Vendégségbe menni király. Mert akkor ott van mindenféle jó dolog: kedves fogadtatás, és jó kaják. Amelyekből akkor is enni kell, ha már majdnem kipukkadok.

Ezért aztán a rendkívül torkos sün számára minden vendégség alapos gyomorrontással végőzdik. És ez a házigazdára nézve igencsak hízelgő. Mivel ez azt jelenti, hogy nagyon jó volt a koszt, és a sün megint túlette magát.
Súlyosbítja a helyzetet, amikor rövidet is kínálnak a vendégségben, mivel akkor mindig jägert vagy unicumot kérek, aztán még be is csicsentek esetenként. (Ó, jaj.) Hogyisne, annyi kajára kell is, nehogy baj legyen. És én tudvalevőleg elkötelezett híve vagyok az egészséges életmódnak: például nem iszom semmi cukros, színezékes löttyöt, csak és kizárólag az ásványvíz-sör-jäger kombinációt. A jäger esetleg kiváltható unicummal. És néha egy kis bort, a rend kedvéért, mert az is tud jó lenni.
Mindez a szentestén csúcsosodik ki igazán. Amikor hiába próbálok keveset enni, a hal és a beigli elég nehéz kaják, és nincs ahhoz szokva a pocim, hogy ilyesmit egyek vacsorára. Aztán lehet tolni befele a jägereket, nehogy baj legyen, de ennek ellenére nálunk szentestekor a Jézuska mellett a róka is jön. Ez a kettő. A róka úgy éjfél-hajnal kettő körül érkezik, és mindig arra predesztinál, hogy szilveszterkor megfogadjam, az újévben már egyáltalán nem leszek torkos.
Eddig még mindig sikerült. Megfogadni.

A másnaposság hatékony ellenszerei: alvás, bőséges reggeli, alvás, szex, alvás, este egy laza mozi. Ehelyett: doktorbácsi 10-re, majd veszekedés a mobilszolgáltatóval, akiket ott akarok hagyni, hogy ugyan hogy a búbánatos fenébe lehet az, hogy 2007 októberétől van feléjük tartozásom, mikor minden hónapban befizetem a számlán feltüntetett pontos összeget? És ha volt, hát miért nem fizettették ki velem? Miért egy év múlva hozakodnak elő vele? Eddig nem hiányzott az a pénz? Brr. Már látom magam előtt, amint az ügyintéző kislány egyenszínű kendőben, udvarias, bárgyú mosollyal csóválja a fejét, hogy ezt ő sem érti, de azért csak fizessek, különben nem szüntethetem meg az előfizetésemet, és nyilvánosan megvesszőznek a pláza közepén, és még azt sem választhatom meg, hogy ki csinálja.
Minden mobilszolgáltató ezt műveli, amikor pár hete Attila mondta be az unalmast, utánaszóltak, hogy van 12.000 Ft tartozása, amíg azt be nem fizeti, addig sehová. Hogy erről a tartozásról eddig miért nem szóltak, azt senki sem érti, csak úgy lett, hirtelen, amikor jelezte, hogy dobbant.
Én nem értem a számlázási rendszert, a vízszámlán sem igazodom ki, meg a fizetési szalagon se, csak fizetek, mint a katonatiszt, de egyszeri sünként azt gondolnám, havonta pofázom bizonyos mennyiséget, az pénzre átszámolva n összeg, azt a szolgáltató kiszámlázza, én befizetem, oszt jóvan. Minden hónapban, pontosan és szépen, így aztán sosincs feléjük tartozásom, én vagyok a tökéletes ügyfél, az igazolványképemet bekeretezve őrzik a titkos teremben, minden hónapban megkoszorúzzák, és elfúló hangon rebegnek hálát, hogy precízen fizetek, és szívből kívánják, bár mindenki lenne ilyen megbízható. Ehhez képest geciznek, időről időre felmerülnek be nem fizetett összegek, amelyeket állítólag nem fizettem ki, de hát hogyan, amikor a számlán szereplő teljes összeget minden hónapban az utolsó fillérig átutaltam nekik? Nem értem, nem értem.

Na mindegy, legalább a tegnap estém jó volt. Merthogy a mai csúnya másnaposságnak voltak előzményei, konkrétan 3 sör és 2 Unicum, ami brutális mennyiség, ha azt vesszük, hogy a Sünibaba már 2 sörtől berúg, mint a picsa kellemesen beszédül. Beszéltem igazi angollal, akinek elképesztően szar humora volt, meg megtanultam, hogy némelyik pasi, miután macsóra itta magát, van akkora egó, hogy miközben a társaságból az egyik nőt fűzi látványosan, a másiknak az asztal alatt markolássza a térdét, amely ellen a többszöri határozott rendreutasítás sem véd. Majd mikor vécére megy, magával viszi a mobilját, és negyed óra múlva tér vissza. Felhorgad bennem a gyanú, hogy biztosan most szerelte le asszonykát, és miután én meg már bátorra ittam magam, rá is kérdezek, hogy az ott a kezén, az nem-e jegygyűrű-e.
Mindig érdekes, mit bír kitalálni a pasi, amikor lebukik, hogy van csaja, vagy netalán már házas is. Az első típus töredelmesen bevallja, majd elhaló hangon kezdi ecsetelni, az a kapcsolat mennyire megromlott, és már csak a gyerek/pénz/közös cég/megszokás tartja össze, majd negyed óra önsajnáltatás után felnéz, bele a szemembe, és kijelenti, mióta velem találkozott, már máshogy látja az életét, és velem képes lenne ... (tetszőleges főnévi igenév a mondat végére). Ez az a típus, aki, ha véletlenül összejövök vele, sem mondja sosem, hogy szeret, hanem kedvenc mondata, hogy "fontos vagy nekem", és soha a büdös életben nem fogja otthagyni asszonykát, amit persze mi is tudunk már az elején, de azért egy kicsit elhisszük, hogy hátha esetleg mégis. A második típus lazára veszi a figurát, és odaveti, hogy van neki nője, hát aztán, ő bizony leszarja, mit gondol az asszony (itt néhány könnyedebb szitokszóval is illeti a nőjét), és úgysem fog rájönni, és ha igen, akkor is mi van, neki ez belefér, és mindenki bekaphatja. Na, ezt a típust rendkívül utálom. Basszus, legalább beszéljen tisztességesen a nőjéről. És persze ez a típus sem fogja otthagyni asszonykát, minket azonban elég hamar, egy újabb kaland kedvéért. Aztán van, amelyik tagad, lehazudja a karikagyűrűt is az ujjáról, például azzal, hogy ó, ez nem olyan gyűrű, mint amire gondolsz, ez afféle családi örökség, tudod, azért hordom. (Persze, volt ilyen a papának is.) Na, ezt a típust meg mi fogjuk elég hamar otthagyni, hacsak nem a kóros és könnyen leleplezhető hazudozásra gerjedünk, valami gyerekkori feldolgozatlan trauma folytán.

Egyébként is nagyon utálom, ha valaki egyszerre több vasat próbál a tűzben tartani. Annyira, hogy én is viszonylag ritkán csinálom.

Hetente közzé kéne tenni a stati keresőkifejezéseinek tartalmát. Mókás és tanulságos. És néha megdöbbentő.
Például az, hogy pár napja egy netező a "picsám lyuka" kifejezéssel keveredett ide. Egy életem, egy halálom, kipróbálom, beütöttötem a gugliba ezt így, és valóban: a dossziét dobta kilencedik találatnak! Persze külön posztban szerepelt a lyuka, és külön a picsám, és félreértés ne essék, abban nem a sajátomról írtam, az volt a szexistennő-gyorstalpaló dosszié módra, még áprilisban, amit azóta remélem mindenki elsajátított, és magas szinten művel.
Nincs ezen mit csodálkozni. A dosszié mindenki számára elérhető, hála a guglinak meg más keresőprogramoknak.

Csak egy kérdés. Az illető, aki azt ütötte be a keresőbe, hogy "picsám lyuka", az vajon a sajátját kereste a neten? És megtalálta végül?

Ha az ember szabin van, és épp nem nyaral, meg nem is beteg, mint én az első pár napban (mikor máskor?), akkor ügyintéz. Az ügyintézés egészség, az ügyintézés szórakozás. Ügyintézz te is!
Az azzal kezdődött, h a napok óta bennem bujkáló vírus? baci? elemi erővel tört ki szombaton, de úgy, hogy még bulizni sem tudtam menni miatta. De jó, pont a szabadságomra leszek beteg. Ez tipikus. Bár, van ennek jó oldala is. Nem kell órákat várni az SZTK-orvosnál, ami már reggel 7-kor tele van mammerekkel, akik előzőleg komoly kiképzést kaptak utcai harcból. Aztán nem kell odabent melóben három különböző illetékessel (megfelelő sorban állás után) aláíratni a betegszabis papírt. Itthon szép csendben haldoklom, nem kell hozzá igazolást szerezni, az időm meg az évi rendes szabimból ketyeg, a főnökök pedig elolvadnak ettől. Fogadjunk, jövő hétfőre teljesen meggyógyulok.
De egyszer minden betegség lecseng, még az is, ami szabadság alatt tör ki, és akkor aztán nyakamba lehet venni a várost. Ilyenkor esz el a fene a postára, a bankba, no meg a mobilszolgáltatóhoz, ha már egyszer le akarom cserélni a telefonomat. És akkor besétálok az általam választott új mobilszolgáltatóhoz, hogy itt van a sün, és csatlakozni akar az önök nagyszerű, csodálatos, és persze, rendkívül kedvezményes szolgáltatásokat nyújtó mobilhálózatához. Ezt az ügyintéző kislány kedves, ám kissé elnéző mosollyal nyugtázza (lám, lám, csak most, és eddig hol jártál, megtévedt bárányka?), és elém tol másfél köbméter átolvasandó papírhalmot. Köztük elsőként a nagy és szentséges hűségesküt, hogy 24 hónapig csak velük és senki mással, különben irgum-burgum és készülékre kötbér, drága lesz nekem a félrelépés, úgy látom. Mert ha csak megpróbálok más kártyát dugni az ő készülékükbe, akkor aztán lesz sírás, és fogaknak csikorgatása, tiszta sor, az ember ne dugdosson idegen SIM-kártyát sehová, egyáltalán, semmit se dugdosson sehová, ha már aláírta a nagy és szentséges hűségesküt. Felejtse el, hogy más mobilszolgáltatók is vannak a világon, csak a sajátjára koncentráljon, 24 hónap, addig álljak fél lábon, a házasságom is rövidebb ideig tartott. De csak így lehet hozzájutni a hiperszuper csilivili készülékhez olcsón, ami nélkül nem is élhetnék teljes életet, láttam a reklámban.
Aztán véget ér a tortúra a szauna hőmérsékletűre felfűtött plázában a mobilszolgáltatónál, kezembe veszem az új hívószámot, meg a csodatelefont, és máris érzem, hogy nekem most milyen jó. Mennék is a régi szolgáltatóhoz megszüntetni a régi előfizetést, de akkor bevillan, hogy előbb millió más teendőm is lenne. Nem is gondoltam volna, hogy a számváltás ennyi plusz ügyintézéssel jár. Mert az a nyamvadt hét szám, ami eddig a telefonszámom volt, számtalan helyre van leadva, főleg a banknál, ugyebár, úgyhogy oda vezet az első utam, hogy mostantól ide kérem az sms-értesítőt a bankszámlámon történő minden pénzmozgással kapcsolatosan. Újabb sorbanállás a túlfűtött bankban, ráadásul kétszer is, mert szerintem ez nem bonyolult feladat, az ügyintéző kislánynak mégsem sikerül elsőre megugrani, így délután még egyszer vissza, elnézést, még nem jó, akkor erre a telefonszámra szeretném, nem pedig amarra, hátha másodszor sikerül mindent jól beállítani. Aztán a fene se gondolná, mennyi mindenkit kell értesíteni, hogy ez az új számom, mostantól itt tessék keresni, de ha az ember benne akar maradni a mainstreamben, a szociális háló közepén(?), akkor szét kell küldenie vagy 30 sms-t, hogy mostantó ez az új elérhetősége, különben nem fogja keresni a kutya se, és akkor nagyjából meg is szűnik létezni a társadalom számára. 
Aztán nem marad más hátra, mint hazaérve RTFM, barátkozni az új telefonnal, megtalálni a megfelelő gombokat, hogy nem, nem akarok csatlakozni az internetre, és videoklipeket sem szeretnék nézni a mobilomon, minek néznék videókat egy 2x4-es kijelzőn, telefonálni szeretnék vele, meg sms-t írni, leginkább, nem mozgat, hogy 3G-s, 3G-s legyen inkább a vibrátorom, ha gyártanának olyat.

Sok volt ez egy napra. Asszem ma takarítani fogok.

Általában két dologtól szokott rámtörni a bizsergés gerinctájékon.
A másik a ruhavásárlás gondolata. (Az vesse rám az első követ, akit nő létére nem hoz lázba az új ruhák gondolata.) Drága az élet mostanság, minden viszi a pénzt, enni is kell, rezsit fizetni, meg a pszichonéni, meg a tápkiegek, no meg a kontrollra járás, új ruhára meg hónapok óta nem maradt a költségvetésből.
De most, hogy lesz névnapom, meg úgy tűnik, karácsony is, hát lehet kérni ruhát ajándékba. És egészen megszédít a gondolat, hogy akkor csőfarmer, meg kötött kardigán, meg esetleg egy csizma, ha végre találok olyat, amit fel tudok cipzárazni a vádlimon. De tényleg, az miért van, hogy a legtöbb csizma szűk vádliban, hát kikre tervezik ezeket a csizmákat? Piszkafákra? Kipp-Kopp gesztenyefigurákra? Pedig nem is vastag a vádlim. Sem nem kövér, sem nem izmos. Arányosan passzol a testalkatomhoz. Mégis, tíz csizmából egyet, ha össze tudok cipzárazni a lábamon. Fene se érti ezt.
Úgyhogy lázas tervezés, mit kell feltétlenül beszereznem télre. Egy svájci sapkával évek óta kacérkodom. De kicsit extravagáns, egyelőre még nem mertem megkockáztatni. Nem biztos, hogy nagyon ki akarok tűnni a tömegből.

És közben szuggerálom magam, hogy nem, Sünibaba, nem a ruháktól leszel jó nő.
De akkor mitől?

Én már annyi állatot szerettem volna! Legutóbb csíkos mókust és oroszlánfejű törpenyulat, de nem lehetett. Ezért most hódot akarok! Láttam fényképen, sőt filmet is róla, hogy a WWF visszatelepíti őket, hát egyet is hozzám is telepíthetnének. Tudom, védett állat, de én megvédeném, és gondját viselném, asszem, halat eszik, hát külön főznék is neki, biztos bírná a harcsapaprikásomat. És ellakhatna a fürdőszobában, a zuhanytálcában dagonyázhatna kedvére, meg vannak ott vödrök és lavórok is, azokban is, ha akar. És üres vécépapírhengerekből építhetne várat, ha meg rághatnékja van, akkor kimehetne a erkélyre, ott van egy régi szekrény.
Nagyon cuki állat a hód! Kedves, kövér, szőrös és bumfordi, jó, hogy megint lesz nekünk olyan, nemcsak az Obi logóján az az elbaszott narancssárga torzulmány.

A lelki változást általában testi is követi, illetve fordítva. A pszichés változások nehezebben megragadhatók (ellentétben a testemmel, ami egész könnyen, ha valaki utolér), viszont voltam fodrásznál, aki egészen rövidkére vágta a hajamat. Meg lecseréltem a szemüvegemet, mivel két éve ugyanazt hordom, és az nem lehet, hogy nincs tartalék, például augusztus 20-án, amikor véletlenül beleültem, életmentő műtétet kellett végrehajtani rajta, hogy mehessek másnap dolgozni. Úgyhogy az eddigi kerek helyett, ami többek szerint kislányos, olyan keretet vettem, ami szögletes, és kicsit macskás, mivel a felső része nem vízszintes, hanen az orrnyeregnél mélyebben van, mint a szemem sarkánál. E két feature-je miatt Attila el is nevezett kockamacskának. Bár tegnap óta kicsit vakegérnek érzem magam, mivel még szokni kell, hogy más a keret formája, kisebb lett a szemüveg által lefedett világ. Attila szerint ez a szemüveg komolyabb, Gy. szerint meg szexibb, de Gy. szerint minden szögletes szemüvegben van valami erotika. (Nem tudom, ez általános vélekedés-e, avagy Gy. egyéni perverziója.)
Úgyhogy így. Komoly és szexi külsőm lett, aztán meglátjuk, a viselkedésem ezt tükrözi-e majd.
Már csak egy-két csőfarmert szeretnék beszerezni, hogy beletűrhessem a csizmába, és akkor aztán olyan vagányul fogok kinézni, hogy csak na!

Új típusú érettségire felkészítés (kollegina férjét), összehasonlító verselemzés, Adynak és Csokonainak egy-egy szerelmes verse a feladat. Bevezetés, az adott irodalmi korszak gyors bemutatása, a szerelem megjelenése az irodalomban. Kis pozitivizmus (pfuj, elavult!): Csokonai és Ady szerelmei. Kitekintés a két költö más szerelmes versei. Kitekintés a két korban, más költők tollából született szerelmes versekre. Felhívom a figyelmet az eltérő beszédmódra, a nőábrázolás különbségeire. Csokonai különféle mitológiai figurákhoz hasonlítja a nőt. A korban ez jellemző volt, a mitológiai utalások át- meg átszőtték a szövegeket. Nézzük meg ezzel szemben, Ady hogyan beszél a nőről. Már 10 perce beszélek, fáradok. No meg, kacsintok hirtelen a srácra, finomkodás, mitológiai utalások ide vagy oda, azért lássuk be, Vénusz egy világi nagy kurva volt...!

Én nem szeretek fordászhoz és kozmetikushoz járni. A végeredményt persze szeretem, amikor megszabadulok egy csomó fölösleges hajtól, meg szép lesz a bőröm, de a folyamat! A sün, aki egy icipicit antiszociális, nem szeret beszélgetni közben, meg nem is nagyon tud miről. Így aztán az első mondatok mindig valahogy így néznek ki:

-És, mi újság veled?
-Hát, nem sok minden.

Majd csend, és közben lázasan gondolkodom, történt-e valami az elmúlt időben, ami publikus, a fodrászt/kozmetikust érdekelheti, és viszonylag röviden el lehet mesélni, hogy sokat azért ne kelljen beszélni. Legeslegjobb Bnő közelgő esküvője pont ilyen hálás téma. Mindketten ismerik Legeslegjobb Bnőt, így lecsapnak a témára, és ha szerencsém van, ez kitölti a kezelési időt.
Egyébként szeretem, ha a fodrász/kozmetikus csacsogós fajta, és ezzel kitölti az időt. (Azt viszont nem, ha gesztikulál is közben.) De tényleg, amikor 2-3 havonta megyek, sőt, néha még ritkábban, mit tudnék felelni arra a kérdésre, hogy mi újság veled? Hiszen a nevemet épphogy tudják, mert hűséges vagyok évek óta mindkettőhöz, de mást nem nagyon. Illetve, mivel ugyanaz a fordász és kozmetikus készítette az esküvői, hm, toalettemet, mint akikhez most is járok, így a válásom környékén lett volna miről beszélni. Így aztán a sztenderd párbeszéd egy kicsit kibővült:

-Mi újság veled?
-Hát, nem sok minden. (kis szünet) Azaz, van. Elválok.
-Nem mondod! Tényleg? Miért? Mi történt?

Majd csend, és közben lázasan gondolkodom, hogyan lehetne egy válást egy olyan embernek megindolkolni, aki csak felületes ismerős.
És a legborzasztóbb az egészben, hogy miközben kínosan feszengek, sokszor olyat találok mondani, ami nagyon ironikus, vagy esetleg félreérthető. Majd egyszer összegyűjtöm az ilyen, zsénben született elszólásokat, hogy jól szórakozzatok a sün bénázásán. Mert nevetni azért tudok magamon!

Persze lehet, hogy egyedül én küszködöm ilyen helyzetekkel, mert a kommunikációs szkilljeim elég vacakok. Komoly nehézséget okoz a small talk fenntartása olyan emberekkel, akiket alig ismerek. (Fodrász, szomszéd, nem közvetlen kolléga, stb.) Ezért sokszor félresikerülnek az ilyen helyzetek, és talán kicsit furcsának, különcnek is tartanak. Mint tegnap a szomszéd néni, akivel épp akkor futottam össze a lépcsőházban, amikor főzés közben levittem a szemetet.

-Jó napot kívánok! (Udvarias vagyok, köszönni azért szoktam, sokszor előre)
-Szervusz! Milyen csinos rajtad ez a kis piros kötény!
-Köszönöm szépen. (kis szünet, amitől mindig kényelmetlenül érzem magam, mivel úgí érzem, ki kéne tölteni valamivel, tovább kéne gördíteni a párbeszédet, de hogyan??)
-Manapság már nem hordanak ilyet a fiatalok.
-Én hordok. Főzéshez praktikus. (leheletnyi szünet, gyorsan mondani kell még valamit) Egyébként csak főzéshez hordok. Máskülönben nem veszem fel.
-Nahát, hogy te milyen házias vagy! Manapság már ritka, hogy a fiatalok ilyen háziasak legyenek!
-(Vad brainstorming, erre mit lehet mondani) Igen, házias vagyok. Például a szemetet is leviszem. (Majd a mentő ötlet) Na, megyek is, nehogy odaégjen az ebéd!

Huh! Ezt még gyakorolni kell. A nyáron a fordásznál végleg megtanultam, ha megdicsérem a másik külsejét, ruháját, haját, az  mindig segít. Nyáron ugyanis a hajvágás végén a fordászom némi szemrehányással jegyezte meg, hogy "Nem vetted észre, mennyit fogytam?!". Uh! Hát, mit lehet erre mondani. Hogy jaj, hát dehogynem! Nagyon jól nézel ki! (Kínos!) De hát, ha fogyott is, én nem vettem észre. Nem szoktam észrevenni ilyesmit. Néha még hajszínváltozást sem. Nem bunkóságból vagy figyelmetlenségből. Mondom, gyengék a szociális szkilljeim. Biztos van erre egy divatos pszichológiai megnevezés.
Pénteken azonban, okulván a nyári afférból, már rögtön azzal indítottam, amikor beültem a székbe, hogy Évi, te fogytál! Mire ő lelkesen: Igen, hét kilót! Azt vártam, mikor veszed észre! Uh. Még jó, hogy mondtam. Aztán gyorsan megdicsértem a frizuráját (bár nem tudom, ez egy fordásznál jó-e, mert nem tudom, ők maguknak vágják-e hajukat). Ennek úgy megörült, hogy a végén, amikor elkészült a hajam, közölte, hogy én bizony nagyon szép lány vagyok. Ezen aztán mglepődtem, mivel én nem szoktam úgy gondolni magamra, mint aki nagyon szép lány. És nem is nagyon szokták mondani. Leginkább csak azok a pasik, akik meg akarnak dugni. És ők is csak a második sörük után.

Jaj, én úgy, de úgy irigylem azokat, akik könnyedén, lazán, kellemesen el tudnak csevegni a felületes ismerőseikkel, nem görcsölnek, és főleg, nem rontják el, és nem mondanak valami borzasztóan kínosat közben!

Drága Nagyim!

Az a baj, hogy nem tudom biztosan, van-e Mennyország. Ha tudnám biztosan, akkor megnyugodnék, és arra gondolnék, majd egyszer együtt leszünk. 
Reggeli után, ha lezuhanyoztál a fürdősapkádban, ami mindig annyit nevettem, tanítanál varrogatni, mert még mindig nagyon ügyetlen vagyok. Az ebédet néha én főzném, bár neked talán nem ízlene, mert más ízeket szeretsz, de azért nagyon büszke lennél rám, milyen jól főzök. Mindig délben ebédelnénk, ahogy szereted, és közben hallgatnánk a Déli Krónikát a Kossuthon, aminek a szignálját ma is, ha bárhol meghallom, mindig te jutsz eszembe. Ebéd után sétálnánk, ha szép lenne az idő, és sütnénk valami süteményt, mert ugyan te cukros vagy, én meg csak hízom tőle, de azért falnánk belőle néhány szeletet. Délután ülnénk a piros kanapén, vagy a kisszobában az ablak előtt, és beszélgetnénk. Olvasnánk is néha, aztán kicserélnénk a könyvet, meg megbeszélnénk, amit olvastunk, és néha ennénk egy kis csokit. Este aztán megnéznék a Híradót, együtt szidnánk a politikusokat, bosszankodnánk, hogy nincs semmi jó a tévében, kikapcsolnánk, és beszélgetnénk. Néha, ha leülnék blogot írni, mindig kérdeznéd, miről írtam, mert ugyan nem értenéd, mi az, és nem is tudnád elolvasni, de azért nagyon büszke lennél rám, hogy írogatok néha.
És akkor biztos nem lennék veled türelmetlen, és nem csak a magam gondjaival lennék elfoglalva, önző módon, és újra és újra meghallgatnám azokat a történeteket, amelyekre annyiszor mondtam türelmetlenül, hogy ezt már sokszor mesélted. És nem szólnék rád, ha énekelnél, sőt, veled énekelnék, főleg azt, ami úgy kezdődik, hogy Este van már, késő este, hiszen a szövegére sem emlékszem, és néha, ha nagyon fáj a hiányod, próbálom felidézni a dallamát a te hangoddal, de nagyon nehéz, olyan régen volt már.
És akkor minden nap elmondanám neked, hogy mennyit köszönhetek neked, hogy mennyit tanultam tőled. Hogy tőled tudom, milyen volt a háború, hogy öt évesen elmagyaráztad, mitől van mennydörgés és villámlás, és én megértettem, látod, ma sem tudom másként, hogy a két felhő közt elektromosság van, és amikor azok találkoznak, az elektromosság kicsapódik, ezért van a fény, és kicsit később a zaj, mert az lassabban terjed. Amit a fizikaórán mondtak, azt rég elfelejtettem, bár ötösre feleltem belőle, de lám, most már csak erre emlékszem, hogy az elektromosság kicsapódik, és ettől nem kell félni, mert messze van, magasan.
És akkor elmesélném, hogy mikor Olaszországban fagyiztunk, akkor is te jutottál eszembe, hogy amikor jóval túl az ötvenen Riminiben vagy Firenzében voltál a kollégánőddel, 500 líra volt egy fagyi. De neked csak 400 lírád volt, és mikor sorra kerültéd, azt mondtad a fiatal olasz eladófiúnak, hogy csak 400 lírám van, adsz nekem ezért fagyit? A kolléganőd meg rádszólt, hogy te Icu, hát miért tegezed, meg amúgy sem fog adni, mert 500 líra egy adag, te meg azt mondtad, miért ne tegezzed, hát úgysem érti. A fiú meg adott neked, csak kente és kente a spatulával, minden ízből, még többet is adott, mint a kolléganődnek előtte, aki 500 lírát fizetett, és te nevettél, és mondtad, biztos azt gondolta, szegény magyar turista, a nyelvet sem beszéli, pénze sincs, hát ad neked fagyit.
És olvasgatás közben felidézném, hogy te írattál be a könyvtárba, ahová most is járok, még olvasni sem tudtam, de akkor te felolvastad nekem a könyveket, később meg már én ajánlottam neked olyat, amiről tudtam, neked biztosan tetszene. És te mindig rám szólnál, vigyem vissza időben a könyveket, és együtt mennénk újakért, hiszen te még a mindig morcos könyvtáros nénivel is jóban voltál, bár ezt nem tudom, odafönt kell-e majd büntetést fizetni a könyvtárban, és vajon a könyvtáros néni morcos lesz-e.

Nem tudom, így lesz-e majd, bár az is lehet, hogy nem lesz sehogy. De nagyon jó lenne valahogy elmondani, hogy nagyon szerettem a történeteket, amiket meséltél, emlékszem mindenre, amire tanítottál, a szavaid, a kedvenc kifejezéseid, mind-mind a fülemben csengenek, és használom én is, méghozzá úgy, hogy oda sem figyelek, automatikusan ez jön a számra.
Jó lenne tudni, hogy ezt tudod.
 

Ez a pszichológus-affér mégiscsak jó volt valamire. Arra legalábbis, hogy elgondolkozzak, hogyan szoktam kezelni a konfliktusokat. Hát, nagyjából sehogy.
Otthon persze más, mert a családon belül csak kiállok az igazamért (Attila erről tudna mesélni), barátokkal már nehezebben (volt olyan bnő, aki ezt ki is használta), ismerősökkel, kollégákkal főnökökkel, szomszédokkal stb. szemben pedig egyáltalán nem. Az valahogy úgy szokott kinézni, hogyha valami vélt vagy valós igazságtalanság ér, akkor hallgatok. Szemtől szemben nem mondok semmit, benyelem. Aztán a helyszínt elhagyva puffogok és panaszkodom. És ez kétszeres frusztráció. Egyfelől frusztrál maga az igazságtalanság, másfelől, hogy már megint nyúl voltam, és nem álltam ki magamért. És ez elég gáz. Egyrészt, mert kihasználják, másrészt mert gyűlik a feszültség. Ja, és probléma így távolról sem lesz megoldva.
Szóval, a konfliktuskezelés nálam úgy néz ki, hogy homokba dugom a fejem, és várom, hátha majd nem lesz konfliktus. Márpedig aki homokba dugja a fejét, az ne csodálkozzon, ha megkúrják, irgalmatlanul, és azon se, ha ez - kivételesen - nem lesz neki jó.
Nem tetszik ez a felnőtt világ. Áskálódás, gonosz pletykák, irigység, kihasználás. Védekezni csak úgy lehet, ha az ember harcedzett és kemény, és néha bizony visszaüt. Úgy tűnik, az nem működő stratégia, hogyha én normális és korrekt vagyok, akkor majd mindenki más is ilyen lesz velem, így nem kell konfrontálódni, hiszen nincs is miért. Néha nem lehet elkerülni a konfrontációt, mert aki mindent benyel, azt lehúzzák pénzzel, ő végzi a legtöbb munkát, míg a babért mások aratják le, és a háta mögött még ki is röhögik. Ezt lúzernek szokás nevezni. Ej-ej, Sünibaba.

Épp itt az ideje, hogy kihúzzam a fejem a homokból. Csak egy a bökkenő. Azt meg hogy kell?

Ha az embernek pszichés problémai vannak, akkor a pszichológushoz fordul. No de kihez forduljon, ha a pszichológusával vannak problémái?

Azzal kezdődött, hogy kicsit sokat beszél. Ami önmagában még nem baj, csak épp úgy gondolom, ilyen helyzetben inkább nekem kéne többet, no meg, sokszor elmondja ugyanazt, és az elmondottak az én szempontomból gyakran nem is relevánsak, ja és nem lehet leállítani, csak ha durván a szavába vágok, bár sokszor még úgy se. Ezzel még nem lenne olyan nagy gond, csak sokszor elhúzódik az óra, a 60 perces foglalkozás kitolódik 70-75 percre. A tarifa 7000 Ft/óra, és ugye abban egyeztünk meg, hogy 1 alkalom=1 óra. Egyszer megesett, h nagyon elhúzódott, kevésbé szépen szólva elpofázta az időt, és másfél óra után fejeztük be. Fizetésre került a sor, egy tízezrest adtam, és kérdeztem, tud-e visszaadni, mire azt mondta, nem adna vissza, mivel jelentősen tovább tartottuk az órát. Ezt akkor lenyeltem, és utána néhány hétig nem volt ezzel gond. Két hete azonban, szintén 10-15 perces ráhúzás után, amikor tízezressel fizettem, nem adott vissza, és nem is szólt semmit. Ekkor - én hülye, mafla, nyúlszívű - nem szóltam semmit, ismét lenyeltem a békát, mondván, végül is megint tovább tartott az óra (igaz, felőlem nyugodtan befejezhettük volna időben). Viszont két hétig, azaz tegnapig, amikorra a következő alkalom meg volt beszélve, egyfolytában bántott a dolog. Hogy ez így bizony inkorrekt. Főleg az, hogy elhúzzuk az időt, aztán meg szó nélkül lenyeljük a többletpénzt. No meg az is bántott, hogy nem szóltam, de én olyan vagyok, nehezen tudok bármire is nemet mondani*, kiállni magamért meg, no hiszen! Hisz épp ezért is járok a pszichonénihez! Önbizalom-erősítés, határozottság megszerzése, problémakezelés, miegymás. Aztán csak kikínlódtam, hogy tegnap az óra elején szóltam, őszintén és udvariasan (és nem kicsit begyulladva), hogy lehetőleg ne tartsuk tovább az órát, ugyanis a pénzt nehezen tudom kiszorítani, és mivel havi kétszer járok, nagyon nem mindegy, hogy egy hónapban 14.000 vagy 20.000 megy pszichológusra. Ezt ő akkor nyugtázta.
Aztán eltelt az óra, megint túlnyúlt 10-12 perccel, és odaadtam a tízezrest. Ő egy szó nélkül visszaadott - amikor elraktam a pénztárcámba, akkor vettem észre, hogy csak 2000 forintot. Nyeltem egyet, és nem szóltam, egy nap kétszer már tényleg vérciki, de azért elöntötte az agyamat a vér. Egész hazaúton puffogtam és dühöngtem. Először is, én nem tartom magam anyagiasnak, az az 1000 forint nem annyira számít, de ha valamiben megállapodtunk, akkor tartsuk ahhoz magunkat. Vagy ha valami miatt mégsem tartjuk, akkor legalább szóljunk. Még mindig mennyivel korrektebb lett volna, ha azt mondja, hogy Katalin, mivel túlcsúsztunk az egy órán, ezért 8000 forintot kérek. De ő szó nélkül nyelt be egy ezrest! És ez nekem bizony kicsit sunyi dolognak tűnik. Vagy inkorrektnek, ha eufemisztikusan akarok fogalmazni (nem akarok).
És bizony, bizony, ez a többszöri inkorrekt, kínos vergődés az anyagiak körül, és ez az eljárásmód megingatta a bizalmamat benne. Próbálok arra gondolni, hogyha emberként nem is az igazi, attól még pszichológusként lehet jó, de ezt nehéz szétválasztani, főleg a pszichológus-páciens kapcsolatának természetéből adódóan. Szólni pedig kínos, mivel úgy tűnik, mintha én lennék anyagias, holott igazából ő az, csak a viselkedésével engem tüntet fel ilyen színben. És tegnap hazafelé még az a csúnya dolog is megfordult a fejemben, hogy mi van, ha mindezt azért csinálja, mert ismer és tudja rólam, úgysem merek szólni...

Még nem találtam megoldást. Első lépésben annyit, hogy legközelebb nem tízezrest adok, hanem a hétezret kiszámolva, ja, és az ülés alatt nézem az órámat, és egy óra után félbeszakítom. De azon is komolyan elgondolkoztam, hogy dobbantok. Mert ez így kicsit gáz. Lehet, hogy rövid távon keresett rajtam néhány ezrest, de egyáltalán nem valószínűtlen, hogy az újévet már nem vele köszöntöm....
 

*ezzel néhány haversrác remekül el tud szórakozni:)
 

A témáról már többen panaszkodtak az ismerősök közül. Karácsony közeledtével megszaporodnak a céges rendezvények. Merthogy az ezzel a gond, hogy akkor karácsony ürügyén el kell menni a munkahelyi kollektívának sörözni/vacsorázni együtt, és a hangsúly most azon van, hogy kell. Mert ha nem, akkor széthúzónak, renegátnak bélyegeznek, holott lehet, hogy szimplán csak nincs kedve az embernek.

Ez valami amerikai faszság lehet, és biztos a multik világában alakult ki, hogy akkor a kollektíva össznépileg részt vesz egy csapatépítő rendezvényen, amitől a csapat épülni fog, különben beverjük a pofáját. Mindez valszeg azon a furcsa elképzelésen alakul, hogy azokkal a munkatársakkal, akikkel munkaidőben nem jössz ki jól, majd munkaidő után ki fogsz.
Mint ahogy Godot kávéházban mondta a Stand up comedy-s Csenki Attila, hogy a multis csapatépítő nagyjából arról szól, hogy emberek, akik napközben utálják egymást, fogcsikorgatva részt vesznek egy csapatépítő hétvégén, ahol kétségbeesésükben két napig vedelik a környéken fellelhető rövideket, hogy valahogy átvészeljék, majd hétfőn szégyenkezve mennek dolgozni, és remélik, hogy a többi kolléga annyit ivott, hogy nem emlékszik semmire.

Emlékszem, én már az iskolában is utáltam az osztálykarácsonyt. Mert mindig olyan valakit húztam az ajándékozásnál, akit nem kedveltem, és fordítva. Akivel jóban voltam, úgyis vettem neki, cédulától függetlenül. No meg az osztálybuli, kötelező részvétellel. Hogy akkor mi együtt, zenére, nevetve, és lesz fenyőfa is, meg szaloncukor. Brr. Pedig a karácsony családi ünnep. Miért kell azt közintézményekben megünnepelni? A finneknél amúgy pikkujoulu néven fut a dolog. Karácsony előtti hetekben a munkahelyi, iskolai, lakó- és egyéb közösségek összejönnek közösen karácsonyt ünnepelni. De minek?
Ja, és azzal sem értettem soha egyet, hogyha két ember nem jön ki jól egymással, akkor egy padba kell ültetni őket, akkor összebarátkoznak. Nos, ez hülyeség. A természetes szelekció minden közösségben működik. Vannak, akik szimpatizálnak egymással (és azok eseteként összejárnak) és vannak, akik nem. Ezen egy erőltetett közös buli vajmi keveset változtat, sőt. És a munkahely, iskola, lakóközösség, szülői munkaközösség (ha még van ilyen) stb. nem az a kollektíva, amelynek tagjai a szimpatia mint természetes szelekció révén kerültek össze. Ezért aztán nem is kell úgy tenni. Vagy nem kéne. Egy udvarias Jó reggelt! elég lehetne.

Vagy a csapatépítő tréningeken valami furcsa, a Stockholm-szindrómához hasonló jelenség kialakulásában bíznak?

Legközelebb, ha főzni akarok, legjobb lesz, ha a magam feje után megyek. Tegnap is történt, hogy megcsináltam életem első grízes tésztáját. Világi könnyű kaja, seperc alatt megvan - aha, persze. Mivel még sose csináltam, mielőtt nekiláttam, beütöttem a gugliba, mégis, hogyan kell. Azt tudtam, hogy a grízt meg kell pirítani, így az első receptben örömmel olvastam, kevés olajon pirítsuk meg a grízt, majd ha a gríz megpuhult, keverjük a kifőtt tésztához. Friss tudásom birtokában szaladtam a konyhába, hogy akkor pirítom a grízt a kevés olajon, gondos kevergetés persze, nehogy odakapjon. Fél óra után fogtam gyanút, hogy talán mégsem lesz ez így jó, a gríz alaphangon 5-6 perc alatt puhára fő, most meg csak úgy sercegett a fogam alatt, amikor belekóstoltam. Bejöttem megnézni a neten, hátha valamit rosszul csinálok, és egy másik receptben láttam, hogy ha megpirult, pici vizet kell aláönteni, hogy meg is puhuljon, aztán megint pirítani, hogy morzsásra essen szét. Sűrű kevergetés, persze, ami összesen egy órán keresztül azért eléggé befordító. Nyakon is zúdítottam vízzel, puhuljál már, az anyád mindenit, mindjárt nyolc óra, Attila meg éhes, de aztán meg a víz lett sok, majd háromnegyed órán keresztül pirítgathattam, amíg végre hajlandó volt morzsásan szétesni. A kifőzött tészta eközben összeállt, így a kaja nem nyújtott szép látványt, de nem baj, éhes pasi nem vizuális.
Méghogy egyszerű kaja! Egy töltött káposzta ehhez képest csuklógyakorlat, és mennyivel jobb is!

Ma meg a padlizsánkrémre kerestem rá, mert nem emlékeztem biztosan, mi kell bele. Hát, azt az őskáoszt! Egyes gasztroblogokon vérre menő viták folynak, kell-e bele fokhagyma, illetve mustár vagy majonéz megy-e bele, no meg, hogy a bolti majonéz ciki(!). Ennyit erről. Inkább kútfőből, 8 évvel ezelőtti buli emlékeire hagyatkozva. Pontosan nem emlékszem, de az rémlik, hogy hűvös volt, megittunk néhány rövidet, mielőtt nekiláttunk volna...

Van ez a dolog, hogy az ember lánya bizonyos kor fölött megszereti a főzést. Nálam ez 16-17 évesen következett be, és alig vártam, h saját háztartásom legyen, és végre azt főzzek és úgy, amit én akarok. Hát most van. Hozzá egy mindigéhes pasi. Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám, a pasik között e szempontból nincs sok különbség, mindet etetni kell, sütni-főzni rájuk, és nincs az a mennyiségű kaja, amit ne tudnának elpusztítani. Még szerencse, hogy nem vagyok cinikus. Ezért ilyet nem mondok. Egyébként is, van különbség. Van, amelyik jobban válogat, fene a pofáját.
De ez így is van jól. Azzal a pasival ugyanis, aki nem szeret enni, nem is érdemes együtt élni. Egyfelől, mert a közös étkezés jó. Másfelől, mert könnyű őket elkápráztatni. És olyankor nagyon hálásak ám! Konfliktus forrása csak az lehet, ha a kisült süti felét eldugom, mondván, ne falja fel 10 perc alatt, mert 1. ez 6 személyre szóló recept 2. ha melegen sokat eszik, elcsapja a hasát 3. jusson másnapra is, de legalábbis estére 4. hadd kóstoljam meg én is, ha már annyit dolgoztam vele.
Egyszer volt egy pasikezdeményem - 2 randit bírtunk, végül ejtett, mivel a második randin nem tudott megdönteni - aki elvitt moziba. Első randi volt, akkor láttam másodszor, szombat este ismerkedtünk meg a Rádayban, és ahogy az lenni szokott, bemutatkozás, tánc, lesmárolás, telefonszámcsere. (A pontos sorrendre nem emlékszem.) Hétfő este meg irány a mozi, Bridget Jones, remek választás első randira. (Persze nem tudhatta, hogy egy laza hétköznap simán überelem Bridget Jones bénázását, de ezt végül nem is volt alkalma megtapasztalni.) Találkozó 6-kor, mozi fél 7-kor, valahol a körúton. Állunk a mozi előtt, és látom, totojázik, csak nem akar bemenni. Aztán csak megszólal, azon gondolkodik, ne egyen-e film előtt egy gyrost. (Ott volt a mozi mellett a gyorsétterem.) Ekkor egy pillanatra felszállt a rózsaszín köd, hogy 1. meg se kérdezi, én ennék-e valamit 2. csak úgy, 5 perc alatt kutyafuttában kajálni? milyen dolog ez, hát azt élvezni kell, időt szánni rá. (Sosem voltam híve a gyors numeráknak.) Na mindegy, bátorkodtam javasolni, ha kibírja a film végéig, akkor utána ehetünk együtt, addigra én is megéhezem. Ráállt, így megnéztük a filmet, majd irány a gyrosos. Ekkor bátorkodtam javasolni, kérjük tálban, ne pitában, és akkor nyugodtan, ülve megesszük, jobban tudunk beszélgetni, meg amúgy is, hideg van. Mire ő: hülye vagy, hát úgy kétszer annyiba kerül! (Jelzem, 400 és 800 forintról volt szó.) Ekkor még feljebb szállt a rózsaszín köd, mondtam, jó, egyébként nyugi, kifizetem a sajátomat, majd a hideg őszi estében a forgalmas körúton tömtük magunkba a gyrost, a szósz folyt az államon, meg a kabátomon. (De őszintén, kommenteljen, aki a pitában tálalt gyrossal nem eszi le magát, és árulja el, mi a trükkje!) A már egyébként is romantikus hangulatot még bensőségesebbé tette, hogy emberünk hagymát is kért a gyrosába, persze, hogy hagymával a tuti, no de mégiscsak első randi! Márpedig első randin nem eszünk semmi olyasmit, amitől büdös lesz a szánk, mert az első randin még csókolózni szokás. Ez idővel úgyis elmúlik. Na mindegy. Aztán, mikor másodszorra a lakására hívott - gondolta, így még olcsóbban megúszhatja, mint egy gyrossal pitában - meg sem kínált semmivel, és ő sem evett semit, pedig ott voltunk 5-től este 10-ig. Nekem már a szemem kopogott, a csapból ittam vizet, na asszem akkor makacsoltam meg magam, hogy ha nem adsz enni, akkor babám, ma nem is dugunk. Aztán nem hívott többet. Nem is illettünk volna össze. Francnak se kéne, hogy ímmel-ámmal tologassa a tányérján a falatokat, mikor háromfogásos ebédet rittyentettem vasárnap délre. Vagy hogy esetleg azt firtassa, mindez mennyibe került.

Hosszú távon mindig azokkal a pasikkal jöttem ki jól, akik szerettek enni. És akik értékelték, hogy micsoda konyhatündérré tudok változni időnként, aztán elégedetten nyalogatták mind a tíz ujjukat, sőt, az én tíz ujjamat is, sőt... És hogy a pasik szívéhez min keresztül vezet az út, a gyomrukon át, vagy kicsit lejjebb keresgéljünk, nos nem tudom. Nem értek a pasikhoz. A gyakorlati tapasztalat azonban azt mutatja, hogy sarkosan fogalmazva, az ideális asszony megvalósításához elég, ha az asszonyka jól főz, jó az ágyban, intelligens beszélgetőpartner, és ráadásként, nem hanyagolja el magát a kapcsolat sokadik évében sem.

Na megyek, csinálom a vacsorát.

Ma csak bejelentkezésre lesz erőm. Meg némi statinézegetésre. Még mindig rá tudok csodálkozni, miféle keresőkifejezésekkel jutnak ide emberek. Bár, az ominózus "brutális picsa tágítása" után talán már nem is kéne.
Kár, hogy ez a stati nem interaktív. Ugyanis aki úgy keveredett ide, hogy azt kereste, "mit+csináljunk,+hogy+a+férfi+belénk+szeressen", azzal szívesen beszélgetnék. Hogy megtalálta-e végül a megoldást a neten. Ha igen, megtehetné, hogy belinkeli, engem is érdekelne.

Ma B. megint munkába állt, így újra teljes odabent a BEKÁJ! Ójejeje!

Még az is lehet, hogy kenyeret fogok sütni. Domborodik kifele a házitündér szerep megint. Az se rossz.

És tényleg! Obama vgy McCain?

Hosszú hetek óta az első hétvége buli nélkül. Csend, béke, nyugalom. Ezek mentek, főleg.

Tegnap Nyuszi mutatott egy remekjó karaoke-programot, töltötte a netről, mert ő olyat is tud. Aztán mikor meséltem neki, hogy múlt hétvégén két karaoke-buliban is jártam, hát megmutatta. Jó! Mindenkinek bejött, úgyhogy kitaláltuk, idén Szenteste ezt fogjuk csinálni. Az, mikor a szüleimmel töltöm, mindig nagy bulizásba torkollik, Sangria/aszú, '60-'70-es évek rockzenéje, és előkerülnek az otthon elfekvőben lévő hangszerek is (dob, gitár), ezek hiányában fakanalak és alufóliás hengerek, püfölni meg bármit lehet, elvégre olyan nincs, hogy egy felület ne funkcionálna hangszerként, csak akarni kell. És olyankor már szoktuk akarni. És a Szentestében a Jézuskán kívül az is jó, hogy ilyenkor Anyu sem fenyegetőzik, hogy lelép otthonról, hanem részt vesz az össznépi örömzenélésben. (Meg hát, hová is menne?) Úgyhogy erre gyúrunk, meg a bejglire, szóval a nagy családi hepajra.

Apropó, karaoke. Amikor 3 éve először csináltam a kedvenc háromszámos szórakozóhelyemen, mert Legeslegjobb Bnő rávett, másfél évig nem mertem odamenni utána. Mert biztos megjegyeztek, olyan vacak lehetett. Bonanzát énekeltünk, persze, hogy az Induljon a banzájt, sok fiú gyűlt körénk (biztos nem az énekhangom vonzotta őket oda), úgyhogy nem győztem az orruk alá dugdosni a mikrofont, inkább az ő hangjuk legyen túlerőben. És akkor megfogadtam, hogy én többet ilyen nem. Ugyanis egy karaokézáshoz nemcsak annyit kell inni, hogy az ember bátorra igya magát, hanem annyit, hogy másnap lehetőleg ne is emlékezzen rá, mit művelt előző este. Annyit pedig én nem tudok inni. Másnap fogszívva szégyenkezni viszont szar. Viszont ha a buliban ezt csinálja mindenki, akkor már nem jó kimaradni. Meg, ha már hallom, hogy a többiek produkciója is ugyanolyan gáz, akkor miért ne? Először csak ketten, barátnővel, aztán egységnyi alkohol után akár egyedül is. De olyankor szigorúan a kivetítőt szabad csak bámulni, hogy ne lássuk a többiek az arcán az elborzadást. Nem baj, ha hamis! Úgysem hallom a saját hangom a mikrofonban. (Az extrém hanghajlításoktól azért tartózkodjunk. Elvégre haverok vannak jelen, nem akarunk nagyon kibaszni velük. Csak amennyit az aktuális alkoholszintjük elbír.)
A másnap meg...ó, hányszor történt már meg, hogy az ember másnap csak fogta a fejét, és nem azért, mert fájt, hanem mert már megint olyasmit csinált, amit nem kellett volna...! A karaoke is ezek közé tartozik.

Apropó, karaoke. Hogy kell ejteni? Azt mondja a bölcsészhasam, hogy mivel olyan nyelvből vettük át (japán), amelyik nem latin betűs ábécét használ, így, ahogy az ilyenkor lenni szokott, fonetikusan vesszük át, úgy írjuk, hogy ejtjük, azaz [karaoke]. Sokaktól hallom viszont a [kerioki] kiejtést. Ez úgy tűnik, mintha az angolos-amcsis ejtés lenne. Erre meg az lehet a magyarázat, hogy valszeg nem közvetlenül a japánból vettük át, hanem az angolból mint közvetítő nyelvből, és akkor indokolt az eltérő ejtés és írás. Magyar megfelelője meg nincs is. Erre is lehetne ötletelni.

(Hm, és vajon etimológiaiag rokon a karate szóval?)

Nem akarok a válságról írni. Utálok erről írni, még csak erre gondolni is, de rettenetesen nyomaszt. És ma egész nap ezt tárgyaluk odabent. Megszorítások - egyre inkább úgy érezzük, a torkunkat szorítják. És hogy ugyanabból a fizetésből 2 éve még vígan kijöttünk, és havonta 1-1 új ruha is belefért, sőt, némi megtakarítás is - most meg sokadikán már megfeszült izmokkal, lélegzet-visszafojtva várjuk a hó eleji fizut. Ruhát nem veszünk, semmi luxus, néha egy sörözés (külvárosi sörözőben), havi egy mozi, félretenni meg, ugyan! Legfeljebb a számlákat tesszük félre, pakolgatjuk, sakkozgatunk, melyiket ér rá, és melyiket muszáj feltétlenül befizetni.
Karácsonykor minden rendes cég ad egy kis pluszpénzt az alkalmazottaknak. Ha nem is teljes bért, vagy még többet, de néhány tízezrest szokás a melósokhoz vágni a karácsonyi céges partin. És erre ma már ment a pletyka a folyosón, hogy idén nem lesz. Bár E. szerint ilyen rémhírek mindig is felröppentek nálunk év végén - de mi lesz, ha most mégis igaz? Akkor nem veszünk tévét. Merthogy akkor a karácsonyi ajándékokat is a novemberi, meg a decemberi fizetésből kell kigazdálkodni. És ma - idén ma először - megcsapott a karácsony-para, Most olyan fronton, hogy mi a fészkes fenéből fogok ajándékokat venni? Oké, oké, tudom, a karácsony nem arról szól, meg hogy az ajándékot nem a bolti ára határozza meg, meg egyéb bölcsességek, de ha csak 2000 Ft-ot számítunk fejenként - ami, lássuk be, tényleg jelképes összeg - akkor is, család-barátok, legalább 15 ember megajándékozásáról van szó. A kreatív, handmade ajándék meg sajna nem jöhet szóba, ugyanis egy papírcsákót sem tudok tisztességesen meghajtogatni. No meg a beigli. Nem kell zabálni karácsonykor (e célból a szülőket keressük fel, hehe), de azért mégis, szaloncukor, fenyőfa, mák, dió, hal... nem beszélve arról, hogy a karácsony mindig erősen hó végére esik, amikor már amúgy is nagy a córesz. Legalább akkor ezen változtassunk! Legyen hó elején a karácsony, amikor még úgy érezzük, van pénzünk!

És mit csinálnak azok, akik mondjuk még a lakáshitelt is törlesztik? Azok hogy élnek meg? És akik minimálbérből tartják el többedmagukat?
Még jó, hogy mi nem fizetünk lakástörlesztőrészletet. És ahogy nézem a dolgok alakulását, még jó ideig nem is fogunk. Francnak lesz pénze lakást venni.

Úgyhogy, megszorítások lesznek idehaza is. Újra kel gondolni, hol lehet megfogni a pénzt. Sőt, itthon fogunk ülni minden este, és megfogjuk a pénzt. És hiába fogjuk, szép lassan elfogy hó végére közepére. Lám-lám. Az egészséges életmód sokba kerül. A hús, a zöldség, a gyümölcs, a tejtermékek drágák. Nem beszélve arról, ha némi tápkieg. (aloe) is befigyel időnként. Helyette tészta, rizs, krumpli, néhanapján párizsi, bár egyesek szerint a benne lévő töméntelen szója fitoösztrogént tartalmaz, és azt nem biztos, hogy szerencsés, ha megesszük. Attilának veszünk majd fitotesztoszteronosat! Vacsorára egy doboz Ászok fejenként. Laktat, olcsó, és mivel mást nem eszünk, egy üvegtől be is állunk, az este hátralévő részében már nem izgat minket a recesszió.
Hús csak vasárnap, amit megkoszorúzunk, és áhítatos csendben fogyasztunk el.
Karácsonyra meg? Műfenyő a Teszkóból ezresért, meg egy flakon fenyőillatú légfrissítő, csak a fíling kedvéért.

Brr. Ugye ez nem fog sokáig tartani?

Úgy tűnik, a női magazinokba is beszivárog lassan a válságtudat. Az ELLE-ben, a Marie Claire-ben továbbra is megcsodálhatjuk a neves tervezők csodadarabjait 500.000 Ft-ért - de már feltűntek az olcsóbb ruhák reklámjai is, amelyek még szintén nem elérhetőek (kabát 30.000-ért), de azért már más kategóriát képviselnek. Ezt mondjuk nem is bánom. Úgysem tudtam azonosulni azzal, hogy talpig Gucciban, Louis Vuitton táskával, Lancome termékekkel sminkelve hangoztatják azt a fene nagy társadalmi felelősségvállalást.

Én megpróbáltam. Nyitni, és jófejnek és segítőkésznek lenni. Azt hiszem, nem úgy sült el.

Hallottam ma melóban a konyhában kávéfőzés közben, hogy az egyik kolléganő, aki folyosó egyik végén dolgozik, odaszól a másiknak, aki meg a túlvégen (egyikkel se beszélgettem még sokat), hogy aszongya, te kerítsél már nekem egy gumit.
Na, itt szóltam én közbe rendkívül készségesnek gondolván magamat, hogy nekem van egy gumim a fiókban, ha kell, odaadom. (Ha már olyan sürgős a kolleginának - tettem hozzá gondolatban - hogy nem lehet megvárni ezzel a munkaidő végét.) Mondja a leányzó, hogy neki jó vastag kéne, merthogy a térdfixe, vagy mije folyton lecsúszik, ezért kéne egy hajgumi, hogy megfogja. Ajaj, mondtam én, akkor gond van, merthogy én óvszerre gondoltam, azt fel tudom ajánlani, hajgumim ellenben nincs. (Mióta Attila megjárta tavasszal a CeBitet, és bevittem a lányoknak megmutatni a mókás csomagolású óvszert, vö. a márciusi vonatkozó posztot, a gumi valahogy ott felejtődött a fiókomban, ott van azóta is. Különben is, az ember legyen felkészült, legyen a munkahelyén a fiókban mindig egy zacskósleves, meg egy óvszer. Sose lehet tudni.)

A kolléganő meg csak nézett rám megütközve. Talán, mert nem értette, miért tartok egy gumit az íróasztalfiókomban? Vagy mert furcsa volt azzal szembesülni, ki mire asszociál a gumi szó hallatán...? Pedig az óvszer csak ott felejtődött. Tényleg.
Na, így próbáljon a Sünibaba barátságos lenni.

Egyébként ennek kapcsán végigtúrtam bent a szekrényeimet. Mióta dolgozom, szinte mindent bespájzoltam már. A Cerbona szeletet rendszeresen megeszem, de van már bent virágföld, grépfútmagolaj és körömpolírozó is.
Mondom, az ember legyen felkészült.

Ezt a képet Mjudti készítette kedden a cég udvarán, amikor fél nyolcig bent volt.
Az ablakon kinézve még két sünt látott, akik a macskáknak kitett tálból falatoztak épp, a három cica meg csak ült és nézett, hogy akkor most mi lesz az ő vacsorájukkal. Ám mire leért, mindkét sün megpattant (valszeg elfogyott a macskakaja), az egyiket egy bokor mögé bújva kapta lencsevégre. (Mármint, a sün bújt a bokor mögé, nem Mjudti.)

Azért más úgy dolgozni odabent, hogy tudom, eközben két sün hortyog a bokrok alatt, és ha véletlenül későig túlóráznék, minden esélyem megvan rá, hogy mikor hazamegyek, épp akkor masíroznak keresztül az udvaron. Azt eddig is tudtam, hogy az udvaron lakó macskákat valakik etetik, de azt nem, hogy süni is lakik nálunk. Márpedig ha sün van, és a macskákat etetik, abból a sün sem fog soha kimaradni! A céges sünik már jó kövérek, biztosan nem lesz gondjuk a téli álommal.

Lassan nekünk is el kell indulni sünt keresni télire. Mivel most megint van szabad kapacitás, egy sünit be tudunk fogadni, ha találunk, és a méretkezésnél kicsinek bizonyul. Tegnap este már a leendő jövevény nevén gondolkodtunk. Ha lánysünit találunk, akkor Panna lesz vagy Piroska. Ha fiút, akkor több lehetőség is felmerült. Nekem a Jóska tetszene, de fent maradt még a rostán a Sándor, a Simon, a Botond, a Benedek, és Attila kedvence, a Gyárfás. Na persze, Gyárfás! Nem lehet ilyen nevet adni egy sünnek! Bár ki tudja. Végül is valahányszor kimondom, nevetni kezdek...
 

Olyat meg miért álmodom, hogy egy haversrác azt üzeni Legeslegjobb Bnővel, hogy egy kurva vagyok, és soha többet nem akar látni?

Már két napja ezen agyalok. Aztán végül rájöttem, miért álmodhattam ezt, és ettől egyáltalán nem lett jobb.

Nem akarok ilyesmiket álmodni.

Annyira rápörögtem az álomfejtésre, hogy néha már álmomban is felteszem a kérdést, ezt most miért álmodom? És miközben álmodom, ezzel párhuzomosan elkezdek azon töprengeni, az álom vajon mit jelent.

Nemrég néger férfi voltam álmomban. Nos, az orrom mérete és alakja alapján akár lehetek is az. E. kolléganő szerint az árnyékszemélyiségem megtestesítője, hiszen fekete. No meg az animusomé, hiszen férfi. Ja, van olyanom is. De mit kerestem egy bárban? Azaz, mit keresett egy bárban az animus-árnyékom? Tiszta sor, sörözni akart. Jól tette. Kár, h belecsörgött az óra, és még bele sem kortyolhatott.

Ha nincsen szex, akkor az a baj,
ha meg van, akkor meg az a baj...

Mert ha nincs, akkor naná, hogy akarom, ha meg van, az csak meghozza a kedvem a következőhöz...
Hát, nem vagyok egyszerű eset.

Lehetnék közéletibb. Elvégre gazdasági válság van, ugyebár. Ettől hangos a net és a rádió. (Tévém még nincs.) Jó lenne valami fasza elemzést olvasni arról (érthetőt, és viszonylag rövidet, persze), mégis mi várható az elkövetkező hónapokban. Vegyünk-e mázsaszám lisztet és zsírt a Tescóban, avagy keressünk egy jó áron dolgozó zacit az aranyékszereinknek, és nézzünk körül otthon, mi van, ami eladható?
Oké, a forint-dollár árfolyam kétóránként 10 forintot is változik. És egyesek már fekete csütörtököt mondanak. A helyzet súlyos. És talán fokozódik is. De mit jelent mindez aprópénzre váltva?

Meg aztán, érdemes ezen aggódni egyáltalán? Úgyis az lesz, aminek lennie kell, akár aggódunk, akár nem, nem tudjuk befolyásolni a folyamatot.

Az iwiw-kilépőn láttam, teljesen véletlenül akadt meg rajta a szemem, egyelőre szerencsére nem szorulok rá, h álláshirdetéseket nézegessek. (Lekopog.)
Az ajánlat pedig, h hegesztési csoportvezetőt keresnek. Hm, jól hangzik nem? A kollégák hegesztését koordinálni, napi legalább 8 órában, és még fizetnek is érte...:) Micsoda emberbarát munkahely! A jelentkezőknél, gondolom, mindenképpen előnyt jelent, ha olvasták a Káma Szútrát, és némi lappangó voyeurizmussal is rendelkeznek.
Az ajánlat egyetlen buktatója legfeljebb az lehet, ha a csoportvezető csupán a többiek hegesztését koordinálja, ugyanazt a munkát, amit a beosztottjai, azonban nem végzi, csak felügyel, és ezáltal kimarad a nagy össznépi munkahelyi hegesztésből...

-Anya, ez akkor is hat, ha nem hiszek benne?
-Nem tudom. Higgyél.
-Jó. Megpróbálok.

Hogy az ember szülei mi mindenre nem képesek, pusztán azért, mert nagyon szeretik és nagyon féltik a kicsi (bár nagyobbik) lányukat!
Mikor augusztus végén diagnosztizáltak nálam egy randa betegséget... na jó, kimondom, elvégre nem tabu, és mindig olyan bután hivatkozom rá, na szóval, HPV-fertőzést, kicsit leültem. Nincs semmi, de semmi tünetem az égvilágon, kivéve a P3-as citológiát...az azért odabasz.
És akkor lehet spórolni oltásra, ami, ha jól értesültem, 95.000 Ft, és nem támogatja a TB (minek is támogatná, elvégre egyes statik szerint a populáció 80%-a fertőzött vele), és állítólag akkor is használ, ha már kialakult a fertőzés, segít, hogy a vírus ne csináljon csúnya dolgokat. Meg lehet immunrendszert erősíteni, mivel olyan is előfordul, hogy a fertőzés spontán elmúlik...hm, próbálok pozitívan gondolkodni. Ja, az oltást 3 dózisban kell beadni, és remélem, nem alkalmanként közel 100.000 forint, hanem összesen. Ha az Isten is úgy akarja, karácsonyra összespórolom az árát, és akkor a Jézuska hoz majd nekem HPV-oltást, ah yeah!

Na mindegy, én nem erről akartam írni, hanem arról, hogy a szüleim, a drágák, mennyire aggódnak miattam. Például folyamatosan csokival tömnének, mióta 5 kilót fogytam, és ha náluk vagyok, elhalmoznak minden földi jóval, híznék már vissza az 58-60 kilós versenysúlyomra, mivel szerintük túl sovány vagyok. (Attila és Gy. szerint is, szerintem nem.) És az anyukám olvasta egy újságban, hogy Fegyverneken vagy egy kálváriadomb, amely dombnak csodatévő, gyógyító energiát tulajdonítanak. Hozzá kell tenni, egyik szülőm sem igazán hisz a spirituális dolgokban, Istenben sem, és egyáltalán, minden ilyesmit butaságnak minősítenek. Most mégis! Mert ha a lányukról van szó, akkor mindent meg kell próbálni, még ezt is, bár nem hiszünk benne, de azért hátha...
Tegnapra tűztük ki a kirándulás időpontját, és végül nem Fegyernekre mentünk, mivel az igen messze van, és olvasták a neten, hogy a közelben, Tápiószentmártonban vagy egy Attila-domb nevű hely, amelyek szintén hasonló dolgokat tulajdonítanak. 
Útközben történt egy groteszk közjáték: a faluba beérve érdeklődtünk a boltnál a helyiektől, merre van a híres csodadomb. Megállítottunk egy nőt, megkérdeztük, és, lám a sors fintora, amikor válaszolt szegény, akkor derült ki, hogy beszélni is alig tud, szinte alig érthető, amit mond. Apuval egymásra néztünk, és mindketten ugyanarra gondoltunk: ha ez a szegény nő évek óta a domb szomszédáságban lakik, és még mindig ilyen állapotban van, akkor lehetünk kicsit szkeptikusak a domb csodatévő erejét illetően...
Odaérve aztán kiderült, hogy a Kincsem parkról van szó, a lovaspark területén belül van a domb. Nohát, hogy az milyen mókás hely! Vannak lovak, egy másik karámban disznók, szelídek és vadak, meg a kettő keveredése, nagyon helyesek voltak, etettük is őket, csámcsogtak, túrták az orrukkal a földet, dagonyáztak, és némelyik kan mindig megpróbált a nőstények hátára ugrani, de a nőstények elhajtották (a hülyék!). Egy másik karámban meg más növényevő állatok együtt: tyúk, kacsa, liba, galamb, kecske, szamár, őz, strucc, a dombtetőn meg ürgét is láttunk, de mire közel mentem voltam hozzá, belebújt a lyukába. És láttam olyan kövérre hízott kacsát, hogy menni is alig bírt, nagyon édes volt:)
A domb csodatévő energiájából nem éreztem semmit (ti. bizsergést, vagy átszellemülést), bár nem is tudom, mit kellett volna éreznem. Nem vonom kétségbe a hely csodatévő erejét, bár biztos sokkal inkább hat, ha hiszek is benne. Sokan gyógyultak meg állítólag, akik a dombon jártak, de nem tudom, hogy valóban a hely segített, avagy az illetők hite, hogy meg fognak gyógyulni, ha odamennek.
Mindenesetre, a Kincsem park nagyon szép hely, kirándulni mindenképp megéri oda, főleg nekünk városiaknak, aki ennyiféle állatot sosem látunk ilyen közelről, lehet nagyot sétálni a dombon, jó időben még piknikezni is, hátha, ha leülünk a földre, még közelebb leszünk a hely energiáihoz...

Döntöttem. Nekem is lesz! A karácsonyi pénzből, ha hozzám vágnak valamit, akkor beruházunk. Tévé, bizony! Merthogy manapság egy háztartás mégsem lehet meg alapvető elektronikus eszközök nélkül, ú.m. mosógép, hűtő, számítógép, vibrátor, no meg a tévé.
Eddig se sznobságból nem volt, hanem amikor szétcuccoltunk, voltférj elvitte, a maradék pénzmagból meg sokkal fontosabb dolgokat kellett vennem, ágyat például, meg szendvicssütőt. Mindig úgy voltam vele, hogy majd veszek, aztán valahogy mégse, végül meg, néhány hónap után azt vettem észre, hogy tulajdonképp nem is hiányzik. Számítógép van, lehet képernyőt bámulni óraszám, a net a hírigényemet kielégíti, színes, az előtt lehet is agynélkül punnyadni, akár a kanapén a tévé előtt.
De legutóbb, mikor Gy-nél voltam, láttam tévéújságot, és rácsodálkoztam, mennyi csatorna és mennyi műsor van, és néhány közülük akár még érdekelhet is. Persze, emlékszem még, milyen volt, amikor még volt, szerdánként néztem a Született feleségeket a Zsigmondsünivel az ölemben, simogattam a pocakját, ő meg jött-ment a combomon, és néha felmászott a nyakamhoz hajászni. Boldussal ezt nehezen lehetne kivitelezni, eleve, ha ölbe venném, nem hallanám a műsort az éktelen fújástól, és nem is gömbölyödne ki tán a film végéig se.
Szóval láttam az újságban, hogy néha jó filmeket is adnak, olyanokat, amelyeket a moziban elmulasztottam, és a sarki kölcsönzőben meg pont nincs meg, vagy ha megvan, Attilát nem érdekli. Amúgy is nehéz olyan filmet találni, ami mindkettőnket leköt, talán a Woody Allen filmek, meg néhány régi magyar. Bár mostanában igyekszem több kommersz filmet nézni, hogy ne veszítsem el a kapcsolatot a külvilággal, benne kell maradni a mainstreamben, mese nincs. Úgyhogy mostanság olyanokat nézek a moziban, mint A sötét lovag, meg Nyolc tanú, meg In Bruge, és popcornt is eszem hozzá, meg szürcsölök gyömbért, a palace mozikban úgy szokás, láttam. És jó. Bár, múltkor az Arénában, pont a Sötét lovag előtt 2 liter popcornt borítottam az ölembe. Kaptam másikat helyette, és nem is szidott össze az Oroszlán, csak az előttem ülő tinipár vihorászott, pedig tudhatnák, hogy állítólag pont ez a Sünibaba szexepilje. Az Aréna mozija egyébként nagyon nem tecc, nagy, rideg, és személytelen, túl nagy betöltetlen terek, neonszínek, és ehhez képest kicsi forgalom, kihaltnak tűnt, üresnek, és emiatt nyomasztó volt az egész, olyan thrillerek szoktak ilyen térben játszódni, amelyekre elvből be nem ülök, mert nem akarok egy hónapon át minden éjjel rettegni.
De azért a Vicky Christina Barcelonát, az új Woody Allen filmet már nagyon várom, állítólag coming soon, az jó, talán már novemberben.
Decemberben meg a tévé, bár nem valami csilivili plázaplazma böszmeség, sokat nem adok érte, valami olcsó is megteszi, a célnak az is megfelel. Nem tudjátok, az a kis piros Junoszty még kapható valahol?