véresre vakarhattam volna a valagam a tetvek miatt.
És akkor nem beszélve arról, hogy arra a kérdésére, hogy "Mi a fehérneműmárkája?", öt olyan márkát sorolnak fel, amelyekről még véletlenül sem hallottam. É olyan nincs nincs, hogy -ciki, nem ciki- az "egy darab négyszáz, három darab egy ezres" árú tanga az Ázsiából. És néhanapján, ha olyan van, egy-egy szexi darab, talán kettőezerért.
És azt sem tudom, mit viselek egy koktélpartin, merthogy koktélt már ittam, de soha a büdös életben nem voltam koktélpartin, gondolom, ott koktélruhát viselnek, bár lehet, hogy minden koktélruhának minősül, amiben koktélt isznak (vagy esetleg a sün esetében, koktélruha az, amit leönt koktéllal).
És nem ismerem a lap olvasónak anyagi helyzetét, de nem hiszem, hogy sokan kínálnák a váratlanul betoppanó vendégeket szarvasgombaolajos-parmezános rukkolával, esetleg rendelnének szusit. Pizzát, barátom, pizzát. Hó végén meg ott a konzervmájkrém. Szikkadt kenyérrel, maradék sajttal tökéletes melegszendvics.

És akkor ez a poszt most félbehagyva marad, mert Deep Purple-t nézünk a YouTube-on. És erre a sünik is felkeltek, hogy buli van.
 

Miért van minden divatképen minden modellnek nyitva a szája? És miért nem szól valaki rájuk fotózás előtt, hogy kisanyám, nyitva felejtetted a szádat? Csukjad mán be!

Van abban valami pikánsan erotikus, hogy a rossz kislányok virgácsot kapnak Mikulásra.

Jaaaj!

Valahogy így indul az a reggel hajnali fél hatkor, amikor előző este az ember lánya (sünje) éjfélig kimaradt, betolt 3 sört (meg még, amit mások poharából potyázott), nagyjából 5 órát aludt, és annak is a felét idióta, éber álmok között töltötte.
De aztán, miután túlestem a vekker okozta sokkon, és a fejfájáson, nyűgösségen túl az előző esti jókedv maradványai győzedelmeskednek, és a zuhany alá már már majdnem vidáman állok be.
Aztán jön az öltözködés ilyenkor különösen nehéz művelete, mivel a véralkoholszintem még elég magas, ezért extrémebb ötletek is beleférnek. Az önkritika ilyenkor később ébred, meg a józan ész is, jellemzően 8 körül, már bent melóban, amikor meg már késő, az aznapi jelmez már marad.
A frissen, névnapomra vett, extraszűk, csizmába betűrős csőfarmerem tegnap tetemes mennyiségű cigifüstöt szívott magába (sörözőben megesik az ilyesmi), és ma nem vehettem fel dolgozni. Márpedig én szűk, csizmába tűrt farmerben akarok menni, döntöttem el, mert olyan kedvem van, anélkül el sem indulok, inkább kiveszek egy szabadnapot, régen az iskolában a szülők is igazolhattak három napot, ma áldozok a hiúság oltárán.
Történt pedig egy hete, hogy az Ázsia Centerben próbáltam két farmert, az egyik egy picit szűk volt, a másik pont jó, és odaadtam a kínai eladó néninek, aki bezacskózta, amíg felöltöztem. Hiába mondtam én, hogy melyiket kérem, csak itthon vettem észre, hogy a másikat csomagolta be, a szűket. Morcoltam picit, mert ugyan olcsó volt (háromeze-öszáz), na de akkor is, hogy lesz így nekem világos csőfarmerem. Visszavinni és kicserélni meg lehetetlen, naná, majd pont az Ázsia Centerben, ahol minden üzlet és minden eladó egyforma, vissza se találnék, blokkot meg legfeljebb tévedésből ha adnak. Úgyhogy a farmer a szekrény mélyén landolt. Ma reggelig. Amikor is eszembe jutott, hogy az ott van, és mivel 27-es, az én farmerméretem pedig éppen 27-es, sőt, néha 26-os is elég, hát akkor az a nadrág, ha 27-es, biztosan jó lesz - okoskodtam én kótyagosan a szekrény előtt, és egy életem, egy halálom, belepréseltem magam a nadrágba. Épp hogy feljött, és össze tudtam gombolni (még jó, hogy csípőnadrág, bár ezt én nem is csípőnadrágnak nevezném, mivel azt a testrészt, ahová az övrész esik, vénuszdombnak hívják), úgyhogy gyorsan elmentem otthonról, mielőtt meggondolnám magam.
Persze átvillant az agyamon, hogy ez egy kicsit túl szűk lesz, és talán egész nap nem tudok pisilni menni, mert ha egyszer lehúzom, nem tudom visszavenni, és aztán járhatok egész nap pucér seggel a folyosón, de a gondolatot felülírta az öröm, hogy találtam mégis csőfarmert mára, és lelkesen megindultam munkába. Ütközben akadt némi problémám a leüléssel és a felállással, és mire beértem, komolyan rettegtem attól, hogy egy diszkrét reccsenés, és a nadrágnak lőttek, meg mintha Attila is megjegyezte volna, hogy hú, de szűk ez a gatyó, eléggé kiadja a vonalaidat, de segond. A lényeg, hogy van.
Aztán beérkeztem, bementem a konyhába, ahol 4 kollégasrác beszélgetett éppen, akik megjelenésemkor elhallgattak, és vagy 30 másodpercnyi csend következett, amíg - nekik háttal - kitöltöttem a kávét magamnak.
És nem tudom eldönteni, hogy a farmer ennyire jól állt, vagy ennyire rosszul?