(Forrás: https://www.facebook.com/AForayIntoPsychology?fref=ts)

Hát ez van most. Néha elgondolkodom, mások vajon hogy bírják munka mellett az egyetemet-főiskolát, mert nyilván nem én vagyok az egyetlen, aki ezzel küzd. Talán ők nem hétfőnként járnak iskolába, így marad szabadságuk regenerálódni meg tanulni. Talán ők nem oktatnak napi hét órát. Talán ők nem égtek ki még annyira, és nem kínszenvedés bemenni minden nap a munkahelyükre. Talán. De nem is fontos. Leszokóban vagyok arról, hogy másokhoz hasonlítgassam magam.
Egyébként, amióta felmondtam, már egyáltalán nem kínszenvedés bejárni minden nap. Naná, látom a végét. Másfél hónap. Vágom a centit. Utána? Egyszerre vagyok tele jobbnál jobb ötletekkel, és kap el a szorongás, hogy nem fogok-e belebukni. De meg különben is, ráér még. Most a zh-k-vizsgák-beadandók Bermuda-háromszögében keringek.
Két hete a férjem hazautazott, én pedig szombat este a szüleimnél aludtam. Azért aludtam náluk - van ebben koncepció, kérem! - mert szombat este borozgatás közben megbeszéltük mindent, és hogy ne veszítsünk időt, vasárnap pedig reggeli után álltunk is neki Apukámmal a statisztikatanulásnak. Egészen különleges, otthonos élmény volt ennyi idősen náluk tölteni az éjszakát! Estére pizsamát kapni, a nagy asztalnál vacsorázni, vasárnap reggel sülő tojás illatára ébredni, pizsamában kávézni. Egyszerre voltam nagyon különleges vendég és éreztem magam tökéletesen otthon. Anyukám ebédet főzött, amíg mi tanultunk, csak a terítésben segítettem. Délután még aludtam fél órát, aztán hatalmas pakkal megrakodva érkeztem haza. Jó volt újra felnőtt-gyereknek lenni, szívet melengető, feltöltő érzés. Naná, hogy megértettem, mi a normális eloszlás és a standardizált érték! Jó nekem, hogy vannak szerető szüleim. Hálás vagyok értük.

Hülyére tanultam magam tegnap és ma, statisztikával és pszichofizikával töltöttem az éber óráim jelentős részét (+ főzés és szeretkezés). Az éjjel Weber-Fechner-, és Stevens-féle érzetfüggvényekkel álmodtam, valamint azzal, hogy két fogam elporlott, ami - úgy emlékszem - az álmoskönyv szerint nem jelent jót, de direkt nem néztem meg. Jelentősen nőtt a hatékonyság- és kompetenciaérzésem, azonban ma reggel az ágyban, kávézás-ébredezés közben megfogalmaztam a férjemnek, ami hetek óta feszít: picit rá vagyok feszülve a pszichológia szakra. Konkrétabban: bazi fontos, hogy sikerüljön, hiszen nagyjából erre tettem fel az életem. Biztosan tudom és érzem, hogy ez az én utam - lám, egy "remek" "biztos" állást is odahagyok érte - így aztán iszonyú nagy tétje van, ha nem sikerül. Igen, pszichodráma-vezető lehetek, SzomatoDráma-vezető is, családállító is, életvezetési tanácsadó is, meg vadakat terelő juhász (erre is indít mostanság képzést az állam), de a titkos(?) nagy álmom a pszichológiadiploma megszerzése. És sok az anyag, követelnek kőkeményen, ami teljesen rendben van, de vajon én meg fogok-e ezeknek felelni? Emlékeztetem magam, mi volt a bölcsészkar első féléveben: szorongtam, hogy nehéz lesz, és bizonyára a legtöbben okosabbak nálam, aztán szépen megcsináltam, jelesre diplomázva. Meg amúgy van tudásom arról, hogy okos vagyok (most mit álszerénykedjek, ezt annak idején ezt eléggé megerősítették bennem a szüleim), tehát most is menni fog, csak a jól ismert szorongás bújt ide mellém, mint gyakori útitárs, útravaló a batyumban, hamuban sült pogácsa. Viszem magammal, piros kockás kendőbe kötve, hű társam, és jó sokáig reméltem, egyszer, egy piknik során majd ottfelejtem valahol, és egyszer csak azt veszem észre, nincs többé. Persze, akkor talán amiatt szoronganék, hogy eltűnt, mi lesz most, hiszen el tudnék-e képzelni szorongás nélküli életet? El tudnék, de egyelőre csak pillanatokra. Vagy talán mégsem. Talán sosem tudom kidolgozni magamból. Most afelé billent ez át bennem, hogy a szorongás van, és én szeretettel körbeveszem, megfogom a kezét és együtt megyünk tovább. Én és a szorongásom. Vele együtt csinálom, lépek tovább minden lépést, teszek meg minden utat. Amikor kibontom a batyumat, megnézem, mi van benne, ő is a kezembe kerül. Leültetem a tűzhöz, jelen van ő is esténként. És reggelente, amikor tovább indulok, ő is visszakerül a piros kockás kendőbe. Ez van most. És mindemellett élvezem az utat; mert a kockás kendőben más is van: jó bor, pogácsa, bölcs útravaló. És társak az úton, esténként a tűznél, hajnalonta a csípős hidegben. És én is társa vagyok másoknak, jó szóval, öleléssel, tükrözéssel, kacsintással, üzenettel.
Ha az utamat járom, a Sors(? Élet? Isten?) is megsegít. No, nyilván nem az univerzum fogja lesúgni az általános lélektan kérdéseket a vizsgán, de ha jó az irány, az én hitem szerint, ha én is odateszem magam, sikerülni fog.

Atyaég, mennyi minden történt! Zajlik az élet, mint jég a Dunán tavasszal, és olyan jó lenne, ha nem csak címszavakban tudnék beszámolni róluk! Bár van,hogy az e-mailjeimre is csak egy hét késéssel tudok válaszolni, és a hétköznap estéket alvással, a hétvégéket pedig abban a dichotómiában töltöm, hogy vagy tanulok, vagy ha éppen nem, de akkor azon stresszelek, hogy tanulni kéne. Múlt vasárnap például statisztikát tanultam az Apukámmal. Ő - lévén jelenleg matekot és fizikát oktat egy egyetemen - elég jól érti; ha valamit éppen nem is ért, azért el tudja magyarázni. És türelmes, minden határon túl, ráadásul elég jól ismer ahhoz, hogy amikor bőszen bólogatok, hogy értem, azonnal észreveszi, ha netán mégsem, csak szabadulni akarok. Olyan az, mintha egy új nyelvet kellene megtanulnom, elolvasom, hogy a szórás az átlagtól való átlagos távolság, de még le kell magamban fordítani, hogy mi is az átlag és a tőle való átlagos távolság. Bizonyára belejövök majd, mint kiscica a miákolásba, bár sosem leszek egy miákolós macska, ami a statisztikát illeti, legfeljebb a kemencesutból fogom felborzolt bundával, óvatosan méregetni a függvényeket. Igaz, bizonyos kutatásokhoz valóban elengedhetetlen, főleg, mert - úgy tapasztalom - a pszichológia önmaga tudomány voltát leginkább statisztikai mérésekkel kívánja igazolni, ami egyfelől érthető, másfelől viszont az intuitív hipotézisek kényszerítik ki a kísérleti méréseket és nem fordítva, de ezért kezdem belátni, miért kell nekem megértenem, mi az a korreláció, és mikor robusztus egy eljárás. Hála az égnek, a Károlin elég gyakorlati módon oktatják a statisztikát: a matematika nem kell (a képletek és a függvények egyenlete), csupán el kell kell tudnunk igazodni egy egyes kifejezések között, és önállóan kell tudnunk értelmezni egy vizsgálati eredményt. Sőt, be kell valljam töredelmesen, egy icipicit még lázba is hoz ez az egész, vágyom rá, hogy megértsem, hogy megtanuljam ezt a szemléletet, csak ne rettegnék annyira a vizsgától! Ábrándozós félóráimban vizsgálatokat tervezek, ahol különféle statisztikai eljárásokkal szeretném igazolni a nullhipotézisemet, de addig még rengeteget kell tanulnom, mérési módszerekről is, meg a személyiségről is.

Most várom, hogy lefőjön a kávé, kengurus bögréből kortyolgatom a kanapén, és átgondolom közben, mi a hétvégi teendő-lista. Takarítás, piac, ebédfőzés. Aztán meg tanulni kell: statisztikából és általános lélektanból december elején zh-zom, kell írnom egy beadandót a babasírásról december elejéig. Gluténmentes süteményreceptet vadászok egy másik megnyitott fülön, mivel egy hónapja egy természetgyógyász javaslatára gluténmentes diétát tartok. Ő azt mondja, azért vagyok a vérszegénységig vashiányos, mivel a glutén miatt nem szívódik fel a vas a szervezetemben (pedig nyáron már intravénás vasterápiára is jártam), hagyjam el a glutént, legalább egy fél évre, a pajzsmirigyemnek is jót fog tenni, ami egy iciripicirit alulműködik, de nem laboratóriumilag releváns mértékben. Nos, valóban elhagytam a glutént, szomorúan konstatálva, hogy ebbe a fél évbe a karácsony is beleesik, úgyhogy addig ki kell kísérleteznem a gluténmentes bejglit, mert diós bejgli nélkül nincs karácsony, akkor is, ha amúgy a szeretet ünnepének aposztrofáljuk. Egyébként sokkal jobban érzem magam glutén nélkül, jól be tudom tartani a diétát, egyedül az okoz nehézséget, hogy sokat eszem büfében-kifőzdében a különféle képzések ebédszünetében, ahol eddig mindig főzeléket ettem, de azt a legtöbb helyen búzaliszttel sűrítik, úgyhogy marad a rizs-párolt-zöldség-saláta kombó, és a rántott zöldségnek is sajnos annyi. A vega+gluténmentes elég szigorú kombináció, de azért kivitelezhető. Mostanában kezdem felfedezni a távol-keleti konyhákat, ahol nem annyira túlreprezentált a (búza)liszt, mint mifelénk. Több energiám van, a kedvem is jobb, annak, hogy este kilenckor kidőlök (vagy már fél kilenckor elalszom a metrón a férjem vállán), sokkal inkább az általános kimerültséghez van köze. Jó volna most néhány nap szabi, mert hetek óta folyamatosan oktatok, hétvégente tanulok, pszichodrámára járok; legalább Buda Lacinál levizsgáztam múlt szombaton, majd ezt is elmesélem, kaptam oklevelet, meg is dicsért, és jeleztem, hogy szeretnék januártól szupervízióba járni hozzá, hogy megszerezzem a SzomatoDráma-vezető képzés következő fokozatát. De szabim nincs, pihenni nem tudok, a körmömet is kapkodva, lopott öt percekben festem, nem pszichológiai tárgyú írást két hónapja nem olvastam, meg is jegyezte Legeslegjobb Barátnőm, amikor szerdán találkoztunk, hogy már egészen úgy beszélek, mint egy pszichológus, és a férjem is többször rám mordult, hogy ne elemezzem már, elég lesz az empátia is.

De januártól minden más lesz. Hát hogyne lenne, hiszen felmondtam a munkahelyemen! Hetekig rágódtam, mérlegeltem pro és kontra, osztottunk-szoroztunk a férjemmel, beszéltem többször a HR-essel, mégiscsak jó lenne, ha valamilyen módon meg tudnánk oldani az iskolába járást, számomra a fizetés nélküli szabadság is elfogadható, de a cég hajthatatlan volt. Végiggondoltam, hogy januárban mindenképpen szükségem lesz pár napra, különben nem tudok levizsgázni, ha pedig elkezdem fogyasztani az évi rendes szabadságomat, akkor már áprilisra elfogy az összes anélkül, hogy egy percet is pihentem volna. Úgyhogy vettem egy nagy levegőt és azt mondtam a HR-esnek, ha semmiképpen nem tudunk megoldást találni az iskolára, akkor inkább beszélgessünk arról, melyek a közös megegyezés feltételei. Megírtam a papírt, most várom a választ, és ha minden jól megy (de ha nem megy jól, szerintem akkor is), december 31-ig fogok dolgozni. Persze, szorongok attól, mi lesz januártól, de most nem gondolok erre, ráérek majd januártól szorongani, most az oktatásra koncentrálok (szeretném még ebben a két hónapban becsülettel elvégezni a munkámat), meg a zh-kra, meg hogy majd abszolválni tudjam a vizsgákat.
Úgy érzem, nehéz, de jó döntést hoztam. Most már rendben vagyok ezzel. Hetekig volt bennem elkeseredett düh a cég felé, hogy ennyire hajthatatlanok, és inkább engednek elmenni, minthogy mindkettőnk számára kielégítő megoldást keresnénk, ráadásul tudtam én, hogy mindenki pótolható, így én is, de érezni azért rosszabb. Aztán végtelenül megkönnyebbültem, amikor végre kimondtam, és beleálltam ebbe a döntésbe. Ezzel párhuzamosan elindult bennem egy gyászfolyamat, hiszen ez az első munkahelyem, és közel kilenc évet töltöttem ott. Most már tudom látni, mennyit köszönhetek a munkahelyemnek, és hálás vagyok, hogy mindez megadatott, és hogy most olyan helyzetbe hozott az élet, hogy továbbléphessek. És megértettem, hogy én bő egy éve hoztam egy döntést, hogy pszichológus akarok lenni, és ha választanom kell például a jelenlegi munkahelyem és az iskola között (mint ahogy most választanom kell), akkor az iskolát választom, és megfizetem a döntésem árát. Vannak terveim januártól, de sokat még nem foglalkozom ezzel. Mindenesetre megnyugtat, hogy a Burger Kingben mindig keresnek munkatársakat, és múlt szombaton, amikor betévedtem oda fagyizni (ünnep lévén semmi más nem volt nyitva), gondosan megfigyeltem, hogyan kell fagyit adagolni, hátha nemsokára én is ezt fogom csinálni. De talán nem. Egyelőre elég erős bennem az a hit, hogy valami majd biztosan lesz, és minden úgy van jól, ahogy van. Talán azért, mert messze még a január, talán később jobban fogok majd szorongani. Néha félek attól, hogy meg fogom bánni a döntésemet, és fejemet a falba verve fogok sírni itthon, hogy hibát követtem el. Ez mind benne van a pakliban. De mindezzel együtt úgy érzem, jó döntést hoztam. Isten adja, hogy sose kelljen megbánnom ezt.

Valahogy úgy voltam én ezzel, hogy az elmúlt csaknem három évben - amióta gyereket szeretnék, és amióta komolyan frusztrál, hogy nem jön össze - szinte mindent bevettem, megittam, szedtem, toltam és csepegtettem, amiről azt állították, segíti a teherbe esést. És szinte mindenféle lelki odahatást is megpróbáltam - családállítás, pszicho- és SzomatoDráma, születéscsoport, egyéni terápia, tarot, belső utazás, asztrológus, ezo-spiri kisiparos stb. - hisz annyi, de annyi módszer segített már teherbe esni - másoknak. Ebben a hónapban is kifizettem húszezer forintot valami cseppekre - kibontatlanul hever a kredencen - meg a bioboltban rám tukmáltak akciós méhpempőt (így is bazi drága volt), persze, hogy megvettem, mert például a méhpempőről több helyen is olvastam, mennyire segíti a fogantatást. (Azóta sem bontottam ki. Már nem érdekel.) Ráadásul mindezt úgy, hogy anyagilag nagyon nem engedhetnénk meg magunknak. Ezenkívül egy hete lelkesen hívott egy barátnőm, hogy EFT-re jár, ami neki fantasztikus, és a nő, akihez jár, ezzel a módszerrel már tíz nőnek segített teherbe esni. És ekkor hirtelen azt éreztem, hogy most lett elég! Elég az összes csodaszerből, csodamódszerból, guruból, technikából, javaslatból és jótanácsból, ami segít teherbe esni - másoknak. Mert rajtam még egyik sem segített. És arra jutottam, hogy uramisten, én akár a vízben oldott szárított teveszart is hajlandó lennék  naponta kétszer meginni, ha azt hallanám róla, hogy az segít!  És hány tíz- meg húszezret költöttem havonta úgy, hogy valójában nem fért volna bele a költségvetésbe! De megvettem és kipróbáltam, mert hátha ez majd segít, és mi van, ha ezt kihagyom és emiatt lemaradok...
Úgy döntöttem, ennek véget vetek. Nem próbálok ki több csodaszert és nem megyek újabb guruhoz. Nem hiszem már, hogy ezen múlna. A gyerek akkor fog jönni, amikor annak itt lesz az ideje. Valószínűleg még nincs itt. Nem tudom, higgyek-e abban, hogy a dolgok "meg vannak írva", de azzal a gondolattal könnyen azonosulok, hogy mindennek rendelt ideje van. A gyermeknek valószínűleg most még nincs.
És nem, ez nem könnyű. Fáj és nehéz. De ma eldöntöttem, hogy arra fókuszálok, hogy rendbe tegyem az életem azon területeit, ahol még van dolgom. Ez is megér egy posztot, régóta érlelgetem, hamarosan be is fogok számolni róla.

Tegnap éjjel erotikus álmom volt Grecsó Krisztiánnal. Beszélgettünk egy kávé mellett, s közben nőttön nőtt köztünk az a fajta feszültség, ami csak egy szenvedélyes, lihegős, fékevesztett csókban tud feloldódni. Felálltunk, hogy indulunk haza. Már éppen csókra nedvesítettem a számat, amikor belecsörgött az ébresztőóra.
Annyira de annyira utálom a koránkelést!

Alkalmi ismerősöm mesélte, hogy a hároméves kislányának minden este elmondja, mennyire szereti, mennyire büszke rá és hogy bármit elérhet, amit csak szeretne. Milyen jó, hogy vannak ilyen apukák! Megmelegedett a szívem tájéka.
Aztán apuka meséli tovább, hogy valamelyik este a kislány azt mondta, hogy a legfelső polcon lévő könyveket nem éri el, és miért nem, mikor apa szerint bármit elérhet?
Bearanyozta a napomat ez a történet.

(Ezt a történetet egy kép ihlette. A kép itt található.)

- Nézd már, Mancikám, ez a múlt héten még nem volt itt.
- Már hogyne lett volna, Gizikém, csak akkor még le volt fóliázva.
- Dehogyis volt, nem volt itt még semmi, a saját szememmel láttam, amikor jöttem vissza a szemorvostól!
- Jaj, Gizikém, és mit mondott az orvos?
- Fölírt egy erősebb szemüveget. Tegnap váltottam ki, azóta kicsit tényleg jobban látok.
- Na ugye. Én két napja jártam erre, amikor mentem az unokámat látogatni, akkor volt a megnyitó. Volt itt akkora felfordulás! Kint volt a helyi tévé is!
- Na, szégyen-gyalázat! Ilyesmiket mutogatni a tévében! Hát rendes műsorok már nincsenek is!
- Ugyan, ez az első ilyen a városban, persze, hogy nyilvánosságot kapott!
. Eh, nyilvánosságot. Régen is így hívták, de akkor még titokban jártak oda az emberek, nem fényes nappal!
- Ugyan, mi rossz van abban? Szép dolgokat lehet itt kapni.
- Szép dolgokat, szép dolgokat, Persze, így is lehet mondani.
- Luxusbolt. Csak sajnos az átlagembernek ez egy kicsit drága.
- Mit nem mondasz, Mancikám! Tisztességes embernek egy ingyen se kéne! Ide hordani a család pénzét, micsoda botrány!
- Már miért lenne botrány, Gizikém? Ha valaki megengedheti magának, hát tegye!
- Rendes ember ide be nem teszi a lábát, én azt mondom.
- Ugyan, az én menyem is volt itt tegnap körülnézni. Azt mondja, tiszta, rendes, elegáns hely.
- A te menyed...! És mit szólt ehhez a Józsi?!
- Azt mondta, legközelebb ő is eljön nézelődni. Kíváncsiságból. De csak nézelődnek, szeptemberben kezdődik a gyereknek az iskola, arra kell a pénz.
- Nézelődni... micsoda világot élünk! Hát már a te gyerekeid is...! Szentséges Szűzanyám, hát hová tart ez a világ? Hát nézd ezeket a hatalmas, sötét üvegeket! Meg a nőket a plakáton! Még szerencse, hogy legalább ebben a cifra ruhában vannak lefényképezve, nem ahogyan a Jóisten megteremtette őket!
- Mancikám, a Jóisten áldjon meg, már miért ne ruhában lennének a modellek? Hiszen ez egy ruhabolt! Drága lelkem, biztosan jó az a szemüveg, amit az orvos felírt?

Egyébként csodálatos volt a nyaralás, jókor jut eszembe, hogy megírjam, mindjárt október, mi meg augusztus közepén voltunk.

Az volt a legjobb, hogy végre volt időm csak úgy lenni. Direkt nem terveztük nagyon kirándulósra, hagytunk magunknak időt a regenerálódásra és a szemlélődésre, nagyokat pihentünk (mm, délutáni alvás), és esténként sötétedésig beszélgettünk egy pohár bor mellett a teraszon. Nem siettünk sehova. Reggel felkeltünk, lesétáltunk a tengerpartra, ott lefutottunk 4-5 kilométert (ennek valami elképesztően különös varázsa volt), aztán vissza az apartmanba, zuhany, és elsétáltunk a pékhez friss péksüteményért. Ráérős reggeli, aztán opcionálisan tengerpart vagy teraszon olvasgatás. (Akkor olvastam el Sofi Oksanen: Sztálin tehenei c. regényét, fantasztikus és brutális, hm, erről is jó volna írni.) Aztán ebédfőzés, ebéd után csendespihenő (alvás vagy heverészve olvasgatás), délután tengerpart megint, este vacsora és borozgatás. Nekem nagyon fontos, hogy legyenek ilyen semmittevős időszakok, amikor feldolgozom a rengeteg ingert, ami ér, no nem direktben csinálom, hanem egyszerűen csak vagyok, nem gondolok különösebben semmire, és ebben a fókuszálatlan figyelemben kerülnek helyére, ülepednek le bennem a dolgok. Ez hiányzik most, ez a semmittevős-ingerfeldolgozós jelenlét, mert az elmúlt hetekben annyi minden ért, hogy csak kapkodom a fejem, ha meg véletlenül akad egy kis szabadidőm, erős bennem a nyomás, hogy tanuljak, mert rengeteg az anyag, haladni kell. Most hétvégén, hogy egyedül voltam, volt erre lehetőségem, de ma már megint egyetem, holnaptól munka, a feldolgozandó élmények meg gyűlnek a pufferben és azt sem tudom, hányadán is állok velük.
Dubrovnikba azért elkirándultunk a nyaralás alatt, csodaszép város, mégsem maradt jó élmény, mert elhagytuk a parkolójegyünket és megbüntettek minket 60.000 forintnak megfelelő kunára. Nem volt mit tenni, ki kellett fizetnünk, és ez eléggé megmüffentett bennünket. Egyrészt, mert borzalmasan megdrágította a nyaralást, másrészt, mert legalább a rászorulók kapták volna ezt a pénzt, ha már kiadtuk, mondjuk az árvák vagy az éhezők, nem pedig egy feltehetően pofátlanul nyereséges horvát parkolóház. És egész hazaúton, amíg visszaértünk a szállásra, azon morfondíroztunk, hogy ez vajon miért történt. Rövid válasz: csak. De vajon vannak-e véletlenek? Ha elfogadom, hogy mindennek oka van, akkor ebbe a világképbe nem fér bele, hogy csak úgy történnek dolgok. És másfél hónap elteltével még mindig nem jöttem rá. Mit érdemes ebből megtanulni? És mi van, ha valójában semmit? Ha a világ jelenségei egyszerűen csak léteznek, csak az emberi elme szüntelen attribúciós hajlama osztályoz mindent, keres értelmet, összefüggést random, egyszerre megjelenő jelenségek között? És mindezt csak azért, mert így könnyebb elviselni-elfogadni azt, ami nehéz. Mi van, ha mindig így működünk? Hogy pusztán önigazolás, vigasztalás az értelemkeresés? Ha a remekül bejáratott kognitív disszonancia-csökkentéseink valójában csak a túlélést szolgálják, semmi mást? Mi van, ha nincs is mögöttes szervező értelem? Vagy van, de emberi elmével nem felfogható a működése?

Tudtam én, hogy jó lesz, hát hogyne tudtam volna, Grecsó Krisztián az egyik kedvenc kortárs íróm, így mikor végre megkaptam a kisebbik húgomtól az új regényét, mohón vetettem rá magam. Aztán mégiscsak beosztottam, ízlelgettem, mint a jó bort, tovább tartson. Letehetetlen pedig, hajnalban a metrón, kávészünetben, lopva a mosdóban, vacsorafőzés közben, amíg felforr a víz. Múlt pénteken vizsgáztattam, amíg írták a tesztet, cipőmet lerúgva olvastam gyanútlanul. Két résznél annyira szíven ütött, hogy ki kellett mennem a mosdóba, mert elsírtam magam. Úgy hiszem, Grecsó, akit előszeretettel hasonlítanak Móriczhoz és a népies vonulathoz, ebben a könyvében emelkedett igazán móriczi magasságokba, aki sokat tud az emberi lélekről és hideglelősen zseniálisan írja azt meg.
A regény arra keresi a választ (jaj, ezt úgy utálom, de rossz lehet úgy olvasni, hogy közben ilyenekre kell gondolni), szóval elmeséli a főszereplő, Daru életét, egészen a jelenig, a párkapcsolatain keresztül. Daru részben = Grecsó, ez mindig izgalmas E/1-ben írt könyvnél, hogy ez most fiktív önéletrajz-e, az író izgalmasan játszik ezzel, több rétegét megteremtve ennek az olvasatnak. Nem is az érdekes itt, hogy Grecsónak valóban volt-e Adél nevű nője, akit később skizofréniával diagnosztizáltak, hanem hogy a narrátor, aki retrospektív nézőpontból beszéli el az eseményeket, mennyire teremt azonosságot korábbi önmagával. Ebben folytonosan van egy feszültség, ezáltal egyszerre készít leltárt és konstruálja meg újra önmagát a szerző. Számítanak-e az emlékek? És ha igen, akkor miért nem? Hogyan és mennyiben? Mit lehet kezdeni a múltunkkal?
"Elmúlik a kép, egyszerre egyértelmű lesz minden és tiszta, Daru szívéről ellebben a bánat, és ebben a ki tudja, honnan jött lebegésben rátör, hogy nem. Nem kell ebből semmi. Már nem fáj. Rájön, hogy nem is akar abba a borozgatós, disznónézős délutánba visszamenni a nagyapjához. Nem akarja Lilit, Esztert, Petrát, Sárát, Grétát. Ne jöjjenek. Nem kell sajnálni, hogy nincsenek. Meg kell a veszteségüktől szabadulni. Különben nem tud örülni neki, hogy voltak. Csak fájdalmat okoznak, hogy nem tudja őket elengedni. Az ünnepségnek mindjárt vége. Az igazgató azt sorolja, melyik tanuló hová jelentkezett. Minden második fiú szakács. Daru magához szorítja Julit, isten veletek, régi barátok, régi gangok, szervusztok, szerelmek, szeretők, elengedlek titeket, menjetek, ti vagyok a gyönyörű, kormos, ragacsos, mézgás múlt. Ti vagytok Daru. És én. Daru én vagyok. És végre megint szeretni foglak titeket, rátok mosolygok néha, ha előkerül egy rosszul exponált, közös fénykép, mert ez a sok egykorvolt szerelem mind az enyém. Ebből vagyok."
Mégis, bár nem szívesen, meg kell jegyeznem, szerintem a végét elkapkodja, Daru házasságáról alig ír, az új szerelem happy end vászna kimerevítve - szinte kívánjuk, legyen odaírva, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. De ők még élnek, a közepén vannak egy szerelemnek, és túl összecsapott a befejezés. Igaz, ismerem ezt a lelkiállapotot a saját életemből, és azt hiszem, itt válik a regény kárára, hogy félig-meddig saját magát írta meg. Itt kezd a zseniális narráció átváltani valami mássá, ami inkább a lélektan területe már. De minden döccenőjével együtt csodálatos, lenyűgöző írás, a stílusa egyéni és magával ragadó, igazi, mély, megélt művészet. .
Hosszan idéznék, de álljon itt most csak néhány sor, demonstrálandó, milyen jó ismerője Grecsó az emberi léleknek:
"Gréta és Daru szertelenül boldogok, amikor megveszik a lakást, és biztosak benne, hogy ez a boldogság örökké tart majd. De a boldogság nem biztos ebben, ő nem akar örökké tartani. Addig, az első lakásig tart majd, Csak nem szól. Nem jelzi előre. Ott egészen lassan elkopik, de olyan lassan, hogy nem lehet észrevenni. Nem kezd el súrlódni az anyag, nem ér össze a meghízott comb, ennél sokkal alattomosabb, lassabb a romlás. Úgy kopik, ahogy a cseppkő hízik. Szem nem láthatja, lélek nem gyanakodhat miatta. Ettől olyan biztos az enyészet."

Életem egyik legnehezebb napja volt. Talán a legnehezebb is, nem tudom. Sőt, jobb lenne, ha azt mondhatnám, ez volt a legnehezebb. Mert akkor ennél nehezebb már nem lesz.
A Moszkva térnél szálltam fel. Csak bírjam ki hazáig – gondoltam, és erősebben szorítottam a számat, bár a széle remegett. Gyorsan helyet kerestem, nem néztem senkire. Talán nem is látszom, ha én sem látok senkit – gondoltam, és mereven bámultam magam elé. Facsarta az orromat a sírás. De jó volna most, most beleengedni magam, és zokogni, zokogni keservesen.
Velem szemben egy férfi ült. Magas és jóképű, öltönyös, kezében egy papírzacskóban frissen sült bagettek. Még jobban elfacsarodott a szívem. – Biztosan siet haza a családjához – erre gondoltam, és már megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim. Próbáltam megfázásnak álcázni a belülről jövő zokogást. Batthyány tér. Még 8 megálló az Örsig. Utána leszállok és akkor végre, végre szabadon folyhat. Szipogtam és a cipőm orrát bámultam. Körülöttem egyre többen lettek. Kossuth tér. Itt nem szoktak sokan felszállni. Egy nénike tört magának utat, maga után vonszolva a kerekes bevásárló kosarát. Mögötte egy várandós anyuka jött, hatalmasan gömbölyödő hassal.
- Tessék leülni – álltam fel, és nem néztem közben a nénire, se a várandós nőre.
Az idős asszony leült, a kismamának már nem jutott hely. Kezét óvón a hasára tette.
- Hányadik hónapban van, aranyom? – szólította meg a néni.
- A nyolcadikban – felelte a nő. – Egy hónap múlva szülni fogok.
- És kisfiú vagy kislány lesz?
- Kisfiú – felelte a nő, boldog mosollyal. – Az elsőszülött kisfiam.
- Nahát, kisfiú! – csevegett tovább a néni – És hogy fogják hívni?
- Péternek, mint a férjemet. Most megyünk bababútort venni az Ikeába.

- Szóval az Örsig jön ő is – gondoltam én, és hullámokban tört fel belőlem a keserűség. Nem bírtam tovább, az Astoriánál leszálltam. Sétáltam a Rákóczi úton, fuldokolva nyeltem a könnyeket és az araszoló autók bűzét. Aznap délután közölte szenvtelen hangon a puccos Budafoki úti magánrendelőjében a nőgyógyász, hogy nagy baj van, műteni kell, és ha nem jövök rendbe, akkor soha az életben nem lehet gyerekem.

Egy évre rá aztán a Kossuth térnél vártam a metrót. A szerelvény beérkezett, felléptem és helyet kerestem magamnak. Nem volt már szabad ülőhely, bepréselődtem az ajtó és a szélső ülés közé. Kezemet óvón a hasamra tettem. Még nem igazán látszik, nem adják át a helyet, de majd pár hónap múlva, nemsokára. Aznap tudtam meg, hogy kisfiam lesz. Úgy fogják hívni, mint a férjemet, ebben biztos voltam. Az elsőszülött kisfiam. Könnyes lett a szemem. Nem bántam, akárki is látja. A férjemmel az Örsön találkozunk, megyünk bababútort venni az Ikeába.

(a fenti történetet egy kép ihlette, az eredeti kép itt található.)

- Naná, hogy elfelejtette. Egészen biztosan elfelejtette. Hiába tagadja váltig, hogy nem így van, de bizony kezd szenilisedni. Múltkor is elfelejtette, hova rakta a Cavintont. A horkolást is tagadja, körömszakadtáig, de hát én fekszem mellette nyitott szemmel éjszakánként, én vagy a fültanúja a koncertezésének. De nem lehet ezt se mondani, tagadná, meg megsértődne, pedig tegnap még az eszében volt, ez egészen biztos, tegnap óta dugdossa előlem a csokitortát. Azt is elfelejtette, hogy nekem a dobos a kedvencem, a csoki a fiunké, de ha azt vett, hát azt vett, rajta volt a felirat, boldog házassági évfordulót, bedugta a hűtő hátsó polcára. Tegnap titokban csempészte be délután, fene nagy konspiráció közepette, engem beküldött a fürdőbe teregetni, addig zörgött a kartondobozzal, de én meglestem, ahogy szuszakolja be a zöldséges rekeszbe a tortát, a karfiol mellé. Épp hogy befért, múlt éjszaka alig bírtam elhúzni, hogy legalább a széléből kóstoljak egy darabkát. Ma egész nap azt vártam, mikor veszi elő, mikor szegjük végre meg, és akkor átadhatom én is a dobozkát, amit vettem. Nem nagy dolog, egy kis bőr óraszíj, nem kerek évforduló van, az majd jövőre, a hatvanadikra jöhet a brillkő. Meg egy kis összebújás is lehetne idén, legalább ilyentájt, néha-néha, időnként. Nem kérek én olyan sokat, én sem vagyok már a régi, de van, amit nem felejtettem el! Reggel is lestem azt a tortát, a lágytojás után, bár gondoltam, biztosan nem reggel fogja elővenni, talán majd az ebéd után. Megettük a borsólevest, a tegnapi paprikás krumplit, aztán semmi. Vártam, vártam, elmosogatott, bekapcsolta a Kossuth Rádiót, Jó ebédhez szól a nóta, meghallgattam vele, bármennyire nem bírhatom, elvégre ma jeles nap van, hadd legyen meg az öröme. De semmi. Leült ebéd után a díványra, el is szundikált a kötése fölött, nem zavartam fel, hadd pihenjen, azt gondoltam, talán majd uzsonnára. De azt mondja, amikor felkelt, hogy ő most nem éhes, készítsek magamnak valamit, ha uzsonnázni szeretnék. Be kellett érnem pár szem háztartási keksszel, óvatosan majszoltam az új fogsorom miatt, egy kis kávéba mártogatva. Talán majd vacsora után! Kitartottam a végsőkig, elköltöttük a vajas zsemlyét párizsival, paradicsom se volt, pedig azt úgy szeretem, de elnéztem ezt is és vártam. Elmosogatott, és kivette a fogát. Ekkor már szörnyen aggódni kezdtem! Mi lesz így a tortával? amíg a fürdőben volt, belopóztam a konyhába, a torta ott volt a hűtő alsó rekeszében, csak az oldalából hiányzott egy pici darab, alig észrevehető, a tegnapi kóstolásom nyoma. Belemártottam az ujjamat a krémbe, és becsaptam a hűtőt, mert hallottam, hogy csoszogó lépteivel a konyha felé közelít. Tejet töltött magának és benyúlt a gyógyszeres fiókba, hogy elővegye az altatót. Ekkor nem bírtam tovább. A csokitorta! Hát elfelejtette volna?! Mi van, ha tényleg megfeledkezett róla?! És mi lesz, ha holnapra megromlik?! Megpenészedik a teteje?! Megsavanyodik a krém?! És ha elfelejtette az évfordulót, akkor összebújás sem lesz?!
- Fiam, nem láttad az altatómat? – fordult vissza a szekrénytől felém.
- Ott van a hűtőben, a zöldséges rekeszben – kockáztattam meg, hátha eszébe jut végre, de nem jártam sikerrel.
- Még hogy a hűtőben? Már hogy lenne ott? Napok óta nem nyúltam a zöldséges rekeszbe! Nincs ott semmi, csak két fonnyadt karfiol! – fordult meg és kezébe vette a tejes bögrét.
- Semmi? Semmi?! Hát akkor boldog házassági évfordulót! – kiáltottam tehetetlen mérgemben, és szétnyitottam a köntösömet előtte.
Halkan felsikoltott, aztán a homlokára csapott. Elnevettük magunkat. Került végül tej is, torta is, hancúrozás is, csak az altatóról feledkezett meg végül. Mondom én, hogy kezd egy kicsit szenilisedni.

Bármennyire is fáj, ahogy a munkáltatóm hozzááll az iskolába járásomhoz (saját szabiból kell megoldanom, meg túlórákból, magyarul minden nap fél 7-re járok, és egyetlen egy pihenőnapom nem lesz idén, karácsonykor sem), hétfőn csakis arra koncentrálok, ma van az első nap az iskolában. Nézegetem az órarendet, délelőtt Általános lélektan 1. előadás, délután Matematikai statisztika 1. előadás (itt különösen rosszat jelent azt egyes szám, tehát lesz még folytatás, brr), aztán Anatómia és neurológia 1. előadás este 6-ig. Végre elkezdődik, amire már egy éve várok! Lassan, mint egy infúzió, visszacsepeg a szívembe az öröm és a lelkesedés. Elsőéves pszichológia szakos hallgató - ízlelgetem, és karomon végigfut a büszkeség libabőre. Ismerősöm is van, egy nagyon jó barátnőm barátnője, lelkes, szőke lány. Nem vagyok elveszve a nagy tömegben, együtt ebédelünk, együtt kávézunk, kiderül, hogy asztrológus, képletekről beszélgetünk, statisztikától együtt reszketünk.
Aztán persze nem esszük olyan forrón a kását, kiderül, az ált. lélektan valójában a pszichológia kognitív része, ami engem kevésbé érdekel, a statisztikatanár kellemes személyiség, de előszeretettel UV-ztat, és az utolsó három órában sokkal, de sokkal többet megtudok a sejt élettanáról, mint amennyit szerettem volna. Ez komoly lesz. Vérkomoly. Élettanórán vér folyik - átvitt értelemben persze, boncolni nem kell, de már tudom, miért teszi tönkre a vörösvértesteket a túl sós és a desztillált víz. Észlelés nem= érzékelés. Ja, tényleg, rémlik valami a pedagógia-pszichológia szigorlatból. Ozmózis, transzdukció, endoplazmatikus retikulum. Sebesre töri az ujjam a toll nap végére, annyit jegyzetek. Jézusom, mikor fogunk mi Rorschach-próbáról, személyiséglélektanról, terápiás gyakorlatról tanulni? Sokára, sokára. Addig még le kell vizsgázni iszonyú vastag könyvekből, statisztikai programból, biflázós jegyzetekből.
Sebaj. Pszichológia szak, én így szeretlek.

- Későn jövök este, megyek az államkincstárba - szólt oda a férjem, puszit nyomott és visszaaludt.
Kabátot vettem, kiléptem az ajtón a hajnali ködbe és elindultam dolgozni. Lecsukódó pillákkal zötyögtem a metrón, fejemet a korlátnak támasztva.
- Álomkincstár - forgattam a fejemben félálomban a szót, amikor a metró becsattogott az alagútba.

Fehér márványos csarnokba jutottam. A csarnok közepén márványpulpitus állt, a mennyezetről színes álomfogók lógtak. Odaléptem a pultnál ücsörgő bájos arcú, szemüveges, szőke kisasszonyhoz.
- Jó éjszakát kívánok! - köszönt kedvesen - Milyen álmot szeretne?
- Lágyat, könnyűt, örömet hozót - feleltem, tétován toporogva.
- Könnyű álmok, második emelet - szólt a hölgy és a lift felé mutatott. Átvágtam a csarnokon, beléptem a liftbe, az pedig szélsebesen a második emeletre repített. Kiszálltam. Hosszú folyosó nyílt előttem, jobbra és balra újabb folyosók nyíltak belőle. Az egész emeletet belengte egy dallam, a Könnyű álmot hozzon az éj, egészen olyan volt, mint amikor a nagymamám énekelte pici koromban az ágyam mellett. Elindultam a hosszú folyosón, mentem egy darabig, majd jobbra fordultam. Erről a folyosóról ajtók nyíltak, egy jobbra, egy balra, egymás után, mindegyiken felirat.
- Könnyű álmok,virágos rét - olvastam az elsőn. - Könnyű álmok, tavaszi hintázás - kínálta magát a második.
Benyitottam az első ajtón. Odabent valóban virágos rét fogadott, virágillat és madárcsicsergés, kék és sárga vadvirágok a lábam előtt. Ráléptem a fűre, felnéztem a Napra, hajamat könnyű szellő lebegtette. Egyszerre csak láttam, hogy már nem is csizmában, bőrkabátban állok, hanem mezítláb, virágos kartonruhában, kezemben kosár, benne apró gombák, hajamban kék ibolyakoszorú. Édes illat zsongított el, leheveredtem a fűbe. Selymes, zöld gyep simogatott, belélegeztem a nyári föld illatát. Távolról halk miákolást hallottam és arra gondoltam, bárcsak közelebb jönne ez a cica.
Egyszerre egy másik teremben találtam magam. Könnyű álmok, kicicák - olvastam el az ajtón a feliratot, bent pedig szürke kiscicák ücsörögtek egy kosárban. Öten voltak, ketten kifelé kandikáltak kíváncsian, ketten szunyókáltak, az ötödik pedig mindenáron ki akart mászni a kosárból. Odamentem hozzájuk és simogatni kezdtem őket. A szundikálók halkan doromboltak, a kíváncsiak hozzám dörgölőztek, az ötödiket pedig az ölembe vettem. Leguggoltam a kosár mellett a selymes bundák és dorombolás bűvöletében.

- A Batthyány tér következik - hallottam távolról egy géphangot, és fénysebességgel távolodni kezdtem a cicáktól.
- Arra ne menjen, a pincében a rossz álmok vannak - kiáltott még utánam a recepciós hölgy, de én már megállíthatatlanul száguldottam, vissza a hétfő hajnalba, a csattogó metróra, a Batthyány tér felé. Kiszálltam, felléptem a mozgólépcsőre. A hangosbemondóban bemondták, készítsék elő jegyüket vagy bérletüket, a kijáratnál ellenőrzést végzünk. Belenyúltam a táskámba a bérletemért, és ekkor vettem észre, hogy néhány szál szürke szőr tapadt a tenyeremhez.

Alkonyodott. A fák között még rézsút áttört a nap sugara, de az avarig már nem ért el, ott már egészen félhomály honolt. A csendben néha meg-megreccsent egy ág, mintha járna arra valaki, pedig az erdőben nem járt senki. A fák halkan susogtak, a levelek egy egészen picit összehúzódtak, ahogy a közeledő esti hűvösség megérintette őket. Harsogó zöld színüket pasztellé oldotta a szürkület.
A tölgyfák között egy fenyő állt, magasra nőtt, egyenes, barna törzzsel. Lombja magasan túlnyúlt a tölgyek felett, körülötte puha levélszőnyeg. Néha egy-egy levelet ő is elpotyogtatott, főleg, így ősz közeledtével, mintha ő is lombhullató lenne. Kedélyesen, surrogva beszélgetett a tölgyekkel, hallgatták a madarakat esti énekét. Néha a szél is beleszólt, ma este csak lágyan, langyosan, csevegőn. A feketerigó füttyögött, más madár csivitelve dalolt, a legközelebbi tölgy pedig néhány érett makkot pottyantott a lábánál heverő, négyszögletes kőre.
A fenyő odújában egy vörös-barna mókus lakott. A környező tölgyekről gyűjtötte össze a makkot, és halmozta fel télire a fenyőfa odvában. A mókus csendben neszezett a vackában, elrendezgette a ma begyűjtött elemózsiát; külön kupacba a makkot, a tobozt, és féltett kincsét, néhány szem földimogyorót. Aztán utoljára kinézett az odú ablakán, nézte az időközben megérkezett sötétet, és lefeküdt a mogyorók mellé, pici puha lombvackára. Félálomban még hallotta a bagoly jól ismert huhogását, majd végleg elnyomta az álom. Ma is mogyorókkal álmodott, kövér, bő, olajos szemekről, melyekből minél többet kellene beszereznie télire.

Másfél hetes vívódás után úgy döntöttem, picikét változni - bővülni - fog a blog profilja. Először azt terveztem, külön blogot indítok a kreatív írás tréningen született és azóta születő írásaimnak. Aztán ma arra jutottam, ide töltöm fel őket, még ha témájukban, stílusukban el is térnek az eddig megszokottól. Szerintem elférnek itt.

Imádom ezt a könyvcímet, magát a könyvet annyira már nem, de amióta berobbant a köztudatba, ha a szürkére gondolok, eszembe jut annak akárhány árnyalata, felőlem lehet éppen ötven is.

A szürke meg most onnan jutott eszembe, hogy megjártam múlt hétvégén a jobb agyféltekés kreatív írás tréninget. Fantasztikus volt, szerintem említettem is, inspiráló, kreativitás-nyitogató, egészen varázslatos.-mindkét nap reggel 9-től este 7-ig tartott, és az idő nagy részében írtunk és írtunk és írtunk. Életemben nem éltem meg magam ennyire kreatívnak és virtuóznak, mint azon a két napon! Úgy jöttem haza - már az első nap végén - hogy aztabüdös, hát én tudok írni, méghozzá nagyon tudok írni, többféle stílusban, különféle témákban, akár húsz perc alatt. Le voltam nyűgözve! Magától a módszertől is, és attól a tapasztalattól, hogy mennyi kreativitás szunnyad bennem, csak eddig nem tudtam kellőképp előcsalogatni. Vasárnap estére odáig jutottam, hogy én egész hátralévő életemben csak írni akarok (na jó, meg pszichológus lenni), bármit, mindent, mesét, regényt novellát, blogot, müzlisdoboz reklámját, mittudomén. Hétfő hajnalban még tartott a lendület, a metrón ötlött eszembe, hogy szívesen indítanék még egy blogot, ahová feltölthetném az írásaimat, azokat, melyek a dosszié énblog-profiljába nem illenek bele. Feltölteném egy-két írásomat, ami a tanfolyamon született, meg amit azóta írtam. Ja, igen, merthogy hétfőn még írtam. Egy kicsit még kedden is; szerdán valami közbejött, csütörtökön tudomisén mi volt, pénteken programom volt, aztán huss, jött a hétvége, és egyszer csak azt vettem észre, hogy napok óta egy fia betűt nem írtam, se dossziét. se kreatívat, se semmit. Egyáltalán semmit. Szépen visszaszürkültem a hétköznapjaimba. Olcsó dolog az időhiányt okolni, tudom, de sajnos legfeljebb reggel van időm a metrón, aztán ha időben hazaérek (kb. hetente kétszer), akkor le-le tudok csípni egy félórát a mosogatás és a pakolás között, amíg fő a vacsora. Amúgy meg sport van, néha barátnőzés van, házasságom is van, egyetem van, BudaLaci van, no meg a házimunka dandárja is rám marad, hát akkor mikor írjak? Nem igazán tudok elmélyülten alkotni, miközben kavargatom a rántást, vagy este fél 7-re esem haza tornáról. És peregnek a napok, a kreativitásom pedig szépen lassan visszaalszik. Neee! Ezt semmiképpen nem akarom! Olyan csodálatos új világ nyílt meg, nem szeretném veszni hagyni! És osztok és szorzok, hogy miből lehetne időt elvonni, aztán arra jutok, legjobb volna a munkából (amit - jobb esetben - nyolctól négyig csinálok), de abból meg nem lehet. Mi marad? Ma este nem lesz vacsora? Vagy szendvics legyen? (Türelmes férjuram fellázad). Vagy hagyjam a dagadt ruhát másra? (Hét végére elönt minket a szennyes.) Vagy ne járjak sportolni? (Megnő a fenekem plusz az Aviva egyébként is fontos.) Ne barátnőzzek? (De hát így is olyan kevés időm jut a barátaimra, átlagosan havi 1 este mindegyikre, még ettől is fosszam meg magam?)
Ma például a tegnapi maradék rakott krumplit esszük, így belefért a posztírás negyed héttől hétig, amíg férjuram haza nem ér, és elé tálalom a vacsorát. Megbeszéljük, kinek milyen napja volt, aztán mosogatás, sünetetés, száraz ruhák begyűjtése a szárítóról, fél tízkor meg eldőlök, mint a krumpliszsák. Pff.
Mondom én, a legjobb lenne, ha a munkaidőmből lehetne lecsípni. Ebben rém rugalmas tudnék lenni, részemről bármennyit lecsíphetnénk a nyolc órából, akár mind a nyolcat is, nekem rendben lenne, de ez meg sajnos nem opció.

Olyan nagyon hiányzott már! De szabin voltam, aztán megfirkantam, aztán a blog.hu firkant meg, legalábbis, ami a beléptetésemet illeti, beletellett pár napba, amíg megoldódott.
Majd' egy hónapot kihagytam, hiányzott ez is, leírni a folyamatokat, ami történt és amit megéltem, a nyaralás örömét, a beiratkozás örömét, a családi konfliktus bánatát, a munkáltatóm szívatásának bánatát. A remek két könyvet, amit olvastam, a Peljesac félsziget szépségeit, ahol jártunk, a 9 kilométer autóutat és másfél órát, amit Bosznia-Hercegovinában töltöttünk, a nyíregyházi vadasparkot, ahol a vörös óriáskenguru hanyatt dobta magát a napon, a plitvicei tavak szépségét, Slunj báját, a hosszú, monoton autóutak izolált varázsát, a megérkezés örömét, a tenger örömét, a napsütés örömét, a reggeli tengerparti futás örömét, a sajtos burek ízét, mindazt a csodát, amelyben részünk volt Horvátországban. (Igaz, pokoli összegre büntettek minket Dubrovnikban, ezért nem is maradt szép emlék az a város, bár valóban gyönyörű.) Meg a kreatív írás tréninget, ami nagyon izgalmas és inspiráló volt, új ötleteim lettek azóta, mi mindent szeretnék írni. Szívből ajánlom mindenkinek, aki szívesen írogat és szeretne új dolgokat megtapasztalni, fejlődni, növekedni.
De hát egy hónapot nem lehet így bepótolni.

Most pedig borzasztóan elkeseredtem, mert a munkáltatóm nem enged el iskolába, azaz elenged, csak épp azt akarja, minden egyes napot dolgozzak le. Hosszú távon ez übersucks. És rövid távon sem leányálom. De hát, valamit valamiért. És ha nagyon sokat kell küzdenem azért, hogy pszichológus lehessek, akkor én nagyon sokat fogok küzdeni.

Finn regényeket olvasni mindig izgalmas, főleg, amióta nem kötelező, és nem kell úgy tennem, mintha olyan nagyon jól tudnék finnül, és lefordítatlan novellákkal bajlódni, aztán meg úgy tenni a szemináriumon, hogy nahát, valóban, micsoda izgalmas írás, közben meg alig értettem meg belőle valamit, legalábbis túl a betű szerinti megértésen. Kortárs regényeket olvasni is izgalmas, mert annyi, de annyi jó könyvet írnak, hogy félek, hamarabb halok meg, mint ahogy az összeset elolvassam. Mostanában spórolási okokból (hahaj, közeleg már az a tandíj!) leszoktam a könyvvásárlásról, helyette az olvasom, ami éppen van: a könyvtárban, vagy amit kölcsönadnak.
Így került a kezembe két jó finn regény, az egyik a könyvtárból, a másik kölcsönkapva.

Még sosem olvastam skandináv krimit, ezt a finnes múltam miatt kaptam kölcsön egy olvasni szerető kollégámtól. Skandináv kriminek van aposztrofálva, talán mert így jobban eladható, pedig a könyv anélkül is eladná magát, bár mit értek én a marketinghez.
Nem tökéletes könyv, de én imádtam. A főszereplő Viktor Kärppä (oroszul Kornosztajev), inkeri finn származású, Finnországba áttelepült férfi. (Te jó ég, milyen régen hallottam ezeket a szavakat: inkeri, Karjala, Kodin Kuvalehti, talán 8 éve utoljára, az egyetemen.) Kärppä - egyébként volt szovjet KGB-s - afféle magánnyomozó Helsinkiben: jól ismeri a határmenti észt és orosz, kisebb-, és nagyobbstílű bűnözőket. Néha nekik tesz apró szolgálatokat, és "civil" ügyfeleknek is kinyomoz néha ezt-azt. Viktor élete mentes a nagyratörő vágyaktól, napról napra, melóról melóra él. Egyetlen kézzelfogható célja megmaradni Helsinkiben, nem túlságosan bekerülni a finn rendőrség és egyéb szolgálatok látókörébe, kikerülni és tartósan kinn maradni a KGB hatósugarából, és kimaradni barátai és üzletfelei durvább bűncselekményeiből. Egy napon egy unalmasan jól szituált, középkorú férfi keresi fel, hogy nyomozza ki, hova tűnt el a felesége. A rendőrség érdemben nem sokat foglalkozott vele, mivel a nő egy ismert észt maffiózó húga.
Itt indul a cselekmény, amelyen keresztül megismerjük Viktort, fél- és alvilági haverjait, életmódját és kísérleteit, hogy fennmaradjon ezen a határvidéken, amely nem csak a három ország határát jelenti, hanem egyfajta határvonalat a bűnözők világa és a "rendes, hétköznapi" élet között. (Jobb szó nem jutott eszembe, pedig a regény keresetlen egyszerűséggel ábrázolja, bűnözőnek lenni is eléggé hétköznapi tevékenység.) Viktor úgy próbál a határon maradni, hogy ne mocskolódjon be, de azért ne egy erkölcsi skrupulusokkal megterhelt, nagyra nőtt elsőáldozónak képzeljük: "Letettem a táskát a díványra, a kulcsokat pedig a kis teakonyha pultjára. Nem tudtam, mi van a csomagban, és nem is akartam tudni. Tőlem aztán lehettek benne konditeremben osztogatandó hormonkészítmények, tűzpiros csipkebugyik és műpéniszek, kész útlevelek, szinte bármi. Riskov lazán megesküdött az anyjára, hogy a csomagban nincs kábítószer, sem pedig semmilyen emberi testrész, és ennyi elég is volt a számomra. Ha kis mennyiségben kellett elvinni valahová, a könnyű drogok fölött hajlandó voltam szemet hunyni." Zseniális cím ezért a Határjáró, igaz, a magyar fordítás adta neki, a finn eredeti címe Gyilkos arcú férfi, ami arra utal, hogy Kornosztajev-Kärppä arcán stresszthelyzetben sem látszik pánik, hanem szenvtelen marad: "Nyomás alatt sokan megbénultak, bepánikoltak, és ez tükröződött az arcukon is. Nekem nem. Érzem az adrenalinszint növekedését, a félelmet és a gondolatok ugrándozását a fejemben, ugyanakkor a gondolkodás tiszta, világos, ragyogó és gyors lesz, a képem pedig alaphelyzetbe dermed."
A neten olvasott kritikák leginkább Viktor Kärppä sehova sem tartozását, múltjától szabadulni akarását emelik ki. Oroszországban kisebbségi finn (és a kisebbséget, ahogy egy vitában Kärppä ellenfele kifejti, seggbe kúrják a seregben - nos, a mi Kärppänket azért nem, erre majd látunk példát), Finnországban meg áttelepült orosz, egy kibaszott ruszki, akit a haladó gondolkodású(?) egyetemisták szerint is jobb lenne a határ másik oldalán tartani, és legfeljebb a takarítást rábízni.
Miért jó könyv szerintem A határjáró? Egyrészt, megkapó és különös hangulata, sajátosan fanyar humora miatt. Másrészt, mert izgalmasan ábrázol egy sok szempontból magát kívülállóként definiáló férfit, aki pont annyira tökös, hogy (nőként) nedvesedjünk tőle, de nem embertelen, hogy viszolygást keltsen. Ráadásul Viktor jó katona, azonban emberi és hiteles: nem egy tesztoszterontól csöpögő, atlétatrikós Bruce Willis. Bevallottan fél, amikor pisztolyt szorítanak a végbeléhez a Tallinból hazafelé tartó hajó korlátján kilógatva, és jobban fél a halottaktól, mint maguktól a gyilkosoktól. Vagy amikor újdonsült egyetemista barátnője elviszi egy egyetemistákból álló házibuliba, ahol mindenki a saját mélyenszántó intellektualitásától részegedett meg (plusz vörösbor), ráadásul leruszkizzák, akkor egyszerre öregnek, árvának és ostobának érzi magát. (Igaz, amikor egy nyüzge srác komolyan bekóstolja, úgy teszi helyre, hogy szívesen képzeltem magam aznap éjjel a kitágult pupillájú barátnő helyébe.)
És persze, mint minden rendes krimiben, van a végén egy csavar, pont azután, mikor minden szépen elrendeződött és kisimult. "De valami rohadtul nem stimmel benne. Mindenki pont jókor hal meg, a rosszfiúk egymást csinálják ki - mint amikor a gyerekek játszanak." Azt hiszem ezek teszik szerethetővé a könyvet, minden gyengébb poénja és mesterkéltnek tűnő párbeszéde ellenére is.
Az egyik kedvenc részem pár mondatban ábrázolja, milyen ember Viktor:
"A padláson sötét volt, mégis becsuktam a szememet; térdre ereszkedtem, fogtam, és összeraktam a fegyvert. Az ujjaim szinte automatikusan tették a dolgukat: sorozatlövés módra állítottam a Kalasnyikovot, hüvelykujjammal felhúztam a reteszt, a padlóra tettem a lemezből préselt tokot, felemeltem, kicsavartam a zárdugattyút és a zárat, és kivettem a rugót. Majdnem felugrottam, hogy vigyázzba vágjam magamat, mielőtt újból összerakom a fegyvert. A seregben ezt minden helyzetben gyakoroltuk: világosban és sötétben, zsákkal a fejünkön, sárban és sorolhatnám tovább."

 A másik könyvről, a könyvtáriról nem tudok sajnos ennyit írni. Fiatal finn írónő, Riikka Pulkkinen regénye. Április elején olvastam, arra emlékszem a legjobban, mennyire megragadott finom érzékenységével, az elbeszélők és az idősíkok váltogatásával. Idézni sem tudok belőle, mert akkor még nem voltam rászokva, hogy itt a blogon írjak a nekem tetsző könyvekről. Míg a Határjáró egy intellektuálisan adagolt tesztoszteronfröccs, az Igaz hangsúlyozottan női könyv: nő írta a (női) lélekről, családról, házasságról, szeretőről. Az alaptörténet: Elsa, a híres pszichológus, immáron kétszeres nagymama daganatos beteg, talán napjai vannak hátra. Első síkján a könyv azt mutatja be, hogyan birkóznak meg (próbálnak megbirkózni) a családtagok az asszony rohamosan bekövetkező elvesztésével. A háttérben pedig kibontakozik a nagyapa és az egykori bébiszitter, Eeva története. Felejthetetlen mondatok vannak a könyvben, egyre emlékszem fejből: "Két kézzel kellett távol tartanom magamtól a rettegést." 
Aki szerette Linn Ullmann Mielőtt elalszol és Stella zuhan c. könyveit (két remek svéd regény - azokról is írhatnék, de már jó  pár hónapja olvastam őket, és csak arra emlékszem, hogy imádtam), annak tetszeni fog a finn regény is.

Ezt a sok nyígást. Néha elgondolkodom azon, mennyiben lett volna más életem, ha nem zárulok egészen korán a szorongás és a megfelelés börtönébe; ha nem törekszem egész életemben a biztonságra, amit valamikor nagyon régen elvesztettem, és nem kapaszkodókat keresek, hanem valami belülről jövő magabiztossággal és bizalommal tekintek az életbe. Ha nem a megfelelésről szól az egész életem, jobban mondva az első fele; aztán a hátralévő meg arról, ahogy próbálom lefejteni a megfelelés hagymarétegeit, és a mögötte fel-felsejlő szorongással megbirkózni. Ha szorongás nélkül éltem volna. Hány élménytől és tapasztalástól fosztottam meg magam! Az alkotás valódi örömétől, a létezés valódi ízétől, ha egy picit jobban megmerítkeztem volna a lesz-ami-lesz gyönyörében, nem építőkockánként rakosgatva a biztonságot.
Milyen lenne az, ha nem rettentene vissza, ami bizonytalan, ami nem felel meg annak a kialakított képnek, amely felé félig öntudatlanul kamaszkorom óta meneteltem, és kidobtam mindent, ami egy kicsit is elhajlás rémével fenyegetett? Én lennék-e én? Vagy talán ez nem is lett volna lehetséges? Nem lehetek nem én. Ebből a csomagból dolgozom.
Nem bánok semmit sem. Nem hagytam ki semmit. Nem is voltak valódi helyzetek, nem engedtem, hogy legyenek, így nem volt mit kihagynom sem. Ami volt, az megéltem. De nem teljes szívvel, mert a megélésnél mindig erősebb volt a biztonság iránti kényszer. Hány csókot csókoltam el úgy, hogy közben az agyam hátsó zugában ne azt mérlegeltem volna, vajon mi lesz holnap és egy év múlva? Hány posztot, beadandó dolgozatot, apró történetet írtam úgy, hogy ne tolakodott volna újra és újra elő, vajon jó-e az, amit csinálok? Hányszor voltam úgy csak úgy jelen, hogy utólag ne azzal kínoztam volna magam, jól viselkedtem-e?
És most: vajon tudok-e bármit is csak úgy csinálni, hogy ne mérlegeljek, vajon hasznos-e, egybevág az iránnyal, amerre tartok, és vajon rendben van-e, amit teszek?
Semmit sem csinálnék ma sem másként, ha közben ugyanazt érezném. De vajon ha másként éreztem volna...? Ha ugyanaz a nő lennék, aki most, csak éppen szorongás, megfelelés nélkül...? Akkor ki lennék én?

Akkor lelkizek tovább.
Azon is gondolkodom most, mennyire nagyon introvertált vagyok. Ami nem baj, ez egy működési mód, világra adott válasz, teljesen rendben van ez így. Ami viszont nincs rendben, hogy jóval introvertáltabb vagyok, mint amennyire valójában szeretnék lenni, és itt most nem arról van szó, hogy irreális elvárásaim vannak, mondjuk szeretnék szőke, hosszú combú manöken lenni (ebből, mondjuk, a szőke még sikerülhet). Hanem hogy azért vagyok ennyire introvertált, mert így érzem magam biztonságban, valójában sokkal nyitottabb és érdeklődőbb lennék, de úgy elég nehéz, hogy alig engedek be valakit a saját kis világomba. És délután összeállt egy újabb puzzle, ha nem is egy teljes kép, de egy fontos sarokpont, hogy azért nem merek több mindenkit beengedni (pedig szeretnék), mert nem működik jól a határvédelmem, ezért nem érzem magam biztonságban. Úgy szeretnék működni, hogy szívesen és nyitottan beengedek mindenkit, akit szeretnék, abban a mélyről jövő magabiztos tudatban, hogy ha valami olyan történik, ami nekem nem jó, akkor felismerem, jelzem, és ha szükséges, megvédem magam. Most értettem meg, hogy életem két alapvető témája, a szorongás és a konfliktusokhoz való viszonyulásom hogy függ össze.
Jól van, kicsit intellektualizálom a problémát, máris könnyebb kicsit, de valójában irtóra szenvedek tőle. Müff!

Valamiért, ki tudja, miért épp megint most, talán mert "túl jó" most nekem, talán mert a skorpióban jár a Mars, talán mert csak és kész, megint előtérbe került nálam a határvédelem problémája. Napok óta rágom, nem akartam írni, nehogy úgy tűnjön, hálátlanul panaszkodom, éppen most, de nem, nem vagyok hálátlan, csak ez most nehéz.
Arról van szó, hogy - nagyjából, amióta az eszemet tudom, vagy talán még régebb óta, mert ehhez nem is kell ész - valamiért nem ismerem fel idejében, ha bántanak. Verbálisan, persze, azt valszeg bántásnak érzékelném, ha valaki megütni, bár, talán még az is lehet, hogy megmagyaráznám magamnak: igaza volt.
Nehéz erről írni, annyira megterhel, hát, most kurvára nincs flow, akadoznak a szavak. Legszívesebben abbahagynám az egészet s néznék ki az ablakon inkább, jó volna az egészet visszatuszkolni oda, ahonnan jött, és örülni mondjuk, hogy már csak 5 nap van nyaralásig, de hát én mazochista(?) vagyok, ha valami nehéz, akkor juszt is, nézzük meg, dolgozzuk meg, tegyük a helyére.
Tessék, már majd egy fél oldalt összeírtam, mégsem tértem a lényegre. Akkor most. Úgy működöm, hogy legtöbbször (kivéve párkapcsolatban, mert ott elég jól működik az indikátorom) csak utólag veszem észre, ha valaki bántott. Akár öt perc, akár fél nap múlva. Ezért aztán "hagyom" sokszor, hogy bántsanak - mivel anno azt tanultam meg, hogy egy szeretetkapcsolatba bőven belefér a (lelki) integritás megsértése. A sok (apró) bántás viszont csak gyűlik-gyűlik, a harag forr odabent, csak éppen eléggé le van fojtva, s ha utat is talál magának, legtöbbször célt tévesztve, elvetélve szivárog ki valahogy. Nem csoda hát, ha az életerőm kettesen pislákol, és a hajam hullik! Hiszen ezek mind-mind ugyanaz az analógia! Pár napja meg átcsaptam az ellentétes működésbe: "túlérzékeny", sértődékeny vagyok, minden apró félmondaton napokig őrlődöm, tüskét érzek ott is, ahol legfeljebb csak egy szálka karcolt meg. És ahogy ezt átgondoltam, rájöttem, hogy a mostanában erősödő allergiám is erről szól: túlműködő immunvédelem. Remek ez a felismerés, csak hát pontosan tudom, hogy a kognitív szint édeskevés, ezt érzelmileg lenne érdemes megdolgozni. Úgy tapasztalom, ide a legjobb egy jó kis drámajáték vagy egy kis bodywork volna jó. Azt még nem tudom, ősztől az egyetem és Budalaci mellett hogy fog beleférni az életembe (időben és pénzügyileg), de remélem, majd adódik valami.

Lefüggönyözött vagy tejüveges boltocska, rajta 18-as karikával, nemzeti és barna színvilággal. Messziről látom, ma reggel ott lesz dolgom, sietni kell, már 35 van. Belépek, sorra kerülök, már mondom is, mit szeretnék, szerencsére odakint nem hallják. A legkisebbeket szeretem igazán, azok olyanok, mint egy fülke, egészen közel kell hajolni az eladóhoz, hogy mondjam, mit szeretnék. Gyors kiszolgálás, itt tudják, miért jöttem, elém teszik, ismerős. Nem, más nem lesz, csak ez, megértik, legtöbben ezért járnak ide. Fizetek, diszkréten a táskámba csúsztatom, pici megnyugvás, megszereztem a napi betevőt. Kilépek az utcára, behúzom a táskám cipzárját és elindulok a metró felé. Intéztem odabent valamit, de erről senkinek nem kell tudni. Sejthető, mégis diszkrét megoldás. Pár métert arrébb megyek, már senki sem tudja, hogy ott jártam, elvegyülök a tömegben.

Ez a mi közös titkunk, a nemzeti titok, cinkos lesz mindenki, aki odabent járt. Mégsem nemzeti, hisz nem mindenki jár oda, valahogy ez mégsem kirekesztő. Diszkrét, gyors, megbízható. Jól van ez így, igen jól van, ez egy életérzés, az a pár perc hajnalonta a zárt, kicsi világban, a tejüvegen vagy a függönyön belül.

Mint a ló, akit már felcukkoltak a versenyre, de még nem húzták fel a karám rúdját, úgy vagyok most az egyetemmel, mély árkot kapálok a mellső lábammal a földbe. Még négy hét (talán öt is), aztán hajrá, gyerünk, Úristen, mennyire érdekel az integrálszemlélet, a fejlődéslélektan I., meg majd a szorongás, hú, az nagyon izgalmas téma, abba akarom beleásni magam, talán szorongásszakértő leszek, annyi érdekes arca és rétege van. Egyetem mellett és után meg annyi izgalmas képzés van, Úristen, egy élet kevés lesz, hogy mind megtanuljam, ami érdekel, már most állítom össze az időbeosztásomat, pedig még hivatalos értesítést sem kaptam, hogy felvettek. A férjem is kétszer rám szólt már, azért még nem kell kibérelni a rendelőmet, nicht ugribugri, langsam spazieren, szépen mindent sorjában, előbb talán iratkozzak be.
Aztán, ahogy lecsengett az eufória, és átadta a helyét a jóval csendesebb, ám egyelőre elég tartós örömnek, beszűrődtek régi ismerőseim, a félelmeim is. Teljesen normális folyamat, mondanám a legjobb barátnőmnek, de hát a legjobb barátnőjének mindig olyan okosakat mond az ember. Én meg tele vagyok kérdésekkel. Belegondoltam, hogy ez azért most valami komoly dolog. Ez nem olyan, hogy üssekavics, belekezdek, aztán lesz, ami lesz, legfeljebb abbahagyom, ha mégsem. Ehhez ez túl drága, és mégiscsak egy egyetem, nem egy tanfolyam, amire esetleg jövő héttől nem megyek, oszt jónapot. Ez nem olyan, hogy rászánok havi 1-2 napot, elüldögélek a tanfolyamon, meleg is van, meg ebédszünet is, aztán, ha nagyon kell, akkor kicsit produkálom magam, hogy az oktatók is meg legyenek elégedve. Itt zéhák lesznek, beadandók, vizsgák, szigorlatok, gyakorlat klinikán-iskolában-istentudjahol, és öt év, alsó hangon 37 éves leszek, ha nem halasztok, de adja Isten, hogy halasztanom kelljen, mert időközben nagyra nő a pocakom, és legyenek félévek, amikor két szoptatás között tanulom a személyiséglélektan II-t, lábammal a bölcsőt ringatva. Fogom én ezt bírni? Terhelhető vagyok, ezt már tapasztaltam, és ez erős motiváltság segítségemre lesz. De bizonyára lesznek nehéz pillanatok, amikor befeszülve, sírva kívánom vissza az iskola előtti idők - akkor még nem értékelt - gondtalanságát. Meg aztán, elég okos vagyok én ehhez? Anno megcsináltam két bölcsészdiplomát, de azóta sem fiatalabb nem lettem, meg hát, lássuk be, volt egy-két erősebb elhajlás, maradt nekem ehhez elég agykapacitásom?
Meg aztán, ami a legnagyobb kérdőjel: fogok-e tudni utána pszichológusként dolgozni? Mert akarni nagyon is akarok, ez nem kérdés, de vajon fogok-e? Mert kemény a tandíj, meg kell dolgoznom érte, és ha összeadom a tíz félév árát, olyan összeg jön ki, amibe jobb, ha bele sem gondolok. Mert annyi pénzért már vennénk egy negyed lakást valamely lakótelepen, vagy egy ötödöt, mittudomén, remek kezdőtőke egy életfogytig hitelhez...Szóval, tényleg jó lenne majd ebből élni, mert hobbinak egy picikét drága volna. Mi van, ha ott fogok állni öt év múlva, frissdiplomásként, kilátás meg semmi? Olvastam valami cikkben, jól befirkítottam magam, hogy évente 800 pszichológus végez, és nagy részük munkanélküli...

Ezek a félelem hangjai bennem. De már nem gondolom meg magam. Tudom, a Jóisten nem fog kinyúlni az égből, lepecsételt garancialevéllel, hogy nyugi, sünikém, tanuljál csak szépen, lesz majd állásod, lesz majd miből élned, jó döntést hoztál. Nem lehet biztosítékot kirimánkodni az élettől.

Leülök, és átgondolom még egyszer. Arra jutok, hogy az, hogy ne csináljam, semmiképpen nem opció. Marad tehát az ugrás. Kötél a derekamon, lecsekkoltam háromszor, de úgyis csak a végén derül ki, jól meg volt-e csomózva.

Felvettek. Még ízlelgetem, még szokom, elképzelem, milyen lesz majd, jegyzetelés, vizsgák, csoporttársak. Mintha az elmúlt évek minden vágya ebbe sűrűsödne össze, végre, végre, vége. Mióta két és fél éve (amikor már elviselhetetlenül szenvedtem a munkahelyemen) az akkori terapeutám feltette a kérdést: akkor mivel szeretnék foglalkozni a hátralévő életemben, azóta gyűlt, sűrűsödött és gomolygott bennem, hogy tulajdonképpen jó volna nekem is segítővé válnom. Főleg, ahogy haladtam előre, és egyre jobban és jobban lettem, akkor éreztem meg igazán, hogy ha ez ilyen jó, ha ennyire jó lehet, akkor ezt én is szeretném csinálni, hogy másoknak is jobb legyen. Sokáig tartott, amíg elhittem, hogy valóban lehet erre mennem. Eleinte nem volt még egyértelmű, merre induljak, családállítás, pszichodráma, asztrológia (az ötéves pszichológus képzésben akkor még nem mertem gondolkodni). Azóta a családállítást kitanultam, a pszichodráma - vargabetűkkel ugyan, de - folyamatban van, az asztrológiát pedig egy év után azért hagytam abba, mert rájöttem, hogy bár érdekel, de annyira mégsem, hogy négy évet eltöltsek vele az életemből. Aztán tavaly augusztusban, egy hétköznapi napon, bent az irodában ért a felismerés, hogy Úristen, hát én pszichológus akarok lenni. Úgy éreztem, ekkor valahogy a helyére kattant valami. Ez az! Megvan! Izgatottságomban átrohantam a szomszédos irodába, akkor még jóban voltam azzal a kolléganőmmel, hogy elújságoljam, heuréka! Ő akkoriban már felvette azt a szokását, hogy "nem úgy van az! Majd a sors eldönti! Te csak semmit ne akarjál"-hozzáállással reagáljon bármire, amit mondok, de leszarom már ezt is, azóta is ezt csinálja, én meg elkerülöm, ha tehetem, bár van bennem rossz érzés. Akkor augusztus közepe volt, a pótfelvételik ideje épp zajlott, de pszichóra nem volt pótfelvételi abban az évben. Egy évet várnom kellett. Addig toltam a családállítást, meg Buda Lacinál a SzomatoDrámát, meg jelentkeztem a felvi.hu-n. Kisebb adminisztrációs intermezzo (a diplomám, amely alapján a pontszámítást kértem, az akkori asszonynevemre lett kiállítva, és először elutasították, rohanhattam határidő után a házassági anyakönyvi kivonattal) és egy enyhe infarktus, néhány jótékony Hova tabletta elfogyasztása, majd az utolsó néhány órában szinte elviselhetetlen izgulás. Amikor már tudtam, hogy elfogadták a diplomámat, és 440 pontom lett (mert nem az átlagot, hanem csak a legjobbat vették figyelembe), akkor meg azon kezdtem morfondírozni, hogy ennyi pont akár Pestre is elég lehetne, de rezeg a léc. Ippeghogy lett így is, 439-es ponthatárral (a legmagasabb volt az országban a pszichológia-képzésben) becsúsztam még én is a limbóléc alatt. Végtelen hála és köszönet van bennem! Pont csütörtök este mentünk Füredre hosszúhétvégézni, a Halászkert étteremben ért az este 8 óra, a ponthatárhirdetés, kisebb infarktus megint, éés... bejutottam! Még legalább ötször néztem meg újra, hogy biztos, hogy tényleg, aztán pedig egész este vigyorogtam a Tagorén, mint a tejbetök. És egész hétvégén. Ha tehetem, minden évben elmegyek egy hétvégére Füredre, mert imádom a Balatont, és Fürednek számomra különös varázsa van, és azt hiszem, minden füredi nyaralás közül ez lesz az egyik legemlékezetesebb. Hab volt a tortán a szép idő, a tihanyi hajókázás, a barátságos, éhenkórász vadkacsák, a lángos, és hogy mindezt a férjemmel oszthattam meg. Mit érdekelt, hogy a szállás - bár úgy hirdették - legfeljebb légvonalban volt 500 méterre a parttól, valójában majdnem másfél kilométer, és hogy a reggeli nincs benne az árban, hanem hét euróért lehet rá befizetni, nem, nem kettőnknek három napra, hanem fejenként és naponta. Barackoztunk helyette a strandon. Igaz, ha nem volnánk ilyen macskabolondok, kevesebb sétával is megúsztuk volna, de mi a fejünkbe vettük, hogy a Kormos csárdában akarunk vacsorázni, aminek cicás cégére van. Érkezéskor láttam, van egy tábla, amely mutatja, merre van a Kormi, el is indultunk arra. A táblához érve, 700 megtett méter után konstatáltuk, hogy az még 2000 méter, csak éppen a másik irányba. Mikor aztán odaértünk, macskák ide vagy oda, valahogy mégsem tetszett a hely, hát irány vissza a faluba. Egy szigetkört kb. megtettünk farkaséhesen. Sebaj. Semmi sem zavart, az élet szép volt, én pedig örömteli, mindenért hálás és elégedett. Valamelyest még most is tart ez az érzés, bár a hétfő hajnali kelés és munkába jövés picit rontott rajta. De nem! Öt hét múlva becsöngetnek, azt tanulom, amit nagyon szeretnék, és két hét múlva kezdődik a két hetes nagyszabi, egy hét Horvátországgal. Addig meg nyár van! Én meg szokom az érzést, hogy ez most nagyon-nagyon-nagyon jó. 

Sem a talpmasszázs, sem az agykontroll
Sem a szex, sem a drogs, sem a rock-and-roll
Sem a lemondás a rangodról
Sem a nagy ugrás a gangodról
Az ablakból, a hídról, a tetőről
Csak kezdheted újra elölről, elölről

Sem a túladagolt látvány
Sem a fogalmad, az a halvány
Sem az összeszabdalt erek
Sem az az elkapartatott gyerek
Minden menekülés csak felőröl
És kezdheted újra elölről, elölről, elölről

Sem a mágia, sem a mánia
Sem az ájulás, sem az árulás
Sem az, ha okos vagy, sem az, ha ostoba
Sem az az édes, sem az a mostoha
Sem a méreg, sem a féreg
Addig úgyse lesz porrá a lényeg
Ezt nem oldhatod meg erőből
Csak kezdheted újra elölről, elölről

A házi feladatot le kell tudni
Addig tilos a foci a csillagközi térben
Felhőpárnán úgysem pihenhetsz
Amíg egyszer csak nem találod magad ébren
A becsvágyad amíg előtör
Csak kezdheted újra elölről, elölről