Egyébként ciki vagy nem ciki, de én farmert ezentúl bizisten csak az Ázsia Centerben fogok vásárolni.
Merthogy megszorító intézkedések vannak, eü. okok miatt kuporgatok, ám menet közben kifogytam a farmereimből. Méretileg. Számszerileg van vagy nyolc, de abból összesen kettő hordható, az összes többit le tudom tolni úgy, hogy le sem húzom a sliccen a cipzárt. Az meg nem valami csinos. Márpedig egy farmer feszüljön az ember fenekén, elvégre akkor néz ki jól. Ezért elhatároztam, hogy beújítok egyet, de nem akartam rá sokat költeni, hiszen azt a 2-3 kilót várhatóan visszaszedem 1-2 hónapon belül. Ugyanis már újra tudok enni. Sőt, olyan étvágyam van, mint egy vadsünnek ősszel. Lehet, hogy rajtam is kitört a farkaséhség, mint rajtuk szokott, mikor közeleg a tél. Hm, lehet, hogy néhány ősöm vadsün volt, és a zabálási ösztön atavisztikusan ütközik ki rajtam a tél közeledtével...
Na szóval, lévén, hogy córesz van, és ruhavásárlási stop, kiötlöttem, nézzünk ki az Ázsia Centerbe, hátha ott occsóért is lehet kapni farmert. Hát, lehetett! Méghozzá ugyanazt, mint a WestEnd meg az Árkád butikjaiban - csak épp feleannyiért. Ugyanazokat a márkákat. A minőség meg? Hisz a plázában tízezerért megvett darabok is kinyúlnak (vagy épp hogy nem, ha arra lenne szükség), kikopnak, kiszöszölődnek - akkor meg? Arra, hogy minden nap szaladgáljak benne, teljesen jó. Meg hát, sokszor a drágább butikokban is made in china címkéjű termékeket lehet kapni, a minőségük is éppoly vacak. Az Orsay-ben vett pulóvereim rendszeresen kiszöszölődnek a második mosás után (pedig kifordítva mosom), és úgy néznek ki, mintha ezeréves, viseletes darabok lennének. Bosszankodom is gyakran. Igazán jó minőségű dizájnerruhákra meg nincs pénzem. És szükségem sem, tegyük hozzá.
Igénytelenség? Nem hiszem. Közhely, nem is kicsi, de a jólöltözöttség, a stílus nem feltétlenül a pénztárca függvénye.

Íme, ez itt a reklám helye: Mjudtiék háziállatai közül kettő. Egy macska (RKD), valamint egy törpe(?)nyúl (Rozi), akiről mind a macskák, mind saját maga azt hiszi, hogy ő is macska.
A Rozival amúgy jó lesz vigyázni, őt is törpének vették, mint a mi voltnyulunkat, Bercust, aztán csak nőtt-nőtt-nőtt, a végén már akkora volt, mint egy póniló, és alig mertük tegezni. Rozi még elfér a ketrecben, sőt, egy macskával is meg tudja osztani, mint az látható.
Éljen a fajok közti barátság! És a legjobb, hogy nem eszik el egymás elől a kaját. Növény- és húsevő az ideális páros.

Update: Hm, a süni mellé beszerezhetnék még én is ilyesmiket, de az már sok lenne az Oroszlánnak!

Ma megtartottuk odabent cégnél a nyáron elmaradt névnapokat. Úgy szoktuk, hogy előre beszedjük a pénzt, párszáz forintot fejenként, az ünnepelt megmondja, mit szeretne, megveszik, becsomagolják, majd az ünnepségen odaadják neki, az ünnepelt meg jól meglepődik. (Különösen, ha nem azt találja a csomagban, amit kért.) Most azonban csak tegnap döntöttük el, hogy ma ünneplünk, mivel a nyári névnapok már igazán nem tűrtek halasztást. Így az ünnepeltek borítékban kapták meg a pénzt, mivel nem volt már idő bevásárolni. Aztán mindenkit körbekérdeztek, h mit fog venni belőle. (Bemutatni a megvett ajándékot nem kell.) Az első leányzó azt mondta, könyvet. A második is. A harmadik is, majd hozzátette, lehet, hogy dévédét. A negyedik is ezt mondta, meg sorban mindahány.

Még jó, hogy Katinap csak novemberben lesz, addig kiismerem jó előre a viszonyokat. Azt jó előre tudni, olyan társaság gyűlt össze, ahol szigorúan könyvet illik venni a kapott pénzen, semmi mást. Biztos ciki lenne ilyen kérdésre azt válaszolni, hogy a befolyt összeget kipótolom, és veszek egy rendes vibrit, mert az előző már csapágyas:) Vagy mondjuk hétvégén elbulizom, de iszom majd egy jägert az egészségetekre.
(Pasiknak opcionálisan: kipótolom, és elkurvázom, de majd rátok gondolok közben.)

Aha. Könyvet.

Ahogy idősödik az ember, egyre hosszabbra nyúlik, és egyre több elemmel bővül a lefekvés előtti rituálé. Kezdetben vala a fogmosás. Két éves kor óta, folyamatosan, és elég hamar megtanultam, hogy előbb esszük meg a csokit, utána mossuk meg a fogunkat, mert jóllehet a csoki sokkal fincsibb, mint a fogkrém, de hát nem mindig mindent az íze kedvéért veszünk a szánkba.
Aztán később, kamaszkorban, felzárkózott ehhez az arctisztítás, nem sokkal később pedig az első hidratálókrém. Aztán meg a smink, mármint, azt reggel, este meg a ledörgölés. És szombaton megvettem életem első szemránckrémjét. Elvégre 26 elmúltam, és ahogy Gy-vel mondani szoktuk, 25 fölött minden nap ajándék, és a ráncok elleni harcokat nem lehet elég korán kezdeni. Én el is kezdtem: le a ráncokkal. Így az esti tükör előtt móka már 10 percig is megtart, plusz sünetetés, órafelhúzás, elvackolás, alszik. Pár perc múlva úgyis riaszt a telefon. Állítólag ilyenkor 6-7 óra is eltelik közben, de én nem hiszem el. Alig vackoltam el magam, máris kelni kell. Megyek, is a Boldizsár már egyre türelmetlenebbül rohangál a dobozában.

A kelkáposztafőzelék iránti makacs és kitartó ellenszenvemet úgy próbáltam meg hatékonyan legyőzni, hogy gondoltam, főzök egyszer én is, hátha az majd ízlik, amit én csinálok. Nos, tévedtem. Most meg lett egy nagy vájlinggal, mert a vacak kajákból persze mindig sok van, és ehetem két napig ebédre, mivel fegyelmezett vagyok, ételt ki nem dobunk, meg vagyok én nevelve.
De ezt a hülyeséget ki találta ki, hogy a kelkáposztafőzelék emberi fogyasztásra egyáltalán alkalmas?
Vagy Woody Allen mondását szabadon variálva: Ez egy érdekes étel. Érdekes, hogy ez egy étel.
Brrr.

Amikor péntek este hazajött a lánygazdám, és kifakadt, hogy mindenki lekvár, senki sem akar bulizni menni hétvégén, én bizony megkönnyebbültem. Igen, pontosan így mondta, lekvár, nyalni is kezdtem a szám szélét, mert az csak jó lehet, de az ő szájából valahogy mégis negatív jelzőnek hangzott. Nem tudom, az ő nyelvén mit jelent a lekvár, nálunk csupa jót, hogyha a gazda engedékeny hangulatban van, lenyalogathatjuk a kenyeréről.
Én meg fellélegeztem, mert nem annyira szeretem én, ha ezek ketten bulizni mennek. Ha a lánygazdi megy egyedül, az még hagyján, mert akkor a fiú itthon marad, aki szintén valami éjszakai állat lehet, és territóriumot is tart, ahogy láttam, sokszor egy nagy világító doboz előtt neszez hajnalig, és senkit nem enged oda. Ha ő itthon marad, akkor esetleg ad nekem vacsorát rendes időben, de erre alapozni nem lehet, mert van, hogy elfelejti. Most is itthon volt másfél hétig, mert beteg volt, akkor egy kicsit többet foglalkozott velem, de egyszer sem adott napközben extra nasit, egy kis száraz macskakaját, vagy netalán egy-két falat bacont. Pedig igazán adhatott volna, elvégre az ő pocakja fájt, ő volt egész héten diétán, nem én!
Ha meg meghallom, hogy mindketten bulizni mennek este, akkor a hideg is kilel. Mert ez azt jelenti, hogy 8-9 óra felé elindulnak, vagy néha már hamarabb, és hajnali 2-3-ra érnek haza, és addig én nem kapok vacsorát. Meg kell hagyni, sosem fekszenek le úgy, hogy ne adnának enni, de hát vadsün legyen a talpán, aki győzi kivárni, amíg hazaérnek.
És ha azt hallom, hogy ottalvós buliba mennek, akkor az összes tüském égnek mered a rémülettől. Mert azt már tudom, hogy olyankor rám ínséges idők következnek. Az úgy szokott történni, hogy mielőtt elmennek, délelőtt, vagy kora délután, kapok enni. A szokásos fél konzervet, meg hozzá egy kis szárazat, legyen mit ropogtatnom. Aztán másnap délutánig, amíg haza nem érnek, semmi. A lánygazda szerint be kellene osztanom, olyankor összeszid, minek eszem meg rögtön, amit elém tesznek, de hát ő nem tudja, hogy a vadsünik nem tudnak és nem is akarnak beosztani semmit, amit ma megehetsz, ne halaszd holnapra, mert mi lesz, ha addig megeszi valaki más. Szóval, olyankor kora délutánra mindent befalok, aztán elmegyek aludni, ami tele pocakkal az igazi, vacsoraidőben meg nézhetem az üres tálat. És leshetem, mikor érnek haza.
És a lánygazda, ha buliba készül, még a szokásosnál is hangosabb, richtig felébredek már délután, mert bekapcsolja a zenét, és énekel és táncol, ő azt mondja, azért, mert jó a kedve, és a zenétől még jobb lesz. A zene, az furcsa találmány, nem látom sok értelmét, hacsak nem direkt a nappal alvó vadsünik bosszantására találták ki. A tánc is furcsa, két lábon csinálják és nem esnek el, és hogy rázza a lánygazda a fenekét, pedig a testéhez képest nincs is olyan nagy neki, nem úgy, mint a vadsüniknek, akik csepp alakúak, széles, fitorgó hátsóval.
Tegnap kicsit megijedtem, mikor 5 óra felé a lánygazdi készülődni kezdett, hogy ebből mégiscsak buli lesz, de aztán hazaért fél 10 körül, hál'Istennek, és majdnem rögtön utána adott is nekem vacsorát. Ma meg már vasárnap van, ilyenkor korán fekszik, így korán is etet, ezt a hétvégét megúsztam, de mi lesz legközelebb?

(Boldizsár)
 

Én sosem hittem a horoszpókban. Merthogy az hülyeség, hogy majd a csillagok megmondják, mi lesz holnap, meg hogy vegyek-e lakást (miből?), meg hogy elmenjek-e a buliba (naná, hogy). Az meg, hogy azt írják szeptemberre a bikáknak, hogy egyes bikák megtalálják a nagy szerelmet, míg mások egyedül maradnak - ez aztán végképp hülyeség, nesze semmi fogd meg jól. Meg olvastam is, direkt így írják, hogy mindenkire passzoljon, nagy általános igazságok, mgg jótanácsok (jobban teszi, ha odafigyel az egészségére, törődjön többet szeretteivel - ez aztán a tuti tipp, ehhez tényleg asztrológusi végzettség kell), így aztán nem reklamál senki, mivel mindenki igaznak érzi magára. Mi lenne, ha egyszer azt jósolnák egy bizonyos jegynek, hogy ebben a hónapban game over, kezdjenek spórolni a torra - akkor lenne ám haddelhadd!

Viszont Leslie posztja elgondolkodtatott. Immáron sokadszor. Hogy bármennyire nem hiszek benne, főleg a jóslásban nem, de valami mégis lehet a csillagjegyek szerinti csoportosításban. Persze, sztereotípiákon alapul, de annak mindig van valóságalapja, nem szabad elintézni őket egy kézlegyintéssel. A haraszt sem zörög szélcsendben, ugyebár. Ajánlott a 12 jegy - 12 gazember című künyv. Nagyon szellemes, és minden csillagjegyről plasztikus képet ad, kellően ironikus stílusban.
Vegyük például a bikákat, csak hogy a magam portája előtt söprögessek. A bikák lusták, szeretik a fizikai élvezeteket (no nem az elektromágneses rezonanciát, hanem szeretnek jókat enni, no meg dugni is, a rend kedvéért mondom), és makacsak is, meg talán kicsit földhözragadtak. Utálják a változást, szeretnek előre tervezni, és a kiszámíthatóságot nagyra értékelik. Ezek sztereotip megállapítások, de a játék kedvéért kezeljük őket igaznak, főleg, mert rám pont igazak is. A mérleg aszcendens sokat segít, pl. mindig balanszírozok, és képtelen vagyok épkézláb döntéseket hozni, viszont hatására mégsem vagyok olyan földhözragadt, ja és művészi érzékenység, hiúság, kiegyensúlyozottság(???) stb, stb.

Szóval, feltéve, de nem megengedve, hogy a populáció 12 csoportba sorolható, és mindegyik csoport leírható néhány nagyon jellemző tulajdonsággal, játsszunk ezzel egy picit. Hogy melyik jegy milyen. Én leginkább azokat ismerem, akikkel van/volt dolgom (barátok, szülők, exek és aktuálisok), ez főleg a zodiákus első fele, kostól mérlegig, ezekkel konkrét tapasztalatok, és állandó aha-élmény, hogy tényleg, az ikrek az tényleg olyan, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva, és az oroszlán is, de még mennyire! Nem is beszélve a szüzekről! Nem akarok direkt tulajdonságokat rendelni az egyes jegyekhez, nehogy valaki ne értse a mókát, aztán még besértődjön, igazán nem venném a lelkemre.
Ám amikor nyáron elkirándultunk kocsival Ravennába meg San Marinóba Eracleából (cirka 350 km), meg még aznap haza, a hosszú úton kellően lefáradtunk ahhoz, hogy azt játsszuk, ha minden csillagjegyet leírnak néhány jellemző tulajdonsággal, akkor ugyanezen az elven miért ne rendelhetnénk hozzájuk pszichés betegségeket is?:) Itt most közreadom, amire jutottunk - nem ám megsértődni, hanem folytassuk együtt a sort és nevessünk magunkon.

Lássuk csak, az oroszlán a narcizmus vagy nagyzási mánia. Az ikrek a többszörös személyiség (mi más?), a mérleg talán a skizofrénia, a rák az Ödipusz-komplexus, a szűz a kényszeres cselekvő, és hogy magamat se hagyjam ki, a bika, akire konkrét betegséget még nem találtam, de a hét főbűnt biztosan egyszerre testesíti meg:)

Mi lenne, ha mostantól ilyen horoszkópokat találnánk a női magazinok utolsó oldalán? Telis tele jó tanácsokkal. A mérlegek járjanak rendszeresen az előírt elektrosokkra, a halak csínján bánjanak a Rivotril-adagjukkal, az ikrek minden reggel vegyenek be egy Xanaxot meg egy antidepibogyót (mindkettőből csak felet), a bikák pedig pedig jobban tennék, ha abbahagynák az állandó nassolást, és a szexről való fantáziálást maximalizálják napi 12 órában, hogy másra is jusson idejük. Az igazán hardcore Oroszlánok pedig keressék fel Csernusdokit, ebben a hónapban erre igen kedvező a csillagok állása.

Elcsípett beszélgetés két kolléganő között (Mjudtinak kösz az infót):

-Te, én nem értem, mit esznek ezen a nőn a pasik. Nincs benne semmi különös. Barna haja van, szemüveges, átlagos alakja van...nem is értem, tényleg. Én meg minden tekintetben különleges vagyok, de ezt hiszem, épp ez az, amitől a legtöbb pasi fél. Egyszerűen nem merik felvállalni a különleges nőket.

E mondatok a Sünibabára vonatkoznak. Én voltam rajta a legjobban meglepve.

Azt hiszem, ha valaki már engem is képes irigyelni, az tényleg nagyon rosszul érezheti magát a bőrében.

Ja, és nincs rajtam semmi ehető:)

Hanyagolom a blogolást mostanság. De ez nem lesz mindig így! Jönnek a szürke, unalmas, téli hétköznapok, amikor munka után az ember hazasiet és bevackol, máshoz sincs kedve, csak mézes (rumos?) teát kortyolgatni és ülni a gép előtt óraszám. De most még, amíg nincs olyan hideg és sötét, meg lehet inni munka után egy sört (még akár kiülős helyet is meg lehet kockáztatni, mint ma, de 20 perc után már hideg volt), és lehet szociális életet élni. Ki kell használni a jó idő végét, meg amíg az ember legjobb fiúbarátja újra be nem csajozik, és onnantól már nem lehet vele annyit sörözni és filozofálni.

Ma rájöttem, miért nem blogoltam olyan sokat mostanság. Mert telefonáltam helyette. Megjött ma a számla, és nem hittem a szememnek. A havi mobilszámlám ált. 4-5000 Ft, mivel a csevegést inkább személyesen szeretem bonyolítani, erre tessék, a múlthavi 13.000! Jézusmária! Azt hittem, rosszul látok! Hogy én ennyit beszéltem volna? Hát ki bírja azt anyagilag?! Egész hónapban pofáztam, aztán meg a gatyám rámegy a számlára. Kapjam be.

A Sünibaba végre lakatot tehetne a szájára, és blogolhatna inkább, az legalább ingyér van.

Megint hétvége volt, megint mulatás (akár a múlt héten, de akkor szórakozóhelyre menős),  kertiparti a vacogtató hidegben. A zebegényi buli Fóton volt, medence helyett tábortűz, fördőruha helyett pulóver-farmerkabát, de ha a zene jó, a társaság jó, és van némi etil-alkohol-input, akkor mindez kit zavar? Márpedig a zene jó volt, a társaság is, főleg a társaság, és ittuk rendesen a pulóvereket és a nagykabátokat, hogy ne fázzunk.
Tetszik nekem ez a fíling, ha hinnék az előző életesdiben, biztosan azt gondolnám, hogy előző életemben hippi voltam, szabadság, barátság, szex, zene, és szeretet, no meg pszichoaktív szerek, jelen életemben szinte kizárólag sör-jäger kombinációban. (Meg még amit itattak velem, de annak is varázsa van, üveg körbe-körbe, szájról szájra, bizonyos dolgok így terjednek, az ember nyilván nem marad ki, főleg, mert este már hidegek tudnak lenni.)
A veszteséglistára felkerült a vagány lelógós lila fülbevalóm, ami a tánc hevében kiesett, és reggel találtam meg 3 darabban. Eh, annyi baj legyen. No meg egy csúnya seb a szemem alatt, mivel nekimentem a szőlő közé feszített dróthuzalnak. Hiába voltam már milliószor Legeslegjobb Bnő telkén, elfelejtettem, hogy a szőlősorok között csak hosszanti irányban érdemes közlekedni. Próbáltam lerövidíteni az utat, de a drót megfogott, és nagyon vigyázott rám a Jóisten, mert a szemem alatt pont egy fél centivel ütöttem meg magam, nem sokon múlt, hogy nem lett komoly baj. Most meg úgy nézek ki, mint akinek elfojt a piros-barna szemfestéke, jó két hét, míg begyógyul, és fáj is, a legjobb, ha a szemem se rebben, mert a legapróbb arcmozdulatra is húzódik és ég.
A másik oldalon viszont: remek zene, néhány jó barát, és haverok, olyannyira forró hangulat, hogy éjjel egy szál pólóban táncolás az udvaron hajnali fél háromig. Mindeközben minimális, és számomra is igen meglepő vetemedés. Az ilyen buliktól napokra feltöltődöm, akkora endorfin-löketet ad, ami sokáig kitart.

Apropó, hippi. Pénteken mászkáltam Gy-vel az Árkádban, és betértünk egy parfümériába, ahol szaglászni kezdtem, félig-meddig azzal a céllal, hogy megtaláljam a Pretty Nina utódját. És lőn. Megvan az új illat! Moschino: Hippy fizz. Kétszer is visszamentem megszagolni, úgyhogy bizton állíthatom, pont sünnek való illat. Elsőre erősen citrusos, túlságosan is, de pár perc múlva kibomlik a többi komponens, finom, gyümölcsös-virágos, fiatalos illat, cseppnyi bujasággal. Talán inkább nyárra való, de mivel a Pretty Nina leköszön év végén, már a tél közepén erre fogok váltani. Juhéé! A Nina Ricci meg elmehet zabot hegyezni a limited editionnel együtt.

Most láttam.
Tele van a net negatív kritikával, h csak a két nagy öreg játéka mentette meg, de amúgy középszerű. Közöm nincs a filmesztétikához, így sok okosat nem tudok mondani, de vajon miért? Miért középszerű? Mert nincs benne látványos dráma, monumentális katarzis (hatásos, egyre erősödő zenei aláfestéssel), és kirobbanó érzelmek? Annak ellenére, hogy van benne piramis, meg Nagy Fal, meg Tadzs Mahal, valahogy mégis közeli, karnyújtásnyira lévő, azt is mondhatnám, hogy szűk, de az negatív jelző lenne. amolyan "mi világunk"-beli, csendes, egyszerű, és elgondolkoztató, az ember mélabús lesz utána, meg mégse, hanem csak hümmöget, és hallgat egész este. Nincs benne semmi bombasztikus, még a látványosabb jelenetek közben is megmarad testközelinek. Ez valszeg abból (is) fakad, h nagyon kevés a szereplő, és néhány jelenetet leszámítva (sivatag, Mount Everest, ezek érdekes ellenpontok lehetnek) szűk tereken játszódik. Ettől annyira intim. Mintha kamaradarabot néznénk egy színházban.
És hogy ki a "fő" főszereplő? Két ekkora kaliber esetében illetlenség ilyen kérdést feltenni, én a magam részéről a Morgan Freeman megformálta karakterrel tudtam azonosulni. Azzal, ahogy élt, meg a csendes-bölcs mosolyával, meg ahogy kezelni tudta a milliomos szobatársat, meg hogy 45 év házasság alatt nem csalta meg a feleségét, jó neki. Meg ami infó lejött az előéletéből, az a már-már buddhista bölcsesség, jellemfejlődés nem is volt sok, nem szorult rá. A másiknál (Jack Nicholson) persze volt, nem is kicsi, de az jóval kevésbé kötött le, meg -tegyük hozzá- várható is volt. Persze, hogy tudtuk előre, hogy ki fog békülni a lányával, de ez még nem von le a film értékéből.

És bár én hitem szerint a keresztyén mennyországba fogok eljutni (ha fogok egyáltalán), illetve annak kapujában megmérettetni (már előre fázom a kérdésektől), de az egyiptomi mennyorsázg belépője sem rossz. Éltél-e át örömöt az életben? Okoztál-e másnak örömöt? Már-már didaktikus sugalmazás a filmben, hogy így kellene élni, igazából minden nap, de ha ez nem jött össze, akkor legalább életünk végén egy kicsit.

Asszem, azért nehéz a film befogadása, mert hétpecsétes tabut feszeget, a halál gondolatát messzire száműzzük, és nem beszélünk róla, mert nem kommilfó, és nem épp feelgood. A látványos, hangoszenés amerikai filmekből azt szoktuk meg, hogy a halál vagy nagyon hősies (ha a jó bácsi hal meg), és akkor katarzis, vagy, ha a gonosz bácsi hal meg, akkor megkönnyebbülés, hogy na ez letudva, ez se vár majd hazafelé a kapubejáróban ijesztgetni.
De mi van, ha két nagyjából átlagember hal meg természetes halállal? (Nota bene: igen ritka az olyan film, ahol a szereplők természetes halállal halnak meg). Nem hírók, nem gonoszok, hús-vér, esendő emberek. Mondjuk te vagy én?

Most, hogy böngészem a blogom statiját, lehet, h mégiscsak sokat írok a szexről, hogyha azok közül, akik különféle keresőkifejezésekkel érkeznek ide, meglehetősen felülreprezentált a "punci", "dugás", és ezek mindenféle jelzős szerkezetei? Vagy épp ellenkezőleg, a guglizók között felülreprezentáltak azok, akik ilyen tartalmakat akarnak olvasni a neten? És akkor jól ráb*sznak, hehe? Mert nincs is olyan sok szex a dosszién. Egyáltalán nem. Mondhatni, több nap, mint kolbász.

(A nők, mint tudjuk, több dologra is tudnak egyszerre figyelni. No de azért nem határtalanul.)

Történt tegnap, h Mjudtival csacsogtam msn-en, aki már egy hete nem jött dolgozni, így rengeteg mondanivalónk volt egymásnak. Igaz, esténként akkor is elcsevegünk egy-másfél órákat, ha volt dolgozni, és odabent is beszéltünk, amíg a főnus szét nem csapott köztünk. Közben beesett még egy beszélgetés, és a kettőt párhuzamosan folytattam, meg blogoltam is. Háromfelé figyelni azért már necces, főleg, ha mindhárom komolyabb szellemi erőfeszítést igényel (gondolkodás+gondolatok klaviatúrán pötyögése). Az első még csak-csak, Mjudtinak meséltem éppen, h épp az önbizalom-erősítésen dolgozom, elvégre nem lehetek egész életemben szerencsétlen kis hülye, fel kell végre nőni. Erre Mjudti rákérdezett, akkor nagy hülye akarok lenni? Merthogy, ugye, a kis hülyék, ha felnőnek, akkor nagy hülyék lesznek... Upsz. Itt még elsüthettem, h direkt írtam ezt (most töredelmesen bevallom, h nem, de akkor jó ötletnek látszott, h így magyarázzam ki magam), aztán a kissráccal is, akivel közben beszélgetni kezdtem, becsúszott vmi. Írt vmit ugyanis arról, h mit szokott a bnőjével csinálni, mire én azt akartam írni, h mivel én nem vagyok a bnőd, ezért velem ne. Ő meg nem értette, mit akarok ezzel mondani, és amikor visszaolvastam a már elküldött üzenetet, akkor konstatáltam, h a nem bizony kimaradt. Ez így direktben azért kicsit erős, nem? Upsz2. Némi magyarázkodás következett, és ugye még véletlenül se idézzük eszünkbe ilyenkor Freudot.
Ezután már vissza sem merem olvasni, mindeközben mit alkottam a tegnapi posztban.

Tanulság: jó dolog ez a női többvágányúság, de legközelebb inkább Mónikasót nézek közben, az nem kíván komolyabb szellemi erőfeszítést. Egyszerre háromfelé írogatni még egy bölcsésznek sem biztos, h összejön.

Más: ha már sóműsor, akkor mindenképp érdemes megnézni Rokica blogján ezt a posztot. Súlyos!

Végre, végre, végre!
Megtaláltuk a régi Ráday méltó utódját! Merthogy a Ráday megszűnt, elköltözött a Nagyvárad térre, állítólag, ahol még nem járt senki emberfia ismerős, aki referálna, milyen ott a zene, az árak és a közönség színvonala. És azóta nem is találtunk igazán jó helyet, amolyan rockkocsmát, ahová le lehet menni akár pólóban-tornacipőben, mégsem néznek ki, ja, és ahol jó a zene, de nagyon. Nohát, megvan! Filter, Filter, és még egyszer: Filter! Á-nak örök hála, h megmutatta ezt a helyet, úgyis indul a téli buliszezon, hát lehet menni oda. Jó törzsközönség (a rockerek legtöbbször jó fejek), és remekjó zene, pont a kedvenceink, rock, metál, punk, huh, de nagyot táncoltunk, rázta is a sün a fenekét, ahogy csak bírta! Meg ivott hozzá jägereket, hogy bátor legyen, és a táncban ügyes, mert tudvalevő, hogy a Sünibaba nem tud táncolni, kicsit sem, ellenben nagyon szeret. Viszont 3 jäger után olyan bátorra itta magát, h még az sem zavarta, fél 12-kor még kevesen vannak, és még senki sem táncol, de annyira jó zenék voltak, hogy muszáj volt. Így a sün lett az első fecske, és bár ez képzavar, de ez szombat éjjel a legkevésbé sem érdekelte. Kimulattuk magunkat úgy igazán, roptuk és ráztuk Á-val és E-vel, a csonka-BEKÁJ-jal, B. és Mjudti hiányzott, de ittunk rájuk egy jägert, hogy éljen a BEKÁJ, meg a barátság!

Csak a szegény Boldizsár jár rosszul, ha a gazdi mulatni megy. Mindig hajnalban kap vacsorát. Előbb-utóbb panaszt emel, és ahogy ismerem, pont itt a blogomon:D

Ez most amolyan szalmakutya-poszt lesz (Lin-csi után szabadon szalmakutyaságnak fogok hívni ezentúl mindent, ami morgás, elégedetlenkedés, zúgolódás, meg ostobaság), de ezt muszáj, egyszerűen muszáj, mert szíven ütött.

A történet odáig nyúlik vissza, hogy március környékén "teljesen beleszerelmesedtem" (idézet Á-tól) a Nina Ricci új illatába, ami a kreatív Nina nevet viseli (tudjátok, alma formájú üvege van, és almákkal is reklámozzák, meg egy bodros hajú, habos-fodros ruhás leánykával). Mindig, mikor parfümériában jártam, fújkáltam szorgosan magamra a tesztert, és csak az tartott vissza a megvásárlástól, h az ára 15.000 Ft. Hát, ennyit azért mégsem, gondoltam, max. egy bőrcipőért, amit több szezonon keresztül, nem egy parfümért, amit röpke 2 hónap alatt magamra locsolok, beh, vanitatum vanitas, nem kell nekem olyan. De csak ott sertepertéltem hetente legalább egyszer, és fújtam egyet mindig, aztán meg direkt nem mostam meg zuhanyzáskor a csuklómat, hogy minél tovább érezzem az illatot. Ám mindvégig a spórolós énem nyert (a szüleim most büszkék lehetnek rám), minden egyes alkalommal parfüm nélkül tértem haza fél éven át. Mindez augusztus végéig tartott, amikor is egyrészt, egy rossz orvosi lehet igen negatívan érintett, másrészt, felfedeztem magamnak a Nina Ricci Pretty Nináját, ami még a sima Ninánál is eggyel jobb. Mert a sima Nina is gyümölcsös, amit egyenesen süniknek találtak ki, ugyebár, na de a Pretty Nina az frissebb, üdébb, könnyedebb, és ha lehet, még gyümölcsösebb, szóval ebből is látszik, hogy ezt meg direkte pont a Sünibabáknak találta ki az illat megalkotója. Mivel a szar lelet miatt meg voltam zuhanva, és kellett egy komoly önvigasz, hát gyorsan meg is vettem. El voltam varázsolva tőle, napokig eufórikus örömet éreztem, mikor magamra fújtam. Meg most is még. És a környezetem is imádja, tessék csak szaglászni a nyakamat bátran;) És amikor az ember egy jó árnyalatú pirosítónál, vagy egy parfümnél végre rátalál, annál nincs is jobb, hogy na megvan, ez a tuti, soha többet másmilyet, az igazán nagyon megnyugtató, szinte már "révbe értem"-érzés.

Erre tessék. Ma olvastam a Joyban, h a Pretty Nina spéci illatkreáció, csak limitált szériában kapható 2008 végéig. Hogy vinné el a rézfaszú bagoly, aki ezt a hülyeséget kitalálta!

Elolvastam Su-La-Ce: Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában c. könyvét. Óriási hatással volt rám. Írnék is róla most, de álmos vagyok, és mivel Lin-csi azt tanította, "Éhes vagy - hát egyél! Álom jő rád - feküdj le!", ezért most megvacsorázom, aztán elmegyek aludni:)

A pénteki drink out miatt (bár nemtom, van-e ilyen szó egyáltalán, de ha eat out van, akkor legyen ez is) el is felejtettem, milyen nagy nap volt szeptember 12-én.

Pedig igen-igen nagy nap volt, ugyanis akkor volt egy éve, hogy elindult a dosszié, és lám-lám el is felejtettem megsüvegelni magam az 1 éves blogszülinapra.

Ilyenkor visszatekintést szokás, meg gratuláló beszédet, tósztot, pezsgőt, bár ez utóbbit biztos kihagyom, kicsit megugrott mostanság az etil-alkohol-input, ma pihenés van. Visszatekintés, meg hát... voltak posztok, jók és kevésbé jók, 3 indexes címlap, és átlagosan napi 30-40 olvasó.

Attilával állandó vitánk, h kié akkor ez a blog. Én azt mondanám, h az enyém, mert jellemzően én írom. Igaz, annak idején közösnek indult, de aztán az én grafománságom vitte el az egészet, Attila legfeljebb vendégszerepelt havi 1-2 poszt erejéig. No meg ő a kvázi-rendszergazda, a képbeillesztés- és szavazás-felelős, a technikai háttértámogatás. (Sose feledkezzünk meg a rendszergazdákról! Akkor se, ha minden rendben működik.) Viszont az alcím az, hogy rólunk, magunknak, tehát mégis kettőnké. Csak Attila a csendestárs, aki ritkán szólal meg.

Szóval, a sok-sok blog között csak egy nem túl jelentős porszem, de az én életemben meghatározó, mert szeretem, élvezem, sok jó pillanatot okoz nekem. (És ilyenkor titkon mindig reménykedem, azoknak is, akik olvassák.)

Így hát, éljen soká a dosszié, a Jóisten tartsa meg jó egészségben a szerzőket, no meg az olvasókat is!

Jaaj, megjött a hideg, meg az ősz, és azt mondják, holnaptól még hidegebb lesz, brr, vacc. A sünik egyáltalán nem szeretik az őszt, sem a hideget, bár ilyenkor már lassabban másznak a bogarak, könnyebb rájuk vadászni, de tudják ők, hogy ez mit jelent. Októberi esőt és hasmosást, csípős hajnalokat, talajmenti fagyot, és farkaséhséget, mert 1 hónapjuk van, hogy meghízzanak télre.
Tegnap negyed kettő körül, mikor buliból jöttem haza, fogtam is egy sünikét. Akkora volt, mint egy papucs. Csodaszép példány volt, legalább 2-3 éves, és jó súlyban volt már, látszik, ő már előrelátóan készül a télre. Az úton ment, felemeltem, arrébb vittem a parkba, ennek annyira nem örült, biztos nem értette, minek fogdosom, rá is gömbölyödött a kezemre, majd, mikor megérezte, hogy teszem lefelé, és már közel van a föld, egyszerűen legömbölyödött a tenyeremről, és elfutott.

A Sünibaba sem szereti az őszt, sem a hideget, és momentán neki is híznia kéne, mert ugyan jó az, hogy olyan vékony vagyok, mint még soha, de vannak ennek hátrányai is. Egyrészt, jóval kisebb lett a cicim, ami már önmagában is szörnyűség, aztán meg, az őszi ruháim mind lötyögnek rajtam. Nyáron fel sem tűnt, mert a kisruhák amúgy is lengék, de a kedvenc nardrágjaim és blézereim lógnak rajtam. Arra meg nincs keret, h lecseréljem a ruhatáramat, úgyhogy előrángattam a szekrény mélyéről azokat a nadrágokat, amelyeket úgy vettem, hogy ugyan kicsit szűk, de majd kitágul hordás közben, aztán ez elmaradt. Még nem jöttem rá, mi az algoritmus, de megfigyeltétek, általában az a tendencia, hogy a boltban pont jó farmer néhány nap hordás után kitágul, valszeg a testmelegtől, meg az mozgástól. Ebből levonjuk a konzekvenciát: a farmer hőre tágul, no meg a hordástól. Ezt alapul véve a következő vásárlásnál bátran megvesszük azt a csodadarabot, ami remekül áll, tökéletes a szabása, csak ippeg egy picit pici. Sebaj, majd a hordástól, gonduljuk mi, és hazavisszük a zsákmányt. Ami aztán csak nem akar kitágulni, úgyhogy néhány napi kísérletezés, feszengés, és szűk nadrágban préselődés után a szekrény mélyén landol, miközben sűrűn emlegetjük a gyártó/az eladó felmenőit, nem épp  hízelgő kontextusban. Ilyetén tapasztalatokkal felvértezve a következő farmervásárlásnál még óvatosabbak leszünk, és csakis azt vesszük meg, amelyik tökéletesen áll, egy kicsit sem kicsi, és egy kicsit sem nagy. Na most megvan! - önt el minket a diadal érzése, felvesszük az új szerzeményt, egész nap büszkén feszítünk benne, mígnem valami gyanús lesz. Mintha lötyögne. Mintha már nem lenne olyan feszes a fenekemen. Á, biztos csak az egész napos üléstől - hárítunk, de a nap végére szembesülni kell a ténnyel, a farmer bizony kitágult. Hőre, hordástól. De akkor azok, amiket úgy vettünk, hogy kicsik, és pont annyit kéne tágulniuk, hogy jók legyenek, azok meg miért nem?!?! Érti ezt valaki? A kör ezzel bezárult. De milyen elvek mentén vásároljunk legközelebb farmert?
Asszem, a fent említett jelenség magyarázza meg azt a tényt, hogy egy nőnek alapvetően két problémája van a ruházkodással. Az egyik, hogy sosincs egy rongya, amit felvehetne. A másik, hogy a sok ruha soha nem fér el a szekrényeiben. Persze, mert tele van a szekrény olyan darabokkal, amelyek vagy túlságosan kitágultak, vagy épp ellenkezőleg, nem tágultak, mikor ez a feature a vásárláskor bele volt kalkulálva a ruhába. Így aztán lapulnak a szerkény mélyén, és 3-6 kilós határok között mozgó hízás-fogyás esetén elsősegényként mindig bevethetők. Sose legyünk megütközve, ha egy nőnek teli van a ruhásszekrénye, és mégis úgy érzi, nincsenek jó cuccai. A magyarázat a logikátlanul, minden algoritmust nélkülve táguló vagy nem táguló ruhákban van.

Az igazán jó bulikkal az a legnagyobb gond, h úgysem lehet visszaadni a hangulatát. Úgyhogy akár abba is hagyhatnám ezt a posztot.

A Poison még mindig üt, és nem is olyan rossz az a Bëlga. Hát, ha vki olyat tud írni, hogy

"De botrány, hogy nem tér ki a BTK
arra, hogy emberiség elleni bűntett a vébéká,
25 fölött kólát a borba
nem rak már senki, maximum az orrba."

az akkor jó.

Mindenesetre, kaptunk a nyártól még egy ajándék hétvégét, vagy még még inkább az ősztől, adott egy hétvégényi haladékot. Főleg, h ez a ma reggeli eső váratott magára, és nem szombat délben kezdett rá.
Egyébként meg ennyi alkoholt  én 2 hónap sem iszom össze, mint ott, tolhattam is befele az ásványvizeket, nehogy baj legyen.

Most meg van. És nem segít rajta az ásványvíz.

Update: Még szerencse, hogy -ahogy Mjudti fogalmazott- alkoholban oldódom. És tényleg, a jäger a tényleges lefejezést leszámítva minden másra gyógyszer. Például, fürdőruhára vetkőzni vadidegen, vagy egy-kétszer látott pasik előtt. Huh. Hogy átvettem a fürdőruhámat, annyira stresszelt, hiába piros pöttyös, hogy gyorsan meg kellett inni Legeslegjobb Bnővel egy jägert. Sőt, inkább rögtön kettőt. Az a biztos. Akkor már rögtön bátorra issza magát a Sünibaba, és ki mer menni a medencéhez. 3 után már az sem zavart, hogy hideg a víz, a negyedik után meg már az sem, hogy fröcskölnek. Az ötödik környékén meg már nagyon egyszerű az élet.

Igazából nem is csajozós, csak amiatt, mert van egy blog, a szar csajozós dumák, ami azt hivatott demonstrálni, mennyire béna dumájuk van időnként a férfiaknak, és akkor ennek ellentettjeként, hogy ilyen például, ha jó.
Szóval, nem csajozós, mivel a kollégának, aki egyébként sportot űz abból, hogy a lányoknak odabent kedveskedjen, egy emelettel feljebb dolgozik a felesége. Meg amúgy is, pontosan tudjuk,hogy ez csak ártatlan apróság, szigorúan nem komolyan veendő mókázás, amitől mindenkinek jó lesz a napja.
Á-nak és nekem mindig extra sok jut az évődő megjegyzésekből, például, pár hete, mikor Á-val bementünk a konyhába, a kolléga már ott volt:

-Jaj, micsoda csinos lányok, nem is tudom, merre nézzek!
-(Sünibaba): Akkor a legjobb lesz, ha mereven magad elé nézel!
-Hm, mereven? Az menni fog!

Vagy a tegnapi, ami nemcsak kedves volt, hanem igazán eredeti is, mikor meglátott minket Á-val a folyosón:

-Már megint milyen csinosak ezek a lányok! Hát, lassan veszélyességi pótlékot kell kérnem, hogy itt dolgozom. Például kiesik a szemem...

Nos hát, így is lehet. Ártatlan, kedves, és lesz tőle egy jó napunk. Ja, és imádjuk a kollégát, bármikor megkínáljuk a kávénkból, sőt főzünk is neki! Arccal a jó kollegiális kapcsolatok felé!

Ha már így rákérdeztél, Smeli, akkor elmesélem, igazán kedves tőled, hogy érdeklődsz felőlem.

Na szóval, vasárnap délelőtt hoztak el Á-éktól, akiknél egy hétig vendégeskedtem. Furcsa, mikor a gazdámékhoz jönnek vendégek, akkor mindig készülnek nasival, ám a gazdám a lelkükre kötötte, csak naponta fél macskakaja, bárhogy is sertepertélek a tálam körül. Na hiszen!
A gazdácskám sokat szabadkozott, mikor átvittek, hogy elnézést a kellemetlenségért, mire Á. férje azt felelte, ha az öccsét elviselik, akkor egy sün nem jelenthet gondot. Na szép! Egyáltalán, miféle kellemetlenség? Egy sün igazán nem sok vizet zavar, például hiába van tele a vizestálja, szinte soha nem iszik, esetleg néha belemossa a lábát. Vagy talán az, hogy éjszaka hangos vagyok? Nahát, ők meg nappal hangosak, néha aludni is alig bírok, jönnek-mennek, beszélgetnek, zenét hallgatnak, meg kis is vesznek a dobozomból, pont akkor, mikor a macskakajakonzerv másik feléről álmodom épp.
Az autókázást annyira nem élveztem, a gazdi egyik cipősdobozában utaztam, és hiába fogott jó erősen, valahogy mindig ingott a lábam alatt. És azt sem engedték meg, hogy kimásszak, pedig szívesen átmásztam volna a másik ülésre, ott csupa érdekes dolog van, de mindig visszatessékeltek. Azért sokat leskelődtem, igazán nagy ez a világ, nagyobb, mint gondoltam, de hogy hogy nem lesz az embereknek hányingerük a kocsiban! Az autó amúgy egészen úgy működik, mint a mókuskerekem, csak azt belülről hajtják, de legalább olyan hangos, és haladni is lehet vele, például vendégségbe menni.
Így hát péntek délután beköltöztem Á-ékhoz, akik igen kedvesen fogadtak. Amúgy is, helyesek nagyon, hárman laknak, és leginkább Á. férjének öccse hasonlít rám, aki nappal aludt, és éjjel volt fent, sokszor mentünk együtt aludni hajnalban. Azt mondják, egyetemista, és az egyetemisták életmódja ilyen, még az is lehet, hogy én is beiratkozom, úgy látszik, ezt pont süniknek találták ki.
Á-ék minden este megetettek (szigorúan csak fél konzervet!), aztán mikor megvacsoráztam, kivették a tálamat, hogy ne csapjak vele zajt. Ezt a gazdám is eltanulta, azt mondta, remek ötlet. Higgyétek el, a tállal focizni is igazán remek!
Á. férje néha kivett, ekkor persze összegömbölyödtem és fújtam, de türelmes volt, megvárta, míg megnyugszom, meg hát, nem is lehet a végtelenségig összegömbölyödve lenni, ki bírja azt hasizommal. El is kezdtem aztán mászkálni a kezén, és bele sem haraptam, nem kell tőlem tartani, a gazdámat csak egyszer haraptam meg kiskoromban, de akkor nagyon meg voltam, ijedve. Egyszer mondjuk P-t is megharaptam, de ő addig ingerelt, míg muszáj volt, minek akarta mindenáron megfogni az orromat?!
A gazdámék vasárnap este jöttek értem, azóta megint itthon vagyok. Továbbra is csak fél konzervet kapok, állítólag hoztak egyet direkt Olaszországból, hát, be kell valljam (csak meg ne bántódjon), nem éreztem semmi különbséget, lehet, hogy más van ráírva, de én nem tudok olvasni, meg egyébként sem az érdekel, mi van a zacskóra írva, hanem, hogy mi van benne.
Á-éknál jól éreztem magam, azt mondják, most én is nyaraltam, akárcsak a gazdák, hát mutasson nekem még valaki egy sünt, aki egy hétre nyaralni megy, és vendégségbe is!
Az emberek ilyenkor azt mondják, köszönjük a vendéglátást. Én is köszönöm!

És egyébként a GPS, az király. Mondom ezt én, aki bölcsész vagyok. És nem techofób. (E két szó ugyanis nem szinonima.) Mert oké, hogy a munkahelyemre anélkül is betalálok (muszáj), haza meg még inkább, mert az már olyan automatizmus, hogy az ember csatak részegen a város másik végéből is hazatalál, sőt mit több, be tudja dugni a zárba a kulcsot, és még bele is tud feküdni az ágyába (előtte gondosan lemossa a sminkjét, levetkőzik és fogat mos), holott előtte azt se tudta, vajon ki rakta fel az éjszakai buszra, és vajon az illető elkérte-e a számomat, illetve csókolóztam-e vele, de hát ez már régen volt, még boldogult ifjúkoromban, mikor még meg bírtam inni 4-5 rövidet is egy buli alatt. Az a korral jár, hogy az ember egyre kevésbé bír inni? Sőt, nemcsak nem bír, de nem is akar már. Vagy ez olyan, mint a pizzaevés, ami fordított arányban áll az életkorommal, és ebből tudom lemérni, mennyit öregedtem? Merthogy 2001-ben még be tudtam falni egy egész pizzát, utána ugyan szuszogtam, most meg 2 szelet után alig kapok levegőt, pedig Olaszországban de sajnáltam otthagyni azokat a remek jó pizzákat! De hát hová tűnt már az ifjonti hév!
Ja de hogy a GPS. Mert ismerős útvonalon minek, ám ha elkalandozunk messzi tájakra, no akkor tényleg hasznos. Sofőrként is biztos, ám mitfahrerként mindenképp. Térképböngészés elfelejtve. Nincs is azzal gond, életem során rengeteget mitfahrerkedtem, bizton állíthatom, remekül csinálom, egészen tökélyre fejlesztettem a sofőr számára a szendvicsek, az ásványvíz és egyéb, szájba való input adagolását, a gyors nyak- és csuklyásizom-masszírozást, no meg a csacsogást éjjel, hogy el ne aludjon a volán mögött, ám a (tépkép)olvasástól a mozgó kocsiban megfájdul a fejem, és hányingerem is lesz, de most már nem kell! És persze csak egy gép és egy szoftver, de a hangnavigációs progiban a férfihangnak kifejezetten kedves és megnyugtató orgánuma van. Egyszerűen jó hallani. Kedves, nyugodt, nem lesz ideges 12 óra vezetés után sem. Bár, milyen csalóka is a percepció, a 10. óra után, mikor álltunk az autópályán a dugóban Udine után reménytelenül, én tényleg kezdtem úgy hallani, hogy a navi hangja is fáradtabb, enerváltabb. Hehe.
Mennyi mindent bele lehetne még programozni! Azonfelül, hogy megmondja a tutit, merre kell menni, például olvashatna be híreket. Vagy önbizalomerősítő-sulykoló mondatokat. És ha az ember egyedül vezet órákig, még úgy is érezheti, nincs egészen egyedül, nekem is volt néha volt olyan érzésem, hogy legalább két és felen vagyunk a kocsiban, és Attila is beszólt néha a GPS-nek, én meg csak azért nem mertem, mert túlságosan tisztelem:) Meg meg is szerettem a hangját, a képernyőt én pont nem láttam, mert az ugye Attila felé volt fordítva, de hogy így meg lehet szeretni egy tárgyat, csak azért, mert beszél, és szinte már emberi, és jó fej, nahát...:)
És Istók bá sem egyszerű, akinek a hangját Attila a netről töltötte le. Ízes "paraszt akcentussal" (idézet B-től) adja meg a helyes irányt, hogy a következő lehetőségnél fordujsze (sic!) balra, he! Meg újratervezésnél, hogy esmét másfele csángálsz ugye?! Meg hogy esmét újratervezés, a nagyanyád keservit, fordujjá vissza, amíg jó dolgod van! Hosszú távon persze fárasztó, de néha betöltöttük, és pukkadoztunk, mert minden irányváltásra volt valami mókás szövege, hozzá ízes beszéddel. Ám mégsem Istók bá vitte a pálmát Olaszországban, hanem az alap férfihang, ami kedves és megnyugtató. Élmény volt vele utazni.
Egyébként meg csudaszép utunk volt. Átkelni az Alpokon, ó, az alagutak, meg a Wörthi-tó, aztán ráfordulni az olasz sík vidékre, majd meglátni a tengert! És ámulok és bámulok az osztrákok precizitásán, meg az olaszok szangvinikusságán, és még annak is hangulata van, hogy 300 km-ként megállunk kávézni, meg nyújtózni. Utazni jó. GPS-szel meg pláne.

Na, az itthoni kipakolás még a bepakolásnál is utálatosabb. Ahogy a bőrönd mélyéről előhúzom a fürdőruhát, elszorul a szívem, hogy ezt 2 napja még a tenger hullámai nyaldosták (mint ahogy engem is), meg a ruhák, mindnek nap, naptej és tengerszaga van, megannyi madleine-süti mind, most meg megy a szennyesbe, a mosásba, a vasalásba, hogy tiszta legyen és öblítőszagú, hordható és vállalható a hétköznapokban.
És ahogy átléptünk a határon, mintha vártak volna a problémáim is, mind visszaült a vállamra, a Kópháza vége táblánál már szabályosan szorongtam. Mivel megígértem, hát nem fogok nyígni, elsírni, mi minden röppent vissza a vállamra, mint elbaszott inverz költöző madarak, a lényeg, hogy az életem több vonatkozásban is újratervezést igényel, erre 1 hónapot adtam magamnak, illetve kértem, hogy ennyit akkor most külön, hogy gondolkodjak. A környezetem meg döntéseket vár tőlem, amiket képtelenség meghozni, jaj, jó lenne csak sodródni, valaki döntsön helyettem mindenben, én meg majd belenyugszom, kognitív disszonancia-csökkenteni még mindig egyszerűbb, mint döntésre jutni. A Védett férfiak után (irgalmatlaul jó volt!) most Lin-csi apát reggeli beszélgetéseit olvasom. Nemakarás, nemcselekvés, ez jó lesz nekem. De mégis, hogy a picsába kell csinálni?

Na mindegy, megyünk Boldizsárért, aki Á-éknál vendégeskedett. Á-nak és férjének ezúton (és minden lehetséges úton) köszönöm, hogy 1 hétre befogadták a kicsi sünfiamat, remélem, jól viselte magát, és nem hozott szégyent a fejemre:)
Boldizsár's back, mától ismét sünneszezéstől lesz hangos a lakás. Neki is hoztam ám meglepit, mókás, gatto van ráírva, és csak mi tudtuk, hogy ez sünnek lesz:)

 Uh, hát ezt még tudnám csinálni egy hétig – vagy akár tovább is, amíg meleg van. Meleg, napfény, tenger, pizza, és Velence, Velence! Aludni, ameddig akarok, délelőtt bevásárolni, vagy az erkélyen olvasgatni, és kitalálni, mit akarunk enni – délután meg a tenger! Sós és hideg és meleg, és jó belebújni, és elmerülni, és a partján heverészni, és nem gondolni semmire, a nap meg süt, és barnít és melegít, és szépen kiszív mindent, csak boldogság és elégedettség marad. Ösztönlénynek lenni jó! Az a baj az egy héttel, hogyaz ember épp hogy csak belejön a nyaralásba, és már szedelőzködhet is. 10 nap kellene. Vagy 2 hét, hogy a végén már unjam is egy kicsit, ha lehet ezt egyáltalán.

Az Olaszország-projekt tavaly márciusban kezdődött. Egyrészt régen, 1995-ben láttam utoljára tengert – a családunk sosem volt nagy utazó –, másrészt abban az évben úgy alakult, hogy megengedhettünk magunknak egy külföldi utat. És ha már külföldi nyaralás, akkor legyen tengerpart. Elsősorban az olasz tengerpart. Olaszországot mindketten szeretjük – bár a lentebb taglalt okokból ez nálam kezd némiképp módosulni –, ráadásul Kati ismert egy turisták által nem annyira frekventált, ebből fakadóan a turistaipartól nem annyira sújtott tengerparti üdülőfalut. A projektet azonban ellehetetlenítette a közlekedés megoldatlansága: nem tudtam ugyanis 100% bizonyossággal gépjárművet szerezni, ezt a rizikót meg azért mégsem akartuk vállalni. Így lett tavaly nyáron az úticél Bulgária, repülővel. Közben tavaly májusban – többek közt a megoldatlan gépjárműhelyzet miatt – beruháztam egy Mitsubishi Carismára. Az utolsó akadály így elhárult, jött az olasz projekt.
Online foglalás, és túlzásba nem igazán vitt előkészületek után augusztus 23-án nekivágtunk Itáliának. Nem volt valami bíztató, hideg volt, és az út harmadik harmadában kisebb szünetekkel folyamatosan szakadt az eső. Az Alpokban végülis ez nem feltétlenül szokatlan, bár mediterrán tájakon halvány földrajzos emlékeim szerint télen van a csapadékmaximum. Apropó Alpok. Eddig csak busszal mentem át az Alpokon, akkor meg az ember nem figyel annyira. Most viszont úgy 35 alagutat számoltunk össze, a 150 méteres és a 3 kilométeres között mindenfélét. Itt jól jött a ragyogó napfény hiánya: napszemüveg nélkül szívás ennyi alagút, pontosabban abból kijöttni.
Másnapra nyoma veszett a viharnak, és egész héten 26-30 fok, ragyogó napsütés, és teljesen felhőmentes ég várt minket. Élve a lehetőséggel, az első két napot a tengerparton heverészve töltöttük. Egész nyáron melegedett, így mire odaértünk, pont a legjobb hőfokot érte el. Vasárnap ugyan szörnyen sokan voltak, helyet is alig találtunk, de a hétköznapokra ez szignifikánsan csökkent. A barnulási faktor ugyan nem lett teljesen kielégítő, Kati legalábbis az általa tervezettnél kevesebbet barnult. Engem meg nem érdekel :-)
Ha már Olaszország, adtunk a kulturturizmusnak is, igaz csak módjával. Itt van a közelben Velence, Padova, Verona, kicsit távolabb Ravenna. Sajnos Verona és Padova kimaradt, Velence viszont olyan szép és hangulatos volt, mint amilyenre emlékeztem – hiszen ’95-ben is itt jártam. Készült is egy kupac fotó, majd talán kiteszek egy-kettőt. Ravenna is nagyon szép, főleg amikor ott áll az ember az ezerötszáz éves épületek tövénél, és elgondolkozik azon, hogy ezek már akkor is álltak, amikor a magyarok még réges-rég az Urál mentén terelgették a csordát. Ravenna tele van V., VI. századi bizánci épületekkel, freskókkal, mozaikokkal. Mindenképp érdemes megnézni, ha valaki arra jár. A távolság Velencétől kicsit csalóka, térképen nem néz ki olyan soknak. De egy jó Győr-Debrecen úttal azért felér. Sőt rosszabb. Az olaszok – és most visszautalnék a post elején jelzett hangulatváltásra – ugyanis amennyire szívélyes vendéglátók, annyira nem értenek sem a közlekedéshez, sem a közlekedés-szervezéshez. Pár száz kilométer után már nem csodálkoztam azon, hogy miért bírtak összevissza bénázni a logisztikával a második világháborúban. Azóta se javultak sokat. Az olasz autópályán pl. kapus rendszer van. A kapuknál van egy ún. Telepass rendszer, működési elve tippem szerint bérleti jellegű, rendszám-azonosítás alapján megy. A kocsi megáll a sorompó előtt kb. 1-2 másodpercre, aztán mehet tovább. Igen ám, de ha meg nem vagy Telepassos, akkor rostokolhatsz egy örökkévalóságig ott, mert jegyet ott nem kapsz. Tehát, tolathatsz ki, és szerencséd van, ha nem áll sorban mögötted már 5 autó. Ha igen, az pech. Nekem nem állt, de nem egy élmény visszatolatni az autópályán. Amúgy van még kártyás kapu, ahol előre váltott műanyag kártya az azonosítás alapja, gondolom itt is valami prepaid megoldás van. A harmadik verzió, amit mi vettünk igénybe, a közvetlen készpénzes megoldás. Papírjegy befele, készpénzfizetés kifele. Egyébként elég drága, egy 200 km-es szakasz többe fáj, mint nálunk a 4 napos matrica.
Nem szóltam még a közlekedési lámpákról. Többféle közlekedési lámpa van. Van olyan, ahol ha zöldről sárgára vált, akkor a zöld kezd villogni vagy 5 másodpercig, utána a sárga szinte csak felvillan, majd jön a piros. Aztán van, hogy nincs sárga. A lámpában 3 izzó van, csak a sárga használaton kívül. Van zöld és piros. Néhol persze láttam normális – vagyis a nálunk megszokott – működésű lámpát is. Csak nem sokat.
Az olaszoknak van egy természetes idegenkedésük a borostyán színtől. Az index nem igazán divatos dolog, ahogy a sávtartás sem. Persze az ember, ahogy megy délre, a helyzet úgy súlyosbodik. Autópályán sávváltáskor nem indexelnek, ennek megfelelően volt néhány vastag fékezésem, mikor a teherautó 80-al, index nélkül előzni kíván egy másikat. Én meg jövök mögötte, közel dupla annyival (hivatalosan persze letagadom). Olaszországban többet használtam a fény- meg a sima kürtöt, mint odahaza egy hónap alatt. De az legalább hatott. Nem is igazán ismerik a belső sávban, kihúzódásra felszólító „balra indexelést”, ami azért tőlük északabbra – és szerencsére már nálunk is – elterjedtebb. Fénykürt agresszíven, aztán majd lemegy az ember. A követési távolság is olaszidegen, ahogy a már említett sávtartás. Rengeteg autót láttam, amik simán beálltak két sáv közé a felezőre, és azon még jobbra-balra imbolyogtak is. Intenzív fény- és hangjelzést követően arra azért képesek voltak, hogy lehúzódjanak. Szóval bosszankodtam rajtuk rendesen, főleg mert – a sebességkorlátozást leszámítva – meglehetősen szabálykövetően vezetek, és idegesít, ha valaki meg nem. A Bëlga együttes Ló Rájder száma alapján meg is született az azt követően sűrűn hangoztatott kifejezés: „Köcsög taljánok!”. Nápolyba, azt hiszem, sosem megyek kocsival.
Az utolsó két nap a korábbiakhoz hasonlóan ismét tengerparton dögléssel telt, majd ma eljött a pakolászás napja. Wifit sajnos nem találtam a közelben, úgyhogy ez egy offline post, két pakolás közti pihengetés eredménye. Holnap még nagy út jön, rá kell pihenni, ezt azt hiszem egy helyi kisvendéglő pastájával fogjuk kezdeni.
 
Buona sera per tutti.
 
Olaszország, valahol az Adrián, 2008. augusztus 29.