Egy adminisztrációs anomália miatt, ami a felvi.hu szerint az én mulasztásomból, szerintem pedig a nem megfelelő tájékoztatásból adódott, lehet, hogy nem is fognak felvenni idén sehova, és ősszel nem kezdhetem el az egy éve várt iskolát. Nagyon el vagyok keseredve. Július 24-én lesz ponthatár, addig küzdök-kérvényezek-e-mailezek, aztán vége. Talán még a pótfelvételi, bár pszichológia szakon akkora túljelentkezés van, hogy nem is biztos, hogy lesz pótfelvételi. Pedig annyi pontom van, hogy gyakorlatilag bárhova felvennének. Egy hülye adminisztrációs hiba miatt jelenleg mégis nulla.
Sírok.

Megjártam a családállító tábort, vasárnap este estem haza, holtfáradtan. Napi 8 órában toltuk, elmélet, gyakorlat, állításvezetés. Dolgoztam saját témával (háromszor is), állításokat is vezettem. Nagyon intenzív volt, rettenetesen elfáradtam, mély folyamataim voltak. Feldolgozás folyamatban, éjjelente ezzel álmodom, színes, intenzív álmokat, reggelre alig emlékszem, de felébredve belőlük érzem, ez teljesen rendben van.
Hétfőtől megint dolgozni kell, azazhogy már három napja, és az utolsó napon a táborban épp erre állítottam. Szerettem volna tisztán látni, mi van bennem most, mert ebben nem látok rá magamra, nem látom tisztán, hol tartok most éppen. Az állításvezető hosszan interjúzott, alaposan beletekert érzelmileg, a végén már pityeregve fogalmaztam meg, akkor most az a kérdésem, ahhoz kérek segítséget, hogy végre dönteni tudjak. Hogy végre a felnőttemből tudjak döntést hozni, és abba aztán maradéktalanul bele is tudjak állni, hogy végre el tudjak köteleződni vagy amellett, hogy (még) maradok, vagy amellett, hogy megyek. Mert egyszerre baszni és közben szűznek maradni nem lehet. Ez a "nagyon menni akarok, de közben mégis maradok"-üzemmód borzasztóan megterhelő. Az állítás szépen megmutatta, hol tartok ezzel most. Nagyon fontos az anyagi biztonság, valójában csak erre tudok fókuszálni, és nincsenek reális, mozgósítható (anyagi) erőforrásaim. Ráadásul már nagyon szeretnék ott tartani, ami csak évek múlva lesz, de hoppanálni a célhoz még elkötelezett Harry Potter-rajongóként sem lehet. Ennek útja van, basszameg, amin végig kell menni, és aminek ára van. Szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. Nem tehetem meg, hogy mindent felégetek, aztán majd lesz, ami lesz. Tandíj van, hétköznapok vannak, és nagyobb albérletről is álmodunk egyszer majd. Ez van most. Végtelenül hálás vagyok az állításvezetőnek, hogy nem konstruált nekem egy rózsaszín, széles vásznú, hamis világot, amelyben wannabe Coelho-hősként Követem Az Élet Hívását, és néhány kaland és csillagnézés után máris Santiago de Compostelában találom magam. Persze, hogy azért nagyon spirituálisan is kifejezzem magam, követem az áramlást, amerre visz az út, követem az életet, de most végre ráláttam, mi a különbség a felnőtt működés életvezetése és a gyermek üzemmód "majd lesz valahogy, én csak arra fókuszálok, amit nagyon akarok"-hozzáállása között. Azt hiszem, most már érzem, és nagyon sokat kaptam ezzel a tapasztalással.

Aztán tegnap jött egy újabb felismerés. Épp azon nyüffögtem délelőtt 10 óra körül, a legkreatívabb óráim vesznek kárba, mivel én délelőtt tudok a legalkotóbb lenni, és lám, most szikkadok az irodában, olyan munkát végezve, amelyben nem vagyok motivált. Bezzeg ha most otthon lehetnék! Ücsörögnék a kengurus bögrével a kanapén és valamit biztosan írnék. És ekkor felgyulladt a fejemben a picike lámpa, hogy hát én valójában Ha te nem lennél-játszmát játszom a munkahelyemmel, csak itt épp nem egy személy, hanem egy cég a "partner". Aha. Akkor viszont jó volna megkeresnem magamban, hogy mi ebből a rejtett hasznom. Egyelőre félig még vakfolt, de vannak már elképzeléseim. Önbizalom kontra kishitűség lesz a kulcs megint. Na tessék. Játszmát szüntess. Antitézis kidolgozása folyamatban.

Címek alapján válogatok könyvet a könyvtárból, merthogy amit olvasni szeretnék, az éppen nincs bent, vagy soha nem is volt. Ezért aztán azt olvasom, amin megakad a szemem, belelapozok, aztán elolvasom az első néhány mondatot, és döntök, jön velem vagy marad.

Az Éjféli gyors maradt. Sejtettem, hogy nem fogom imádni, de azért jó lesz, és így is lett. Ironikus egyébként, korábban semmit sem hallottam sem a szerzőről, sem a könyvről, most meg a bölcsész barátnőm mondja, hogy abból film is készült Jeremy Ironsszal, és hogy jó-e a könyv. Igen, jó. Bár én néha kettőt lapoztam. Az alapsztori: Raimund Gregorius latin-ógörög-héber tanár egy berni gimnáziumban. A holt nyelvek professzorában igen kevés az élet: éli az életét napra nap, tanít, esténként önmagával sakkozik, szövegei közül alig-alig kitekintve, jobb dolga nem lévén, csendesen várja a halált. Felesége régesrég elvált tőle, mert unalmasnak tartotta, gyereke nincs, a diákokkal a kapcsolata arra korlátozódik, időnként óra után egy kávézóban folytatják a héber nyelvű Bibliaolvasást. Egyik reggel megy órát tartani éppen, ugyanabban az időpontban, mint máskor, ugyanúgy, mint máskor, és a hídon megpillant egy nőt amint egy levelet olvas. Először azt hiszi, a nő le akar ugrani a hídról, odaugrik hozzá, de a nő nem ugrik. Megismerkednek, s mivel Gregoriusnak időre kell beérnie az iskolába, jobb ötlet híján magával viszi az ismeretlen nőt. Életében először elkésik. A nőt beülteti az órájára - a diákok meglepetten néznek egymásra - de az óra közepén a nő feláll és kimegy. A következő órájáról Gregorius egyszer csak feláll, és minden könyvét odahagyva kisétál a teremből. Egy antikváriumban a kezébe akad egy portugál szerző könyve és megveszi, bár maga egy szót sem tud portugálul. Vesz egy nyelvtankönyvet meg egy szótárt, és otthon olvasni kezdi a könyvet, ami egyre jobban rabul ejti. Olyannyira, hogy egy hirtelen elhatározással jegyet vált egy vonatra Lisszabonba. Itt kezdődik Gregorius kalandja, ha úgy tetszik, az élete, legalábbis itt van először valódi välasztása, hogyan akarja eltölteni az időt a halálig. Egyszer, 18 évesen mehetett volna házitanítónak a Közel-Keletre, de nem mert nekivágni. Azt álmodta akkor, hogy a szél belekergeti sivatagi homokot a szemébe, megolvasztja a szemüvegét, és kiégeti mindkét szemét. Így hát maradt, berni klasszika-filológia tanárnak, akit a kollégái a háta mögött Papirusznak neveznek. A szem és a látás motívuma végigvonul a könyvön, talán ez a legizgalmasabb rétege. Gregorius erősen rövidlátó, biztonságérzete ezért sérült. egjobb barátja egy görög szemorvos, aki hosszú ideje írja fel számára a szemüveget, mindig ugyanazt, és akivel éjjelente telefonon beszél. Lisszabonba érkezvén aztán összetörik a régi szemüvege, ajánlanak számára egy szemorvost, aki hosszas vizsgálat után új szemüveget ír fel. Gregorius hirtelen ötlettől vezérelve új, modern szemüvegkeretet választ, és meglepve tapasztalja, hogy az új szemüveggel sokkal élesebben lát. A másik izgalmas rétege a regénynek, ahogyan az író Gregorius lelkiállapotát ábrázolja. A tanar ugyanis fél. Ez nem egy Coelho-regény, ahol a főhős az Élet Hívását Követve elindul, minden egy csapásra megváltozik, és rájön, hogy valójában mindig is azt kereste, amit hirtelen megtalált. Itt Gregorius szorong, ezerszer is megkérdőjelezi, vajon jól döntött-e, és többször gondol arra, a következő vonattal hazamegy. Aztán mégis marad. Zseniális eszközökkel ábrázolja Mercier a tanár lelkének minden rezdülését.

Technikailag a könyv regény a regényben: Gregorius olvassa Amadeut, így a két történet párhuzamosan bontakozik ki, az egyik egyes szám első, a másik harmadik személyben.
Jól megírt könyv az Éjféli gyors Lisszabonba, különösen azok fogják szeretni, akik fogékonyak a szövegekre annak egyszerre posztmodern és klasszikus értelmében.

Mostan kertek alatti sétákról álmodom...

Sóvárogva az irodában. De jó volna most elindulni, itt a Rózsadomb tetején, sétálni a napfényben, kertekbe belesni, lógó nyelvű kutyákra ráköszönni, aztán megpihenni egy kávézóban, kávét és reggelit rendelni, nézelődni, csak úgy lenni. Szomszéd asztalnál rúzsozott néni szintén kávét rendelne, elegánsan csippentené szájához a csészét, rúzsfolt maradna a szélén. Megérkezne a barátnője, könnyed csókkal üdvözölnék egymást, arcukat össze nem érintve, jobbról-balról levegőbe cuppantva. Én fizetnék, aztán magamban mosolyogva továbbsétálnék, kávéalátét-szalvétákra írnám az életet. Lehet, hogy ez az élet, apró képek sorozata, itt egy rúzsfolt, ott egy kiflivég, a levegő még üde, de délben megáll, megfülleszti a szókat a hőség. Ez itt a Rózsadomb, kérem, én ide dolgozni járok, lébecolásért nem fizetnek, abból nem lesz tandíj, se lapos talpú fehér papucs nyárra.
Abban vagyok most, hogy összegyűjtöm a családi történeteket, mindenkiről, aki valaha ide tartozott, legalább egy sztorit, vagy egy mondatot, egy jellemző szófordulatot. Hogy megmaradjon valahogy, mi az az átmeneti kabátos kenyér, kicsoda Bimbi, nagymamám segédápolónő-társa a háborúban. Rendhagyó családfa, megtöltve élettel, hogy ezek az emberek nem csak szültek és haltak, de paprikás krumplit főztek, költözködtek és meséltek. Történetmesélős család a mienk, legalábbis az apai ág; az anyai inkább ritkán szóló, tömör mondatok mögött hallgató. Nem szeretném, ha majd velem halna ez a kincs, valahogy attól válok részévé az életnek, hogy tudom, mi az az átmeneti kabátos kenyér, és kicsoda Bimbi, nagymamám segédápolónő-társa a háborúban. Úgy hiszem néha, ha leírnám a történeteket, akkor a regény valahogy elkezdené megírni önmagát, valahogy tudnám majd, hogyan folytassam, csak belelkezdeni képtelenül nehéz. Aztán adja Isten, hogy ez jó könyv legyen, mert én nem akarok az asztalfióknak írni, kéziratos írónak megmaradni, de hogy hogyan lesznek a kéziratos írókból regényíró írók, nem tudom. Azazhogy tudom, de mégsem tudom.
Grecsó Krisztián is megmondta egy író-olvasó találkozón, hogy mesélni kell a családi történeteket, neki pedig elhiszem, akkor is elhinném, ha nem ezt tanulnám immár évek óta. Az gyökereknek fontosságárul - szólhatna a családállítók kézikönyvének alcíme. Érdekes egyébként, amikor elolvastam Grecsó előző könyvét, a Mellettem elférszt, azonfelül, hogy imádtam, az volt az első benyomásom, hogy ez családállítós könyv. Aztán ma olvasom, hogy meséli, többen mondták ezt neki, ezért el is ment egy családállításra, megtudni, mi az. Most meg írt még egy könyvet, a kisebbik húgom olvassa éppen, siethetne vele, alig várom, hogy én olvashassam végre Darut és a szerelmeit, és titokban drukkoljak, nehogy Grecsó egyszer hozzám találjon állításra jönni, mert lefordulnék a székről.
Ezt most írom le itt először, hogy a fiatalabb húgom, merthogy nekem kettő van, de beszélni csak egyről van szokásban. Megírni is meg kéne ezt, hogy hogyan van ez, hogyan lehet, pedig itt nincs valódi elhallgatás, úgy beszélünk róla, hogy mégiscsak hallgatunk. Családregényt lenne jó írni, álnéven, persze, meg nem bántani senkinek az érzéseit. Családregényben érzéseket nem megbántani nem is lehet, álnéven írva sem, és akkor sem, ha Józsiból Pisti lesz, mert vannak dolgok, amiket nem lehet elmondani, mégis el kell mondani, nem is másnak, magunknak.
De ez itt a Rózsadomb, kérem, itt csak rúzsos nénik ücsörögnek kávézókban délelőttönként, én nem ezért járok ide. Azért titokban azt kívánom, Isten adjon nekem erőt, tehetséget és bátorságot családregényt írni. Főleg a tehetség volna jó, a többivel én magam is elboldogulok.

Nos igen, jó ideje nem védekezünk már, a gyermekáldás mégiscsak késik. De nem nyüffögős poszt lesz! Hanem dühös-cinikus, mert a faszkivan a jótanácsoktól, amiket kapok - főként úgy, hogy nem is kértem! Szóval, ha a következő mondatok valamelyikét még egyszer meghallom, a Holdig rúgom az illetőt..Akár állhat is irányba.

Ne görcsölj rá!

Az abszolút listavezető; legidegesítőbb verziójában lágy, megnyugtatónak szánt hangon előadva. Ne görcsölj rá! Képzeld el, baszdmeg, hogy bár nagyon szeretnék gyereket, délutánonként mégsem baba-mama magazint lapozgatok a kanapén. Dolgozom, sportolok, tanfolyamokra járok, ősztől újra egyetemista leszek, hobbim is van. Nem ez tölti ki az életem. Az a néhány nap nehéz, amikor megjön, olyankor el vagyok szontyolodva, de egyébként élem és élvezem az életet. Müff!
Nem beszélve arról, hogy ezt valahogy mindig olyan nők találják mondani, akiknek már van/akiknek nincs, de még jó ideig nem is akarnak. Müff!

Ne akard annyira. Az a baj, hogy túlságosan akarod. Majd ha nem akarod, akkor fog jönni.

Köszi! És lécci, azt is mondd már meg, hogyan akarjam ne akarni azt, amit akarok?! Mert szeretnék gyereket, ez nem kérdés. Tán csapjam be magam, és tegyek úgy, mintha nem akarnám? De hát ez egyszerűen nem igaz. Hm, arccal az elfojtás felé...?
Egyébként pedig lásd az előző pontot.

Számold, ki mikor ovulálsz, és abban a 12 órában szexeljetek.

Upgradelt verziójában: menj el a nőgyógyászhoz, aki ultrahanggal követi, hogy mikor ovulálsz, és akkor hajrá!
Nem. Nem vagyok hajlandó órára szexelni. Akkor szeretkezem a férjemmel, amikor megkívánjuk egymást, és nem vagyok hajlandó közben arra gondolni, ez vajon a megfelelő időpont-e, vagy várni kellett volna még 4 óra 15 percet. A nőgyógyászos verzió pedig végképp nem fog működni nálam. Valóban van némi medical fetish-em, de lemászva az asztalról egy valódi vizsgálat után éppen nem teng bennem túl a libidó. Pedig rém praktikus lenne, a bugyimat se kéne felhúzni, rohanhatnék egyből haza.
Nem beszélve arról, hogy a férjemet sem akarom kitenni annak, hogy drágám, idő van, nem baj, hogy most nem akarsz, nézheted közben tovább a Huszonnégyet...

Ne számold a napokat, szexeljetek akkor, amikor kívánjátok.

Hm, nos, köszi, pont ezt csinálom. Fogat is mosok reggelente, meg kezet is mosok evés előtt, szóval az evidens dolgokat talán nem kellene. Magamtól is eszembe jutott.
Egyébként meg csodálatosan működik a testem. Amikor ovulálok, mindig felfokozódik a libidóm, legtöbbször ebből veszem először észre, a többi tünet csak később követi. Bölcsen kitalálta ezt a természet. Olyankor mindig a férjem nyakán lógok. (Hehehe, nem is a nyakán.)

Nézegess kisbabás képeket/látogass kisbabákat, s akkor majd bevonzod a babádat.

Hogy mit gondolok a vonzás törvényről, azt majd egy másik posztban. Itt most annyit, hogy nagyon nehéz nekem kisgyerekes anyukákkal lennem. Akkor is, ha a barátnőim. Örülök az örömüknek, de nehéz. Nem biztos, hogy ezzel szeretném szívatni magam.

Ne azzal foglalkozz, hogy másoknak már van. Ez nem verseny!

Jessz, ezt én is pontosan tudom. Nem is azért szeretnék én is, mert attól félek, lemaradok a dobogóról.

Ennek biztos lelki oka van. Menj el kineziógushoz/családállítóhoz/ ezospiri kisiparoshoz/auralátóhoz.

Érzem én a jó szándékot ebben, azonban profi szakemberekkel jártam körül a kérdést, több ízben, több oldalról. Nem gondolom, hogy egy bennem lévő lelki gubanc miatt nem jön. Egyszerűen van, ami nem önismereti kérdés.

Szex után állj gyertyaállásba. Nekem is az segített.

Hm, nos. Nem kétlem, hogy az illető úgy hiszi, neki ez segített. (De szerintem ezek a nők enélkül is megfogantak volna.)
No meg, én szex után jólesően elnyúlni, lassan elaludni, esetleg összebújni, vagy munkába rohanni szeretek. (Nem, ez utóbbit nem is szeretem.) De semmiképp sem az ágyban, bugyi nélkül(!), feldobott talpakkal légtornászni. A lepedőakrobatikát nem így képzelem el.

 Hjaj.

 Sorstársaktól szívesen veszek saját tapasztalatokat, és legfőképpen azt, hogyan lehet leszerelni a jó szándékú, kéretlen tanácsadókat. Az hagyján, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal.
Valaki egyszer azt mondta, a jó ellentéte a jó szándék. Rendkívül bölcs ember volt.

Vettem reggel a zöldségesnél egy kis cseresznyét meg barackot reggelire, ott hagytam majdnem hatszáz forintot. Amíg pakolásztam, a mögöttem lévő vevő is sorra került már. Kék kantáros nadrágot viselt, borostás volt és rekedtes hangon szintén barackot és cseresznyét kért. Ő az egyszerűség kedvéért rögtön vegyigyümit mondott. Lám, a reggelit így is meg lehet oldani, instant ampullában, mindössze százhatvan forintért.

Persze nem ez foglalkoztat most, bár örülök nagyon a nyárnak, a napsütésnek, sokféle gyümölcsnek, paradicsomízű paradicsomnak. Készülök már a családállító táborba, elvégezni az utolsó modult. jövő héten megyek, fél lábbal már ott vagyok, kell még addig venni testápolót, meg lapos talpú papucsot, állításvezetéshez és képviseletben ácsorgáshoz. Legalább egyszer saját témával is fogok tudni dolgozni, és nem is én lennék, ha nem lenne rögtön három. Gyúrom őket magamban, na vajon melyik legyen, vajon melyik most a legfontosabb, legfeszítőbb. Hát persze, hogy mindegyik! Azon töprengek, hogy lehetne valahogy egyet gyúrni a háromból, úgy feltenni nagy ravaszul a kérdést, hogy az állításban mindhárom előjöjjön. Mégiscsak az írás lesz az, valahogy el van bennem akadva a kreativitás, nincs áramlás. Sokszor elkap, mit kéne írni, már formálódnak is a mondatok, tervekben sincs hiány. szeretnék még egy blogot, tematikusat, a kenguru után újabb könyvötletem van, ezúttal felnőtteknek. (Bár lehet, hogy Bernya is valójában felnőttkönyv, mesének álcázva, és Bernya egy zen-kenguru, fedésben.) Aztán, amikor leülök írni, nem jön semmi. Vagy jön valami, de az töredéke annak, ami valójában bennem van. Jó lenne rálátni erre, és feloldani az ezzel kapcsolatos esetleges elakadást.
Aztán azon gondolkoztam, hogy szeptemberben lesz immár négy éve, hogy belekezdtem az önismeretbe. (Ekkor találtam számomra megfelelő szakembert.) Azóta szünet nélkül dolgozom magamon. Van mögöttem legalább 15 pszichodráma játék, közel két év egyéni terápia, Isten tudja, hány családállítás (30 biztosan), egy születéscsoport, meg némi szomatodráma. És hogy van az, hogy még mindig vannak akadásaim? Rendben van ez így?
A legutolsó drámacsoportomban az egyik vezető (igazi bölcs, idős asszony) azt mondta, sosincs olyan, hogy készen vagyunk. Ezt mondjuk mások is mondták, csak mintha én nem hallanám meg. De körülnézek, és körülöttem a legtöbb ember nem jár önismeretbe. Vagy ha igen, akkor elmegy egy-egy családállításra, esetleg egy drámacsoportba, netán vesz pár órát egy pszichológusnál/kineziológusnál (vagy talál valamilyen ezospiriguru kisiparost magának - lehet, hogy jót). Oszt jónapot. Velük mi van? Hogy oldják meg a problémáikat? Vagy nincsenek is nekik? Vagy van, de elfogadják, együtt élnek velük? Bárcsak valódi válaszokat kapnék erre a kérdésre! De hát ez nem olyan kérdés, amit anélkül fel lehetne tenni valakinek, hogy megbántanám vele...
Önismeret-függő vagyok? Talán. Részben, azt hiszem, igen. Bár mára már pontosan tudom, milyen problémámra jó az önismeret, és mire nem. Pl. eszembe sem jutna azzal beülni pszichodrámázni, hogy kicsit még mindig nehéz nekem emberek előtt beszélni. Ezt gyakorolni kell éles helyzetben és kész. Gyakorlat teszi az embert, engem is. Persze, az is igaz, hogy az emögött húzódó elakadásokat (kishitűség, szégyen stb.) jórészt már megdolgoztam. Az sem önismereti hatáskör, hogy nincs pl. kézügyességem. Nincs és kész. (Handmade ajándékok adásától pedig bölcsen tartózkodom.) A munkahelyváltás sem feltétlenül az. (Bár, egy pénzállítást még el tudnék képzelni...) A tavaly decemberben diagnosztizált, majd szerencsésen meghaladott nőgyógyászati probléma volt talán a legkomolyabb lecke. Sose többé nem szeretnék ilyen regressziót!
Legtöbbször most már úgy érzem, az alapvető elakadásaimat meghaladtam. (Önbizalom és konfliktusvállalás területén mondjuk van még mit tevékenykednem.) Van néhány olyan téma, amit nem tudok végérvényesen magam mögött hagyni, hanem búvópatakként újra és újra visszatérnek, más-más aspektusból, újabb és újabb arcukat mutatva. Úgy látom, itt sem ugyanazokat a köröket futom, hanem haladok, még ha spirálisan is.
Lassacskán beérnek a gyümölcsök. Megérte a rengeteg befektetett idő, energia és hát a pénz. Lássuk be, az önismeret nem a létező legolcsóbb mulatság. Viszont a legjobb befektetés, ebben biztos vagyok. Most már úgy vagyok, hogy élem az életem, és ha feljön valami, akkor elmegyek szervizbe. Karbantartásra, mint az autónál. Azt hiszem, ezzel a hasonlattal ki tudok békülni.
Eddigi tapasztalataim alapján pedig a legfontosabb dolog az önszeretet. Szándékosan nem önelfogadást írtam, mert a fogadd el magad- instant jótanácstól a hajam szála égnek áll. Ajánlott nagyon gyorsan menekülőre fogni az olyan segítőtől, akinek ez kibuggyan a száján. Pedig, persze hogy ez a lényeg. Elfogadni és szeretni magunkat. (A kettő szerintem kb. ugyanaz.) Nyilván, nem nárcisztikusan, nem túlkompenzáló önimádat módjára. Szeretettel kísérni önmagunkat. Lehet, hogy az egész önismeretesdinek ez a végső lényege?

Régóta nem frissítettem a blogot, pedig kéne, pedig kéne. Először is, Harry Pottert olvasok minden létező szabadidőmben: reggel a metróm, este a kanapén és titokban a munkahelyemen, ha akad 5 szabad percem. Olyannyira beszippantott a világa, hogy éjszakánként is ezzel álmodom. Most éjjel Dumbledore seregének névsorát akartam átküldeni a főnökömnek jelszóval védett fájlban, múlt éjszaka pedig magával Harryvel szexeltem, bár épp hogy csak elkezdtük, amikor megzavart egy macska, meg a többiek. De azért jó volt. Irodalmárként fanyalogni illene, hogy hát hol marad a magas kultúra, de én egyszerűen imádom, és Rowlingot rém tehetségesnek tartom. A maradék időben Bernya kalandjait írom; jelentem, elkészült három újabb fejezet, Bernya épp cukrászdát nyit legjobb barátjával, Robival a békával. (Azaz önmegvalósít éppen, csak ezt a készülő könyvben nem így hívják.)
Az idő többi részét pedig apátiában töltöm. No, nem nyaralok, ahhoz túl hűvös és barátságtalan ott a légkör. Inkább csak az időmet töltöm ott. Főleg a munka nehéz. Az, hogy megint elkapott, hogy mennék én már innét a picsába, csinálnék már végre mást, azt, amit szeretnék. Meg mostanában az is megfordult a fejemben, hogy még író is szeretnék lenni, legalábbis könyveket meg cikkeket írni, aztán utolért a kishitűség, hogy ugyan már, porbafingó vagyok én ehhez, satöbbi.
Bár lennék olyan bátor, hogy egyszer csak felmondjak és szabad legyek. És bár lenne annyi hitem, ami felül tudná írni a dehát-kell-a-pénz racionalitását. Bár tartanék már ott, hogy elhiggyem, lesz majd valami, és minden úgy lesz, ahogy lennie jó. Kívülről nézve, bizonyos perspektívából ez egy baromság. Dolgozni kell, pénz csak onnan lesz.
De vannak, akik önmegvalósításból élnek. Egyszer én is fogok.
Egyszer én is fogok.

Ma megint elkapott a flow, az imádom-az-életet érzés, még egy tejeskávét is megengedtem magamnak, mert hat óta ébren vagyok, nem bírok magammal.
Talán azért, mert tegnap csoportom volt, 4 állítást vezettem, és ez először nagyon lefáraszt, aztán, amikor alszom rá egyet, nagyon feltölt. Én is legalább annyit kapok ezeken az alkalmakon, mint a témahozók. Napokra-hetekre kitart a muníció, a fel-vagyok-töltődve érzés. Wilfried Nelles könyvének címe jár a fejemben, még nem olvastam, mert egyelőre nem fordították le, annyira jól meg nem tudok németül, hogy családállító szakirodalmat olvassak. A könyv címe kb. annyi magyarul, hogy Öleld át az életedet (Umarme dein Leben), és én most pontosan ebben az érzésben vagyok. Hogy jó élni, és áramlik bennem az életöröm. Milyen jó érzés ez, és mennyire új még nekem! Alig pár hónapja érzek ilyet. Azt hiszem, az, hogy ez az érzés elérhetővé vált számomra, segített a legtöbbet abban, hogy visszafordítsam a bennem készülődő betegséget. Ami pontosan azt mutatta, hogyan viszonyultam előtte az életemhez, no meg persze a nőségemhez és a (leendő) anyaságomhoz. Valahogy az volt akkoriban bennem, hogy majd élek, amikor végre gyereket szülök. Ez a majd élek, ha ismerős volt nekem, gyakran csináltam, talán ez volt az egyik alapdinamika az életemben. Nem tudom, hogy a sok minden közül, amit az elmúlt három hónapban tettem a gyógyulásomért, melyik hozott végül valódi áttörést, talán mind együtt, de nem is számít már.
Most örülök annak, ami van. Hogyha felébred a férjem, bebújok hozzá, aztán majd babgulyást főzök és palacsintát sütök, meg elmegyünk moziba este, és most éppen remek zenéket hallgatok írás közben a youtube-on. Hétfőn pedig megyek Avivázni. Egy bő hónapja kezdtem el az Aviva tornát, és nagyon jó érzés, hogy teszek magamért. Egy kedves, szimpatikus nőnél tanultam be, és bár tornázhatnék itthon is, ha tehetem, szívesen eljárok hétfőn és csütörtökön együtt tornázni. Sokkal jobb úgy. Jó ebben a női közösségben lenni, és bár nem beszélgetünk sokat, mindenki elfoglalt (házi)asszony, beesünk munka után, tornázunk, aztán mindenki siet haza, mégis, a jó zenére végzett közös női torna olyan jó energiákat sűrít össze, amiben jó benne lenni.
Szóval ez van most. És jó tapasztalni, hogy ha jön egy-egy nehezebb nap, amikor a faszkivan az egésszel, akkor is, már tudom, hogy elmúlik. Jó érzés tudni, hogy ez a tudatállapot, ez az életöröm már elérhető számomra, és vissza tudok találni ide.
Kezdjetek valami nagyon jót az életetekkel - ezt kívántam a tegnap csoportomnak zárásként, és ezt kívánom most mindenkinek, aki ezt olvassa.
(Update: De furcsa visszaolvasni a saját soraimat. Olyan, mintha jól becuccoztam volna, és most egy színes luficsokrot szorongatva utaznék valami zen-dimenzióban. Még mindig hihetetlen kicsit, hogy én ilyet is tudok, egy szimpla vasárnap reggel, felhős, de mégiscsak júniust hozó időben.)

Ma - életemben először - névjegyet adtam valakinek.
Itt vagyok, vállalom magam, látszom.
Névjegybe sűrítem és indítom útjára magam.

Válságot direkt nem írok, azért talán annyira mégsem súlyos a helyzet, de tény, hogy a hullámhegy, az nem ilyen, legalábbis, ami az alkotást illeti. A blogomat sem frissítettem, amióta visszajöttünk, és Bernya, a kenguru (a készülő meséskönyvem) is félbehagyva bújik meg valamelyik meghajtón, 25 oldal után megíratlanul bánkódva. Pedig a férjem már Facebook-profilt is létrehozott Bernyának, a bájos kengurunak, akiről egyelőre annyit tudunk, hogy felmondott a cirkuszban, ahol jegyszedőként dolgozott, jelenleg pizzafutár, nagyon szeret nézelődni, és egy kicsit torkos. Bernyát már 11-en ismerik a Facebookon, a kolléganőm két kisebbik gyermeke pedig türelmetlenül várja, hogy elolvashassa a kenguru kalandjait. Én is türelmetlen vagyok - jöhetne már végre az a kibaszott ihlet, az a rohadt flow, amikor csak leülök laptoppal a kanapéra, az ujjam szántja a billentyűzetet, és lám-lám, a fehér Word lap szépen megtelik, a kenguru különféle kalandokba keveredik, végül párra lel (hopp, spoiler!), aztán jöhet az önéletrajzi elemekkel tarkított regény Kovács Piroskáról, és egy külön mesekönyv a cicákról, Bernyakengu barátairól. No meg a blogposztok.

De nem jön. Se flow, se ihlet. Csak befeszülés.

Úgy érzem, sok kreativitás és alkotó energia szorult belém. Hű, de jó, csak hát, jah, sajna, belém szorult. Nem tudom megélni, kiengedni és áramoltatni. Valami el van akadva bennem. Gyakorlatilag azóta, amióta felfedeztem, hogy szeretek írni, szóval úgy a kamaszkorom közepétől. Nem az a baj, hogy nem vagyok tehetséges. Azzal rendben vagyok. Pontosan tudom, hogy nem tudok úgy írni, mint Grecsó Krisztián vagy Szabó Magda - de ezzel nincs is semmi gond. Szeretem és élvezem a folyamatot - no persze, ha éppen van mit. Legtöbbször csak élvezném, de általában az történik, hogy felötlik bennem egy ötlet, elkezdtem fejben kidolgozni - ilyenkor még jó messze vagyok a laptoptól - juhúú, tetszik, ez az, de jó!, aztán, amikor leülök megírni, irgalmatlanul feszült leszek. Belülről jövő, feszítő idegesség. Az írásnak ilyenkor általában lőttek. Érdekes, leggyakrabban délután érzem ezt. Ha reggel, vagy délelőtt ülök le írni, jóval kevésbé vagyok feszült, és sokkal áramlósabban megy az alkotás. De hát reggelente munkába megyek, délelőttönként pedig dolgozom. A hétvégi reggelek pedig kevesek erre: nehezen mondanék le a szombat reggeli összebújásokról, ágyban heverészős-beszélgetős lustulásról, meg a délelőtti piacozásokról. No meg sokszor hétvégén képzésen vagyok, vagy néha csoportom van (pl. most szombaton is. Bárcsak tudnék magamnak állítani! Bár, még dr. House nem tudta végül megműteni magát.)

Az egyik barátnőmmel tervezünk elmenni jobb agyféltekés írás tréningre. A jobb agyféltekés rajzolás is érdekel, de az ráér. Majd beszámolok róla, hogy milyen volt. Remélhetőleg hosszú, kreatív, érdekfeszítő posztokban.
És akkor talán Bernyakengu is tovább bontakozhat, nem kell félbehagyva megbújnia a pizzásdobozos közt, valahol a D-meghajtón.

Hát hogyne vágytam volna Párizsba, amikor a kedvenc parfümön Yves Saint Lauren La Parisienne-je, az egyik kedvenc filmem Woody Allen: Éjfélkor Párizsban, ezenfelül imádom a bagettet, a croissant-t, a sajtot, a vörösbort (és a franciasalátát). No meg a franciázást - írtam volna még pár éve, ha nem lennék ma már ilyen visszafogottan szemérmes.
Évek óta készülünk már, végül most karácsonykor határoztuk el, hogy ott fogjuk ünnepelni az első házassági évfordulónkat. Nem is vettünk mást egymásnak karácsonyra ajándékba, ott volt a fa alatt a repülőjegy, meg a visszaigazolás a szállásfoglalásról.
És végre eljött a május 7-e, amikor elindultunk. Délután szállt fel a gép, mire elmetróztunk a szállásig, és elfoglaltuk, már csak arra maradt időnk, hogy körülnézzünk a környéken, és megvacsorázzunk. Meg kell említeni, hogy Párizsban az élet drága. Legalábbis nekünk, a viszonylag vékonypénzű magyar turistáknak, akik azért mégsem akarnak kimaradni a mindenféle földi jóból, úgy mint reggel friss, meleg croissant, este sajt, bagett és vörösbor, napközben pedig a látnivalók, amelyek egy része fizetős. Összesen két napunk volt, szombat reggel már repültünk is haza, így ebbe a két napba kellett besűríteni mindent, ami igazi mustsee Párizsban, és mindezt úgy megoldani, hogy ne legyen összefüggő rohanás az egész, legyen idő nézelődni, befogadni a várost, csak úgy lenni. A múzeumlátogatást komoly érdekegyeztető tárgyalások előzték meg - végül abban állapodtunk meg, hogy a két napba csak egy múzeum fér bele, nekem pedig választanom kellett: a kötelező Louvre, és személyes favoritom, az Orsay között. És - vessetek bár meg, de - én ez utóbbit választottam, az impresszionisták miatt. Végül majdnem a Louvre-ba is bementünk, tekintve, hogy a két napból másfél nap esett és fújt a szél, de pont, mire döntésig jutottunk volna, elállt az eső, és előbukkant a nap, így a Mona Lisa, Dávid és a Louvre minden más kincse legközelebbre marad - reménykedve abban, hogy lesz legközelebb. Akkor már remélhetőleg így: (Kép innen.)
A Notre Dame lenyűgöző, hatalmas méreteivel, leheletfinom kőcsipkéivel, ódon és ünnepélyes hangulatával. Az Eiffel torony izgalmas, a kilátás onnan magával ragadó, a Lafayette áruház - ahova az eső elől húzódtunk be - pazarlóan bőséges, a fogyasztás templomaként ellenpontja a Notre Dame-nak - írnám, ha ez egy közhelyes lányregény, avagy a Nyári élményeim c. fogalmazás lenne. Ezért a gondolatért biztosan ötöst kapnék.
Gyönyörű két napot töltöttünk ott. Nem sorolom fel, mi mindent láttunk - ugyanazt, mint bárki más, aki Párizsban jár.
Rengeteget sétáltunk, nézelődtünk - én titkon lestem a francia nőket - és ami igazán megkapott, hogy ott tudnak élni az emberek. Egy picit jobban, mint én - érdemes tanulnom tőlük. Azt, hogy az élet minden körülmények között szép, vagy legalábbis élvezhető. A Champs Elysées-n éppúgy, mint a Gare de l'Est mellett egy kis mellékutcában. Tetszett a rengeteg kiülős hely - esténként mindegyik tömve - és az a gondolat, hogy 15 fokban is lehet kiülős helyen borozgatni - legfeljebb nem vesszük le a kabátunkat. Tetszett, hogy délután és este tele vannak a parkok, sokan kiülnek beszélgetni, vagy akár egyedül is, olvasgatni, nézelődni. Tetszett, ahogy lüktet az élet - nekem főként van mit tanulnom erről.
Más szemmel fogom eztán nézni Budapestet is.

Ma - életemben először - írtam egy bolt vendégkönyvébe. Az Árkádban a Camaieu-ben az eladónő annyira figyelmes, kedves és udvarias volt, hogy elkértem a vendégkönyvet, hogy megköszönjem, meg hogy neki is jó legyen, lássa a főnöke, és dicsérje meg, és adjon neki fizetésemelést, meg egyáltalán.
Jah, és gazdagodtam egy farmerral, meg egy sötétkék csipkebetétes pólóval.
Azt hiszem, ma holnaptól kezdődik a nagy tavaszi fogyókúra-para, miután megszemléltem magam a próbafülkében minden létező szemszögből, neonfényben. Komolyan fogom venni. Ma már vacsi után csak egy vaníliás karikát ettem. (Meg egy harapást a férjeméből, de mint tudjuk, az nem számít, mert a mások ételében nincs kalória.)

Finn rockzenét hallgatok, és nézem az eget; mintha esőre állna, és lassan szürkül már.
Átjár, hogy az élet szép. Ez a tavasz különösen gyönyörű nekem. Valódi újjászületés.
Olyan jó azt csinálni, amit szeretek. Vagy szeretnék. Verset olvasni, regényt, zenét hallgatni, színeket festeni egy vászonra, sokféle kéket, aztán pirosat, lilát. Mindent csak akkor csinálni, amikor azt érzem, most. Pont most van itt az ideje.
Mikor itthon voltam múlt héten betegszabin, és már jobban voltam, szépen lassan belefolytam ebbe az áramlásba: remek finn regényt olvastam a kanapén, közben tudtam, hogy majd vacsorát fogok főzni, de nem kellett időre. Olvastam-olvastam, és egyszer csak szinte magamtól felálltam és elindultam a konyhába. Másnap elmentem bevásárolni; ahhoz a zöldségeshez mentem, amelyikhez vitt a lábam, aztán sétáltam még egy kicsit a patakparton, mielőtt hazaindultam. A könyvtárban másfél órán át nézegettem a gyerekkönyveket (egy régi könyvet kerestem, kiskoromban imádtam, de már csak arra emlékszem, két cica volt benne, egy fehér és egy fekete, a kemence mellett aludtak, tele volt rajzokkal a könyv, és talán nem magyar volt az írója), aztán albumokat lapozgattam. Céltalanul sétálgattam a napsütésben, vettem egy sajtos croissant-t, és nézegettem, micsoda élet van hétköznap délelőtt a lakótelepen.
Úgy hívom, áramlós napok. Egyre több van ilyen. Amikor rendben van, ami körülöttem történik. Minden áramlik, folyik, és én derűsen, könnyeden követem. Jó ez. Nem pörögni, cselekedni, aktivitásban ugrabugrálni, hanem csak úgy lenni.
Csak úgy lenni.

írtam decemberben a Bízva bízni posztban - amire olyan sokan reagáltatok, és nagyon jólesett - hogy egy nőgyógyász rutin rákszűrés során gyakorlatilag rákmegelőző állapotot (P4) diagnosztizált. Azonnal műtét, ez magától hamarosan még rosszabb lesz - bocsátott utamra. Akkor nagyon megmüffentem. Borzalmasan megijedtem. Néhány napig szinte bénult elmével jártam-keltem (első nap még dolgozni sem tudtam elmenni, csak sírtam az ágyban összegömbölyödve), és egy kicsit összeomlott a világom. Egyrészt, mert iszonyatosan féltem, hogy most mi lesz, másrészt, mert szinte azonnal azon kezdtem el gondolkodni, mit csinálok rosszul? Mi az, amit elrontok, ami egészen idáig vezetett? Én mélyen hiszek abban, hogy a betegségeknek van lelki oka - igaz, abban is, hogy ha már testi síkon megjelentek a tünetek, akkor azokat testileg is kezelni kell. De nem mindegy, hogyan. Az orvosi protokoll erre a tünetre a műtét - ezt két nőgyógyász is mondta, és az internet is ezzel van tele.
Én viszont annyira féltem a műtéttől, hogy nem akartam ebbe beletörődni. Az első sokk után elkezdtem beleásni magam, mit ír erről dr. Google. Találtam rengeteg oldalt, lelki okokról, alternatív terápiákról, csodás gyógyulásokról. Rátaláltam pl. egy belgyógyász szakorvosra, aki természetgyógyász is egyben, elolvastam a cikkeit, aztán bejelentkeztem hozzá. Elvittem a leleteimet, és ő azok alapján összeállított egy terápiás tervet: diétával, étrend-kiegészítőkkel, vitaminokkal, teákkal és sajátvér-injekcióval. (A diétát nem tartottam be maradéktalanul. Sajna, picikét torkos vagyok.) Rátaláltam a Biologikára vagy Új Germán Medicinára, végighallgattam Bajnai Roberto több előadását. Bár nem mindennel értek egyet, mégis sokat segített, hogy új szempontok mentén gondoljam végig, mi történik bennem.
No meg közben - kézenfekvő, ha már ott tanulok - állítottam is rá, meg a pszichodrámacsoportban is játszottam a témával, no meg Buda Lacinál is a SzomatoDrámán (ha már úgyis ott vagyok), meg volt, ugye, a születéscsoport. Egyszóval, eléggé megdolgoztam a lelki oldalát.
És csoda történt. Tegnap este e-mailben megkaptam a leletemet, amit egy hete csinált az orvos kontrollvizsgálaton, és P2. Minden rendben van! Rendbe jött!
Elsírtam magam. Alig hittem el. A férjemnek egész este azt hajtogattam, hogy Úristen, ugye, ez tényleg így van, ugye nem fog másnap hívni az orvos, hogy jaj, valamit félreküldtem, elnézést, a maga lelete nem is jó. Nos, nem hívott. Lassan elhiszem, lassan felfogom. Tényleg megtörtént! Azok a borzasztó sötét felhők tényleg eloszlottak! Tényleg ragyog a nap!
Úgy érzem most, hogy kaptam egy második esélyt. Mintha újjászülettem volna egy kicsit. Nagyon nehéz volt ez a három hónap. Nap nem telt el úgy, hogy ne gondoltam volna rá, és még a legboldogabb pillanataimban is ott lebegett Damoklész kardjaként fejem felett, és árnyékot vetett rám. De eltűnt! (Még mindig nem száz százalékos a feldolgozottság, nehezen merem elhinni.)
Rengeteg felismerést is hozott ez a sok szenvedés. Ha nem lett volna ez a probléma, ma nem ez az ember lennék. Az nem lenne hiteles, ha azt mondanám, hogy hálás vagyok érte, mert szívesen elkerültem volna. Mégis, sokat hozzátett a fejlődésemhez, kénytelen voltam új utakra indulni, és legfőképpen minden eddiginél mélyebb önvizsgálatot tartani. Volt hozadéka bőven.
A legfontosabb felismerésem egyébként egy ordas nagy közhely; bár átélni és átszenvedni azért egészen más. Hogyha egészség van, minden van. És addig nem becsüljük meg az egészségünket, amíg van, mert természetesnek vesszük. Hanemha elmúlik! Akkor aztán verjük a fejünket a falba, hogy ó jaj, volt, de nem értékeltem.  Három napja sírtam a férjemnek, hogy mekkora hülye voltam! Egészséges voltam és boldog, de nyüffögtem apróságokon - abból a perspektívából nézve pedig nem volt semmi értelme! Mit számít, hogy van rajtam 3 kiló felesleg?! Mit számít, hogy a kolléganő undok?! Hogy még nincs olyan munkám, amire valóban vágyom?! Majd elmúlik, majd megoldom. De ha egészség nincs, semmi nincs. Rettenetesen megbántam, hogy így éltem. Hogy nem elégedtem meg azzal, ami van, hogy egészséges vagyok és a férjemmel nagyon-nagyon boldog. Meg egyébként is, annyi sok jót ad az élet. Fenébe a hiánymotiváltsággal! Akkor este megértettem, hogy mi az, ami valóban fontos.
No persze, nem lettem megvilágosodott. Nem gondolom, hogy mostantól föld fölött lebegve, üdvözült félmosollyal fogok élni, a dosszié blog pedig átalakul online gurumédia-felületté, ahol osztom az észt lelkes követőimnek. De szeretnék ezekből a felismerésekből annyit beilleszteni a hétköznapi életembe, amennyit csak lehetséges. És megkértem a férjemet, ha még egyszer ostobaságon, jelentéktelen apróságon merek nyüffögni vagy problémázni, verjen meg.
És nagyon, de nagyon fogok vigyázni, hogy mindez soha többé ne történjen meg.

(A rosszcica feljegyzései)

Beváltottuk hétvégén a karácsonyi ajándékunkat wellness-kuponunkat a cserszegtomaji Hotel Hévízben. kiírom a nevét antireklámként - erősen ellenjavallom, hogy bárki is odamenjen. Eléggé lehúzós a hely: kuponnal mindent harmadáron hirdetnek, majd a helyszínen ilyen-olyan jogcímeken legomboltak rólunk még kb. 25.000 forintot. Ezzel szemben az ellátás színvonala erősen kifogásolható volt. Persze, így jár, aki kuponozik - gondolhatnák néhányan, de szeretném hangsúlyozni, hogy nekem nem a "kis pénz, kis foci"-elvvel van problémám. Teljes mértékben el tudom fogadni, hogy ennyi pénzért ennyi jár. Akkor el tudom dönteni, hogy kell-e az adott dolog vagy nem. Az viszont már zavar, ha utólag kérnek el nem kevés pénzt, olyankor, amikor már nem tudok változtatni a döntésemen. Három hónapja ezt vártuk. Nyilván nem fogunk visszafordulni, amikor a helyszínen derül ki, hogy kell még fizetnünk majdnem húszezer forintot különféle jogcímeken, amiről nem voltunk tájékoztatva, hanem veszünk egy mély levegőt, és kifizetjük. Kicsekkoláskor pedig még ötezret - akkor már tényleg nagyon rossz szájízzel jöttünk el.

Mindennek ellenére csodásan éreztük magunkat. Szép tavaszi idő, együttlét, sok-sok szauna, magánakcióként reggel futottam egy órát a faluban a verőfényben, és minden szembejövő falubelivel mosolyogva üdvözöltük egymást. Sose gondoltam volna, hogy képes vagyok egy órán keresztül futni, de a szükség nagy úr: eltévedtem. Az volt a szerencsém, hogy az első negyedórát hegynek felfelé futottam, így az összes többit utána már könnyűnek éreztem. És persze jól szórakoztunk azokon a vendégeken, akik erre okot adtak, és tovább bővíthettük listánkat wellnesstroll kategóriában.

Aki a reggeli büfénél egy tányérra szedi a gyümölcsjoghurtot és a rántottát, mert - ki tudja miért, talán attól fél, hogy nem marad? Aki belegyógyul a jacuzziba és inkább vízihullára ázik, de ki nem jönne, mert azt foglalni kell. Aki már reggel 10 órakor kapatos, mert az all inclusive-ban benne van két helyi borféleség korlátlan fogyasztása - ó, ezeket már ismerjük. De Cserszegtomajon újabb wellnesstroll-alkategóriák tanulmányozására nyílt lehetőség, ha akartuk, ha nem.
1. Az önjelölt szaunaguru, aki tudja, hogyan kell szaunázni
Becsörtet a szaunába - jellemzően "kicsim"-mel, aki ájult áhítattal csodálja alfahímje minden megmozdulását - és jó hangosan kijelenti, hogy itt hideg van. (90 fok.) Kérdés nélkül kanalazni kezdi a vizet a szaunakályhára - no nem egy kanállal, hanem legalább egy liternyit, majd a törülközőjével csapkodni kezd körös-körül, hogy eloszlassa a forró gőzt. Közben nagy hangon magyaráz a bent ülőknek, hogy ennek csak így van értelme, egyébként az egész szaunázásnak nincs semmi értelme, szart sem ér, csakis így. Ezt elismétli többször egymás után, hogy biztosan megértsük, aztán tesz még két kanál vizet a kályhára, az a tuti. Elmondja még, hogy máskülönben az egésznek semmi értelme nincs, mert nincs, csak így, de még ez sem az igazi - aztán öt perc után nem bírja tovább, és kimegy. Előtte szól "kicsim"-nek is, hogy jöjjön ki vele, nehogy rosszul legyen a melegtől. Tudod, csak téged féltelek - teszi még hozzá, aztán többé nem látni a szaunában, vörös fejjel piheg egy nyugágyon egész délután.

2. A bárhol hangoskodó
Ez a típus korábbról már ismerős: hangosan beszél a medencében, a szaunában, a vacsoránál, a kertben, az teraszon, és éjszaka álmában - boldog ember lehet, akinek meg sem fordul a fejében, hogy esetleg van bárki, akit nem érdekel a mondandója. Annak mondja, aki épp mellé keveredik. Azonban van egy speciális alfaja: aki korábbi wellnessélményeiről mesél. Hogy Zalakaroson sokkal jobb volt. Szombathelyen meg a jacuzzi volt jobb. Noszvajon meg a szobák, azok nagyon jók voltak, ilyen lilára volt festve, tudod, az a izé a csillár körül. Meg tavaly - hol is voltunk tavaly, na várjál, ja, Visegrádon, ott meg olyan ollinkluzív volt a kaja, hogy csak na. Na, az jó volt. A svédasztalnál ő is rengeteget szed. És hangos, hangos, hangos. Akkor is, amikor a családjával beszél. Biztos megvan az a típus, aki tulajdonképen mindig közönségnek beszél. Amikor megszidja a gyereket, vagy valami általa viccesnek gondolt mondatot mond a férjének - előtte körbepillant picikét, a környéken ülőktől egyetértő mosolyt várva. Kill it.

3. ??? (értelmezhetetlen kategória)
Aki ül a törülközőjén a nyugágyon, jólesően ellazul, picike pocakja diszkréten lóg, és körömcsíptetővel vágja a lábkörmét a wellnessrészleg kellős közepén. Mi a fasz?!
A levágott körömdarabokat gondosan összegyűjti a törülköző egyik sarkán. Huh. Szar is lett volna mezítláb belelépni egy levágott körömdarabba.

Hm, hm.
Először is, új helyen vagyok január óta a munkahelyemen. Ugyanaz a cég, de teljesen más munkakör, és lényegében egészen mást csinálok, mint amit eddig. Ez rengeteg örömmel és rengeteg stresszel jár. Rengeteg örömmel, mert hosszú idő óta most élem meg először a munkahelyemen, milyen érzés flow-ban dolgozni. Amikor csak úgy jön magától minden, én beleállok az áramlásba, aktív is vagyok közben, de hagyom is, hogy történjen minden, és ebből az egyensúlyból valami nagyon jó, nagyon előrevivő tud kikerekedni, amit én is élvezek, és a kollégáim is. És rengeteg stresszel is, mert persze nem minden nap ilyen. Az új helyzet aktivált sok olyan szorongást bennem, amivel az elmúlt pár évben nem volt dolgom, hiszen a rutinnak van egy olyan áldásos hozadéka, hogy beleszokom a változatlanságba, és nem kell váratlan, ismeretlen kihívásokkal szembesülnöm. Most viszont kell. És néha nehéz. Beilleszkedni egy új csapatba, megfelelni új elvárásoknak. A legnehezebb talán, hogy az elmúlt 8 évben megtanultam a szakmám csínját-bínját, nagyjából egyenlő szinten teljesítettem, és nem igazán voltak olyan helyzetek, amit ne tudtam volna kezelni. Most viszont új helyzet van, és nem tudom kiszámítani, mikor mi lesz. Lényegében oktatási feladataim vannak, és itt bizony sok olyan tényező van, ami nem csak rajtam múlik. Milyen lesz az aktuális csoport? Hogyan fogom tudni kezelni őket? Hogyan fogok tudni reagálni azokra a helyzetekre, amelyeket nem tudok előre kiszámítani? És hát az oktatás folyamatos interakcióval jár, megmutatom magam, rám is reagálnak. Megmérettetem, egészen más aspektusból, mint korábban. Nem tudom, ki hogy van vele, de bennem néha félelmet okoz, ha ki kell állnom emberek elé beszélni. Látnak. Jelen vagyok. Sok múlik rajtam. Nem csak az eszemen, a felkészültségemen, hanem a személyiségemen, a rugalmasságomon, az emberismeretemen is. Ez nem az introvertált kislány biztonságos játszótere, hanem a felnőtt nő kihívást jelentő, komfortzónán kívüli, néha egészen veszélyesnek tűnő terepe. Persze hatalmas sikerélmény, amikor sikerül. Az valami csoda. Rengeteget ad hozzá a személyiségfejlődésemhez. Nem elbújni, nem meghátrálni, hanem bátran elébe menni a kihívásnak. De bizony szorongok közben néha. Vannak még bennem kérdések: oké, tegnap sikerült, de mi van, ha esetleg ma nem sikerül? Növök föl a feladathoz. Lépésről lépésre épül fel a magabiztosságom. Ebben teljes mértékben egyetértek Csernussal: az önbizalmat mindenki csak saját magának adhatja meg, és csak úgy, ha megdolgozik érte, ha megoldja az előtte álló  racionális és érzelmi konfliktusokat. És mindezt következetesen, napról napra megteszi. Valódi önbizalmat úgy lehet szerezni, hogy az ember olyan szituációkba megy bele, amitől iszonyúan fél. Így konfrontálódik a félelemeivel, vagyis nem hagyja, hogy a félelmei győzzék le. Persze konfrontálódni a félelmeimmel aktuálisan nem mindig a Pepsi-érzés maga. Főleg nem minden munkanapon. Viszont sokat lehet nyerni általa.

Amióta oktatok, jóval magabiztosabban vezetek csoportot is. Érdekes életutat készülök választani magamnak: terapeuta-csoportvezető. Ahol aztán egészen biztosan nem tudom előre kiszámolni, aznap mi lesz. A megszerzett tudás kereteket ad, de mindegy egyes kliens, mindegy egyes újabb téma lényegében ismeretlen terep. Remek gyakorlás egyébként a mostani oktatás a későbbi terapeuta léthez.
Beadtam február végén a felvételimet pszichológia szakra, több helyre is. Ha minden jól megy, szeptembertől elsőéves pszichológus hallgató leszek. Megvalósítani készülök a kamaszkori álmomat. Már csak kérdés, melyik egyetemre vesznek fel a pontjaim alapján.
Jólesik ezt itt elmondanom. Szeretném megköszönni minden egyes olvasómnak azt, hogy elolvassa a posztjaimat, esetleg néha reagál rá, és legfőképpen azt, hogy jelen van, és egyfajta virtuális módon kísér. Jó ebben benne lenni. Hálás vagyok érte.

Remélem, még nem késő, hogy ezúton kívánjak minden kedves dosszié-olvasónak Boldog Valentin napot!

"Két ember kapcsolatában sosem az akadályok számítanak. Hanem a szeretet. Ami az akadályokat is lebonthatja. Ha megélik. Mert az akadályok csak részei az életnek, amik folyamatosan alakulnak, és akár már holnap eltűnhetnek. A szeretet viszont örök."

A születéscsoport pozitív hatása még mindig tart! És mivel már közel egy hónap eltelt, a változásokat véglegesnek minősítem. Sokkal, sokkal több bennem az élet (ezt a férjem is visszajelezte), több az életöröm, a spontán megélt örömteli pillanat (kedd délután utazom a buszon, és ez jó, csak úgy, mert élek), észreveszem és elraktározom az apró örömforrásokat, és kevesebb fókuszt adok a nehézségeknek. Változtam a házasságomban is: kevesebbszer csúszom bele regresszióval csecsemő- kisgyermek tudatszintre, és ehhez a változáshoz mindkettőnknek alkalmazkodnia kell. Hiszen volt köztünk egy teljesen tudattalanul megkötött szerződés. Pl. ha én visszacsúszom gyerekbe, a férjem automatikusan "felmegy" szülőbe, hiszen a viselkedésemmel ezt hívom meg belőle, és ehhez ő is adja magát, mivel bizonyos (rejtett) haszna neki is származik belőle. Természetesen, ez tudattalanul történik, azaz nem vagyunk legtöbbször tudatában annak, hogy ezt csináljuk. Ha azonban én felrúgom a dealt (ti. változom), akkor új heyzet áll elő, ami nem mindig megy automatikusan, mosolyogva, kanálcsörrenés nélkül. (Esetünkben egy ruhaszárító csörrent, de komolyabb személyi sérülés és dologi kár nem keletkezett.) Annyira lelkesítenek a születéscsoport óta tapasztalt változások, hogy szeretnék részt venni még egyszer. Van ebben, persze, telhetetlenség is: nehezen tudom abbahagyni, ha valami jó (vö. friss perec, bagett és bámilyen egyéb sós pékáru). Még többet és többet akarok belőle! Másrészt, megéreztem, hogy ez a négy nap bodywork nagyon-nagyon jó. Olyan elakadásaimm tudnak gyógyulni, amelyeket 3 év pszichodráma és egyéni terápia után beleraktam abba a kategóriába, hogy na, ezek már úgy maradnak, ezek már nem fognak változni, mert annyira mélyen vannak a személyiségemben, hogy nem tudok hozzáférni. Türelmetlenül keresem ezeket a lehetőségeket, és legszívesebben éjjel-nappal bodyworköznék. Igen, van bennem terápiafüggőség. Ugyanilyen türelmetlen lelkesedéssel kattantam rá annak ideje a pszichodrámára is, és legszívesebben minden hétvégén játszottam volna. Egy nagyon jó ismerősöm szerint a terápiafüggőség előbb-utóbb meggyógyul magától a sok-sok terápia hatására. De én még nem tartok ott. Szabályosan szenvedek attól, hogy a családállító- és a Buda Lacis képzés mellett sem időm, sem pénzem nincs elkezdeni járni egy jó kis bodywork-csoportba. Müff. Ráadásul márciusig tart a pszichodráma-csoport, amiben benne vagyok. Basszus, tényleg terápiafüggő vagyok. Már csak azért is, mert mindig az van bennem, hogy na, ezt még megoldom, és akkor utána tényleg szünetet tartok. De ez az állapot megfeljebb néhány napig (mostanában néhány hétig) tart, utána jönnek az újabb témák. Most éppen a szégyent (egy újabb aspektusból), a kontrollmániát szeretném megdolgozni, és azt, hogy"bizonyos szituációkban (pl. hivatali ügyintézés, ismeretlen terep) belecsúszom egyfajta szerencsétlen kis hülye vagyok-viselkedésmódba, innentől kezdve pedig úgy is bánnak velem - hiszen erre hívom meg a másik felet. Ja, ilyenkor is van bennem szégyenérzet. Lehet, hogy ez a kettő valójában egy. Szégyellem magam, akár a megsemmisülésig, ha nem tudok valamit, rosszat mondok, de ez még hagyján, ez már rengeteget oldódott, és már nem emésztem magam egész hátralévő nap egy apró bakin. Juhé. Viszont ha valaki más mond rosszat (rosszul használ egy idegen szót, rosszul ejt ki egy nevet, vagy három év nyelvtanulás után nen tudja megmondani, az adott nyelv első szótagi hangsúlyos-e), olyankor is elkezdem szégyellni magam. Én. És legtöbbször nem is merek konfliktust vállalni, amikor valaki nyilvánvaló baromságot mond, nem szállok vitába, a kurva szégyenérzet miatt. Értem én, hogy nincsenek rendben az érzelmi énhatáraim, és hogy ez az egész az apukámhoz köthető - de ez a felismerés ehhez kevés, ezt nem tudom pusztán tudatból megoldani. A kontrollmánia megy egy külön téma. Nem csak abban akadályoz, hogy laza legyek és könnyed, mert nem csak magamat kontrollálom, hanem a szeretetkapcsolataimban is kontrollálok. Eddig tudattalanul, de most, hogy felismertem, és tudom is, hogy ez honnan jön, nem fogom tudni automatikusan abbahagyni, és másként működni.

A felismerést a szomatodrámás képzés hozta. Ott többek között azt tanuljuk, hogyan tudunk kapcsolatba kerülni a testünkkel, akár az egyes szerveinkkel is. Ez furcsának tűnhet, de a tapasztalat azt mutatja, hogy ennek nagyon is van értelme. Elkezdtem valamelyik reggel a metrón (önismereti felismeréseim gyakori helyszíne) felvenni a kapcsolatot a női szerveimmel. Arra voltam első körben kíváncsi, vajon hogy vannak "ők" a gyermekáldással. Azt akartam nekik kommunikálni, hogy én akkor is szeretem őket, ha egyelőre elmarad a gyermekáldás - aztán egyszer csak rádöbbentem, hogy ez kurvára nem igaz. Ez csak egy rózsaszín maszlag, amit a sok-sok év önismeret alatt megtanultam, hogy így kell beszélni, ezt kell mondani. valójában azonban az van bennem, hogy szeretlek titeket - de most aztán akkor már baromira csináljátok azt, amit én akarok! Különben - különben kitagadlak. És két dolgot rögtön meg is értettem. Egyrészt, hogy ez megint csak az apukámhoz köthető, és hogy én most ugyanazt csinálom, amit egykor a szeretetkapcsolatról megtanultam. Szépen magamba építettem ezt a mintát, és most ezt csinálom magammal, és néha bizony másokkal is. Másrészt pedig, hogy ez oka lehet a nőgyógyászati tüneteimnek is. Azt hiszem, valószínűleg "kitagadtam" a női szerveimet, egyrészt, mert nem azt csinálják, amit én akarok, másrészt esetleg más okok miatt is. Így kevesebb energiában részesültek, legyengültek, és elkezdtek megbetegedni. (Nem tudom ennek leírni szakszerűen a pszichoszomatikus folyamatát, de talán érthető így is, mire gondolok.) Nagyon leegyszerűsítve: a belső szerveimmel olyan most a kapcsolatom, mint amit annak idején kisgyermekként a szüleimmel megéltem. Számomra nagyon látványos, egyszersmind mellbevágó felismerni, hogyan függenek össze különféle testi és lelki folyamatok. Mindenkinek (aki hasonlóan gondolkodik) szeretettel ajánlom a Mit üzen a tested c. könyvet. Túlzás nélkül mondom, hogy az elmúlt évek egyik legjobb írása.

Új szemléletmódot próbálgatok pár napja - és legyen most ez a poszt ennek a kísérleti terepe.

Arról van szó, hogy elhatároztam, több fókuszt fogok adni a pozitív dolgoknak az életemben. Azoknak, amiket eddig magától értetődőnek, természetesnek vettem - pl. hogy tudok járni és van mit ennem - és azoknak is, amiket eddig tudomásul vettem, esetleg egy pillanatra örültem is nekik, majd visszasüllyedtem a leggyakoribb ismerős, jellemzően negatív - szomorú, fájdalmas - alaphangulatomba. Nos, ezen szeretnék változtatni mostantól. A lényeg, hogy semmiképpen sem elfojtani szeretnék. Ha valami rossz vagy nehéz, fáj vagy zavar, akkor ennek teret fogok engedni. Meg fogom engedni a létét, el fogom fogadni, hogy most ez van. Ez eddig nem igazán ment nekem, mert a legtöbbször ott rontom el, hogy jól akarom érezni magam, ezért a nehéz érzéseim ellen küzdök - az eredmény pedig, hogy még rosszabbul érzem magam. Ez egy rossz minta, valamit annak idején rosszul tanultam meg, és működtetem 30 éve teljesen sikertelenül. Az elfojtás sosem működött igazán jól nálam, sosem tudtam sem eljátszani, sem magammal elhitetni, hogy jól vagyok, így a kecske is éhen maradt, a káposzta is eltűnt valahova.  Szóval az első lépés, hogy bármit is érzek, megengedem magamnak, hogy az legyen. Akkor is - főleg akkor! - ha közben úgy gondolom, most nem ezt kellene éreznem. Példa: feszült vagyok az egész heti munkától és önmegerőszakolástól, de közben az van bennem, hogy örülnöm kellene, mert hétvége van. Vagy vidámnak kellene lennem, mert baráti találkozó lesz. Mostantól minden tudatosságommal azon leszek, hogy ne akarjak jól lenni, ha nem vagyok jól. Számomra most azt jelenti a sokat emlegetett megvilágosodás, hogy elérem azt az állapotot: nem akarok mást érezni, mint amit érzek, nem akarok mást csinálni, mint amit éppen csinálok, és nem akarom, hogy más történjen, mint ami éppen történik. Egyfajta beleengedős, belelazulós elfogadás, főleg, ami az érzéseimet illeti.

A másik pedig - és szerintem ez csak látszatra ellentmondás - hogy sokkal több teret fogok engedni a pozitív dolgoknak. Minden tudatosságommal azon leszek, hogy annak adjak fókuszt, ami jó, építő, előre vivő. Az érzéseimet nem tudom irányítani, a gondolataimat viszont igen. Jobban fogok arra fókuszálni, amim van, akár a leginkább természetesnek vett dolgokra: reggel jött a busz, nem kellett fagyoskodnom, vagy tudok mozogni, vagy mit tudom én. Oké, hogy nem szeretem a munkámat, de legalább van. És melegben vagyok, van mit ebédelnem, és nem egy frusztrált hülye picsa a főnököm. Dolgozni muszáj, mert pénzből élünk, és még hiányoznak bizonyos kompetenciák, hogy azt csinálhassam, amit szeretek. Addig meg ez is viselhető. Vagy a mostani aktuális példám: Hazaértem munkából, szédelegve, fejfájósan, nyűgösen. Müffögök, és kicsit sajnálom magam. Rendben, ez van. Ezt érzem. De közben arra gondolok, milyen jó itthon feltekerni a fűtést, bebújni a paplan alá, recepteket nézegetni a neten, regisztrálni a felvi.hu-n, és várni haza a férjemet, akinek nemsokára vacsorát fogok készíteni. Annyira imádom, hogy készíthetek vacsorát neki! Megélhetem a gondoskodást és a kreativitást. Közben nézegetem az elsőéves pszichológusok órarendjét: ha minden jól megy, szeptembertől többek között anatómiát és fejlődéslélektant fogok tanulni. Alig várom! Közben szervezem a következő csoportomat. És máris ott tartok, hogy az élet szép. It worth it.

Találtam hozzá egy gyakorlatot. Eredendően negatív fókuszú embereknek, mint pl. én (hamarosan itt múlt idő lesz) zseniális. Fogni kell egy nagy bödönt. Tényleg jó nagyot. Aztán minden nap felírni egy cetlire, ami aznap jó volt. Ha apokaliptikusan borzalmas nap volt, akkor is kell valamit írni. Mittudomén, jólesett reggel a meleg tea. Egy idő után rengeteg cetli fog összegyűlni, csupa-csupa örömmel, ami ért. Látható és kézzelfogható lesz, mennyi szép dolog van az életben. Remélem, arra is ránevel ez a feladat, hogy észrevegyem a jót, és így lehetővé válik a fókuszváltás.
Pár hónapja már megpróbáltam, az előző mormotás posztban adtam róla hírt. Most megint nekilátok. Tessék engem számon kérni, ha mégsem így tennék.

Szombat reggel. A kedvenc napom a héten. Ülök a kanapén a laptoppal, a kengurus bögrében tejeskávé helyett most frissen facsart zöldség-gyümölcslé. (A kávéról a léböjtkúra alatt leszoktattam magam, és azon vagyok, ne szokjak rá még vissza. Bármikor vissza tudnék, mert imádom, de a végén már napi 4-5 kávét megittam - ebből kettő esett jól - és teljesen immúnissá váltam rá. Jó, ha ürül a szervezetemből a koffein, nem beszélve a tejről.) A férjem még alszik, én blogolás közben a bevásárlólistán gondolkodom, és a menüt tervezgetem. Ha felébred ő is, kiabálni fog, hogy "Macska!", én bemegyek hozzá és bebújok mellé. Aztán majd felkelünk, csapunk egy gyors takarítást, és irány a piac. Imádom. A savanyúságos néni savanyúságait és a szép nagy tojást, a tejes néni házi tejföljét, a zöldséges néni zöldségeit és gyümölcseit. No meg a lángost! A legfinomabb, amit valaha ettem.
Ez eddig ugyanaz. Ilyen régen is volt. De mégis, változott valami bennem. Talán jobban tudok örülni. Talán jobban benne tudok maradni. Valami megváltozott. Mintha jobban be tudnám fogadni az életet. Nem csak mintha. Határozottan növekszik bennem az (élet)örömre való képesség. Jihii! Világosabbak a színek, ragyogóbbak az árnyalatok. Az élet szép. És ez most belső tapasztalás.
No és az álmaim. Eltűntek pár napja a nyomasztó álmok, amelyek hónapok-évek óta kísértek. Sokszor magára az álomra nem is tudtam visszaemlékezni, csak arra, hogy nehéz volt, és rossz hangulatban ébredtem. Az elmúlt héten csupa-csupa pozitív álmom volt. Csak mozzanatokra emlékszem, de mindnek az élethez, az örömhöz, a töltődéshez, a nyugalomhoz volt köze. Egy kép be is ugrik, állok egy körben és töltődöm életerővel. Ilyet mintha kétszer is lett volna.
Úgy tűnik, megtaláltam a hiányzó kulcsot az élethez. Kicsit még óvatosan mondom, mert, ugye, csak egy hete, és a pesszimista énrészem kicsit lehűt. De most nem adok neki fókuszt.
Éljen az élet!
Szeretet és hála van bennem mindezekért!

(A kép forrása:www.magyarhirlap.hu)

Részt vettem múlt héten egy 4 napos, elvonulós születéscsoportban. Régóta készültem már
rá, mert az önismereti folyamatomban egyre több minden mutatott afelé, dolgom van a
születésemmel, és az azt követő hónapokkal, azaz a csecsemőkorral. Ennek a csoportnak
pedig pontosan ez, vagyis a magzati lét-születés, és valamelyest az utána következők voltak
a fókuszában. Ezekhez a tudatszintekhez hozzáférni nehéz. Nagyon mélyen raktározódnak el
a személyiségben az akkor tapasztaltak, és a verbalitás számára elzárva maradnak; én eddig
csak rövid időre és kevéssé tudtam kapcsolódni az akkori önmagamhoz. Pedig végigcsináltam
egyéniben a belső gyermek-terápiát, és az akkor bevésődött mintáim, elakadásaim sokat
gyógyultak, mégis éreztem, hogy valami ott még hiányzik. Ráadásul a születésélményem
sem volt még átdolgozva. Persze nem gondolom azt, hogy mindenkinek dolgoznia kell a
születésélményével - azt viszont éreztem, hogy nekem egyértelműen igen, mert akkor
történnek valószínűleg kihatással vannak a felnőtt énemre; máshogy fogalmazva: bizonyos
helyzetekben nem felnöttből működöm, hanem azok meghívnak belőlem egy regresszív
énállapotot - pontosan azt, ahol elakadt a személyiségfejlődésem.

Na, ennyi elméleti bevezető után nézzük a 4 napot. Nem vagyok benne biztos, hogy a szavak jól
adják vissza azt, ami történt, és amit megéltem. Elmondva csak egyszerű bodywork-gyakorlatok
voltak, amelyeknek a végén esetenként zokogtam fél órát, mert felszakadt bennem valami
elakadás.

Az első napon vízben voltunk, kellemes, testhőmérsékletű melegben. ez és a gyakorlatok
(pl.egymás tartása, lebegtetése, érintése) elég hamar visszavittek a magzati tudatállapotba.
Belelazultam, élveztem, töltődött az érintéshiányom; ez egyébként a négy nap alatt nagyon
sokat gyógyult. Persze, megint nem a felnőttem érintéshiányos, hiszen egy csodálatos, finom,
bújós-érintős férfi a férjem (és mellette én is ilyenné gyógyultam), hanem a csecsemő-, és a
kisgyermek-énem. Ez tud néha kalamajkát okozni az intimitásban; a hiányok miatt nem mindig
a felnőtt nő kerül előtérbe.
Aztán másnaptól szárazföldi gyakorlatok következtek. Először
még a magzati kor volt fókuszban, aztán szépen lassan elkezdtünk ráhangolódni a születési
folyamatokra. Itt volt egy hatalmas, mély katarzisélménnyel járó felismerésem egy egyszerű
feladat kapcsán: el kellett tolni a másikat a falig. Megéreztem az elszántságomat és az erőmet,
aztán pedig teljesen belezuhantam abba, hogy Úristen, mit műveltem. Elborított a szégyen, és
ebben a mély, a születésemmel és az anyukámmal összefüggő folyamatban rájöttem, itt van
egy mély gyökere a szégyennek, amivel már nagyon sokat dolgoztam, de mindig úgy éreztem,
van még valami, ami miatt nem tud teljesen kioldódni belőlem. Megértettem, miért mutatom
magam gyakran kevesebbnek és gyengébbnek, mint amilyen vagyok, miért rejtegetem - még
magam előtt is - az erőmet. Megértettem, hogy a sokszor előtérbe kerülő "bocs, hogy élek"
működésmód sajnos sokszor szó szerint értendő, és itt van a gyökere. Ahogy ez feljött, a sírás
kimosta belőlem a sok-sok éve belém merevedett érzelmeket, és fel tudott könnyülni.

 A másik nagyon intenzív folyamatom maga a születés volt. Teljes mértékben sikerült
beleengednem magam abba a tudatállapotba. Pánikot, halálfélelmet éltem meg, nehéznek és
küzdelmesnek éltem meg a saját születésemet. Legnagyobb hatással a "rossz bent" állapot volt
rám: itt értettem meg, hogy amikor egy helyzet már nagyon rossz, én sokszor inkább akkor is
benne maradok és kibírom, meggyőzve magam arról, tulajdonképpen ez nem is olyan rossz, és
viselhető. Ó, hát nem ezt csinálom mondjuk a munkahelyváltás kapcsán is?! Vagy régebben
párkapcsolatban?! Sejtettem, hogy ennek a működésmódnak itt lehet a gyökere, azonban
teljesen más tudni, és teljesen más megérezni ezt a zsigereimben, visszakerülve abba a
tudatállapotba, ahol az egész indult. Aztán végül elindultam és kiküzdöttem magam.

Fantasztikus volt, ahogy meg tudtam tapasztalni az erőmet. És csodálatos volt átélni, hogy
odakint várnak és szeretnek. A maradék időben - a csoporttársak születésfolyamata mellett -
rengeteget bodyworköztünk még. Aktívan részt venni mások születésfolyamatában olyan volt,
mint egy beavatás. Megérezhettem, mit jelent a női erő.

Igazi transzformáció volt ez a négy
nap. És hogy hogy érzem magam most? A négy nap után fantasztikusan éreztem magam. Tele
voltam élettel, vitalitással, életörömmel. Aztán bekövetkezett egy primer rosszabbodás. Ezt
sokszor megtapasztaltam mély, intenzív, transzformáló drámajátékok után, hogy a béke és
nyugalom 1-2 napja után elkövetkezik egy kis zuhanás. Azt hiszem, ilyenkor ér le a folyamat a
lelkem legmélyére, és oldja fel az ott megkövesült blokkokat. Ez a primer rosszabbodás szokott
bekövetkezni pl.homeopátiás szerek elkezdésekor is. Azóta pedig - fokozatos, folyamatos
változást érzek. Nehéz még szavakba önteni, pontosan miben. Erősebbnek érzem magam, több
bennem az életöröm, és úgy érzem, a szégyen is oldódott bennem. Kell még idő, amíg ezek a
sémák átíródnak bennem, és a viselkedés szintjén is megjelennek, de már érzem a változást
belül. Az igazi persze majd az lesz, amikor annyira meghaladom majd ezeket a
működésmódokat, hogy egyszer csak visszatekintve azt veszem észre, jé, milyen rég működöm már máshogy, és a régi séma csupán emlék lesz.

Na, az elmúlt heteket jól ellustálkodtam itt a blogon. Nem úgy egyébként! De egyre csak halogatom az írást. Mert a már említett nehézségem - szándékosan nem akarok betegséget írni - árnyékként vetül mindenre, árnyékként kíséri minden gondolatomat és tettemet. Pedig érdemes lenne megtanulnom együtt élni vele - mert azt hiszem, addig fog maradni, amíg minden fontosra meg nem tanított. Azt nem lehet, hogy jó-jó, megtanulom a leckét, csak menj már végre a picsába - itt valódi, mélyreható változás kell, és akkor - hitem szerint - a tünet egyszer csak elmúlik, talán úgy, hogy észre sem veszem, csak azt, hogy régóta nincs is már.
A fizikai síkon az nyomaszt, hogy nem tudom pontosan, mekkora a baj. Kell-e operálni? Érdemes-e várnom vele, és alternatív módszerekkel próbálkozni, vagy a legjobb lenne azonnal kés, műtét, utána lehet alternatív utakat keresni. A "hivatalos" orvostudomány szerint operálni kell, mese nincs. De vajon én csak bemesélem magamnak, hogy esetleg lehetne másként is? És az a legnehezebb most nekem, hogy ezt a döntést egyedül kell meghoznom, és a felelőssége is csak és kizárólag az enyém.
Lelki síkon pedig brutál önismeret van, és nagytakarítás. Mivel igazán nem számítok kezdőnek a témában, igencsak mélyre kell kotornom a lelkem bugyraiban, hogy valódi, ne pedig csak alibi-válaszok szülessenek. Ebből szeretnék megosztani annyit, amennyi megosztható.
  Egy állítással kezdtem, még decemberben. Itt ráláttam, hogy jócskán bele vagyok keveredve egy jó kis családi dinamikába - ezt kibogoztuk, oldottuk. Megerősödött az élethez való kapcsolódásom. De úgy éreztem, ez még nem minden, van itt más is. Újra és újra feltettem magamnak a kérdést, mire használom én ezt a problémát? Mit jelez, min lenne érdemes változtatnom, mi csúszott el és ment félre az elmúlt időben? Hol vannak a vakfoltjaim? Több válasz is született, és születik folyamatosan. A kérdést feltettem a pszichodrámacsoportban is, ahova most járok. Kiválasztottak játékra - nagyon hálás vagyok a csoporttársaimnak érte, így volt lehetőségem dramatikus eszközökkel is dolgozni a témával. Sokat tudtam meg a tünethez való viszonyomról. Hogy arra is használom, hogy szabadságra menjek az életből, valamint a bennem lévő nagy adag fájdalomnak adok ezzel "okot". Most már aztán tényleg van miért fájni. A fájdalommal rengeteget dolgoztam már, de még mindig van vele dolgom.  Furcsa lehet, hogy 3 év kőkemény önismeret nem volt elég, de elhatároztam, hogy nem hasonlítgatom magam másokhoz. Ha másnak elég másfél év, akkor elég - nekem meg nem. No meg ne feledkezzek meg az eddig elért eredményeimről! Nagyon sok mindent átdolgoztam és meghaladtam már.
Aztán arra is ráláttam, mennyi köze van a tünetnek a fejemben lévő tökéletes feleség képnel. Az eszemmel persze pontosan tudom, hogy ez a nő nem létezik - tudattalanul mégis elvárom magamtól, hogy olyan legyek. És hogy milyen ez a nő? Ó, hát csupa közhely: csábító nő, gondoskodó feleség, tüchtig házitündér, önmegvalósító individuum, önismeretében folyamatosan munkálkodó-fejlődő alany, és (leendő) tanácsadó (a harcos amazont szerencsére már fél éve elvetettem). Természetesen mindenből száz százalék. Ez a nő nem létezik. Ideje lenne kitalálnom, ki van valójában.
No meg ki is zsigereltem magam az elmúlt egy-másfél évben. Majd' minden hétvégén képzés, hétköznap esténként képzés, munka vagy sport - talán heti egyszer, ha adódott, hogy 8 előtt hazaértem. Azt is abbahagyom, hogy a szabad estéimen találkozom valakivel. Legfeljebb heti egyszer. Most csendre és nyugalomra vágyom. Ha a tünet teljesen ledöntene a lábamról, ez éppen megvalósulna. De nem így szeretném.
Azt hiszem, a munkahelyi vergődésem sem tett túl jót. Pályázgattam már egy ideje, és most januártól próbaidős vagyok egy másik helyen. Ugyanaz a cég, másik hely. Jó lesz, bízom benne. De erről majd talán máskor.

Abszolút kezdőknek, mint amilyen én vagyok. Még soha életemben nem méregtelenítettem. Egyszer 4 és fél napig nem ettem mást, csak gyümölcsöt, párolt zöldséget és olajos magvakat, és az is nagyon nehéz volt.
Most, úgy hiszem, ez a néhány nap méregtelenítés segíteni fog elindulni a gyógyulás felé. Bízom benne, hamarabb leszek újra teljesen egészséges, ha megszabadulok némi méreganyagtól. (Mivel elég hedonistán - bár fél éve húsmentesen - élek, valszeg elég sok lehet.)
Ma délben kezdtem. Befaltam az ebédemet, ittam utána egy kávét - rituálisan az utolsót a nagy elhatározás előtt - aztán már csak vizet, gyógyteát, estére frissen facsart zöldséglevet. (A cékla-zellerlé egyszerűen borzalmas. Bezzeg milyen egészséges! Sovány vigasz.) A tervem legalább 3 nap teljes léböjt: Neera szirup, és esetleg zöldség- és gyümölcslé frissen préselve. A 10 napos teljes Neera-kúrát egészen biztosan nem tudnám végigcsinálni - fejben tartom elképzelhetetlennek a magam számára. Hogy én 10 napig ne egyek...
Azt hiszem, az egész a kondicionáltságról szól. A méregtelenedés mellett erről is szerezhetek remek tapasztalásokat. Egyrészt, valami alapvető, zsigeri rémület van bennem attól, hogy éhen fogok halni - holott pontosan tudom, hogy ez nem így lesz. Lejátszom a meccset fejben, megnyugtatom magam, hogy hiszen a leveknek hála még kalóriabevitelem is lesz, ezért aztán végképp nem kell attól tartanom, hogy baj lesz - aztán újra előtör belőlem. Érdekes, és messzire vezet. Egészen a fiktív éhségérzetig. Hányszor eszem úgy, hogy valójában nem vagyok éhes? Hányszor eszem valami helyett? Mondjuk, hogy megnyugodjak, vagy eltereljem a figyelmemet valami nehezebbről. Hányszor érzek olthatatlan vágyat arra, hogy egyek valamit, holott, ha odafigyelek, pontosan érzem, hogy tele van a gyomrom és a hasam, tehát valójában a testem nem éhes - csak az agyam csap be.
Kiskoromban rendszeresen étellel (édességgel) jutalmaztak/vigasztaltak, nem csoda hát, ha erre kondicionálódtam. Jutalomfalatok, nassolás, amikor ideges vagyok, ünneplés finom étellel. A hétköznapokban általában észre sem veszem, mennyire az étel körül pörögnek a gondolataim, hiszen elérhető. Amint viszont megvonom magamtól, beindul a hangos vészjelző rendszer. Úristen, most mi lesz? Azt hiszem, valójában nem is az éhenhalástól félek, hanem hogy megfosztódom egy fontos örömforrástól. Ráadásul az étkezések remekül strukturálják az időmet, és segítenek kitölteni a sokszor üresnek és értelmetlennek érzett munkanapomat. Reggel, beérkezés után kávé, 9 körül reggel, fél 1-kor ebéd, délután valami gyümölcs, és eltelik a nap. Ha meg nagyon nehezen telne, akkor rágcsálás a monitor előtt. Attól tartok, ez a pár nap világosan meg fogja mutatni, hogy is érzem magam valójában a munkahelyemen. Nem lesz, ami egy kicsit is elterelje a figyelmemet. Brr.
Egészen kicsi korom óta súlyproblémákkal küzdök. 14 évesen egyszer lefogytam - fél év alatt, brutál akaraterővel, aztán egy év alatt visszahíztam az egészet. 17 évesen is nekiláttam egy fogyókúrának - körülbelül 20-22 kilót fogytam, azóta tartom a súlyomat. Odafigyeléssel, sporttal. Persze, lehetnék mondjuk 58 kiló is a 60 helyett -  és néha, ha nem gorcsölök rá, ez össze is jön. Viszont - a drasztikus kamaszkori fogyókúrák maradványaként - elképesztően utálom az ételmegvonást. Rossz érzéssel tölt el, ha nem ehetek azt és akkor, amikor akarok. (Legtöbbször, ha tudom, hogy bármikor bármit megehetek, nem akarok enni. A tudat fontos, hogy megtehetem.) Nem az akaraterőmmel van gond, azt hiszem, ezt a két fogyókúra bizonyította. Inkább a rosszul bedrótozott evés-jutalmazás-stresszcsökkentés mechanizmussal. Ráadásul tápszeres baba voltam, dr. Spock módszerével, szigorúan 3-4 óránként etetve - akkor is, ha üvöltöttem az éhségtől. Azt hiszem, egy ilyen böjt ezeket a mélyen berögzült félelmeket is aktiválja. A kétségbeesést, a magamra hagyottságot, a tehetetlenséget, az elveszettség érzését. Valószínűleg ez a tudattalan - vagyis, most már nagyjából tudatos - regresszió okozza, hogy ennyire szenvedek, pedig egyelőre mindössze 8 órája böjtölök.
Talán ezért tartják úgy, hogy a böjt legalább annyira pszichés, mint testi terápia. Lehetőségem nyílik rálátni a tudattalan félelmeimre. És hát ez, ismerjük be, nem az a kimondott Pepsi-érzés.

Na de kiben? Orvos? Homeopata? Természetgyógyász? Kuruzsló?

Nem újkeletű dolog ez nálam. Kezdetben persze bíztam az orvosokban. Ő a fehér köpenyes isten, aki 5-6 (vagy még több) évig azt tanulta, hogyan segítsen másokon, esküt is tett, tudása legjavát adva a legjobbat akarja nekem, ha bármi bajom van, bátran és bizalommal fordulhatok hozzá, segít nekem. Ez gyönyörű, könnyek szöknek a szemembe tőle.
Lehet, hogy egészen kiskoromban kezdődött, amikor kivették az orrmandulámat, és azt mondták, nem fog fájni, de kibaszottul fájt. Átverve éreztem magam. Azt hiszem, korrektebb lett volna azt mondani, ez most fájni fog, kellemetlen lesz, de hamar elmúlik, ki fogod bírni, és mi mindent megteszünk, hogy a lehető legkevesebb kellemetlenséggel járjon. (Én ezt mondanám.) Vagy akkor, amikor 18 évesen kikapták a torokmandulámat is, mert hullik a hajam . és láss csodát, azóta is hullik. Vagy akkor, amikor beszámoltam a nőgyógyásznak, hogy a ciklusom első napján nagyon görcsöl a hasam, és fogamzásgátlót akart adni - szűz voltam még, akkoriban eszembe sem jutott szexuális életet élni, nem értettem a egészet. (Később aztán láttam, hogy gyakorlatilag bármilyen menstruációs problémára fogamzásgátlót írnak fel. De nem nekem - én nagyon pirulaellenes vagyok. Ami azt jelenti, nekem rendben van, ha bárki fogamzásgátlót szed, én azonban elkerülöm, ha tehetem.) Vagy akkor, amikor az egyik orvos PCOS-t diagnosztizált nálam, majd egy másik azt mondta, dehogy vagyok én PCOS-es. Vagy amikor egy vissza-visszatérő HPV-fertőzés miatt  a mostani orvosom (már nem lesz sokáig az) azonnal műtétet javasolt, mint egyetlen megoldást. Jah, mindezt úgy, hogy van ismerősöm, akit megoperáltak, és a fertőzés kiújult. Erre megint meg akarták operálni - csak, hogy világos legyen, ez azt jelenti, hogy kivágnak a méhnyakból egy darabot. Meddig, amíg el nem fogy az összes?

Később, amikor elkezdtem önismeretbe járni, kapcsolatba kerültem azokkal az elképzelésekkel, miszerint a testi betegségnek lelki oka (is) van. Főként Rüdiger Dahlke és mostanában Buda László hatott rám. Hozzám az a felfogás áll legközelebb, hogy a tünetek valójában egy-egy olyan lelki téma megjelenései, ami kiszorult a tudatból, holott dolgom lenne vele, fel kellene dolgoznom és integrálnom kellene - így nem lenne szükség arra, hogy a testben okozzon elakadásokat.
Tapasztaltam is, hogy jelentősen javul a testi állapotom, ha egy téma a helyére kerül bennem. Pl.évekkel ezelőtt magas tesztoszteronszintet mértek nälam, hozzá pedig alacsony progeszteront. Aztán változtattam a magänéletemem, és sokat dolgoztam a nőség témájával önismeretben, eredmény: a tesztoszteronszintem normális értékre csökkent, a progeszterontermelésem beindult. Szóval, az önismeret, a témák fel- és átdolgozása működik. Yeah.
Aztán valamikor, valahogy, fokozatosan az érdeklődésem az alternatív lehetőségek felé fordult. Homeopátia. Tapasztaltam, hogy működik, és én tudok azonosulni a mögötte húzódó filozófiával. Gyógynövények - kevés tapasztalatom van, de az jó. Egészséges életmód - na igen. Mi számít annak? Vega vagy paleo? Jó-e a szója? Ha jól emlékszem, a 90-es években ért el hozzánk a szójaőrület. Aztán pár év múlva egyszer csak az terjedt el, mégsem olyan jó, mert egyrészt génmanipulált(?), másrészt fitoösztrogéneket tartalmaz. Vagy a margarin. Az milyen egészséges már! Jó a szívnek, a koleszterinszintnek - no meg a kőolajiparnak, ha hihetünk a
híreszteléseknek. Hát a tojás? És a tej? Mindkettőről bebizonyították már, hogy egészséges,
előtte/utána pedig az ellenkezőjét. Mindegy is. Mára már kialakult alapelveim vannak: lehetőleg
minél több zöldség és gyümölcs, és minél kevesebb feldolgozott élelmiszer. És én eszem gabonát, mert szeretem. Meg szerintem jó.

De amikor ténylegesen a bőrömet viszem vásárra? Amikor már nem arról van szó, hogy vajat vagy margarint kenjek a kenyeremre? Amikor már az a kérdés, hogy műtét, gyógyszer (nem Algopyrin!), durva beavatkozások?! Jó ez nekem? Vagy nem? Honnan fogom tudni? Keressek alternatív megoldásokat, vagy hagyatkozzam az orvosra? De mi van, ha ő azért akar operálni, mert azért pénzt kap? Vagy azért ajánl bizonyos fajta gyógyszert, mert az után pénzt kap? Vagy pusztán jó szándékból javasol durva beavatkozást, mert egyszerűen ezt tanulta meg? És ez teljesen rendben van. Én is azt javaslom megoldásként bárkinek, amit én megtanultam. Nem is kárhoztatok senkit.
De tanácstalan  vagyok, és eléggé magamra hagyva érzem magam.

Átstrukturáltam egy kicsit a kapcsolataimat. Elgondolkoztam rajta, vajon a különféle viszonyaim, kapcsolódásaim mennyire jók nekem. Nem azért, mert egy önző dög vagyok, és csak azt nézem, mit vehetek ki én egy kapcsolatból. Hanem mert nagyon sokáig működtem úgy, hogy egy kis figyelemért, elfogadva-szeretve levés illúziójáért gyakorlatilag bármit megengedtem másoknak. Az apró szurkálódásoktól a frusztrációlevezetésen át (vö. bokszzsák) egészen a durva bántásokig. Nem vagyok rá büszke, de ez volt. Mostanra megérett bennem az igény, hogy rendezzem ezt. Hogy többé ne hagyjam. Ami nekem már nem jó, ahhoz ne adjam magam. Persze, nem arról van szó, hogy én egy óriási nagy áldozat vagyok, ezek az emberek meg mindenféle rohadékok, akiknek korábban egyetlen életcélja volt, engem bántani. Dehogy. Ezt én hagytam. És rejtett hasznom is volt belőle bőven. Kaptam figyelmet, odatartozás-érzést, jó szavakat is néha. Meg amúgy is, én gyerekkorom óta azt tanultam meg, a kapcsolatok ilyenek. Legalábbis, nekem így lehet kapcsolódnom másokhoz. Rálátok most már arra, miért csináltam ezt, és arra is, hogy ezt már nem szeretném. Mert lehet máshogy, és most már tudom is máshogy. Itt jön be a képbe a következetes munka. Nem elég ezt egyszer felismerni, jól megdöbbenni, hanem napról napra következetesen érvényesíteni kell. Ha nem figyelek, a régi működés lép életbe. (Persze, hiszen 30 éve ismerős, jól bejáratott és biztonságos. Pontosan tudom, mi történik olyankor.) És sokszor a másik értetlenül áll, esetleg dühös is rám (persze,  ez legtöbbször nem a tudatosság szintjén zajlik), hogy eddig jó volt így, most mi a fene van, mi változott. És erőltetné a régit, hiszen ő velem kapcsolatban azt szokta meg, neki úgy volt jó. Például, hogy levezetheti rajtam a frusztrációját.
Az elmúlt hetekben kétszer jött szembe velem az az idézet, hogy annak az öt embernek az átlaga vagy, akivel a legtöbb időt töltöd. Tudom, neccesek ezek az instant bölcsességek, de adni is tudnak néha. Megerősített abban, hogy valóban nem mindegy, milyen emberekhez kapcsolódom. Nem ítélkezem ezzel - a Józsi jó ember, hozzá lehet kapcsolódni, a Pisti meg nem az, úgyhogy hozzá inkább nem - hanem életemben először elgondolkodom azon, jó-e nekem, ami a kapcsolatban történik. Mivel még nagyon zsenge dolog ez, sokszor van egy kis bűntudatom miatta. Hogy akkor én most önző vagyok. Pedig nem. Azt hiszem, nem.
A terapeutám az egyik utolsó ülésünkön azt mondta, ha valakitől negatív kritikát kap, először is azt nézi meg, hogy az az illető szereti-e őt, vagy nem. És ha nem, akkor ignorálja a kritikát. Ha igen, akkor megkérdi, miért mondja ezt, mit élt meg vele kapcsolatban, hogy ezt mondta. Először megdöbbentem, arra gondoltam, hogy hát akkor hogyan fejlődik, ha kizárja az építő kritikát, aztán rájöttem, hogy építő kritikát valóban csak attól lehet kapni, aki szeret minket. Az elmúlt hetekben erre is odafigyeltem a kapcsolataimban. Arra is, mások hogyan beszélnek másokról. Ráébredtem, hogy valójában nem az tesz elfogulttá a másikkal szemben, ha szeretjük őt, hanem éppen az, ha nem. Ha szeretek valakit, akkor számomra ez azt jelenti, hogy reálértéken látom őt, elfogadva olyannak, amilyen.  Pl. tudom, hogy a Józsi egy kicsit néha mondjuk rámenős (legalábbis az én perspektívámban én ilyennek élem meg őt; ez nem egy objektív címke és ítélet), de nekem ez rendben van, én akkor is szeretem. Ha viszont nem kedvelek valakit, máris megváltozik az attribúcióm. Hajlamos vagyok a cselekedetei indítékát negatívan magyarázni. Nagyon furcsa tapasztalni, mennyire szubjektív az oktulajdonítás. Ha én a Pistit valamiét nem kedvelem, akkor azt fogom gondolni (automatikusan), hogy azért nem takarította össze maga után a kiszóródott kávézaccot, mert egy hülye igénytelen pöcs. Ha ugyanezt Józsi tette volna (akit ugye kedvelek), akkor - automatikusan - azt gondolom, ej, Józsikám, hát biztos nagyon sietett, észre sem vette, hogy a kávézacc kiszóródott. Ennyit az objektivitásról. Azt figyeltem meg, mások (legalábbis sokan) is így működnek. Múltkor egy barátnős összejövetelen szóba került egy közös ismerős, akit én kedvelek, az egyik barátnőm pedig ki nem állhat. Érdekes volt hallgatni, mennyire negatívnak ítéli meg az illető összes tettét és megnyilatkozását - míg én egész más érzelmi alapról egészen máshogy gondolkodtam erről.

Első körben kétféle embert fogok elkerülni: aki bánt, beszól, lenyom, nem tisztel, és aki kéretlenül tuti tippeket, instant jótanácsokat osztogat, ami után rosszul érzem magam. A vélemény más, azt szívesen fogadom, énkommunikációban.s
Leírtam ide, mostantól számon kérhető vagyok. Sok-sok éberségre és következetességre lesz szükségem. Hajrá, Sünibaba.