Semmi felhajtás, cirkusz, látványelemek; csak a puszta öröm, hogy együtt lehettem néhány nagyon jó barátnőmmel, meg a húgommal, meg a leendő sógornőmmel, és érezni, hogy nagyon-nagyon-nagyon szeretnek.
Életem egyik legszebb estéje volt.

Havas eső. Brr. De legalább már nem hó! Kezdek aggódni május 4. miatt, ugyanis bundát nem rendeltem a ruhához, és félek, a kalap is hűvös lesz, tehetek majd a fejemre egy nagy kozák kucsmát, vagy usánkát, hogy a fülem se fázzon (hogy honnan fogok szerezni bordó-fehéret, az egyelőre rejtély). Meg egy nagy muff is kéne.
Még jó, hogy megvettem az alakformáló fehérneműt, az is melegít majd rajtam valamit. Jégeralsó beszerzését is fontolgatom. Egyébként ez az alakformáló fehérnemű nem egy nászéjszakás darab, úgy értem, nem túl szexuális. Még szerencse, hogy a vőlegény nem látja majd, amikor öltözködöm, csak a végeredményt. (Azt kell még kitalálni, a nászéjszaka előtt hogyan tudom észrevétlenül eltüntetni magamról. A kérdés egyáltalán nem triviális, lévén, a fehérmemű elképesztően szoros, belepréselni magamat is több perces művelet.) Rémálmaim egyike, hogy a vágy hevében elfelejtem, hogy még rajtam van, lekerül a ruha, a vágy lelohad, aztán egyesült erővel rángatjuk le rólam, de beleszorulok, és úgy járok, mint Micimackó: meg kell várni, amíg magamtól ki nem fogyok belőle, és leesik rólam. (A másik, hogy kivillan a ruha alól.)
Egyre jobban izgulok az esküvő miatt. Jó lenne már ott tartani, hogy már koccintunk és bulizunk utána. Jaj, csak minden rendben legyen! Igyekszem nagyon tudatosan határt szabni mindent túlkontrollálni vágyó énemnek. Majd lesz, ahogy lesz, biztosan jó lesz, miért ne lenne jó, eddig még mindenkinek jó volt. De amit nem élek meg nappal, az előjön éjszaka. A minap azt álmodtam, már ott állunk a házasságkötő teremben, éppen kötnénk már a házasságot, de egyszer csak észreveszem, hogy a kalapom nem bordó-fehér, hanem zöld. Kiakadok, gyűlnek a düh hullámai, anyukám nyugtat, de nem túl kedvesem, végül beletörődve fejemre raknám (a kalapot), amikor kiderül, hogy kicsi rám. Végigfut az agyamon, mit tehetnék helyette a fejemre, hogy mentsem, ami menthető, de rájövök végül, hogy semmit. Lemondó sóhaj (feltörő hisztikönnyek lenyelése), és beállunk, hogy bevonuljunk a házasságkötéshez. Én már elég morcos vagyok, és nagyon zavar, hogy a násznép soraiban rengeteg idegent látok (félreértés ne essék, még mindig az álmomat mesélem). Várjuk, hogy felcsendüljön Morricone Ecstasy of goldja, a bevonulózenénk, de csend van. Hosszú, kínos csend., A násznép már tapsol türelmetlenségében, míg végül megszólal a Mint a mókus fenn a fán. A násznép füttyögésbe kezd, nekünk pedig odaszól valaki, hogy induljunk el befelé, a cédé nem indult el, csak ez a zene van. Ekkor ébredtem, verejtékben úszva. Huh. A rossz érzés sokáig megmaradt utána. Az a ,legnyomasztóbb félelmem, hogy az utolsó pillanatban derül ki, valami nagyon fontosat elfelejtettem, de már késő, már nem lehet pótolni, anélkül fogok házasságot kötni. (Analizáló-problémafókuszú énem máris bekapcsolt: hm, vajon ennek lehet mélyebb jelentése is? Elfojtok valamit? Esküvő-pánik? Igen?! Miért? Elköteleződés-para? Lemaradok valamiről? Hm? HM? HM?!)
Egyébként majdnem minden rendben megy, vőfélyt is találtunk, nem rossz, de nincs már idő jobbra, szerintem nagyon nem fogja elcseszni, és végül is, nem örök barátot kerestünk. Eddig csak a meghívóknál volt egy kis probléma, ugyanis burgundi színű szöveggel kértünk. És meg voltam (és vagyok) győződve arról, hogy a burgundi az lilásvörös (mint a bor, hisz erről kapta a nevét), az elkészült nyomtatvány pedig szimplán sötétbarna. Legfejjebb egy késői szüretelésű furmintnak mondanám. De a készítő ragaszkodott hozzá, hogy márpedig ez burgundi, mondtuk, hogy nem ő meg, hogy de, és ha újat akarunk, akkor az plusz három hét, és a teljes árat újra ki kell fizetni. Beletörődtünk. Végül is, tök mindegy. A tehetetlenség dühének hullámai is lecsengtek pár nap alatt. Nem múlik ezen igazából semmi. Attól még jó lesz. Bosszant, hogy fizetünk egy szolgáltatásért (nem is keveset), és végül nem azt kapjuk, ami meg volt beszélve, ráadásul hülyének is néznek; vagy kihasználják a  relatíve kiszolgáltatott helyzetünket. A meghívó egyébként szép, és funkcióját teljesen betölti. Hordjuk is ki nagy lelkesen...

Ez nem egy gasztroblog, ám ez annyira, de annyira jó, hogy mindenképp meg szeretném osztani. Könnyű, egészséges, adalékanyag-mentes, kiváló fehérjeforrás, és nagyon-nagyon finom! Joghurtos gyümölcsturmix.
Én egy nagy natúr joghurtot veszek (ha már úgyis mosogatni kell a turmixgépet, akkor legalább ne kelljen naponta), beledobálok két nagy marék gyümölcsöt (ebben a szép tavaszi időben leginkább fagyasztottat), pici citromlevet utánaküldök, két gombnyomás, és már kész is. Szerintem nem is kell édesíteni. Amikor elkészült, néha teszek bele zabpelyhet, vagy -korpát is, hogy laktatóbb legyen (igazán hardcore testépítők vaníliás v. natúr fehérjeporral is felturbózhatják). Én eddig az erdei gyümölcsös, és az almás-fahéjas kombinációt próbáltam, de gyanítom, hogy szinte bármilyen más gyümölccsel finom (talán a citrusféléket és a görögdinnyét leszámítva). Tapasztalataim szerint hűtőben 2-3 napig eláll.
További előnye, hogy pizsiben, ágyban fetrengve, laptoppal az ölben is lehet enni, és nem lesz morzsás az ágynemű, ami szerintem átkozódás is lehetne: ó, hogy aludnál morzsás ágyneműben! Brr.

Január eleje óta járok heti rendszerességgel (előtte a Curvesnél egészen más tapasztalatokat szereztem), és bár igyekszem láthatatlan lenni (legalábbis annak képzelni magam), azért kilátok a tündeköpeny alól.
Vagyok ugye én, lassan kerekedő magabiztossággal (és popsival), kicsit még szégyenlősen, de azért elég bátran ahhoz, hogy egyedül is lejárjak, ha nem akad partnerem. Márkátlan, de vállalható öltözetben (mondjuk, Budmil cipőben, mert az akciós volt éppen), fekete cicanadrágban, kissé kinyúlt (edzeni-még-jó-lesz) topban, szemüveg nélkül. Ezért aztán nem is látok túl jól, sőt, nem is hallok rendesen; valamiért, ha nincs rajtam szemüveg, a hallásom is redukálódik. Ez nem is feltétlenül baj.
Meg vannak mások, akik bárcsak ne lennének, de vannak; a legjobb lenne egyedül edzeni, így biztosan nem kellene várnom a kedvenc popsigépemre (amilyennek a mását egyébként bdsm-oldalakon szoktam viszontlátni, nők vannak rá kikötözve), és abban biztos lehetnék, egészen biztosan nem sandít rám senki, egy pillanatra sem. (Viszont, ha nem vagyok egyedül, szabályosabban csinálom a gyakorlatokat, de más előnye nincs).

A tökéletes testű alfanőstény
Cicanadrágban, hasvillantós neonszínű pólóban küldi, edzőcipője márkás, és legtöbbször fekete-pink. Hosszú, szőkére vagy feketére festett haja van, műkörme, és télen-nyáron egyöntetűen barna. (Ahogy egy ismerősöm egyszer megjegyezte: bárcsak megkaphatná azt a pénzt, amit egy ilyen egy év alatt szoláriumra költ!) Keményen edz, mégse izzad sose, és rózsaszín kulacsból iszik valamit meghatározott időnként. Nem tudni, miből keresi meg a fehérjeporra valót, mivel minden délelőtt a konditeremben van, és ott annyit edz, hogy utána már valószínűleg csak feküdni bír. A gyakorlatok alatt magát nézi a tükörben, magán kívül mást észre sem vesz, szóba sem áll senkivel, kivéve férfi megfelelőjével, a tökéletes testű alfahímmel. A béta-és az alatti nőstények köszönését foghegyről fogadja. Sok baj nincs vele, hacsak valaki el nem meri foglalni a soron következő gépét. Olyankor pofákat vág, cicceg, hiszen ez neki jár; ha egyedül van, nem veszélyes, csapatban bátor, akkor beszólni se átall, vagy hangos megjegyzéseket tenni, mintha a gépfoglaló (hogy pukkadna meg az a narancsbőrös csíra!) nem hallaná. Már az óvodában nárcisz volt a jele.

A tökéletes testű alfahím
Az előbbi férfi megfelelője. Igaz, ő izzad, de pont olyan szőrtelen és feketére szolizott, mint női párja, és nem rózsaszínű kulacsból iszik. Heti hatszor edz, meg is látszik rajta: hatalmas bicepsz, kétajtós hát, domború mellkas, jó esetben izmos comb. Menet közben nem iszik fehérjeport, utána viszont eltüntet egy egész csirkét (ó, bocsánat, csak a mellét, de akkor többnek) sótlan párolt rizzsel, leöblíti másfél liter fehérjeporoldattal, majd vacsorára ugyanez elölről. Bicepszén tetoválás (nonfiguratív, hogy ne legyen zavaró, amikor az izom tovább nő), hátán sárkány, halálfej, de lehet mindezek helyett egy icipici gyémánt fülbevaló. Nagyokat nyög súlyemelés közben, pihenőidőben minden nőt megnéz, de csak az alfanőstény testén időz el hosszabban a tekintete. Megjön, széjjelnéz, fejét kicsit mereven felfelé tartja, vállát kicsit felhúzva (hogy megfeszüljön a mell és a csuklyásizom), torokból, és kevéssé artikulál. Minek is, a haverjai így is megértik, az alfanősténynek meg tökmindegy, mit mond, úgyis áhítatosan rebegteti a szempilláit. Jaj neked, hogy pont a soron következő gépét foglalod. Nem is meri soha senki.Neki ez így természetes. Ha ketten jönnek, hangosan beszélgetnek, akár az egész termen át, (bár inkább csak az edzés elején, a végére elfáradnak), és eszükbe sem jut, hogy másokat zavarnának. Végül is, ez elsősorban az ő territóriumuk.

A wannabe-alfahím
Majdnem olyan, mint az előző, csak nem annyira izmos; kompenzálásképp sokkal hangosabb. Ő szinte csak csapatban jár le (ketten-hárman), hangosan röhögnek, ugratják egymást (főleg, ha alfanőstény van hallótávolságon belül).Pihenőidőben egymás izmait mustrálják, és arról informálják egymást (valamint az egész termet), hogy ki hol volt partizni, és melyik nőt kúrja éppen. Legtöbbjükből nem lesz valódi alfahím, hamarabb feladják, meg hát, a heti 3-4-5 éjszakai kimaradás sem kedvez a fejlődésnek. Álmuk egy alfanőstény leakasztása, de azoknak ők kispályások. Általában egymást váltva szériáznak, így legalább nem foglalnak el sok gépet. Lábazni sohasem szoktak.

A fogyni vágyó nő
A bátrabbja egyedül érkezik, de jellemzően inkább ketten jönnek. (Az egyik általában jóval csinosabb, mint a barátnője, de a másik kedvéért úgy tesz, mintha nem lenne az.) Főként januárban (új év, új élet), és a első tavaszi napsütéskor (mindjárt itt a strandszezon, jesszusmária!) jelenik meg. 8-10 kiló felesleg van rajta, elsősorban csípőtájékon, de ahelyett, hogy kitartóan kardiózna, combra és fenékre edz, és két kilóval bicepszezik hosszú szériákat (minek?). Hosszú szárú melegítőben és ujjatlan pólóban edz, és ha sikerül leadnia pár kilót, megjutalmazza magát egy új sportcipővel (meg egy tepsi franciakrémessel). Tárogatás közben újságot olvas. A fenék- és combgépeket hosszasan foglalja, de egyébként sok vizet nem zavar. Mindenkinek köszön, és nagyon ritkán nézi meg magát a tükörben. Sajnos általában hamar feladja (de lehet, hogy jövőre újra jön). A barátnőjével a legújabb karcsúsító diétákról beszélget.

A pasizni vágyó nő
Közel sem olyan kidolgozott, mint az alfanőstény, de legalább annyira szoláriumozott. Többi paraméterében is hasonlít: festett haj, műköröm strasszal, rózsaszín kulacs, csilivili iPod. Hipertrendi edzőszett (igaz, nem hasvillantós, mert annyira nem kidolgozott a felsőteste), pink cicanadrág, márkás cipő. Ő sohasem jön egyedül, kizárólag a barátnőjével, aki hasonlóan néz ki, és hasonló céllal érkezett. Hangosan vihognak és beszélgetnek, divatról, körömről, egy harmadik, ott nem lévő barátnőről. A szó végét mindig gondosan elnyújtják: oan naon cejetem; aaannyira gááz! Alfahímekre és wannabe-alfahímekre utaznak; ha ezek feltűnnek, nevetésük hangosabbá, beszédük hangfrekvenciája még magasabbá változik. Látványosan edzenek, de nem túl hatékonyan (izzadságfolttal nehéz pasizni), mindig a terem legtávolabb sarkában lévő sporteszköz kell nekik, és mindig csípőt riszálva mennek érte. Ha bepasiztak, nem jönnek többet, ha pedig nem sikerül, továbbállnak egy másik terembe, ahol jobb a felhozatal.

A tizenéves kezdő
Vékony, még mutál, de már borotválkozik, és alapvetően azért érkezett, hogy egy kis izmot szedjen magára. Sosem jön egyedül, mindig egy hasonló haverjával, akivel vagy hangosan röhögcsélnek (zavarukban, meg mert azt hiszik, ez a menő), vagy a legújabb edzési trendekről. Mindig térdig érő rövidnadrágban és atlétában edzenek, főleg mellre és bicepszre. Bármelyik nőt megnézik, és meg is dugnák 15 kiló felesleg alatt, de oda sem mernek nézni rájuk. Hamarosan kinövik, és egy másik kategóriába kerülnek. Az a szép ebben a korban, hogy még bármi lehet belőlük.

Utolért a vég. Néhány napja szembesülnöm kellett vele, hogy 2-3 kilóval több van rajtam, mint amennyit szeretnék. Hála a hajszolt életmódnak, este 8-9-kor esem haza, farkaséhesen, meg amúgy is, van egy hülye szokásom, hogy ha hazaérek, eszem valamit, és hiába edzettem előtte, amit lefekvés előtt 1-1,5 órával falok be, az már bizony lerakódik, pontosan a hasamra és a combomra, még véletlenül se cicimre és a fenekemre. Meg hát, az elmúlt időszakban kicsit jobban megengedtem magamnak, hogy akkor és azt egyek, amit megkívánok (és valahogy sose a nyers zellersalátát zsírszegény öntettel kívántam meg), hát most meglesz a böjtje. Visszatérek az egészséges táplálkozásra. Szenvedek tőle, hiányzik a pogácsa, a bagett, a perec (ezek a gyengéim), de mivel csak néhány kilóról van szó, tudom, hogy rendszeres sporttal és egészséges étkezéssel hamar le fogom adni. Nem is arról akarok írni, hogy az életmódváltás jegyében tegnap ebédre pl. lenmagos-zöldborsós rántottát ettem rozskenyérrel (kolbászos-tejfölös rakott krumpli helyett, hjaj), hanem sokkal inkább arról, hogyan alakult a testképem az elmúlt években.
Kezdetben volt a soványságmánia. Már többször írtam, kamaszkorom végéig kövér voltam (80 kg), sokat csúfoltak miatta, így lett egy olyan hiedelmem, hogyha majd karcsú leszek, akkor szerethető leszek, és nem fognak bántani. Nos, a súlyom miatt valóban nem (bár néha még ez is előfordult, általában nálam jóval kövérebb nőktől), de rá kellett jönnöm, hogy a kutya valójában nem itt van elásva. A testsúly csak tünet, nem ok. 17 éves koromra szépen lefogytam, 57-60 kilóra, persze sokáig nyígtam, mert még így is kövérnek éreztem magam (már megint fejben volt a probléma), aztán szép lassan eljutottam oda, hogy elkezdjem elfogadni a testemet. (Állítólag vannak olyanok, akik végül meg is szeretik a sajátjukat, szeretnék egyszer én is itt tartani.) Szerencsére túl vagyok a soványságmánián, már nem célom mindenáron, hogy vékony legyek. Főleg, hogy 3 éve rendszeresen sportolok, erős, fitt és feszes lettem, és egyáltalán nem bánom már, hogy nem vagyok 50 kiló (a 165 centis magasságomhoz), mert menet közben inkább a feszes, izmos, de nőiesen kerek testkép lett az ideálom. Voltam egyébként egy rövid ideig 52 kiló is, amikor az előző párommal szakítottam, nagyon megviselt, és egyáltalán nem néztem ki jól. A mellem lógott, mint két üres túrószacskó, a fenekem eltűnt, a vállam csapott lett, és még mindig volt egy icipici hasam, egyszerűen, mert ilyen alkat vagyok. És a környezetemnek sem tetszettem, nem is értettem jó darabig, miért nem, hiszen életemben nem voltam még ilyen vékony, de a férfiismerőseim fanyalogtak. Tapasztalásnak jó volt, megélhettem, kipróbálhattam, és most már tudom, hogy nem ezt szeretném (főleg, hogy végérvényesen megdőlt az a hiedelmem, hogy vékonyság = szerethetőség).
Persze kurva nehéz, ha a médiában szinte csak tökéletesre fotosoppolt, álomtestű nőket látok, egyszerűen beleég a retinámba, a tudatomba, ha akarom, ha nem. Így aztán, valahányszor tükörbe nézek, az az érzésem támad, hogy még mindig nem vagyok elég jó. Például, amikor menyasszonyi ruhát kerestem, pózoltak a magas, vékony, bármit-adnak-rám-jól-áll-rajtam modellek a ruhakölteményekben, én meg álltam leforrázva a tükör előtt a szalonban, hogy rajtam valahogy nem úgy áll, pedig meglehetősen csinosnak mondott vagyok. Aztán egy szabónő honlapjára tévedtem, ahol láttam az elkészült ruhákat magukon a menyasszonyokon (nem modelleken), akkor láttam először hús-vér menyasszonyokat, egyik sem volt tökéletes, de mind nagyon vonzó volt (még súlyfelesleggel is), és akkor kezdtem megérteni, hogy nem velem van a baj. Csak hát, ugye tudjuk, hogy amit sokszor látunk, hallunk stb, arról egy idő után elhisszük, hogy az az igaz, szépen beépül és hat, ezen alapul minden reklám is, ezt mindenki tudja. De hiába tudjuk, akkor is borzasztóan nehéz kivonni magunkat a hatása alól.
Nekem most az segít az önelfogadásban, hogy valódi, hús-vér nőkről készült képeket nézegetek, illetve a soványságkultusz előtt készült divatfotókat. Nem önmentegetésként, hanem mert valóban annyira torzult a női testről alkotott képem. És azt hiszem, nem vagyok ezzel egyedül.
Egyre nagyobb a szakadék aközött, amit a média mutat, és aközött, ahogy valójában kinézünk. És nem csak a soványságkultusz miatt. Nagy mell, vékony derék, kerek fenék, hosszú láb - ez minden nő álma, nem? De kinek ilyen valójában a testalkata?


Ehhez képest:
Zseniális kezdeményezés a My body gallery: nők töltenek fel képeket saját magukról, megadva testsúlyt, testmagasságot, ruhaméretet. Minden elismerésem, nagyon bátornak tartom ezeket a nőket, akik így merik vállalni a saját testüket, a maguk, úgymond, tökéletlenségében. Érdemes nézegetni, látni, milyen sokfélék vagyunk, és sokféleségünkben szépek. És igazi felüdülés a sok megcsinált, beállított, retusált kép után.
Nem arról van szó, hogy nem kell tenni magunkért. Ki kell hozni magunkból - a testünkből is - a lehető legjobbat. De bőven elég, ha az optimálisra, és nem az ideálisra törekszünk.

Végzetül az egyik nagy kedvencem. Nem sovány, még csak nem is kimondottan izmos, mégis eszméletlenül szexi:

De sok nőt ismerek, súlyfelesleggel, egyéb testi "tökéletlenséggel", akik jól érzik magukat a bőrükben, és őrületesen vonzóak, kívánatosak. Közéjük szeretnék tartozni én is.

Csodálatos életem van. Van remek, jól működő kapcsolatom, csak úgy lubickolunk az intimitásban, meg össze is házasodunk, trallala, trallala. Remélem, nemsokára gyermekeink is születnek. Van remek munkám, biztos, jól fizet, jó a kapcsolatom a kollégákkal, tulajdonképpen még a főnökömmel is, és jól ismerem, mit várnak tőlem, meg is tudok felelni ezeknek az elvárásoknak. Minden bátorságomat összeszedve Krav Magázni járok, sokat erősödtem, és rengeteget tanultam magamról, meg az agresszióról, sokat tapasztalok. Egyébként eljárok edzőterembe egy kis plusz alakformálásra, és a sporttal nagyjából egyensúlyban tudom tartani a testsúlyomat, és fitt vagyok. Van 3  (néha azt gondolom, 4) nagyon jó barátnőm, akik ismerve szeretnek, éppen olyannak, amilyen vagyok. Juhúú. Szeretem, a környéket, ahol lakom. Az önismeretnek és a kemény munkának hála alapjaiban és minőségében változott meg az életem, tudatos, kereső, mély önismerettel rendelkező, érzelmileg felnőtt nőnek tartom magam. Aztán, tanulhatom azt, ami igazán érdekel, asztrológiát, családállítást, később meg drámavezetést, és szövögethetem az álmaimat arról, milyen jó lesz majd, amikor tanácsadóként fogok dolgozni, és sok hozzám forduló embernek fogok majd tudni segíteni, egyéniben is, meg csoportban is. Van egy édes kis sünöm, és remélem, nemsokára lesznek majd kutyáink, egy puli (Fidorka), meg egy német juhász (Juhi), meg egy vörös csíkos, zöld szemű cica, még 3 süni, és esetleg egy nyúl. Meg kert hozzá, ahová majd kicsapom a pulyákat (a puli majd vigyáz rájuk, hogy el ne csavarogjanak), én meg paradicsomot szüretelek, zöldborsót locsolok, paprikát palántázok a konyhakertben, aztán este szalonnát sütünk, meg bográcsozunk a kertben. Van jövőképem, hitem is abban, hogy mindezt elérhetem, és teszek is érte.

Nehéz életem van. Persze, irigylésre méltó, de nehéz is, egyszersmind. Hihetetlenül fáraszt a koránkelés (5 óra), az, hogy állandóan fáradt vagyok, és remegve várom a hétvégét, amikor kicsit pótolhatom az alváshiányt. Unom, hogy 7 éve ugyanott dolgozom, ugyanabban az irodában, ugyanazt a munkát végezve, a munkát rutinból végzem, szellemileg rég nem elégít már ki. Fáraszt az állandó hajszoltság, hogy szinte minden nap este 8 és 9 között érek haza (és reggel 6-kor indulok el), hogy sokszor kell hétvégén, vagy este 8-ig, 10-ig dolgoznom, és hosszú évek óta nem kaptam fizetésemelést. Alig van időm magamra, a házimunkát nyűgnek érzem, pedig szívesen csinálnám, meglehetősen konzervatív nőként úgy érzem, ez inkább az én dolgom lenne, de ilyen életvitel mellett csak frusztrál ez is. Régóta nincs időm főzni, pedig imádok; rendelt vagy gyorsan összecsapott ételeket eszünk egész héten, estére szendvicset, úristen, de unom a szendvicset vacsorára. Pedig úgy szeretnék főzni, egészséges tápláló ételeket, télre lekvárt, befőttet, kenyeret sütni, saját készítésű körözöttet csinálni. Utálom, hogy 17 éves korom óta nem tudok megenni úgy egy fagyikelyhet, hogy ne legyen bűntudatom utána; hogy az alakom őrzésének az az ára, hogy mindig oda kell figyelnem az étkezésemre, és 30 fölött már 2-3 kilótól sem olyan egyszerű megszabadulni, mint régen. Utálom, hogy 8 hónap kitartás és önbátorítás után még mindig izgulok a Krav Maga edzés előtt, és van némi feszengés bennem a konditeremben a tökéletes testű nőstények között; és úgy általában azt, hogy az összes gyerekkori sérülésem gombja benyomódik érzelmileg nehéz helyzetekben, és még önismerettel se lehet olyat, hogy ne érezzem, amit nem szeretnék érezni. Utálom, hogy a sok tanulásnak csak hosszú évek múlva lesz meg az eredménye, hogy néha elfog a kétség, vajon tényleg meg tudom-e valósítani. Utálom, hogy sokszor hajszolom magam, a majdani célokat szem előtt tartva, hogy sokszor nem érzem a határt a kiképzőőrmester és a jó belső szülő között. És félek, hogy fogok-e tudni teherbe esni. Nagyon. Főleg, hogy eddig még nem sikerült.Majd az esküvő után, a nászúton, amikor már élveztük egy kicsit az ifjú házas állapotot. De beeszi magát a kétség és a félelem a fejembe: mi van, ha akkor sem??
Utálom az időhiányt és a hajszoltságot, és hogy a néhány szabadnapomba próbálok belesűríteni, és olyankor pótolni mindent.
És azt is, hogy valójában hisztinek érzem az összes nyavalygást, mert tényleg remek jó életem van.

Küldött ma a nemsokáraférjem e-mailben egy blogbejegyzést, a hűtlenségről volt benne szó, és némi polémia volt a monogámia körül, de semmi komoly, nem is fogott meg. Viszont odaírta, viccnek szánva, a levél végére, hogy be kellene posztolnom komment gyanánt a hűségről nemrégiben írott posztomat, és akkor engem is jól megkommentelnének, meg szerezhetnék néhány új (persze valszeg csak alkalmi) olvasót. És ezen elgondolkoztam, és gondolkozom azóta is egyfolytában.
Az első reakcióm az volt, hogy jaj, dehogy akarok én kommenteket, meg olvasókat, jaj, nem kell az nekem, (a stati - tán 2 hónapja néztem utoljára-, napi 3-4 látogatást jelez, és ebből egy fixen a párom), jó ez így. Csakhogy ez nem igaz. Ugyanis, ha annyira nem akarnék olvasókat, akkor nyilván nem ide írogatnék, egyenesen az internetre, ahol elvileg bárki olvashatja (gyakorlatilag nem olvassa bárki, de elvileg olvashatná), hanem vezetnék egy erős jelszóval védett, offline naplót (mint ahogy vezetek is), oda írnék, aztán titokban megállapítanám, ejj, de jót írtam már megint, és megelégedve bezárnám az ablakot. Szóval meg kell állapítsam, igenis van bennem exhibicionizmus, bár erősen lekorlátozva, bizonyos fokig a félelmeim, bizonyos fokig az értetlenségem által. Persze, hogy vágyom rá, hogy olvassák, amit írok, persze, hogy jólesnek a kommentek (főleg a dicséretek, naná), de van bennem egy jó adag rejtőzködés is. Namost, rejtőzködés és exhibicionizmus, ezek egymást kizáró fogalmak, szóval épp itt az ideje, hogy rendet tegyek a fejemben, és ránézzek, mi is zajlik ezzel kapcsolatban bennem valójában.
Nézzük először a félelmeket. Engem nagyon megviselt, amikor kezdő bloggerként kikerült az indexre egy bejegyzésem arról, miért utálom a karácsonyt, jött több ezer látogató, rengeteg hozzászólás, amelyek között voltak nagyon durvák, sértők és megalázók. Komolyan elgondolkoztam rajta, hogy abbahagyom a blogolást, mert nem voltam felkészülve ilyen mértékű beszólás-áradatra és indulatokra. Azóta megedződtem, látom, mi folyik sok blog kommentelői között, meg azt is megértettem, miért, mire jó ez nekik - a sebből már csak a heg maradt, de az megmaradt. Igaz, akkoriban más stílusban írtam, és egészen más személyiség voltam én is. Ma már nem így írok (és egy karácsonyos cikket sem így írnék meg), és sokkal jobban ügyelek arra, ne legyek bántó. Sokkal kevesebbet "nyilatkoztatok ki", és általában úgy fogalmazok, hogy "azt gondolom", "azt tapasztalom", "azt tanultam" stb. Jah, és persze énkommunikáció mindenekelőtt. Nemcsak írásban, a beszédemben is.
(Más kérdés, hogy ennek az index címlapnak köszönhettem néhány olvasót, többek között azt a férfit is, aki negyvenpár nap múlva a férjem lesz. Igazi mesébe illő webkettes történet, a férfi olvassa a nő posztját, kíváncsi lesz a többi bejegyzésre, vagy másfél évig titokban olvassa a blogot, majd arra gondol, jó lenne megdugni megismerni a nőt, és ír neki egy e-mailt. Aztán boldogan, amíg meg nem.)
És az index-címlap óta (pedig ez már jó pár éve volt) elkezdtem félni attól, jaj, csak nehogy megint. Úgyhogy amikor a blog.hu úgy döntött, aki enged reklámokat a blogjában, az lehet címlapos, aki meg nem, az nem, úgy döntöttem, nem akarok reklámokat, sem címlapot, még véletlenül se, soha többé, jó ez nekem így. Ezzel nincs is semmi gond, de fontos, hogy tisztában legyek vele, nem csak (ál)szerénységből nem reklámozom soha a blogomat, hanem mert van bennem félelem, hogy jön valaki, és durván beszól. Vajon tartok-e ma már ott (és ez már önismereti kérdés), hogy kibírom, ha valaki nem ért velem egyet, ha becsmérlően nyilatkozik egy írásomról, vagy akár rólam? Tartok tőle, hogy a válasz még nem egyértelmű és határozott igen. De már nem is nem többé, és ez jó. Itt tartok most. (Iszonyatosan sokat dolgoztam a túlzott mértékű megfelelési vágyammal, és azzal, kibírjam, ha valaki nemet mond nekem, vagy rám.)
A másik pedig az értetlenségem. Nem értem, miért akarják az emberek minden határon túlmenően meggyőzni egymást a saját igazukról? És legtöbbször nem is észérvekkel, hanem nagyjából a "ez egy faszság, amit mondasz, mert nincs igazad, és ez egy faszság, te pedig egy fasz vagy"-stílusában. Miért? Miért nem tud az működni, hogy rendben, érdekes, amit mondasz, de nem értek veled egyet, én így és így gondolom, de semmi gond, nem baj, ha nem értünk egyet, elfogadom, hogy más a véleményed". Én is hallottam már néhányszor például, hogy az asztrológia egy baromság. Oké, rendben. Ő így gondolja, hát miért ne gondolhatná így, nem akarom meggyőzni, vagy bebizonyítani, hogy nem az. Én attól még szívesen tanulom az asztrológiát, és szívesen beszélek róla annak, akit érdekel. (Persze, az már jobban zavarna, ha engem minősítene, hogy mittudomén, asztrológiát csak a barmok tanulnak, de ez más kérdés.) És sokszor még a racionálisnak álcázott vitákban is, a második mondat után előjön a személyeskedés. Miért zavar valakit, ha valakinek más a véleménye? Miért nem tud nyugodni addig, amíg meg nem győzi, vagy földbe nem döngöli a másikat?
(Azt hiszem egyébként, sejtem a választ, de még a végén beszólna valaki, ha kifejteném.)

Már csak ötvenvalahány nap, és eljön a Nagy Nap, nem tartom pontosan számon, mindenesetre jóval kevesebb, mint ahányszor hallottam és olvastam eddig, hogy ez a ti napotok, csakis rólatok szóljon, csináljatok mindent úgy, ahogy nektek jó, szóljon minden rólatok... A visszaszámlálás azért fontos, mert kicsit elhalogattuk a szervezést, beleestünk az áá, még messze van-csapdájába, aztán meg most nyakunkon az egész, az idő meg ketyeg, mint a biológiai óra, tik-tak, tik-tak, azt még se vőfély, se torta, se meghívókiosztás. Ez utóbbit a múlt héten elkezdtük. Ó, jaj...
Szóval mindent úgy, ahogy nekünk jó. Ühüm. Elvisszük a meghívót a rokonhoz, akit kétévente ha egyszer, de kell, mert megsértődne, bejelentkezünk, megérkezünk, leülünk, ropi pohárban az asztalon, meg kibontott, de csipesszel visszazárt pattogatott kukorica, és éhesek vagytok? mert akkor csinálok egy szalámis szendvicset kérdésre inkább nemet mondunk (úgyse maradunk sokat, gondoljuk, de aztán még két óra múlva is ott ülünk). Mit isztok? kérdésre mondanám, hogy én egy unicumot, feszengést oldandó, de kiderül, hogy csak Fanta és kóla között lehet választani, akkor egy pohár vizet kérek, nem, nem szeretem az üdítőt, tényleg nem, köszi, tényleg jó lesz a víz, igentényleg, és még mindig mosolygok hozzá, igazi bravúr. Ülünk a kanapén, rágom a ropit, mintha kötelező lenne, és szóval, akkor igen, a nagy nap. Hogy akkor térjünk rá, hogy ti hogy gondoltátok, mert fontos, hogy minden úgy legyen, ahogy ti szeretnétek, ez a ti napotok, szóval, ti hogyan értitek azt, hogy önt és kedves családját? Hát, húzódik a szánk udvarias mosolyra, lehetőleg úgy, hogy azért tényleg csak a szűk család, ha már, elég drága egy főre a vacsora, szóval, és ezt mondjuk ki, ahogy ti gondoljátok, kedves rokon. Mert van ám nekem, ugyebár, három gyönyörű gyermekem, igaz, a ballagásod óta nem láttátok egymást, de biztosan szívesen eljönnének, a legnagyobbnak, az Yvette-kének van is ám már udvarlója, már három hete együtt vannak, nélküle Yvette-ke nem is jönne szívesen, meg aztán, lehet, hogy jövőre már ők hívnak az ő lagzijukra titeket (kacsint), Aha, értjük (sóhaj), tehát akkor jönnél te, meg az Yvette-ke a barátjával, meg Pistike és Józsika. Gyors fejszámolás, az öt fő, kb. hatvanezer visszaosztva, de rokon közbeszól, az a helyzet, fiatalok, hogy én sem vagyok még annyira öreg (kacsint), tudjátok, Évivel mi elváltunk, de nekem is van ám új párom, az Ágika, igaz, ti még nem ismeritek, de nagyon aranyos nő, majd meglátjátok, kár, hogy most nem ért rá, és csak az esküvőn tudom bemutatni nektek. Filmszakadás. Otthon unicum, gyors kalkulálás, esküvői költségvetéshez plusz hetvenezer hozzáadva, és nem azért fáj, mert anyagiasak vagyunk, hanem mert ez tényleg sok pénz. De egyik rokon pipa.
Másnap újult erővel a következő. Disznóvágásra csöppenünk be épp, hurka-tepertő gyorsan, finom, egyél még, szedjetek még, hát nem ízlik, nem jó? De, nagyon finom, csak nem bírok többet. Na, egyél még, hát nem ízlik a vidéki disznótoros a pesti jánynak biztosan. Ajaj, nehogy már sznobnak nézzenek, beerőltetek még egy kolbászt, most kéne egy unicum, nehogy baj legyen, van kóla, nem, azt semmiképp, tényleg jó lesz a csapvíz. Na, akkor térjünk rá, szép ez a meghívó, és akkor milyen lesz? Lesz-e nagy lakodalom, lánykikérés, koszorúslányok? Neem, hát hogyhogy nem, hát mi lesz akkor, milyen lakodalom lesz ez így, hallod, Pistám, nem lesznek koszorúslányok se, de hát, ti dógotok. Igaz, az én Katikám igen nagyon szívesen lett volna koszorúslány, meg is vettük már neki a ruhát, de hát, mindegy akkor, majd felveszi amúgy. Csak majd mondjátok meg, hol tud átöltözni. Na, egyetek még, talán nem ízlik?
Másnap megint. Nem lankadunk. Igen, jól van, szép dolog ez, éljen az ifjú pár, aztán, mondjátok meg, mit fogunk inni? Mert hát, a jó hangulathoz, én megmondom, kell az, hogy mindenki azt ihasson, ami kedvére való, ami Ízlik neki. Tudjátok ti, nőknek valami édes, aztán egy erősebb pálinka a férfiaknak, meg valami keserű gyomorbajosoknak. (Jó, hogy nem kértem unicumot.) Én meg nagyon szeretem a konyakot. Tessék megnyugodni, lesz hétféle rövidital, jut bőven, igyekeztünk mindenki ízlését kiszolgálni. És az árban benne van, hogy a hozott italokból bármilyen koktélt elkészítenek, szóval igazán mindenki megtalálhatja, ami kedvére való. Hát, jól van, fiatalok,(szájbiggyesztés)  de én azért úgy megittam volna egy Metaxát, de hát, mindegy, na. De akkor legalább a welcome drink ne pezsgő legyen, vagy lehet az is, de legyen mellette más is, és mikor fogják felszolgálni? Rögtön, mikor megérkezünk, már az ajtóban, vagy csak később, amikor már leültünk? Hm, hát, egészen biztosan akkor, miután megérkeztünk (semmiképpen sem előbb), de ezt ők tudják, ők a profik, ez a dolguk. És pezsgő lesz, mert ez van benne a csomagárban, de rögtön utána lehet inni mást is, csak majd tessék szólni a pincéreknek. Szóval akkor szeretettel várjuk.

Azért ez gáz. Gáz, gáz, gáz. Ma már 37 alatt volt a hőmérő, az ugatás némileg mérséklődött, hála a rengeteg fekvésnek, heverészésnek és fetrengésnek, paplan alatt, bekötött torokkal, a köptetős üveget óránként meghúzva, (Az orvos szerint naponta csak háromszor lehetne, de ő nem hallotta, hogy köhögök esténként.) Tényleg nem csinálok semmit, komolyan veszem a fekvést, pihenést, nagyon meg akarok gyógyulni, mert hosszú távon ez nem buli, még akkor sem, ha nem kell korán kelni, és nem annyira szimpatikus megrendelőkkel érintkezni telefonon, mosolyt erőltetve magamra.
Az internetet már kiolvastam, nosztalgiából Civ IV-et játszom, a kínaiakat készülök lenyomni éppen (emiatt van egy kis bűntudatom, végül is nem ártottak nekem, még a virtuális agresszió is problémás, egy gép ellen), és naponta háromszor gondolom át az életem hanyatt fekve, vagy oldalra fordulás közben.
Korábbi (3-4 évvel ezelőtti) dosszié-posztokat olvasgatok, és elcsodálkozom, jé, de megváltoztam, vagy megváltozott ez a blog. Például sokkal elfogadóbb lettem. Nem akadok ki annyira másokon. Basszus, én komolyan vettem azt a mondatot, hogy ha valaki idegesít, vagy zavar, annak okát elsősorban magamban kutatom. Ha valaki mostanában irritál, akkor ahelyett, hogy fikázni kezdeném vitriolba mártott billentyűzettel, elgondolkodom, hogy vajon miért zavar, és általában jutok is valamire. Amióta meggyőző könyvekben olvastam jó sokat arról, hogy ha valakiben valami zavar, irritál, idegesít, és legszívesebben a Holdig rugdosnám, akkor az azért van, mert ez nekem is téma, csak épp el van fojtva, árnyékban van, és a feladat, hogy integráljam szépen magamba ezeket a tulajdonságokat, és vonjam vissza a projekcióimat. (Ez nyilván egy gyors leegyszerűsítés, de ez a lényege.) És hát igen, bassza meg, azóta nem tudok jóízűen haragudni valakire, kiakadni az idióta viselkedésén, mert rögtön azt kezdem kutatni, bennem ez hogy van, nekem ez miért téma. És persze sokszor találok is valamit, időnként rém kellemetlen szembesülni olyasmivel, hogy ja, basszameg, ezt egyébként én is csinálom. De tény, hogy elfogadóbb vagyok. Meg együttérzőbb, mióta önismeretbe járok, hogy jaj, szegény, neki is mennyi nehézsége lehet, biztosan valamelyik elakadásából reagál, megértőnek kell vele lenni.
És hát, ez mind szép és jó, de az igazság, hogy ez jóval kevésbé szórakoztató. Átélni is, meg írni róla. A régi jó cinikus, vitriolos, káromkodós, kipellengérezős dosszié látja kárát. Határozottan kevésbé szórakoztató, amiket mostanában írok. Mély, meg őszinte, meg biztosan sokkal mélyebb önismeretről árulkodik, de néha úgy érzem, pont a lényeg tűnt el. És időnként annyira, de annyira hiányzik! Az önfeledt, odabaszós cinizmus, az irónia, a maró gúny. még akkor is, ha sokszor csak kompenzálás volt. Az a lehetőség, hogyha valakinek a viselkedése, vagy jelenség a környezetemben zavar, akkor nem azt nézem, ez nekem miért téma, hanem egyszerűen kipellengérezem, kifigurázom, végtelenül jólesően, oszt jónapot. Hjaj. Mintha színtelenebb lennék. Sajnos, az életben is, nem csak a blogomon.
Basszus, szeretnék visszakapni valamit a régebbi önmagamból. Pont ezt. Nem az önbizalomhiányos, intimitásra korlátozottan képes, gyerekkori elakadásokból reagáló nőt, természetesen, aki kompenzálásképpen másokat fikáz, és sokszor saját magát is, kéjes élvezettel. De mintha ezzel a fene nagy tudatossággal odaveszett volna a humorom egy része is. Főleg a cinikusabb része. Jaj, ebben a fene nagy elfogadásban már egy anyósviccet sem tudok jóízűen elsütni, pedig... Mert két év és fél önismeret után már arra gondolok, óó, hát abban a helyzetben, amiben ő van, neki sem lehet könnyű elfogadni engem, meg megvannak a maga nehézségei az életben, szóval megértő és elfogadó vagyok. Vagy azon vagyok, hogy az legyek. Azokkal a kolléganőkkel is, akik 50 poszttal ezelőtt még teljesen kiakasztottak, és remekül szórakoztam, amikor írtam róluk. És ők most is ilyenek. Én változtam meg. Én keresem magamban, miért irritálnak ezek a típusok.
Szóval, szép dolog ez a nem ítélkezés, és a projekciók visszavonása, de hogy jóval kevésbé szórakoztató, az is biztos.

Cicaedzés helyett vasárnap negyed órát főztem magam a szaunában, izzadtam derekasan, de azt hiszem, ezek a bacik mindennek ellenállnak. Egészben lenyelt fokhagymának, gyömbéres-mézes hársteának (literszám), házi pálinkának (igaz, ezt nem literszám, lehet, ez volt a gond), és még a Kalmopyrinnek is. Csak röhögnek a markukba, én meg egyre rosszabbul lettem, tegnap ki is írt az orvos a hétre. Lórúgásnyi antibiotikummal, köptetővel, és további gyógyteákkal felszerelkezve értem haza, bezuhantam az ágyba, két óra alvással kezdtem, aztán áttettem a székhelyem a kanapéra, ott heverésztem az esti lefekvésig. Egyetlen komolyabb aktivitásom a teafőzés ma is, meg a lázmérő lerázása (nekem még régi higanyos van, sokkal pontosabb értéket mutat, viszont valamiért nehezen lehet lerázni), épp eléggé kimerít a torokfájás, a múlni nem akaró hőemelkedés, no meg a köhögés. Napközben még hagyján, elkrahácsolgatok csendesen, a sünit sem igazán zavarja az alvásban. Este  aztán rázendítek, és úgy ugatok, mint Frakk a mesében, amikor a macskák feltűnnek. Elaludni is alig tudok tőle. .
Állatorvos felkeresését fontolgatom az esti ugatás miatt, meg amúgy is, kutyául érzem magam.

Jópofa dolog ez a beteg vagyok-otthon fekszem-sajnálom magam kombó, de már kezdek beleunni. A fülemből is mézes hárstea folyik, a homeopátiás szerek cukortartalma kiült a számra, tegnap este végül bevettem egy Kalmopyrint, mára muszáj összerendeződnöm, dolgozni kell menni. (A tavalyi szabik a hétvégére nem terjednek ki.) Hiányzik az aktivitás, edzeni sem voltam hétfő óta, és a bezártságtól úgy érzem magam, mint egy lógó bajszú, fénytelen bundájú macska. Lehet, hogy egy könnyű edzés jót tenne, kicsit megizzadnék, meg termelődne bennem endorfin, (ezen fél tábla mandulás étcsoki, és a mogyorókrémes guru sem segít), mert lassan teljesen beforgatom magam. De attól félek, csak még jobban megbetegednék tőle, megfáznék, meg legyengülnék, meg mit tudom én. A hóesésnek sem örülök kimondottan, szép-szép, de február végén már minek, múlt héten elpakoltam a szőrös bakancsomat, erre kotorhattam elő tegnap. Ez se dobja fel a hangulatomat. A vége az lesz, hogy hazafelé jövet beugrom egy szoláriumba, csak 6 percre, nehogy odakozmáljak, de fényt akarok, meleget, boldogsághormon-koktélt, jó közérzetet, és tavaszt, tavaszt, tavaszt.

Betegen itthon. A kengurus bögrében most mézes hárstea (gyömbért is reszeltem bele próbaképpen), húslevest főzök lassú tűzön, ráérősen, jó sok zöldséggel, és az ágy mellé készített Stodal szirupból tütükézek minden órában. Ma legfeljebb a könyvtárig merészkedek el, annyi levegőzés kell, meg kiolvastam mindent, meg ne basszanak már. Az új könyvtárban még csak egyszer késtem, a régi helyen rendszeresen; egyszer rám is szólt a könyvtáros néni, lehetnék pontosabb, mert minden hónapban 1500-2000 forint büntetést fizetek, feleslegesen. Nos, nekem valóban felesleges volt, aztán pár hónap múlva felújították az egész könyvtárat, festés-mázolás, nyílászáró-csere, új képek a falra, és új könyvek a polcokra, szerintem nagyrészt az én késedelmi díjaimból finanszírozhatták.

Képletet elemzek, barátét, gyakorlásképp, egyelőre - természetesen - ingyen, hiszen még csak zöldfülű asztrológuspalánta vagyok, inkább csak wannabe-asztrológus. Jó sokáig nem is mertem elkezdeni elemezni, pedig amikor elkezdtem asztrológiát tanulni, az ismerősi körömből vagy tízen ajánlkoztak, rajtuk gyakorolhatok nyugodtan (akár horoszkópelemzést is), és megadták a pontos születési dátumukat. Én meg csak halogattam, áá, hát még annyi mindent nem tudok, majd-majd, és így telt el több mint fél év. Aztán ráébredtem pár napja, sosem fogok megtanulni elemezni, ha nem gyakorlom, ha azt tartom szem előtt, mennyi mindent nem tudok még. Azt kell látnom, mennyi mindent tudok már, hiszen tavaly nyár elején még értetlenül néztem egy radixot, most pedig már ki tudom számolni, fel tudom rajzolni, és az értelmezés is jól megy már. Pont annyira, amennyire szűk egy év asztrológiatanulás után menni tud. Szóval, egy hete lelkesen elemzek, aztán utána közösen megbeszéljük, így visszajelzést is kapok. Ugyanígy vagyok a tarot-val is; sokáig azt gondoltam, majd akkor fogok tarot-kirakásra vállalkozni, ha már nagyon jól átlátom az egyes lapok jelentését, és kívülről kenek-vágok legalább háromféle kirakási módot. Aztán rájöttem, bajosan fogom megtanulni a tarot-értelmezést, ha nem találkozom vele a gyakorlatban, ez épp akkora butaság lenne, mintha csak akkor állnék be kesztyűzni az edzésen, amikor már tökéletesen tudok verekedni - fejben. Ilyen nincs. Gyakorlat teszi a macskát, az asztrokatzét éppúgy, mint a tarotmacskát, nem is beszélve a családállító macskákról. Persze, kicsit tartok a megmérettetéstől (ki nem?), nem is akarok úgy tenni, mintha megingathatatlan vérprofi lennék, de fontos, hogy a tudásomat egyre biztosabban merjem használni, miközben folyamatosan tanulok.

Tegnap meghívást kaptam egy barátnőmmel együtt (aki grafológiát tanul) egy nyári természetgyógyász-konferenciára, előadást tartani. Hát, először is betojtam. Én nem szeretek nyilvánosság előtt beszélni, előadást tartani, alapvetően hosszan magyarázni sem szeretek, mert olyankor az az érzésem támad, osztom az észt. (A páromnak erről más lenne a véleménye, vele olykor elengedem magam, és dől belőlem a szó, de hát, valahol nekem is meg kell élnem ezt, meg, lássuk be, itt is magyarázok néha.) Ráadásul van egy - most már legalább tudatos, de még mindig ható - tévhitem, hogy amit én tudok, a többiek is tudják, ergo, mit kellene nekem hosszasan magyaráznom a családállítás törvényeiről, a belső gyermekről, vagy akár asztrológiai minőségekről, hiszen ezt mindenki tudja. Aztán időnként meglepve tapasztalom, hogy nem is. Szóval, ez a probléma épp átdolgozás alatt.
A nyilvánosság előtt való megszólalás már keményebb dió. Sosem szerettem, mindig féltem tőle, és éppen ezért szinte sok életkorban és élethelyzetben szereztem negatív tapasztalatot. Ezek belém égtek, tovább nehezítve az elakadást, és bár az utóbbi években sikeresen elkerültem, hogy szerepelnem kelljen, ezzel a problémát nem oldottam meg, csak praktikusan szőnyeg alá söpörtem. Az önismeret egyik legfontosabb eleme, hogy szembenézek azzal, amitől félek. Legyen az bármi. Hiszen csak így tudom átégetni magamon, és kidolgozni magamból, átélve közben az ezzel járó nehéz érzéseket: szégyent, haragot, dühöt, fájdalmat.
Ráadásul, ha segítőként szeretnék működni, akkor kénytelen leszek kilépni a nyilvánosság elé. Többnyire csak egy-egy csoport elé, de időnként bizony akár nagyobb közönség elé is, mégpedig úgy, hogy előadást tartok arról, amit tudok. És nem mellesleg nem ártana, ha nem úgy tartanék előadást például a családállításról, hogy hölgyeim és uraim, a családállítás erről és erről szól (10 perc beszéd), és igen, vannak a szakmában nagyon jó családállítók, például a Kiss Pisti meg a Nagy Aranka, meg hát remélem, hogy egy kicsit én is, bár én még nem vagyok annyira profi, de azért elég sok mindent tudok már, szóval akár hozzám is eljöhetnek, ha úgy gondolják, én mindenesetre örülnék neki, bár bevallom, egy kicsit félek. Na, így nem lehet. Én sem mennék ilyen önbizalomhiányos családállítóhoz/terapeutához/tanácsadóhoz, sőt, az égvilágon semmit sem bíznék rá, még a letört csizmasarkamat se, nemhogy a lelkemet. Szóval, több önbizalomra van szükségem.
Az önismeretnek abban a fázisában vagyok most, hogy megszületőben van az önbizalmam, az alapok a helyén vannak, már belül tudom, hogy képes vagyok rá, de még nem merem elhinni. Még nem szoktam meg az új minőséget, néha még bizonytalan kislányból reagálok, egyszerűen mert új és szokatlan az egészséges önbizalommal teli felnőtt nő, és az ismeretlen dolgok szorongást okoznak, még akkor is, ha jók. Idő, türelem (is) kell a változáshoz, hogy amikor egy kihívás elé kerülök, ne az automatikus jajÚristen, mostmilesz, én erre képtelen vagyok, inkább bebújok az ágy alá-indíttatásból reagáljak, hanem úgy, hogy oké, lehet hogy félek, ezt elfogadom, de a félelmem ellenére vállalom a kihívást, és merek tapasztalni.
És még valami. Hozzá kell szoknom, hogy pr-olom magam, hiszen ha egyszer életvezetési tanácsadással szeretnék foglalkozni, és klienseket szeretnék (nélkülük elég nehéz dolgozni), akkor -eleinte biztosan- kénytelen leszek reklámozni magam. Jelen lenni, megmutatni magam, még akkor is ha ez nehéz, és nyomulásnak, magamutogatásnak,saját magam fényezésének élem meg. Ez se könnyű. De azt hiszem, azt hiába várom, hogy egyszer csak megszólal a kaputelefon, és aztán soha többet nem hagyja abba, mert folyamatosan érkeznek azok, akik azt szeretnék, hogy én segítsek nekik.
Munkára fel.

Tejeskávé, kengurus bögre, laptop, paplan. Juhúú! Tavalyról megmaradt, március végéig kötelezően kiveendő szabadság. Lustálkodás egy szimpla csütörtökön, kozmetikussal egybekötve. Visszatérek a régihez, aki ugyan, amióta elköltöztem, jó messzire került, de jóval olcsóbban dolgozik, mint a közelebbi, ráadásul sminkelést is vállal (legalábbis, évekkel ezelőtt még vállalt), majd utazom fél órával többet.
Tegnap is szabiztam, de lustálkodásról szó sem volt. Elkezdtem egy újabb drámacsoportot, elsősorban azért, mert ahhoz, hogy jelentkezzek a drámavezető-képzésbe, 250 óra pszichodrámát le kell nyomni a Magyar Pszichodráma Egyesületnél. Na hát, hajrá. És inkább olyan csoportot választottam, amelyik nem hétvégén tartja az alkalmakat, a hétvégéim ugyanis zsúfolásig tele vannak, hol dolgozom, hol tanfolyamon vagyok, ráadásul most az esküvőszervezés sok időt elvisz. És ha akad néha egy-egy szabad, akkor azt olyan jó a párommal tölteni, még mindig az a legjobb, mellette ébredni szombat reggel, tudván, hogy az egész hétvége a miénk, összebújni, kávézni akár 11-ig, aztán lángosozni a piacon, főzni, süteményt sütni, vasárnap együtt edzőterembe menni, és csak együtt lenni, ő a Windowst frissíti, vagy lövöldözik, én a konyhában teszek-veszek, bemegyek, megpuszilom a fejét, kijön, belepuszil a nyakamba, aztán ebéd este 6-kor, kanapén összebújás. Micsoda idill. Ritkán van benne részem, meg is becsülöm, ki is élvezem, amikor megadatik. Ízlelgetem a boldogságot, egyre nagyobb dózisban tudom magamnak megengedni, hogy élvezzem. Lám, az örömre való képességet is tanulnom kellett, de már egészen jól vagyok vele, egyre több spontán örömöt élek meg, és egyre jobban merem magamnak megengedni, hogy élvezzem a jót. És ez jó, nagyon jó.
Szóval, új drámacsoport. Tegnap volt a második alkalom. És olyan jó élmény volt, olyan jó tapasztalás, hogy mennyi minden rendben van már bennem. Vannak továbbra is nehézségeim (kapásból egy fél oldalnyit össze tudnék szedni, ami épp most foglalkoztat), de mások játékaiból, témáiból, és a csoportjátékokban tapasztaltakból érzem, mennyi minden rendben van már. Alig merem elhinni. Csak kapkodom a fejem, hogy tényleg? Tényleg? Hát lehet? Hogy egy csoportjátékból nem az jön ki, mennyi nehéz elakadásom van még, hanem élvezem, feltölt, és épp az látszik, mennyire rendben vagyok? Tényleg alig merem elhinni. Hogy a mély elakadások, a sok gyerekkori sérülés lassan-lassan meggyógyul, átíródik, helyére kerül? Hogy már valóban nem ugyanaz a nő vagyok, mint két és fél éve, az önismeretem megkezdése előtt? Hogy egyre kevesebb a vakfoltom? (És milyen jó lesz majd, ha ezeket a mondatokat kérdőjel nélkül is le merem írni.) Előfordul még, hogy az elakadásaimból reagálok egy-egy helyzetben, de általában felismerem. És tudom, hogy sok idő kell, amíg az új, immár teljes és egészséges működés válik véremmé, amíg a régi, majd' harminc évig ismételt (és emiatt biztonságosnak tűnő) beidegződések teljesen megszűnnek, és átadják a helyüket az érett, teljes egészében felnőtt személyiségnek. És szokni kell ezt az új minőséget, mert szokatlan még, és az is nehéz, hogyha problémám támad, ne úgy gondoljak már magamra, mint egy szerencsétlen kis csírára, aki még mindig itt tart, hanem úgy, hogy alapvetően minden rendben van velem, de ebben a kérdésben még van nehézségem. És hát - ez kényes téma - én bizony kergetem azt az illúziót, hogy minden vakfoltot ki lehet pucolni, minden elakadást teljesen át lehet dolgozni, szóval, hogy létezik olyan állapot, hogy kész, pipa. És újra és újra szembesülnöm kell vele, hogy nem, ilyen nincs. Akármennyit dolgozom magamon, sosem leszek teljesen kész. Ezt nehéz elfogadnom. Főleg, mert észrevettem, hogy a tökéletesség hajszolása közben (amit soha, de soha nem érhetek el), amikor csak a célt látom, ami délibábként előttem lebeg, megfeledkezem arról, hogy számba vegyem, mennyi mindent elértem már, mekkora utat megtettem már. Olyankor azt érzem, még mindig nem elég, mennyi minden van még, és nem nézek rá arra, mennyi minden van már most. Figyelmeztetnem kell magam, hogy változtassam meg a fókuszt. Erre is jó volt a tegnapi drámaalkalom.
Imádom és élvezem, hogy tanulhatok és fejlődhetek, és remélem, hogy egyszer - nem is olyan nagyon sokára- én is segítségére lehetek majd másoknak abban, hogy megtalálják saját belső erőforrásaikat. Már körvonalazódik az elképzelésem, hogy szeretném majd csinálni. Szeretettel, odaadással, alázattal. Mert én tudom és tapasztalom, hogy működik.

Na, ma aztán jóllakott a démonom, tobzódott, tocsoghatott mindenben, amit ő szeret. De hát, neki is meg kell adni, ami neki jár. Ha nem, hát elveszi magától.
Nem, nem lettem sátánista, és nem is szállt meg semmi sem, csupán amikor családállítás-tanfolyamon a belső team-állítást tanultam, számba vettem én a belső teamtagjaimat. Szépen, egyesével, nevet adva nekik.
Röviden, a belső team-állítás (az én egyik nagy kedvencem) azt jelenti, hogy a lelkünkben lejátszódó folyamatokat úgy tekintjük, hogy ezek a "belső hangjaink" összjátéka, együttműködése alakítja ki a választ, amit a külvilágból érkező ingerekre adunk. Ezek azok a minőségek, amelyek mindenki lelkében ott vannak, optimális esetben egymást kiegészítve, támogatva működnek, nem szabotálják sem egymást, sem az ént. Egy bizonyos határig mindenkinél azonosak, nőknél jellemző az anya, a lány, a szerető, az üzletasszony, stb. stb, kinek mi. Értelemszerűen, a munkahelyen mondjuk a dolgozó nő teamtag irányít, ő reagál a külvilágra, amikor este vacsorát főzünk a családnak, akkor a gondoskodó nő (anya), amikor a párunkkal a hálószobában vagyunk, akkor a csábító nő (diszharmonikus működés esetén mondjuk itt is az anya, még rosszabb esetben a kiképzőtiszt).
Ezeknek a minőségeknek, énrészeknek egy belső team-állításnál jellemzően nevet adunk (legtöbbször maga a kliens ad nekik nevet, fontos, hogy az ő terminológiáját használjuk, ha van neki), megfogalmazzuk a legfőbb üzenetüket, és ha esetleg az állítás során látszik, hogy gátló tényezőként működnek, akkor belső erőforrássá transzformáljuk, hogy ént szolgálóak legyenek. Izgalmas állítási forma, tulajdonképpen az én integrációjára szolgál, nagyon sok témában jól használható, és nem árt a makrorendszer mellett a mikrorendszerben is rendet tenni. Azért pedig különösen tetszik, mert egyáltalán nem az egyes énrészek elfojtását célozza, épp ellenkezőleg; mindegyik énrész létezését elismeri, és segít, hogy az énbe integráljuk őket.
No hát, ennyi magyarázat után, én is számba vettem a belső teamtagokat, legalábbis, amiket eddig ismerek, pl. a csábító nő, a kislány, a gondoskodó nő, a walkűr (így azt a személyiségrészt hívom, aki bátor, kiáll magáért, ő jár el Krav Magázni, és edzőterembe, és az ő ereje néz szembe a kihívásokkal az életem sok-sok területén), satöbbi, satöbbi, na és ez a bizonyos, amit démonnak neveztem el.
Van a lelkemnek egy darabja, amelyik szeret szenvedni. Az az öt százaléka a személyiségemnek – ezt hívom démonnak – amelyiknek nem tetszik a napfényes élet, mert szerinte unalmas és gejl, s csavar rajta egyet. Ha hagyom. Úgy néz ki, mint Alice Cooper, csak sokkal jobb nő, kedvenc zenéje a Poison, és természetesen ő az, aki vonaglik is rá, vagy más férfiakkal csókolózik, míg a hivatalos a másik szobában tartózkodik a házibulin. Ő az, akinek esze ágában sincs hűségesnek lenni, és élvezi, amikor egy jobban sikerült buliban öt-hat férfival is táncol egyszerre, és gondolatban nem csak táncol, ő az, aki levegőt is alig kap a gyönyörtől, ha csábíthat, és érzi, hogy célba ér. Ő az, aki szerint az élet lényege a minden pillanatban megélt Érosz.
Erős hajlama van a pusztításra, (és az önpusztításra), fütyül az egészséges életmódra, ő eszi meg (élvezettel) az egész heti diéta után este tízkor a pizzát (hogy felszívja a vörösbort), ő gyújt rá a cigarettára, ő rendeli a harmadik kör Unicumot, és ő az, aki vércinikus ebben a minden-a-szeretetről-szól univerzumban.
De nem, ő nem a csábító nő (bár jó kapcsolatot ápol vele), ő az, aki szeret szenvedni is, aki nehezen titkolhatóan élvezi, amikor valami fáj, amikor ömlik a könnyem, de még jobb, ha fuldoklom a sírástól, sőt, ha összegörnyedek, annyira fáj, gyomorból-hasból-mellkasból, amikor annyira fáj, hogy már szinte jó. Szinte elemészti magát, vágyja a katarzist, a megtisztító fájdalmat, az átszenvedést, mert tudja, hogy annak a vége a jóleső, könnyű, fehér üresség. Ő tudja, hogy az örömhöz a fájdalmon keresztül vezet az út. Aztán jöhetnek a napfényes percek-napok, de ezekhez neki nincs köze, ő olyankor hátrahúzódik, teret enged ennek, de van, hat, és egy szemvillanással is jelzi a jelenlétét. Aki azt dúdolja, mit dúdolja, üvölti az Offspringgel, hogy „the more you suffer/the more it shows you really can”, és jellemző ez a félrehallás, mert az eredetiben az van, hogy „… you really care”. A walkűr erejére és bátorságára időnként szüksége van; magában inkább csak vakmerő.
És igen, persze, természetesen pórázon van. De van.

Ma meghívó- és öltönykeresés lesz, és ha lesz idő, nézünk menyecskeruhát (bár nem akarom emberemet női ruha nézegetéssel/vásárlással hosszasan terhelni). Esküvői lázam jelenleg 37,4 fokos, ez inkább csak hőemelkedés, kicsit visszahűti a lelkesedésem a kinti -2 fok, szürkeség, és az ilyenkor mellékhatásként mindig megjelenő orromat-se-dugom-ki-szindróma. A meghívókat webshopokban már nézegettem, de nem tudtam elképzelni, szóval jó lenne látni is, megfogni, megszagolni, nehogy a végén kiderüljön, a képen nem is látszott, hogy hárommal több csicsa van rajta, mint amit szeretnénk.
Ó nem, nem panaszkodom ám! Hosszabb posztra most nincs időm, pedig leteszteltem magamon Balogh Béla A tudatalatti tízparancsolata meditációt, és ennek tapasztalatait szeretném megosztani. Nemsokára.

"Azt látom: aki minden nehézség ellenére is következetesen tudja képviselni, hogy ő hűséget kíván adni, és viszont is erre vágyik, az egy idő után megtalálja a maga párját. A türelem és a kitartás ebben kulcsszerepet játszik, hiszen aki így válogat, annak minden bizonnyal jóval kevesebb partnere lesz, elvégre a tűt keresi a szénakazalban. Ám aki tényleg szeretné elérni a célját, annak tudnia kell a nehezebb utat választani akkor is, ha minden egyéb más irányba terelné." (Almási Kitti: A hűtlenség... és ami mögötte van, Kulcslyuk Kiadó, Budapest, 2012. c. könyvéből vett idézet.)
Ma olvastam a könyv Facebook-oldalán, lájkoltam is gyorsan; időnként kampányszerűen lájkolok oldalakat, bejegyzéseket, és jelölgetek be embereket, hogy ilyen fake módon oszlassam el az internet világában időnként fellépő elszigeteltség- és magányérzetemet.
Öröm ilyet olvasni, főleg most, házasságkötésre készülve; és főleg most, amikor nagyon sokan (véleményformáló médiaszemélyiségek is) hangoztatják, hogy a hűtlenség bizony teljesen rendben van. No persze, nem pontosan így, hanem a féltékenység felől közelítve: hogy a féltékenység voltaképpen önbizalomhiány (ez szerintem is így van), aztán a féltékenység leküzdése után (embere válogatja, erre milyen módszert javasol) eljutunk oda, hogy a birtoklási vágy mennyire gáz, hagyni kell a másikat élni/lélegezni/szabadon szárnyalni (kinek mi), és még ez is teljesen rendben van. Aztán egy svédcsavarral kilyukadunk ott, hogy hagyni kell a társunkat megélni a vágyait, nem szabad börtönbe zárni ilyen alantas, csúnya, avítt dologgal, mint ez a fránya féltékenység, az igazi szerelmes akkor boldog, amikor a társának is jó, ez az igazi/önzetlen/tiszta/ezoterikus/spirituális (kinek mi) szeretet.. Ez gyönyörű. Elsírom magam meghatottságomban, egyszersmind el is szégyellem, mert én még nem tartok itt. Jah, és nem is szeretnék itt tartani. Ha ez valami magasabb szintű, megfejlődendő dolog, akkor akárki akármit mondjon, én ezt nem akarom megfejlődni. Maradok ezen a szinten, ahová mostanáig jutottam.
A hűtlenségről nekem is véleményem, és sajnos - erre nem vagyok büszke, de ez az igazság - tapasztalásom is. Úgy értem, én voltam hűtlen. (Arról, hogy hozzám voltak-e, nem tudom, mert vagy nagyon benéztem, és nem figyeltem a társamra, vagy valóban nem voltak azok - én ez utóbbit valószínűsítem, de ostobaság lenne a részemről ezt száz százalékos bizonyossággal kijelenteni.) Sajnos elég komoly és sokrétű tapasztalatom van, az érintettek iránti tiszteletből nem ecsetelem, pontosan milyen mértékű és mennyi, de sok.
És amikor hűtlen voltam, én mindig nagyon szenvedtem. Nem az elkövetés pillanatában, akkor nyilvánvalóan nem, hanem utána. Meg előtte. A lelkem majd beleszakadt a bűntudatba, és abba, nem tud egyik férfihoz sem igazán tartozni. Rengeteg feszültséget generált bennem a helyzet, és hosszú távon soha nem is tudtam tartani. Persze, amikor hűtlenkedni kezd az ember, az új kapcsolatból rengeteg energiát nyer, és olyankor könnyű azt gondolni, óó, jó lesz, lehet ezt tartani sokáig, de az az igazság, hogy nem. A lélektől ez idegen, a lélek el akar köteleződni, és ami esetleg a (hétköznapi) egó számára ideig-óráig megfelelő, attól a lélek rengeteget sebződik.
A hűség döntés kérdése. Vonzódás, flört, kacérkodás mindig van (jó esetben), de az, hogy hagyom-e kibontakozni, beleengedem-e magam az érzésbe, és utána mit cselekszem, az már fejben dől el. Az igazság az, hogy amikor hűtlen voltam, hűtlen is akartam lenni. Bármikor dönthettem volna úgy, hogy hűséges maradok, de én nem úgy döntöttem. És ezzel nagyon sok kárt okoztam magamnak, meg másoknak is. Ma már nem tenném.
Azt gondolom, a hűtlenséggel nem az a legnagyobb baj, hogy kiderül. Nem csak akkor és azért romboló, mert kiderül(het). Úgy gondolom, amikor az egyik fél hűtlen lesz, akkor lesz nagyon komoly titka, egy olyan dolog, amiről nagyon nem szeretné, hogy a társa tudomást szerezzen. És innentől kezdve lőttek a spontaneitásnak a kapcsolatban, hiszen a hűtlen felet az fogja vezérelni, jaj, csak ki ne derüljön, jaj, csak el ne szóljam magam, a spontán megnyilvánulásoknak ezennel befellegzett. Persze nem biztos, hogy ez azonnal észrevehető, és hogy ez a folyamat tudatosodik. Zajlik a háttérben észrevehetetlenül. De lesz egy titok, ami betokozódik, és hiába ér véget a liezon, a titok ott marad, rárakódik sok-sok réteg, aztán egyszer csak rádöbben, évek múlva az ember, hogy teljesen elvadult a másiktól, nincs már intimitás, őszinte megnyilvánulás, és ez valamikor akkor indult, amikor ilyen nehéz titkot kezdett el egyedül hordozni. Szóval, szerintem nem éri meg. Nagyon fájdalmas és nehéz tud lenni a hűtlenség, és annyi, de annyi bűntudatot generál, hogy aztán ember legyen a talpán, aki feldolgozza. És, úgy hiszem, felesleges azzal áltatni magunkat, hogy a másik fél úgysem tudja, és amit nem tud, az nem fáj. Én úgy vélem, hogy igenis tudja, csak nem akarja tudni. De a lélek mindent érez. Csak nem akarja látni. Ha valódi intimitás és odafigyelés van egy kapcsolatban, már nagyon korán észre lehet venni, ha az egyik fél figyelme tartósabban nem a másikra irányul. A lélek érzi ezeket a rezdüléseket, legfeljebb nem akarjuk tudomásul venni. Ez az önként vállalt vakság, amiért végül súlyos árat szokás fizetni.
Az meg hát, hogy akkor ne félrelépés legyen, hanem a másik tudtával és beleegyezésével... nehezen tudom elképzelni, hogy akik ezt tartják követendőnek, vajon a saját bőrükön is megélték-e már ezt. Hogy a párjuk elmegy deklaráltan félrekúrni, aztán hazajön, és otthon törli a függönybe a farkát. Jah, nem, ez így túl vulgáris, ken egy vajas kenyeret, aztán leül a "hivatalos" társ mellé tévét nézni, majd a "milyen napod volt drágám?"-kérdésre teli szájjal így felel:
- Áá, nem rossz, a főnök megint hülye volt, de Gizike, az új szeretőm, tudod, az a kis filigrán szőke, nagyon jól szopott délután. Egy igazi vadmacska, bár lehetne bevállalósabb, az anális szexet például egyáltalán nem szereti, pedig tudod, drágám, mennyire imádom.
- Igen, drágám, tudom. Csalódott lehetsz. Azért örülök, hogy összességében jó napod volt. Holnap főzök egy kis krumplifőzeléket, ja, és a hétvégén elmehetnénk anyámékhoz, tudod, névnapja lesz holnap.

Még nem vagyok elég éhes, egyelőre céltalanul böngészem a nosalty receptjeit, egyikhez sem jött meg még a kedvem. A sárgaborsó-krémleves meg a rizsfelfújt már biztos, de ha valami húsosat is akarok csinálni, akkor bizony ki kell dugni az orromat itthonról. A Nap meg elment máshová sütni, itt legalábbis nincs, az ég fehéres szürke, mintha jegesre fagyott volna. Brr. Ki is kerestem a Nap kártyát a tarot-pakliból. Legszívesebben a kabátom alá dugnám, hátha ott is melegít.
Az esküvői előkészületek haladnak, bár múltkor egy kolléganőm megjegyezte, nem is égek esküvői lázban. Nem tudom, azt hogy kéne, mármint kifelé, látványosan; örülök én, és készülök, csendesen, befele, és ha épp nem kap el az aggódás, hogy jaj, nehogy valami miatt elmaradjon az egész, akkor nagyon-nagyon boldog vagyok. Amikor megengedem magamnak, hogy megéljem, akkor érzem, mennyire jó, hogy szeretve vagyok, és ráadásul úgy, ahogy nekem jó. És én is szeretek, azt adom - úgy hiszem -, ami a páromnak a legjobb, és jó látni az örömöt a szemében, amit én okozok neki - sokszor azzal, hogy egyszerűen csak vagyok. Szeretek  és szeretnék feleség lenni, énnekem az minőségileg más, mint az élettárs, szeretem az elköteleződést, amit ez jelent, és szeretem azt mondani a társamra, a férjem.
Na, ha a Jóisten is úgy akarja, akkor nemsokára ez így lesz, de ettől önmagában még nem lesz zenés-táncos mulatság és örömünnep, nagyon sok szervezni való van még. Zenekar és vacsorahelyszín már van, ruhám lefoglalva (kalappal, bordó szalaggal, hála Á. barátnőmnek, aki egy fél napot türelmesen és vidáman talpalt velem a körúton a Blahától a Nyugatiig a vacogtató szürke hidegben), a következő mission a meghívó és a torta. A torta még hagyján, megrendeljük, és kész lesz, csak a cukrászdát kell kiválasztani (ami, ismerjük el, meglehetősen kellemes "probléma"), meg azt kiötleni, hogy fog elférni a tortán egy marcipán cicapár (lehetőség szerint egy szürke csíkos és egy vörös csíkos), no meg egy sün, meg egy kenguru, mert valahogy nekik is képviseltetni magukat. Az esküvői meghívó a nagyobb falat, hogy ilyen szép képzavarral éljek, mert arra idézetet szokás tenni, és én szeretnék is idézetet tenni, de egyelőre nem találom a megfelelőt. Azt ami, nekem tetszik, a páromnak is, és vállalható. Mert szívem szerint Radnóti Az áhítat zsoltárai ciklusából választanék, azok a kedvenc szerelmes verseim, de azok meglehetősen erotikusak, igen, szinte már vállalhatatlanul, már ami egy esküvői meghívó jellegét illeti. (Pláne azután, hogy a párom a Tom Jones Sexbombját szeretné a polgári szertartás végén gratuláló zenének, ami egy félelmetesen nagy bók nekem, és egyelőre megfontolás tárgyát képezi, vajon belefér-e, illik-e, lehet-e.)
Szóval, keresem a megfelelő idézetet, óóó, használhatatlant annyit találtam, nyálasat, giccseset, túlhabzóan patetikusat. Egyik sem én vagyok. Még viccessel is próbálkoztam, de nem találtam igazán tréfás, kedves, szeretetteljes idézetet, csak erőltetettet, vagy kifejezetten bunkót.
Viszont jutott eszembe számtalan, szebbnél szebb gondolat, és ez adta az ötletet, hogy ismert magyar versek sorait kiragadva egy fél estét végigröhögjünk azon, vajon hogy mutatnának ezek az egyébként szép és értékes sorok - esküvői meghívón. Például a Nemzeti dalból:

"Rabok legyünk, vagy szabadok?"

vagy Petőfitől még:
"Régi cseléd vagy a háznál,
Mindig emberűl szolgáltál."

vagy József Attila-kedvelőknek:
"Egy hete csak a mamára gondolok mindíg" (nehéz anyós-meny/vő-viszony esetén megsokszorozódik a hatása)

Aranytól, már családi körre hangolódva:
"Nagyot koppan akkor, azután elhallgat."

vagy még Aranytól, bár ez már kissé bárdolatlannak tűnhet:
"Ha oly boldog-e rajt’
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?"

De a viccet félretéve, nekem legjobban Goethe idézete tetszik: "Szeretni és szeretve lenni a legnagyobb boldogság a világon." Egyszerű, igaz, és sem hozzátenni, sem elvenni nem lehet belőle semmit. Meglátjuk még.

Vasárnap van, a Nap is süt, és ha nem akarom, nem is kell kidugnom az orrom egyáltalán. Kellemes izomlázzal a fenekemben ücsörgök a kanapén, a kengurus bögrében tejeskávéval, és vasárnap van. Mindjárt vége a januárnak, amit nagyon várok, reggelente már egy icipicit hamarabb van világos, a február rövid, hamar eltelik, a márciust meg már kimondani is jó.
De már egészen elfogadó vagyok a téllel, nem utálom már annyira, legyen fagy, legyen hó, ez így természetes, én meg fázom, de hát, télen az emberek általában fáznak. És behúzódni kívánkozom, kanapén kucorogni laptoppal, könyvvel, kengurus bögrével (este a tejeskávét forralt borra cserélve), és milyen jó, néha már meg is engedem magamnak, egészen hangulatosak ezek a téli esték. A legjobb persze az benne, hogy elmúlik, és attól, hogy biztosan tudom, elmúlik, nem is olyan nehéz kibírni.
Felfedeztem valamit, aminek egészen biztosan kedvez a téli este: a tarot kártyát. Nemrégiben találtam meg magamnak, lenyűgöz a szimbolikája, a mélysége, ahogy anélkül is hat a tudattalanomra, hogy ésszel is felfognám. Épp ettől ilyen nehéz - számomra - a lapok értelmezése, mert érzem a lap szimbolikáját,  érzem, hogy valamit nagyon megmozgat a lelkemben, de bajosan tudnám értelmes szavakba önteni. Most még.
Hosszas töprengés, és rengeteg tarot-pakli megtekintése után végül a Crowley- féle Thoth tarot mellett döntöttem. Miután a barátnőmmel eleget vihogtunk azon, hogy lám-lám, Aleister Crowley is magyar volt, hiszen kártyájának a hangzatos Tóth-tarot nevet adta (ez két pohár vörösbor után tényleg vicces volt, ráadásul épp a Tóth kocsmában ültünk, és amikor a számla rendezésekor a pultosnő megkérdezte, készpénzzel vagy kártyával akarunk-e fizetni, és a az asztalon heverő kártyacsomagra pillantottunk, már torzult az arcunk a visszanyelt röhögéstől. Jó-jó, elmesélve sose olyan vicces, de ez is hozzájárult ahhoz, hogy imádom a tarot-mat.), szóval ezután a kezembe vettem a kártaycsomagot. Hosszú percekig csak forgattam, nézegettem, fantasztikusan vannak megfestve a lapok, többrétű szimbolikával, hosszasan gyönyörködtem bennük. Úgy éreztem, szinte égeti a kezemet, legalábbis, nagyon furcsa, melengető érzés volt (ezt először a vörösbornak tulajdonítottam, de azóta is ezt érzem, amikor megfogom a csomagot), erős energiája van a lapoknak, és mindig elfog valami ismeretlen, elfogódott tisztelet, és megmagyarázhatatlan vonzalom a lapok iránt. Meg hogy milyen kurva sokat kell még tanulnom, hogy magabiztosan tudjam értelmezni a kirakásokat. Rengeteg könyv és internetes anyag elérhető a témában, olvasok is lelkesen, de úgy érzem, a lapoknak nem csak, vagy nem elsősorban a bal, racionális agyfélteke számára van üzenetük. Ezért nehéz beszélni (pláne írni) róla.
Feltett szándékom, hogy elmélyedek a tarot világában, az orromat-se-dugom-ki-januári esték éppen ideálisak ehhez. Ismerkedem, ízlelgetem egyelőre. Úgy gondolom, a lapok értelmezése a szimbólumokon keresztül egy lehetséges utat nyit a tudattalan, és a belső erőforrásaink felé.

Tegnap egy kézikönyvben láttam egy érdekes kirakási módot. Gyakorlatilag a Johari-ablak a tarot nyelvén. A neve vakfolt. Négy kártyát kell húzni, az egyes lapok megfeleltethetők a Johari-ablak 4 elemének:

1. én tudom magamról,és mások is tudják rólam
2. sem én, sem mások nem tudják (az -egyelőre - csak a tudattalanban megélt minőségek)
3. én tudom magamról, de mások nem tudják rólam (amit elrejtek)
4. én nem tudom magamról, de mások tudják rólam (a vakfoltom)
Én a Kis és a Nagy Arkánumot egyaránt használtam hozzá. Úgy vélem, a kirakásoknál (kelta kereszt, párkapcsolati kirakás, bármi) érdemes a teljes csomagot használni, ha azonban egy kérdésre keresek egyetlen lapos "választ", akkor csak a Nagy Arkánumot használom. És nem húzok túl gyakran, éppen azért, mert egy-egy kirakás vagy akár csak egyetlen lap kihúzása annyit ad, amin érdemes elgondolkozni, aludni rá néhányat, egyszerűen hagyni hatni.

(Szilveszterkor a nőiséggel kapcsolatos kérdésem volt. Merre-hogyan, milyen irányban tovább, jó úton járok-e, mire fordítsak figyelmet stb. Nem is volt egyértelmű a kérdés, egyfajta megerősítést, lökés vártam, vagy bármit, ami a témával kapcsolatos esetleges "megfejlődni valóra" utal. És tessék, kihúztam az Uralkodónőt (Crowley-nál: Császárnő.) Nagyon mélyen belém égett, még mindig ebből táplálkozom. Hónapokra elegendő útravalót adott.

A III-as lap, azaz a Császárnő a Crowley-tarot-ban. Gyors értelmezés: "A szépség, melyet másokban látsz, és amely hozzájuk vonz, olyan szépség, amit te is magadban hordasz. Azon az úton vagy, hogy feltárd és kifejleszd nőiségedet. Lehet, hogy ez a megfelelő pillanat a megoldatlan anya-konfliktusok kielemzésére és megoldására. Az Uralkodónő a természet mindig új életet adó kimeríthetetlen erejét testesíti meg. Az elevenséget, termékenységet, fejlődést és az új születését szimbolizálja. Ő minden élet kiapadhatatlan forrása, jelzi kreativitásunkat és fogékonyságunkat, képességünket új impulzusok felvételére és újjáalakítására. A fizikai valóság szintjén növekedést és termékenységet, lelki szinten művészi alkotóerőt, szellemi szinten ötletgazdagságot és találékonyságot, tudati szinten pedig a megismerés gyarapodását jelenti. Az új állandó születése mind életünk folyamatos változását, mind azt jelképezi, hogy ezen szülések fájdalmát el kell viselnünk. " Más analógiák: Vénusz (a bikában), más mitológiák nagy anyaistennői; termékenység, fejlődés, a természet bujasága és életereje. És még hosszan folytathatnám.
(És azóta volt egy igazi nagy sírós-feltárós találkozásom az anyukámmal, olyan, mint amit eddig csak az önismeretben éltem meg, de ez most a valóságban történt.És azóta a lelkem mélyén valami nagyon-nagyon rendben van.)

Elmaradt idén a minden kedves dosszié-olvasónak kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog új évet kívánok, mert nagy ívben elkerültem a blogomat karácsony környékén. Boldog új évet azért most már kívánok, ha már itt vagyok. Nem írtam, mert nem akartam nyüffögni meg morogni, elrontani ezzel a szép, áldott, meghitt karácsonyt.
Azért az év végi ünnepek még mindig megfirkantanak, elsősorban a karácsony (például, mert az van hamarabb), aztán kisebb mértékben a szilveszter is. A nehéz karácsonyok terhét egyszer, egy csoportjátékban már kidolgoztam magamból, kifájtam a mindig vágyott, de soha nem is volt-idill hiányát, a következő évben a karácsonyi csoportjátékban felcsaptam macskának, és megtapasztaltam, macskaként egészen elviselhető a karácsony, ha elegem lesz, csak fújok egyet, és bevonulok a szék alá, vagy a kemence oldalába. És ha önmagában ez nem lenne elég, akkor tovább szívatom magam a magam által megalkotott irreális elvárásokkal. Sok Nők lapját olvastam idén, ott meg november vége cikkeznek a karácsonyi készülődésről, az ünnepről, melyet szeretteink körében, meghitten jó eltölteni, amikor együtt van a család, és legalább egy napra félretesszük a nézeteltéréseket, és örülünk egymásnak. Mert a karácsony nem a drága ajándékokról, hanem az együtt töltött egyszeri és megismételhetetlen pillanatokról szól, és a legszebb ajándék, amit adhatunk egymásnak, az odafigyelés és a szeretet. Nah, egy hónapig tömtem a fejem ilyenfajta cikkekkel, míg végül kialakult bennem egyfajta csodavárás, hogy karácsony este valami brutálisan csodálatosnak, extrém módon intimnek kell történnie. És nem éreztem semmit. Megittam két Unicumot, és még utána sem éreztem semmit. Na, baszki, nem jön a brutális meghittség és intimitás, valami baj van velem. Aztán leendő uram, aki ezt végignézte, leült mellém a földre, ahol épp a sarokba vágni készültem a kötözendő szaloncukrokat, és elmagyarázta, mi a fenét akarok, hiszen a kapcsolatunk a hétköznapokban is intim, mély és szeretetteljes, nemigen lehet ezt már fokozni, mégis mit vártam. Ezen elgondolkoztam, és rájöttem, karácsony ide vagy oda, annál intimebbek nem tudunk lenni, mint amilyenek általában vagyunk, és az éppen elég. Ettől egészen felvidultam, feldíszítettük a fát, vacsoráztunk, ajándékoztunk, és kisebb gyomorszorítással megúsztam az egészet. Jó volt, mondhatni,életem egyik legjobb karácsonya, azt meg el kell fogadnom, h a karácsony nekem mindig nehéz érzéseket hoz felszínre, akármilyen boldog vagyok a jelenben.
Aztán meg a szilveszter, ami valami miatt szintén nagyon nehéz, mert utálok lezárni és elengedni, de az újtól és a változástól is félek (elég szar leosztás), és év végén mindig késztetést érzek, hogy számot vessek. Ha jó volt az évem (pl.a mostani), akkor félek, jaj, nehogy a következő rossz legyen, ha pedig nehéz, akkor meg, jaj, nehogy a következő is ilyen legyen. Ma már nem ennyire súlyos a helyzet, de eredendő ősbizalom hiányában még mindig van bennem szorongás, amiről ilyenkor mélyen hallgatni kell, hiszen szilveszterkor, ugyebár, vidámnak kell lenni, mert aki ilyenkor nem partizik ezerrel és nem fürdőzik a haverjai körében a népszerűségben és a pezsgő-vodkában, és nem posztolja mindezt ötpercenként a Facebookra, és nem lájkolják ezt legalább ötvenen, az egy lúzer, akinek megérnie is kár az újévet. Én meg, na tessék, alig várom, h elteljen a szilveszter, koccintás, éjfél, hurrá, aztán legszívesebben átaludnám január harmadikáig az egészet.
Boldog 2013-at mindenkinek. A Hold éve lesz egyébként.

(A NASA-tól kiszivárgott jelentés a világvégéről. A szöveg töredékes, többszörösen kódolt, rendkívül nehezen dekódolható; ebből, valamint a megfogalmazásból feltételezhető, hogy eredetileg nem is földi olvasóknak szánták.)
"... tartja magát a hiedelem, hogy 2012 december 21-én valami történni a Földön. Ezt a hitük azon alapszik, hogy egy régen eltűnt, magas fokú civilizáció, a maják fennmaradt naptárja eddig a napig tart. Köztudomású, hogy a maják időszemélete ciklikus volt - legalábbis kései utódaik így gondolják. Ennek alapján többféle elmélet is született, mi fog történni a fent említett napon. Egyesek dimenzióváltásról, rezgésszint-emelkedésről, egy új korszak eljöveteléről beszélnek, mások egy pusztító, apokaliptikus háború eljövetelét vizionálják. Biztosat senki nem tud..."
"... az emberektől nem idegenek a világvége-víziók. Legutóbb az Y2K-probléma kapcsán merültek fel ilyen képzetek (jelentés archivált változata mellékelve), de egy körülbelül 2000 éve élt, magát Jánosnak nevező férfi vízióit is nagy tiszteletben tartják, aki gondolatait a Jelenések könyve című, azóta kultikussá vált műben foglalta össze, és egy nagyobb kultikus könyvfüzér, az úgynevezett Biblia részeként olvasható. E könyv megbecsültsége az elmúlt évtizedekben jelentősen csökken; ez betudható annak, hogy említett könyv meglehetősen kellemetlen világvégét jósol, míg dimenzióváltás jóval "emberibb" - ha szabad így fogalmazni. Ezenfelül nagy becsben tartanak egy Nostradamus nevű, régen élt férfit, akinek nehezen érthető jóslatai..."
".... megküldött jelentések alapján valószínűsíthető, világvége a kék bolygón minden bizonnyal a bevásárlóközpontokban kezdődik. A változás tulajdonképpen hetekkel ezelőtt elkezdődött. Még a transzcendens energiákra mégoly kevéssé fogékony, magukat racionalistának tartó egyedeken is eluralkodott egyfajta hév és nyugtalanság. Munkájuk végeztével az emberek néhány napja nem  az otthonukba sietnek, hanem azokba az általuk épített, mesterséges fénnyel megvilágított fémhodályokba igyekeznek, ahol egyenletes meleget, és furcsa, csengőszóra emlékeztető, végtelenített akusztikai élményt biztosítanak számukra. A tömegben elvegyülve rezgésszint-emelkedést nem, vérnyomás- és pulzusnövekedést viszont általánosan tapasztaltunk. Érthetetlen, milyen nyugtalan hév hajtja az egyedeket ezekre a közösségi helyekre, hiszen a tömeg és az atmoszféra miatt láthatóan senki sem érzi itt jól magát. Mégis, a megjelölt nap (az általuk keresztény időszámításnak nevezett idő szerint december 21-e) közeledtével mind több és több egyed látogat ide, és hosszú órákat tölt itt. Megfigyeléseink szerint az emberek e helyen a legkülönfélébb használati tárgyakra, játékokra és dísztárgyakra tesznek szert, valamint nagy mennyiségű élelmiszert vásárolnak, melyet otthonukba hordanak. Nem értjük az összefüggést a megnövekedett élelem- és tárgyfelhalmozási kedv, valamint a december 21-e közeledése között, e még további elemzések tárgyát kell képezze. Egyes jelentések alapján azt feltételezzük, valamiféle vallásos buzgalom hajtja az embereket a bevásárlóközpontokba, esetleg vezeklési vágy, mely abbéli félelmükből ered, hogy jelzett napon valami szörnyűség fog történni, és így próbálnak védekezni ellene. Kultúrájuk - legalábbis az általunk tüzetesen vizsgált, európai és észak-amerikai kontinens - az elmúlt néhány évtizedben erőteljes tárgyi jelleget kezd ölteni, bizonyos használati tárgyakat egyenesen fetisizálnak, és jórészt birtoklásuktól függ az egyén társadalmi helyzete és megítélése. Az emberek nagy többsége arra törekszik, hogy otthonában tárgyakat halmozzon fel, melyeket aztán évente újabbra cserél. Az elmúlt hetekben a tárgyfelhalmozási késztetés jelentős mértékű növekedése arra enged következtetni..."
"... prognózisunk alapján a világvége elsősorban a bevásárlóközpontban lesz érzékelhető, ahova a jelzett nap közeledtével egyre több és több ember látogat el, és pszichés állapotuk egyre aggasztóbb..."

Lusta voltam edzőterembe menni, lenyomtam itthon inkább gyorsan a Fegyencedzést. Na jó, csak a második lépést mindegyik feladatból. Izgalmasak ezek a saját súllyal végzett gyakorlatok. A képen könnyűnek tűnnek, aztán meg harmincat is alig bírok megcsinálni belőle. Pláne háromszor. Zenét kerestem hozzá, pörgőset, motiválót, így akadtam rá Morricone Ecstasy of Goldjára A jó, a rossz és a csúfból. Imádom - mint mindent Morriconétól - azt is, amikor a Metallica adja elő (brutális!), de mostantól különleges aktualitása lesz: nagy nehezen megegyeztünk, május 4-én erre fogunk bevonulni. Az esküvőre, remélhetőleg. (Kompromisszum rulez, én a Gyűrűk urából akartam a Fellowship's theme-et, végtelenített változatban tudnám hallgatni, és hát, gyűrű - gyűrű, ne vesszük el a részletekben. Még folynak a tárgyalások, h legalább a szertartás alatt ez szóljon a háttérben, oda is kell zene, cserébe lemondok arról, h a meghívón idézetnek a One ring to rule them all legyen, igaz, jobb ötletem egyelőre nincs.) De ez legalább ingyen van. Vettem Esküvő magazint, hogy inspirálódjak, mit is kell szervezni egy esküvőre, az első már rég volt, két éve meg elmaradt, szóval kiestem a rutinból, mondhatni. Van to do-list (ez kábé hasznos, el ne felejtsem 3 hónappal előtte megrendelni a gyűrűpárnát), meg irgalmatlan mennyiségű hirdetés, meg cikkek arról, mi mindent kell a nagy napra. Brrr. Hideg kilel. Ha még egyszer el kell olvasnom, hogy az esküvő talán életünk legszebb napja, akkor bemondom az unalmast, és két tanús esküvőt tartunk farmerban, mert behányok a giccstől, meg a hol diszkrét, hol rámenős tukmálástól. Az egész újság lényege egyetlen mondatban foglalható össze: az életed nagy napja, amikor mindennek tökéletesnek kell lennie, ezért költsél rá kurva sokat. Kibaszott kurva sokat. Mert a jó ízlés, a stílus, meg amit megálmodtál.... jaj. Ó, és tudjuk persze, hogy a stílus nem pénztárca kérdése, de valahogy mégis, minden olyan kurva drága. Mintha a jégszobor, galambröptetés kezdene kimenni a divatból (ez utóbbinak a low budget változata, amikor megkérjük a násznépet, előző este csilis babot vacsorázzanak káposztával, aztán másnak eregethetik a galambokat a szertartás végén - merészebbek akár közben is), de vannak helyette speciális helyszínek, menük és dekorációk, mert életünk nagy napján, ugye.
Én látom magam előtt a tökéletes ruhát, sajnos csak magam előtt, sehol máshol. Egyszerű vonalvezetésű, hosszú fehér ruha, rajta bordó hímzés vagy szalag, hozzá hatalmas fehér kalap bordó szalaggal, oszt jónapot. Jah, hozzá bordó körmök, of course. Semmi fakszni, tüll, csipke, abroncs, strassz, Swarovski kristály, nem, akkor sem, ha ez életem nagy napja. Ötvenezerből kijönne, és akkor a varrónő is jól járt. Mert kölcsönözni ilyet még csak véletlenül se lehet, a drága, trendi szalonok ilyet nem tartanak, szóval varrathatom meg, aztán meg mi a fenét csinálok vele, remélhetőleg nem lesz több esküvőm, szóval lóg majd a szekrényben, még porrongynak se jó, mert ezek azt anyagok nem szívják magukba a vizet. Emlékbe elrakni? Ugyan minek? Az emlék fejben van, no meg ott lesz majd a gyűrűpárna, meg a fényképek, szerintem egy egész ruhát ezért őrizgetni kár.
Egyelőre ott tartunk, h van időpont az anyakönyvvezetőnél, a templomban, meg a meghívottak egy részének már szóltunk, ne csináljanak aznapra programot.
Egyébként persze, hogy meghatódom az esküvő gondolatától, pláne, ha bele merem magam engedni érzelmileg. Erős félelem van bennem, hogy valahogy majd mégsem úgy alakul, közbejön valami, mittudomén (vö. előző évek tapasztalatai), és ilyenkor az agyam a jól bevált trükköt alkalmazza: ha nem engedem bele magam az érzésbe, akkor nem is fog fájni, ha esetleg mégsem úgy alakul. Csakhogy ez egy borzasztó nagy önbecsapás. Ugyanis, akkor is ugyanúgy fájna. Ráadásul még jót sem éltem meg. Szóval a feladat: tudatosan megélni az érzéseimet, az örömöt, a várakozást, hiszen mégiscsak jó dolog esküvőre készülni, ha lehántjuk róla a giccset, a többit pedig a Jóistenre bízni. Én csak kérhetem...

Majdnem úgy kezdtem, hogy nem volt könnyű ez az év. Aztán belegondoltam, és az jutott eszembe, hogy nagyon-nagyon szép volt. És egyébként könnyebb is, mint például a tavalyi, bár nem jó ezt méricskélni szerintem. 2012 bőkezűen osztogatta a szép pillanatokat. És ezek mellett igazából nincs jelentősége annak, hogy voltak nehézségek. Vannak. De ha áldásról van szó, a Jóisten mostanában valahogy bőkezűbben mér.
Hálás vagyok, és a szürkületbe lassan bekúszik egy csendes, halk boldogságfonat. Nem tölti be érezhetően a teret, de mégis, mindenhol ott van, folt a falon, minta a szőnyegen, csillámlás a csillár fémjén, halk morajlás a hűtő irányából. Minden komor kissé, ahogy bevonja a délutáni szürkület, de otthonos, és egészen lágy, simogató is, ismerős és otthonos, lopódzó és csendes. Szeretem.
Úgy ültem neki, leírom, mit hozott 2012, de nem tudok betelni ezzel a jó érzéssel. Mit számít minden, ha ez a pillanat most ilyen jó. Annyira, hogy jelentőségét veszti minden más, tervezett elszámolás, év végi egyenleg, számvetés, számbavevés. Ha egy szürke téli délután egyedül itthon ilyen csendesen boldog tudok lenni, akkor, azt hiszem, alapvetően csodálatos az életem.

Krav Magán félhülyére vertek, de legalább Boróka jobban van.
Inkább, mint fordítva.
A fájdalmat belsőleg homeopátiás arnica montanával, külsőleg Árnigéllel, és lélektanilag egy üveg belga sörrel csillapítom (szintén belsőleg).
Tudom, hogy az edzés nagyon jó nekem, csak most nem érzem.
Viszont mára már megtanultam gond és szégyenérzet nélkül bőgni a metrón (hogy milyen ügyetlen és szerencsétlen vagyok). Mit bánom én, ha a fél kocsi engem néz! (Sajnálkozva, kíváncsian, vagy úgy téve, mintha nem, közben meg fél szemmel mégis de.) Ha sírni kell, hát sírni kell.
Az erő velem van, határozottan.

Jelentem, oly mértékig vagyok már képes a spontán örömre, hogy ma énekeltem és táncoltam örömömben, a Hafananát halandzsázva. Az év egyik legjobb napjának indult. Tegnap este jó kis baráti találkozó, bor, Activity, a sokadik pohár bor után Sextivity, mégpedig úgy, hogy mi írjuk a feladványokat. A medical fetish-sel nagy sikert arattam, de jó, h nem nekem kellett elmutogatni, helyette kihúztam a tantrikus szexgyakorlatot (magam is meglepődtem, milyen kreatív tudok lenni...) Egy ilyen este után pedig szombat reggel felébredni, sokáig lustálkodni, összebújni, ágyban kávézni, ebédet tervezgetni, bebújni a takaró alá, hogy ebben a hidegben még az orrunkat sem dugjuk ki... aztán Boróka nagyon rám ijesztett. Takarítás közben észrevettem, hozzá sem nyúlt az előző esti vacsorájához, és egészen úgy nézett ki, mint aki beteg, alig adott életjelet. Azonnal rohantunk is vele az állatorvoshoz. A kedvenc állatorvosom, aki meglehetősen sünbarát, nem volt elérhető, így random választottunk egyet a netről, és kértük telefonon, bár délben bezár, de várjon meg minket, érkezünk 20 percen belül sünöstül. Borókát cipősdobozba, dobozt vastag rongyokkal kibélelni, meg ne fázzon, aztán futólépés. Boróka életében először metrózott, meg utazott trolibusszal, és talán ettől, talán, mert kértem a Jóistent, de délutánra jobban lett. Az állatorvostól biztos nem, mert ő csak tanácstalanul forgatta, de legalább pénzt nem kért érte. És rendes volt tulajdonképpen, mert várt ránk zárás után fél órát, holott már a telefonban jelezte, egyáltalán nem ért a sünökhöz.
Most jobban van, evett, szaladgált, bár megy a hasa, de úgy tűnik, rendben van. jobb ötletem nem lévén, adok neki Béres cseppet, 1-.2 cseppet a vacsorájához, meg Calo-Pet-et, bár azt fecskendőből délután még nem akarta elfogadni..
Boróka több mint három éves, A szakirodalom szerint ezek a sünik 3-6 évig élnek. Remélem, inkább 6. Sőt, az én Borókám kivétel, és matuzsálemi kort ér meg. Adja a Jóisten, hogy idén is megkóstolhassa a karácsonyi sült halat.

Az igazság kimondása gyógyít.
Ezt tapasztalom két és fél éve, ezt tanulom fél éve, és mióta már két esetben is vezettem egyéni üléses családállítást (egyelőre csak barátnőknek, ingyen, gyakorlás céllal), a saját, hm , "praxisomban" is tapasztalom ezt. Ha kimondódik az igazság, végre nem nyomjuk el, nem tagadjuk le, akkor általában megindulnak a könnyek, és megérkezünk a fájdalomba, de onnantól tud oldódni, és onnantól lehet csinálni valami mást. Egyelőre távoli, de feltett szándékom, hogy segítő leszek, mert úgy érzem, az a rengeteg tudás és tapasztalás, amit megszereztem - legnagyobb részét a saját bőrömön - átadható, és egyszer majd szeretnék segíteni a hozzám hasonlóan lelki nehézségekkel küzdőknek. Első körben családállítást kezdtem el tanulni, mert az első alkalom óta, amikor először voltam állításon, éreztem, hogy ez az, ez való nekem, ez a módszer és technika, amivel azonosulni tudok, ami nekem is sokat segített, és látom, hogy mennyit tud adni szinte mindenkinek, aki elszánja magát, és elmegy családállításra. Másodsorban, egyszer majd talán a pszichodráma-vezetést is szeretném megtanulni, mert annak óriási személyiségformáló ereje van, és más aspektusból, de épp olyan hatékony, mint a család- (v. rendszer-)állítás. Persze, ez még rengeteg idő, és közben folyamatosan dolgozom magamon, mert nyilván akkor tudok a leghatékonyabb lenni, ha mások felmerülői problémáival és magamban már szembesültem, mát átdolgoztam azokat. Egyszer megkérdeztem A-t. akihez két és fél éve járok, mit szól ő ehhez, és azt mondta, jó ötletnek találja, mert szerinte azok tudnak igazán empatikusan és hatékonyan segíteni, akik maguk is sok nehézségen, (gyerekkori) sérülésen mentek keresztül. Abban pedig nincs hiány.
Sokszor felmerül bennem a hitelesség kérdése. Nyilvánvalóan csak az lehet jó és hiteles segítő, aki egyfelől sok mindenre rálátott,átdolgozott már, másfelől pedig ő maga is folyamatosan "úton van". Régebben volt egy elképzelésem, miszerint ha majd egyszer "kész" leszek, minden probléma átdolgozva, az összes elfojtás kiélve, az összes hiány feltöltve, vakfoltok kipucolva, és a személyiségem mellé egy jó nagy zöld pipa kerül - na, majd akkor leszek jó és hiteles segítő. (Én ezt nem nevezném terapeutának, mert az én olvasatomban terapeuta az, akinek pszichológusi vagy pszichiáteri diplomája van.) Most már úgy gondolom, ilyen nincs. Nincs olyan, hogy én kész vagyok, felülhetek a saját tökéletességemből kovácsolt aranytrónusomra, és onnan segíthetek majd, felülről lefelé a többieknek. Mindig van újabb és újabb nehézség, és nem tudok mindig jól reagálni mindenre, jól kezelni bármilyen helyzetet. Nehéz elengedni ezt a képet, mert volt bennem ilyen elvárás magam felé. Persze, amúgy is maximalista vagyok magammal, csak a száz százalék elég jó, a nyolcvan (ami néha hatvan, néha negyven, és néha pedig kilencvenöt) nem elég jó. Minden vagy semmi - és ebben a szemléletben a majdnem még semmi. Ez az,amit a legjobb barátnőm petúnia-állapotnak nevez, amikor is történjen bármi, süssön a nap, essen az eső, fújjon bár a viharos szél, a petúnia csak nyílik és virágzik, minderről tudomást sem véve. Én először azt képzeltem, az önismereti technikák azt tudják adni, hogy egyszer csak majd minden nap, minden helyzetben boldog leszek, jól leszek, vidám leszek. a nehéz érzéseim elfogynak, eltűnnek, és onnantól boldogan élek, míg meg nem halok. Vannak olyan könyvek, akik ezt ígérik, és vannak olyan, magukat terapeutáknak nevező emberek is, akik ezt ígérik. Én erre mindig élénken reagálok, mert hajlamos vagyok azt hinni, ha nincs mindennap széles mosoly és happiness, akkor valami baj van velem, akkor menjek csak vissza a balettba ugrálni, akkor még 1-2 (10-15) év önismeret. Most már tudom, hogy az önismeret azt tudja adni, hogy egy-egy nehéz helyzet hatására a "gombok benyomódnak", a nehéz érzések megjelennek, de tudok már máshogyan reagálni. Egy példa. Régen úgy gondolkoztam, ha majd már jó sokat dolgoztam magamon, már meg sem karcol majd, hogy mondjuk az edzésen nem akar senki párba állni velem, már hozza be automatikusan azt az érzést, hogy nem vagyok szerethető, nem kellek senkinek. De, ugyanúgy behozza. Valójában a lelkem legmélyén örökre ugyanaz a sérült kisgyerek maradok, akinek 30 évesen éppúgy fáj, hogy nem akarnak vele párba állni, mint annak idején az óvodában, amikor nem akart a sorban mellé állni senki. llyenkor elfogadom a fájdalmat, esetleg hazafelé sírok amiatt a metrón, hogy ez mennyire fáj, de ma már sokszor, ha nem jut pár az edzésen, odamegyek valakihez, és megkérdezem, csatlakozhatok-e, vagy egyszerűen kiállok,és megvárom, hogy partnercsere után valaki más áll majd ki, és nekem lesz párom. Nem könnyű még ma sem, de ma már nem omlok össze sírva, mint mondjuk életem első pszichodrámáján, amikor páratlanul voltunk, nem is túl meglepő módon éppen nekem nem jutott partner, és én sírógörcsöt kaptam, hogy lám, még itt sem kellek senkinek. (Jelentkeztem is azonnal játékra ezzel a témával.)
Szóval, valami ilyesmit tud adni az önismeret, az érzés előjön, fáj (talán már egyre kevésbé intenzíven), de mivel már sokat dolgoztam ezzel, tudok másként, nem az érzésből automatikusan reagálni. (És el ne higgye senki, ha valaki mást ígér. Az egyszerűen hazudik.)

Abban szeretnék majd segíteni a hozzám fordulóknak, hogy megtalálják a saját belső erőforrásaikat, ugyanúgy, ahogy én is megtaláltam -és folyamatosan úton vagyok affelé, hogy megtaláljam - a saját belső erőforrásaimat. Tapasztalatom szerint az első lépés az igazság kimondása, felismerése annak, amiben vagyunk. Ez néha nem könnyű, mert sokszor szinte bármelyik stratégia jobbnak tűnik, mintsem szembenézni a valósággal, a saját nehézségeinkkel, Nekem is - még mindig - sokszor figyelmeztetnem kell magam erre, mert a legegyszerűbbnek az tűnik, elnyomni, elfojtani, és azt játszani, hogy nincs semmi baj, jól érzem magam. Csak éppen ilyenkor elkezd nőni a szakadék a megélt érzések, és aközött, amit elhitetek magammal.
Ez itt nem a reklám helye. A blogomat részben azért írom, h számot vessek arról, hol tartok ma, és mit szeretnék a jövőben.
A belső erőforrásokról majd máskor. Izgalmas téma, de már rég el kellett volna indulnom az IKEÁ-ba, mert azt terveztem, nyitásra odamegyek, akkor talán kevesebben lesznek. Jingle bells, csingilingi, nagytömeg. De szeretnék néhány új díszt a fenyőfára.