Sírjatok, pasik, és szaggassátok meg ruháitokat, a csudacsinos, bájos, intelligens kolléganőmnek, Á-nak bekötötték szombaton a fejét.
A szertartás szép volt és kedves, mint ők maguk.
Az egész BEKÁJ képviseltette magát, natürlich mit zugehör, és igen jól éreztük magunkat.
Sok boldogságot Á-éknak!
(Megj.: Az eldobott menyasszonyi csokrot B. kapta el. Szurkolunk neki! Főleg, h a pasija, akit az esküvőn mutatott be nekünk, igen-igen bejövős.)
(Megj2.: Az eldobott csokorból egy szirom pont a dekoltázsomba esett. Hm, ez vajon jelent valamit?)
K.

Most, h E. a társkeresős időszakát éli, gyakran számol be az élményeiről. A legjobban az bosszantja, hogy egy-két randi után a pasi a már klasszikusnak számító „majd hívlak!” formulával vesz tőle búcsút, aztán örökre eltűnik a balfenéken.
Ó, a jól ismert majd hívlak! Egyszerilány ilyenkor leül a telefon mellé (mostanában inkább, mert mobilkorszak van: hurcolja magával a telefont még a vécére is, és ötpercenként megnézi, nincs-e mégis nem fogadott hívása), bármit is tanácsoljanak a női magazinok, (ti. h ne kapjuk fel az első csöngésre, vagy egyáltalán ne vegyük fel, hadd hívjon újra, meg ébredjen fel benne a vadászösztön, meg egyéb okosságok), és vár. Hiszen azt mondta, hogy majd hív, tehát majd hívni fog. Aztán semmi. Pár nap múlva kénytelenek vagyunk szembesülni vele, hogy le vagyunk építve. És ilyenkor nem érdemes pattogni, smst írni, felhívni, mert hátha csak azért nem hív, mert elfelejtette a számunkat, vagy, mert elfoglalt, vagy nem mer, vagy esetleg, mert kómában fekszik az intenzíven, ugyanis meghasadt a szíve az irántunk érzett nagy szerelemtől. Abban a pillanatban, mikor kiejti a bűvös szavakat, nagyjából tudható, hogy a kapcsolatnak annyi. Mehetünk a picsába. Legalább tegyük méltósággal.
Hányszor jártam én is így! Vártam, h csörrenjen már meg az a kibaszott telefon, aztán delejeztem, hátha csak azért nem hív, mert elfogalt/elvesztette a számomat/elvesztette a fejét, aztán szépen megtanultam, hogy a kapcsolat elején ez a mondat a kapcsolat végét jelenti a pasi részéről. Én meg mehetek vissza a balettba ugrálni. Néha kifejezetten sajnáltam, mert meglehetősen jó pasi pattintott le így.
Nohát, nem akarok én általánosítani, hogy ilyenek a pasik, mert ez hülyeség, a pasik ilyenek is, meg olyanok is, sőt, néha egyenesen amolyanok, de azért a jelenség gyakori, nemde? Majd hívlak = sohasem hívlak többet, de miért? Miért nem mondja meg az igazat, hogy, bocs, cicuka, de részemről ennyi. A Cosmo ezt a pasik „kamuzási kényszerének” nevezi. (???) Ennél árnyaltabb magyarázatot ad Mjudti ismerőse a blogján, a jelenség neve szerinte NPIM, ez jó, az élet más területeire is remekül alkalmazható, lehet, hogy ilyenkor is ez van. Vagy még egyszerűbben: ez a pasiknak kényelmesebb, nem kell magyarázkodni, hogy miért van vége, és nem is bántják meg a partnernőt, legalábbis nem konfrontálódnak vele személyesen. Nyilván, a nő pár nap múlva marhán megbántva érzi majd magát, de ezzel a pasi már nem fog találkozni, merthogy magára valamit is adó nő ilyenkor nem hívja fel a pasit. (Ez nem hülye taktikázás. Az más, ha úgy válunk el, hogy majd keressük egymást, meg teszünk utalást a következő randi időpontjára, de addig még beszélünk, az minőségileg más, mint a foghegyről odavetett majd hívlak. A különbséget biztos mindenki érzi.)
Aztán vannak ellenpéldák is szép számmal. Például volt egyszer egy pasi, aki a december eleji randi végén bevetette a klasszikus mondatot, aztán tényleg majd hívott! Február közepén! Helló, hogy vagy, találkozunk valamikor? Mintha 2 napja beszéltünk volna utoljára.
Voltférj meg, az első randik valamelyike után szintén így köszönt el, miután hazakísért, sietős puszit nyomva az arcomra. Már kezdtem is temetni a kapcsolatot, de másnap tényleg jelentkezett! És elnézést kért az előző napi kurta-furcsa búcsúért, de indult az éjszakai busza, ami óránként csak egyszer jár, és télen, hajnali kettőkor nem akarta lekésni.

Hát, ilyen az élet. Azt tanácsoltam E-nek, fogadja el, hogy sok pasi ilyen, ne háborogjon, ne írjon szemrehányó smst, hanem lépjen tovább, mert az a hajó már elment.
Sőt. Ha én még egyszer szingli leszek (azért remélem, ilyen nem lesz), én is ezt fogom tenni, ha nem jön be egy pasi. Randi végén: majd hívlak! Aztán még hazafelé menet kitörlöm a számát. Hehe, kíváncsi vagyok, mi sülne ki ebből!

K.

Még mindig a januári Cosmo. Persze, már aktualitását vesztette, az akkor bemutatott ruhák azóta már nyilván nem trendik, sőt. De hát, tegnap olvastam végig, és maradandó nyomot mégis hagyott egy cikk bennem.
Azaz, az olvasói levelek. A rovat címe, Szex és szerelem, az alcíme pedig, hogy a Cosmo-lány élete sem fenékig tejföl. Néha velünk is történnek vicces dolgok.
(Megj: A szövegben a kiemelések tőlem származnak. Az idézetek szó szerintiek. Úgy hiteles.)

Tökéletes füllentés

A legjobb barátnőmmel folyton versengünk, főleg, ha pasikról van szó. Egyik este elmentünk szórakozni, a barátnőm pedig egy sokat megmutató szerelést öltött. A mellettünk ülő pasik teljesen rátapadtak, és egyáltalán nem figyeltek rám. Amikor kiment a mosdóba, a srácokhoz fordultam, és azt mondtam neki, hogy a barátnőm azért öltözött így, mert hamarosan látszani fog, hogy terhes, és a teste sohasem lesz olyan, mint régen. Az este további részében rá se bagóztak, és neki fogalma sem volt, hogy mi történhetett velük.
(Panka, 28)

Enyves kezek

Az utóbbi időben sok lopás történt a boltban, ahol dolgozom. Amikor kiderült, hogy az egyik kolléganőm titokban a volt pasimmal kavar, bosszút akartam állni. Rávettem, hogy csenjen el valami értékes cuccot, ami tetszik neki, majd én elkenem a dolgot. Amikor hazafelé indult a műszak végén, felhívtam a főnökünket. Elkapta a lányt, és azt mondta neki, hogy az összes ellopott holmiért ő a felelős. Természetesen azonnal kirúgták.
(Dia, 21)

Nohát, nem arról akarok írni, h a levélírók viselkedése (ill. az említett, mégiscsak tolvaj kolléganőé) milyen. Mert az önmagáért beszél. Hanem az nem fér a fejembe, hogy egy olyan újság, mint a Cosmo (magas eladási példányszám, biz. társ-i rétegeknél véleményformáló erő stb.) hogy vállalhatja fel, hogy ilyen leveleket megjelentet, ráadásul azt sugallva, h aki ilyet tesz, az vérbeli Cosmo-lány, trendi, vagány, belevaló?! (Oké, egyes körökben a Cosmo-nő szitokszónak számít, de a társadalom egy rétegének mégiscsak referenciacsoport, ahová menő tartozni.)

Rendben, a Cosmo célcsoportja elsősorban nem az értelmiségi nők. Nincs is azzal gond, olyan olvasói levél jelenik meg benne, hogy "jaj, 5 perc múlva jön értem a taxi a szombat esti buliba, és letörött a műkörmöm, mitévő legyek?". Nagyjából erre való. De a köcsögparasztságot trendinek, Cosmo-nősnek, sikkesnek feltüntetni... nem is értem.

Vagy az ilyesfajta barátság/kollegialitás nemhogy trendi, normális is, és én ülök fordítva a lovon??

K.

Az ilyen napokat, mint ez a mai, egyszerűen be kellene tiltani. Front van tán, meg az egész napos eső miatt is, de nyomott vagyok, punnyadt, és életunt. Egész nap nyúlt a szám, nem ment a munka sem, nyűgös voltam, álmos, pfuj.
Még szexelni sincs kedvem. Sőt, még arra is vetemedtem főzés közben, hogy elhatározzam, le fogok arról szokni (valahogy), hogy állandóan a szexen járjon az eszem. Annyi minden máson is járhatna. Találhatnék például magamnak egy hobbit. Hímezhetnék díszpárnát, horgolhatnék csipketerítőt, vagy nemtudom. Az olvasás nem mindig köt le.  És még a végén túlságosan egysíkúnak fognak (fogtok) gondolni, ha minden posztban szóba hozom a szexet.
Aztán meggondoltam magam. Mégsem szokom le a szexről, mert nem tudok, nem látom értelmét. Valszeg a lényem immanens része, vagy valami ilyesmi.

De azért csak beszéljünk másról.
A hobbi emlegetése kapcsán jutott eszembe, immáron sokadszor, hogy mi is tulajdonképpen az önmegvalósítás. A Maslow-piramis csúcsa. Manapság annyit hallani/olvasni erről. A viszonylagos jómódban élő polgár (semmi politikai felhang!) már nem vadászik élelemre (péntek délután az Auchanban azért elég küzdelmesnek tűnik), van lakása, társa is, stb, így az alapvető szükségleteiről már nem kell gondoskodnia. Jönnek a piramis magasabb fokozatai, végül a végső, a csúcs, a kiteljesedés, vagy mifene.
Hogy kell ezt elképzelni? Ha vagy egy remekjó hobbim, aki kielégít? Vagy, ha sikeres vagyok a munkámban? Vagy, ha jógázni járok? Hogy, ha egyszerűen csak elveszem az élettől, amiről úgy vélem, jár nekem, és közben jól érzem magam? Vagy rátalálok a belső harmóniára? De azt meg hogy kell? Néha még főzés közben is sikerül, vagy mikor egy jót beszélgetek valakivel, de egészen pontosan mikor érezhetem úgy, hogy jelen pillanatban épp önmegvalósítok, és akkor a csúcson vagyok, mármint, a piramis csúcsán?
Vagy inkább, hagyjuk az egészet a fenébe, holnapra kialszom, jobb kedvem lesz, és szépen okosan megvalósítom a...mit is? Azt, hogy megvalósítom az álmaimat, azt értem. Na de önmagamat? Miért, az milyen? Egyáltalán, önazonos vagyok-e én. Nemrég olvastam egy cikket arról, a pszichológusok egyre inkább kezdik feladni azt az elképzelést, hogy az embernek egy, viszonylag homogén személyisége van. Egyesek egyenesen több személyiségről beszélnek, míg mások csak egy olyan személyiséget körvonalaznak, ami néha egymásnak ellentmondó tulajdonságok, viselkedési minták, satöbbik halmaza. És akkor melyik vagyok én? Melyiket valósítsam meg? (Apropó, több személyiség. Az ötödik Sally melegen ajánlott olvasmány mindenkinek. Én egyszer kölcsönadtam egy pasimnak, és lenyúlta. Egy másik, Freud elméleteit humoros, képregényes formában magyarázó könyvemet meg egy másik pasim nyúlta le. Azóta én is nyúlom a pasiktól a könyveket. Ez az én bosszúm:)
És ugyan megígértem, de azért még egy aprócska gondolat a szexről. Kezembe akadt a januári Cosmo. Mint ismeretes, a Cosmo messze földön hírhedt arról, hogy mindenféle extrém pozícióban, helyen, és szituációban történő szexet favorizálja. Mert a mai, vérbeli trendi Cosmo-lány nem fél bevállalni ilyesmit, az ágyban (és mindenütt másutt) szexistennő, minden lyuka dugható, és ha csak erősebben ránéznek, sikítva élvez. És, természetesen, el tudja választani a szerelmet a szextől, gond nélkül lefekszik akárkivel, aki megtetszik neki (a kiszemelt partner elcsábítási praktikáival külön cikkek foglalkoznak).
Úgy látszik, a cikkírók kifogytak a tippekből, mert a januári számban azt írták, lehet bármilyen akrobatamutatványokat véghezvinni, az igazán jó szex mégiscsak attól jó, ha van a partnerrel érzelmi közösség (horribile dictu: szerelem!), egy hullámhossz, egymásra hangolódás, ami, hát igen, a sokadik alkalom után szokott megjelenni. (Tegyük a szívünkre a kezünket, mi nők nem igazán szoktunk az első alkalommal vinnyogva élvezni, még ha cigánykereket hányunk szex közben, akkor sem. Idő kell, bizalom, összecsiszolódás, miegymás.)
Na tessék! Nesze neked, szetippek és -trükkök! Talán mégsem olyan anti-trendi, ha az ember szerelmes is a partnerbe, akivel szexel.
Uff.
K.

Jihii, ma megszállt valami nagyon kedves, nagyon nyugodt hangulat. Egész nap mosolyogtam, érdeklődő és kedves voltam, nem voltam cinikus(!!!), és egyáltalán, úgy viselkedtem, ahogy a jó kislányok szoktak. Csodálkoztam is magamon. (Némi kombinálás után aztán rájöttem, ez valszeg a tegnap esti két orgazmus hatása:D :D, de hát, ez csak még egy érv a rendszeres nemi élet mellett.) Aki csak szembejött a folyosón, kérdezgettem, tud-e jönni a ma esti vacsira, mikor igennel feleltek, sajnálkoztam, mikor nemmel, örvendeztem. Vagyis fordítva. (Freudisták, csitt!)
Ilyen hangulatban mentem ötre az étterembe, ahol is a csapat- (és zsírsejt-)építő vacsorát terveztük tartani. Kulturáltan megvártam, kér-e még sört valaki rajtam kiívül (egyedül kicsit kínos inni), de szerencsére igen, így be is rendeltem egy korsó feszültségoldót.
Céges vacsin nagyjából a következő szempontokat kell szem előtt tartani (ezt előtte jól végiggondoltam, nehogy baj legyen): az ember ne igyon egyedül, ne igyon túl sokat, csak olyan ételt rendeljen, aminek a nevét ki tudja mondani, és sejti is, mit fognak olyan néven kihozni. Valamint fontos szempont a könnyű fogyaszthatóság, elvégre milyen zsenánt, mikor az egész este azzal van az ember elfoglalva, hogyan tudná diszkréten kiköpni a halszálkákat, miközben a kollégák emelkedett társalgást folytatnak arról, ki milyet nyelvet tervez a közeljövőben megtanulni. Spagetti, hamburger szintúgy kizárva, nekem még az is plusz szempont, olyan színű ételt válasszak, mint amilyen ruhában vagyok, azaz, ha leeszem magam, ne legyen nagyon feltűnő. Nem ismerős társaságban rendszeresen képes vagyok leenni magam, és még jó, ha csak magamat, és nem valaki mást...

És igen! Sikerült! Nem ettem le magam, incidens nélkül legyűrtem a mindig tuti befutó rántott sajtot (azt úgysem tudok otthon csinálni, mert nekem mindig kifolyik a bundából, pedig minden tippet és trükköt kipróbáltam), nem ittam, csak egy sört, intelligens csevegést folytattam, a hímvessző szónak egyetlen szinonimája sem hagyta el a számat, sőt, még egy bazmeg sem csúszott ki, egyszóval szolid, értelmes, megbízható munkaerő benyomását keltettem. Rájöttem, a folyosó túlvégén dolgozó idősebb kolléganők felettébb aranyosak, kellemesen lehet velük csacsogni mindenféle érdekes témáról.

Pedig meg voltam ijedve. Én általában két énállapotomat ismerem: 1. Ismerős társaságban nagyokat nevetve mondok meglehetősen vaskosakat 2. Idegen társaságban megszeppent sünként ülök félig összegömbölyödve valamelyik sarokban, ha valaki hozzám szól, fülig vörösödöm, és szavamat sem hallani egész este. Nos, féltem, ez utóbbi fog bekövetkezni, annyira be leszek gyulladva, és annyira vigyázok majd, hogy minden gesztusom kommilfó legyen, hogy el sem tudom majd engedni magam, egy szót sem tudok kinyögni, és a félszeg, bárgyú mosoly lesz az egyetlen jelzés, amit a külvilág számára leadok. De nem így lett. Ezek szerint van egy harmadik énállapotom is, a semleges, kulturált csacsogás  felületes ismerősökkel.
Sokat azért nem beszéltem, mosolyogtam, meg bólogattam sűrűn, hétkor pedig le is léptem, mert hát, a csúcson kell abbahagyni, mielőtt még becsúszna valami baki. Kezdetnek ez a 2 óra épp elég volt.

Nem kéne ennyire ráparázni  a szociális skillekre. Másoknak olyan könnyen megy!

De jó, hogy ennek a posztnak nem kell a zsenánt címkét adni!:)

K.

(Könnyed vasárnap délutáni nyelvművelés.)

Ezzel a témával nem tudok betelni. Át- meg átszövi a beszédünket, és mióta különösen odafigyelek rá, egyre többször veszem észre. A nyelvi igénytelenség csimborasszója. Rosszabb, mint a bazmegelés. (Főleg, mert ez utóbbit én is szoktam:)
Kezdetben volt az idegi alapon. Szépen lassan beszivárgott a köznyelvbe, majd más regiszterekbe, végül minden idegi alapon történt már, vagy volt magyarázható. Főleg a pszichoszomatikus betegségek közkedvelt neve lett. Aztán lett az ideg. Azaz pontosabban, a ideg. Mert ezt leginkább így hallani. Egyszer már írtam erről, egy kisebb gyűjteményt akkor közkinccsé tettem, de azóta még jobban fülelek. Jártomban-keltemben, BKV-n, utcán, sörözőben, társaságban, akárhol. És mivel a fókusz most a idegre helyeződött, találtam is szép számmal. Illetve, nemcsak én. E kis csokrocska összegyűjtésében nagy segítségemre volt Mjudti, aki szintén odafigyel, mit is beszélnek a környezetében a idegről. Köszönöm eredményes és hatékony gyűjtőmunkáját! Neki is köszönhető, hogy ezeket az újabb gyöngyszemeket megoszthatom mindenkivel (aki olvas).

Tehát: az alábbi kifejezések mindegyike élőbeszédből vett gyűjtés, azaz valaki valamikor kimondta. Szörnyülködjünk együtt, és fogadjunk meg, mi sosem fogunk ilyesmit mondani.

 „…és akkor jön belém végig a ideg”

 „Má’ asse tudom, hogy hívnak a idegtől!”

 „idegalapon” (vö. elődje, az „idegi alapon”)

 „a idegtől lett rosszul”

 „a ideg nagy úr!”

 „nem értettem a idegbe”

 „te nem tudod, hány nap óta megy a ideg bennem”

 „benne vagyok a idegbe”

 „idegfeszültségbe vagyok”, illetve variánsa, az „idegfeszült vagyok”

 „nem tudok várni ebbe a idegrendszerbe!”

 „nem látok a idegbe” változat: „… a idegtől”

 „infarktust kapok a idegbe”

 „belém tette a ideget”

 „ki vagyok idegileg” változat: „ki van a idegem”

„ennyi ideg után már kivárom”

„ezt a ideget én már nem fogom csinálni”

 „nem bírom már idegbe”

 „hülyeséget csinálok a idegbe”

 „szörnyet halok a idegbe”

 „elfutott a ideg” (hej, mikor a méreg futotta el az embert!)

 „ezen csak megy a ideg”

 „elkapott a ideg” (Talán hamarosan a BTK 167§-ban – ha jól emlékszem a számra – is benne lesz az emberölésnél,  az enyhítő körülmények között. Vö. hirtelen felindulás.)

 És végül, amin napokig röhögtem, az abszolút kedvenc: „központi idegösszeroppanása volt” hm, vagy inkább: központiideg-összeroppanása?

Ha tudtok hasonlókat, feltétlenül írjátok meg!

K.

 

Kaptam visszajelzést, hogy mintha kicsit túlfűtött lennék, amúgy szexuálisan, Attila is jelezte, hogy ilyen vehemens nővel még nem volt dolga, meg mások is, hogy sokat beszélek róla. Nos most, hogy itt a tavasz, leginkább tényleg az erotikus fantáziálás foglal le. Ide nem írom le, úgy kell nektek. Csak azért, mert háromszor le van írva, hogy punci, ne kattintson senki ide. Vagy akár mégis. Punci, punci, punci. Nahát. Csak majd jól csalódnak, mert ez nem egy szexblog. Ez egy fecsegős blog. (Egyszer egy blogon olvastam, hogy az dobta meg jelentősen az olvasottságát, hogy a gugli valami miatt a punci szóra az övét dobta ki elsőnek. Hát, remélem, ilyen nekem nem lesz.
Ha már punci, akkor leginkább a szép, simára borotvált, rózsaszín. De csak a sajátom foglalkoztat érdemben. Nincs ezzel semmi gond. A pasiismerőseim egy része éppúgy el van foglalva a farkával, csak az társadalmilag elfogadottabb.
És nem vagyok sem nimfo-, sem szexmániás, de ha a szex foglalkoztat, akkor arról fecsegek. Hülyeség is lenne írni itten mondjuk mobiltelefonra letölthető játékokról, mikor közben arra gondolok, milyen jó lenne egy brutálisan nagy dugás.
Egyébként is, mióta megcsináltuk ezt a címkézést, és nyomon lehet követni, látszik, hogy a szex címkéjű bejegyzéseket meglehetősen sokat töltik le. Címke szerinti keresést egyedül a szex címkénél láttam. Hm.

A nimfomániáról eszembe jutott egy régi sztori, Mjudtinak meséltem pár napja. Természetét tekintve akár a Szar csajozós dumák blogra is kerülhetne, de mivel nekem van saját, ezért ide kerül.
Legeslegjobb Bnő elment egyszer táborozni, sok-sok évvel ezelőtt, megismerkedett egy sráccal, aki elsőre normálisnak tűnt, s összejött vele. Hazajött, a srác hiányzott neki, így, mikor megtudta, hogy a fiúcska a haverjával a hétvégére lemegy a balatoni telekre, hát felvetette, menjünk mi is. Mármint, én vele. Én meg mentem, mert az buli, meg móka, plusz bíztam a bnőm választásában. Meg volt beszélve, a boglári állomáson várnak minket. Mikor beért a vonat, és megláttuk a fiúkat, már tudtam, hogy itt baj lesz. A bnőm pasija még csak-csak, node a haverja… Magas, 17 év körüli suhanc, atlétatrikóban, kezdetleges izmokkal, pont az a fajta, akiből később a fukszos gyúrósköcsög lesz, de még nőnie kell kicsit. Javasoltam, akár le se szálljunk, de bnőm eddigre már a pasija karjába vetette magát, csókolóztak vadul. Mit volt mit tenni, leszálltam én is, illendően bemutatkoztam, melyet a srác egy foga között szűrt Bélával viszonzott. Aztán megindultunk a telek felé. Jó sokat kellett gyalogolni, Béla útközben kifejtette, ő biza nem fogja vinni a pakkunkat, csináljunk a csomaggal, amit akarunk, de menjünk inkább rögtön a helyi kocsmába, már, ha van pénzünk, mert ő meghívni nem fog. Néztem nagyot, én nem kértem őt a csomagjaim cipelésére, sem arra, hogy fizesse a sörömet, a kocsma amúgy jó ötlet, de tán a pakolnánk előtte le, mégse menjünk felmálházva. Béla azonban az azonnali kocsmalátogatáshoz ragaszkodott, így félúton levált, hármasban baktattunk a telek felé. Ott lepakoltunk, kimentünk a kertbe, ott Legeslegjobb Bnő odasúgta, baj van, mert a pasija nem úgy viselkedik, ahogy a táborban, meglehetősen bunkó vele. Ez nekem is feltűnt, de eddig nem szóltam, mert hát, a bnő pasija tabu, sem nem fekszünk le vele, sem nem mondunk rosszat róla. (Extrém esetekben kivételek előfordulhatnak.) Mondtam, akár haza is mehetnénk, mert a délután nem alakul valami jól, bnő pasija bunkó, Béla pedig a kocsmában, de még rosszabb lesz, ha egyszer megjön. Nem is váratott sokáig magára. Irgalmatlan részegen jött meg, büszkén újságolta, megivott 6 vegyigyümit, meg 2 sört, ezt bnő pasija örömmel nyugtázta, hozzátéve, micsoda vagány haverja is van nekije. Megéheztünk közben, így kitaláltam, üssünk össze valamit, úgysincs a hűtőben semmi, a bevásárlással időt nyerünk. Megint javasoltam, hogy lépjünk le, de Legeslegjobb Bnő még reménykedett, lesz a kutyából megint szalonna, estére majd jobb lesz, igyunk inkább mi is egy sört, az sokat tud segíteni. Hazamentünk, összedobtam egy rántottát, betoltam nem is egy, de két sört, mert vészhelyzetben egy nem elég, de nem éreztem jobban magam tőle. Közben leszállt az este, kitalálódott, menjünk le éjszakai fürdőzésre. Én hamar elkezdtem fázni, kijöttem, és amíg Legeslegjobb Bnőnek a pasija a vízben ölelkezve próbált törleszteni valamit a délutáni bunkóságából, én egy padon ücsörögtem, mikor megjelent Béla, és megkérdezte, nem-e csókolózunk-e, meg mehetnék vele úszni is. Nemet mondtam, ezen berágott picinyt, de annyi baj legyen. Bnőnek megemlítettem, a késő esti vonattal még elmehetünk, de ő épp örült, hogy a pasija megemberelte magát, így maradni kellett. Visszamentünk a telekre, ahol Béla megitta a maradék söröket, aztán elővette a pillangókését, hadonászni kezdett vele, közölte, hogy ő amúgy vadász(!), és mellesleg, vele aztán nem cicózhat senki. Jó. Én nem is akartam, ezt siettem is jelezni, nehogy baj legyen. Aztán lefeküdtünk aludni, egy hatalmas ágyon egymás mellett, igyekeztem minél jobban a falhoz húzódni, mikor egyszer csak Béla mellém csusszant, és megkérdezte, hogy én tényleg szűz vagyok-e. Mondtam, igen, és álmos is, de erre kijelentette, az tök ciki, ha valaki 19 éves korában még szűz. Mondtam, mifelénk nem, egyébként, van pasim, vagy legalábbis haverom, akivel tervezem elveszteni, de nem annyira sürgős. Béla erre azt javasolta, hogy dugjunk, biztos a pasim jobban örülne, ha nem lennék teljesen tapasztalatlan. Megint nemet mondtam, erre odaszólt, hogy akkor legalább kezdjük el, csak az előjátékot, aztán, ha nem tetszik, akkor abbahagyjuk. Ezt is visszautasítottam, de kezdtem egyre jobban félni, főleg a pillangókés, Béla ittassága, és növekvő dühe miatt. Béla meg felült, s a következő monológgal bírt előrukkolni (mondatai ma is szállóigék):

-Nálunk a telepen minden lány 12 éves korában veszti el a szüzességét. És aki nem, az később nagyon megbánja, és egész életében nimfomániás lesz, mert rájön, hogy miből maradt ki. Úgyhogy gondoljad meg.

 Itt tartottam a történetmesélésben, amikor Mjudti rám nézett, elnevette magát, és megjegyezte: és bazmeg, igaza volt! Ezen aztán görnyedve nevettünk, hogy hihi, a Bélának végül mégis igaza lett, én meg kihagytam a numerát…

 Másnap pirkadatkor aztán – miután éjjel alig mertem aludni – összepakoltam, és közöltem Legeslegjobb Bnővel, ő maradhat, ha akar, de én megyek az állomásra, és felülök az első vonatra, az sem baj, he nem Pestre visz. Bnő is velem tartott, a csípős hajnali ködben (augusztus vége volt) megittam egy kávét, meg egy sört (sose iszom ebéd előtt), aztán hamar jött a pesti gyors. Huh. Életem legrosszabb balaton-parti éjszakája. Volt még egy, évekkel később, mikor eldöntöttem, válás lesz. De ez már egy másik történet, és nem is annyira tanulságos…

 K.

Csak dióhéjban, mert Attila holnapi prezentációjának ősbemutatóját kell végighallgatnom. Ugyan ennél jobb szerepjátékot is el tudnék képzelni ma estére, de ha ez jutott, hát ez lesz.
Voltam ma fogorvosnál, és, hogy meglegyen a közérdek, meg a társadalmi felelősségvállalás, erre biztatlak benneteket is. Évente kontroll a fogorvosnál. Mert megérdemled.
Persze, mikor várok a váróban a fúró fúrását hallgatva, vagy mikor már felmászom a székbe, és a doktornéni elém köti a partedllit, átfut az agyamon, hogy ezt meg minek kellett, nincs ugyan semmi bajom, de biztos talál valamit, aztán tömés lesz, húzás, gyökérkezelés, meg egyéb borzalmak, előtte szuri, utána 3 órás zsibbadás, és az orális tevékenységektől való megfosztódás egész estére. Brrr. Kell ez nekem? Hát behunyom a szemem, kitátom a számat, visszafojtom a lélegzetemet, és várok. Kaparászás, kocogtatás alul-felül, aztán a varázsszó: minden rendben, találkozunk egy év múlva. Juppié!!! Úgy iszkoltam ki, hogy a TAJ-kártyámat majdnem ott felejtettem.
A kell ez nekem kérdése tegnap is felmerült kirándulás közben. Vasárnap regenerálódtunk, aztán Legeslegjobb Bnő rábeszélt, menjünk velük hétfőn kirándulni Dömösre. Megmászunk egy hegyet, nem nagyot, a csúcson nyársalunk, jó lesz. Nohát, menjünk. Ugyan nem túráztam évek óta, sportot meg csak hiúsági szempontból űzök (és gyakran elbliccelem), de sebaj, a sün vagány, nem riad meg egy kis sétától az erdőben. Na hiszen! Mikor megérkeztünk, még békés, lájtos kirándulásnak indult, beugrottunk egy kocsmába pisilni, meg, ha már kocsma, hát toljunk be egy sört is, "egy lemegy", ahogy Bnő pasija szokta mondani, ez lett később a nap szlogenje. Akkor még viccelődtem, nah, megjöttünk Dömösre kirándulni, aztán ülünk a kocsmában, Bnő meg Attila nyerőgépeznek, és isszuk a sört. Aztán nekivágtunk a hegynek. Én már a hegyhez vezető úton elfáradtam, de ezt betudtam a tűző napnak, no, majd az erdőben, gondoltam naivan. Nos, valóban, az erdőben kellemes hűvös volt, ellenben igen kellemetlen emelkedők. Nekiálltunk mászni fölfelé, a bugyimból is folyt a víz, közben persze nevettünk nagyokat, már amikor épp kaptam levegőt. Kérdezgettem is sűrűn P-t, Bnő pasiját, messze vagyunk-e még, mire ő mindig azt felelte, ennek a szakasznak vége, és akkor mindjárt jön az emelkedő, a végén jeleztem is, hogy egyre kevésbé vagyok vevő a humorára, bár amúgy szeretem. P. azzal próbált biztatni, gondoljak arra mászás közben, hogy a tetőn lesznek sünik is, de én mondtam, biztos nem, mert a süniknek van eszük, nem másznak ilyen magasra. Attila megkérdezte, hogy hívják a hegyet, amit megmászunk, mivel egyikünk sem tudta, így megegyeztünk, a hegy neve "a kurva anyját annak, aki idehozott" lesz, mert valszeg ez a mondat hangzik el leggyakrabban a megmászásakor.
Végül aztán felértünk, a csúcson raktunk tüzet, sütöttünk szalonnát, megittuk a maradék söröket (hogy ne kelljen lefelé is cipelni), aztán megindultunk lefelé. Nem is az úton mentünk, mert P. tudott egy jobb útvonalat, bokáig gázoltunk az avarban, aztán nagy nehezen csak elértük az aszfaltot, huh. Némi izomlázzal megúsztuk. Meg a tanulsággal, hogy legközelebb mi szervezzük a kirándulást...
K.

Némi fejfájás azért van. Bár, inkább a nemalvás miatt.
Álmos volt a tegnapi este, és még az sem tudott igazán feldobni, hogy nagy társaság gyűlt össze. Meg Anyum miatt is aggódtam. Meg fél 12-ig nem volt zene, mi meg már úgy mentünk oda 10-kor, hogy táncolni kell, azonnal. Dj azonban sehol. Végül a szokásos helyünkre mentünk, volt időm nézelődni, jó pár fazon arcról ismerős már. Látszik, ki nem tudott becsajozni az elmúlt másfél évben, mióta oda járunk, fff:)
Fél 12-ig csak punnyadtunk Legeslegjobb Bnővel, néztük, hogy jobbára csak lányok jönnek, kövérek, hál'Istennek, meg néhány olyan, akin látszott, úgy jött le, ma fel fog szedni valakit, és ennek érdekében teljes eszköztárát bevetette, ú.m. neccharisnya miniszoknyával, mélyen dekoltált felső (push-up melltartó ellenére is szerény felhozatallal), haspóló, kilónyi smink, hangos vihogás. El is álmosodtunk, a társalgásban sem igazán vettünk részt, aztán megjött a dj bácsi, és elkezdte tolni a zenét, lassan csak beindult ez élet. Csak hárman táncoltunk Bnővel és Grünivel, a többiek főleg dárcoztak, meg dumáltak, de ha álmos vagyok, akkor muszáj táncolni, mert az legalább ébren tart valamennyire.
Sokáig hárman táncoltunk, Attila néha benézett, annak külön örültem, hogy a Vadsündalra* is bejött, és velem együtt énekelte, aztán Grüni elfáradt, kiment. Ketten maradtunk Bnővel, egy darabig teljesen nyugodtan, mert a pasikat, akikben 4-5 sör után rendszerint feltámad a vadászösztön, a  neccharisnyás brigád lefoglalta. Mókás volt, mellettem pont egy olyan pár táncolt, akik tuti aznap melegedtek össze, ennek mindig csalhatatlan jele, hogy olyankor a lány borzasztóan riszálja magát, összeszokott párok nem feccölnek ennyi energiát egy tánc utáni dugásba. Amúgy is utálom a húspiac-effektet, mikor a tánctér szélén sörrel a kezükben álldogáló csávók mustrálják, melyik lány rázza a legjobban a valagát, aztán ha megvan a kiszemelt, akkor hajrá. Basszus, nem azért táncolok, hogy az másnak hogy tetszik, hanem, mert jól akarom érezni magam! Ezért aztán, ha megrázom a fenekemet, az nem felhívás a keringőre, hanem annak a jele, hogy tetszik a zene. A táncban a partner úgyis inkább csak zavar, egyedül szeretek legjobban táncolni, úgy, ahogy nekem jólesik. Nna.
Szóval, Bnővel ketten maradtunk. Hosszú, szőke hajú, zöld macskaszemű bombázó (ez Bnő), meg a némileg szerényebb testi adottságokkal bíró Sünibaba. Hamarosan meg is jelent egy srác, kreol bőrű, izmos, de nem zavaróan, jól táncolt, és kedvesen mosolygott. Utólag jöttem csak rá, miféle mechanizmus lép nálam életbe ilyenkor: helyes pasi közelít, biztosan nem engem szúrt ki magának, hanem Bnőt, így el is kezdem átadni a terepet, például, nem nagyon mosolygok rá, és kevesebbszer veszek fel vele szemkontaktust. Most is így történt, én határozottan azt vettem le a srác testbeszédéből, hogy Bnőre hajt, így Sünibaba balra el, azaz csak picit arrébb, és bár néha feléjük pillantottam, igyekeztem a háttérben maradni, hogy ne zavarjak. Aztán megjelent Attila, először csak táncolt velem, aztán átölelt, megtaperolt, félrehúzott, megcsókolt, táncoltunk is picit, aztán kimentünk leülni, mert elfáradtunk. Láttam, hogy a srác kérdez vmit Bnőtől de hogy mit, azt nyilván nem hallottam.
Utána hívott Bnő, hogy mekkora állat vagyok, hogy kimentem, meg egyáltalán, hogy arrébb álltam, a pasi ugyanis miattam jött oda, és amit odahajolva kérdezett Bnőtől, mikor megjött Attila, az volt, hogy "ugye, az nem a pasija?". Bnő azonban felvilágosította, ezért táncolt aztán Bnővel, mert hogy rólam, így lecsúszott, szegény. Huh. Álmomban sem gondoltam volna, hogy a srác miattam jött volna oda.
Aztán végiggondoltam, és rájöttem, lehet, hogy jó pár kaland lehetőségét szalasztottam így el. Hogy automatikusan azt gondolom, a srác nem miattam jön, nem engem akar, így nem is adok le megerősítő gesztusokat, sőt, háttérbe húzódom, ezért aztán a srác Bnőnél is próbálkozik, aki nyitottabbnak tűnik, és onnantól megy minden, ahogy mennie kell.
Háát, nagyon kitartónak, elszántnak és céltudatosank kellett lennie mindenkinek, aki a kishitű Sünibabát szórakozóhelyen valaha is összeszedte!

*Vadsündal.
Ezzel régóta adós vagyok, a hivatalos vadsüninduló, amit szelídsünik és plüssünik is teli torokból fújnak.
A Szájbergyerek refrénjére kell énekelni, ha ügyesek vagyunk, pont kijön a ritmus:

Van egy vadsün a fák alatt,
Ha nem figyelsz, megharapja a lábadat,
És utána nem kér bocsánatot,
Csak annyit mond, hogy én egy vadsün vagyok!

A szerző egy vadsünikből álló punkzenekar, akik ezen kívül csak egyetlen másik dalt írtak, amelynek némileg egyszerűbb a szövege: azt kiabálják, hogy Vadsün, vadsün, vadsün!, és zúznak hozzá gitáron és basszgitáron:)
K.

No, már le is múlt a rendben van minden, mégis van hiányérzetem-érzés. Már nincs rendben minden.
Anyum kórházban, és bár minden valószínűség szerint nincs komolyabb baja, akkor is aggódunk érte, ő meg töltheti bent a hosszú hétvégét elég lehangoló környezetben, ahol még dohányzó kórterem sincs. És semmi szórakozási lehetőség. Egy darabig egyedül volt egy kórteremben, akkor Apu fejébe vette, hogy beszökik hozzá éjszaka, aztán kapott társakat, egy meleg pár személyében, kicsit furcsa neki a szitu. Megyünk látogatni minden nap, de én is emlékszem, mennyire lassan tudnak peregni a percek, dögunalom, belebetegszik az ember. Élménykórház kéne, bármi, ami színt visz az ottani eseménytelen unalomba.
Meg letolást is kaptam odabent, emiatt is el voltam kenődve, aztán Attila mondta, hányan vannak, akiknek igazságtalan a főnökük, és ettől, hogy sokan vagyunk, csodálotos módon megnyugodtam kicsit. Persze attól még, hogy a szomszéd tehene is megdöglött, az enyém nem fog feltámadni, de mégis jó ez az érzés, hogy nem vagyok egyedül, hiszen én magam is hány embert ismerek, akinek munkahelyi gondjai vannak, hát még hányról olvasok. Akkor meg? Pofám lapos.
Este jön Legeslegjobb Bnő pasistul, úgy döntöttünk, belecsapunk a lecsóba, kéne menni mulatni, főleg, hogy még ha a vasárnap el is telik a regenerálódással, még mindig ott van a hétfő, hogy hétvégézzünk. Jaj, ez az utolsó hosszú hétvége, pedig kezdtem már hozzászokni, hogy a hétvége legalább 3 napos, rossz lesz majd visszaszokni. Mindegy, lesz még nyaralás is.
No de, hová menjünk mulatni? A kedvenc háromszámos szórakozóhelyem jó, csak kicsit unjuk már a zenét, persze, nagyjából teljesen mindegy, az ember 3 sör után mire táncol, de azért rockzenére mégiscsak jobb volt régen, mikor a Ráday még a Ráday utcában volt. A Ráday kupolában még nem voltunk, sok rosszat hallottam róla, a Nagyvárad térnél van, és tartunk tőle, a környék lakossága esetleg túlreprezentált a szórakozóhely közönségében is. (Hm, ezt nem tudtam ennél finomabban megfogalmazni.) Balhét meg nem akarunk. Másik rockkomcsmát viszont nem ismerünk. A Wigwam messze van, és annyira nem jött be, a Bahnhof nem igazi rockkocsma, bár talán szóba jöhet. Guglizok, hogy rockkocsmák Budapesten, de jobb lenne inkább egy fórum, ahol le is írják, mi a vélemény az adott helyről. S.O.S.-segítséget este 9-ig fogadok el! Olyan hely kellene, ahol rockzene szól, van elég hely táncolni, és nem néznek ki, ha egy farmerban-pólóban megyünk. Ez utóbbi azért viszonylag mélyen dekoltált, hogy legalább első blikkre jó nő legyek. Utána nyilván nem, de a részeg rocskerek nem néznek meg kétszer. Kell a pozitív visszajelzés. Még akkor is, ha csak a cicimnek szól.
K.

Majdnem azt írtam, hogy életemben nem olvastam ilyen jó könyvet, de ez nem igaz. Csak éppen aktuálisan gondolom így, mindig így szoktam, mikor igazán jó könyvet olvasok. De már elmúlt. Kiolvastam. Affene, utálom ezt az érzést. Mit fogok olvasni ezután? És főleg: lesz-e olyan jó, mint ez a mostani?

Tud írni ez a Grecsó-srác, az már biztos. Annak idején a verseit is szerettem, pedig nem vagyok versolvasós fajta. Epika, az igen. Főleg a nagy. Meg a Pletykaanyu is tetszett, meg a Nők Lapjában mostanában leközölt írásai is, amelyek jó része, mint kiderült, a Tánciskolából volt részlet. Az Isten hozott egyelőre kimaradt. De be fogom szerezni.
Szóval, ha kortárs magyar irodalom, akkor Grecsó. Meg Vámos. Nekem.
Elintézhetném annyival hogy is, hogy irgalmatlanul jó könyv, olvasásra igencsak érdemes, de elkezd belőlem kibújni a bölcsész, aki legalább a blogján hadd bölcsészkedjen kicsit, ha beadandót már nem írhat szegény.
Egyébként, valahogy Grecsón is érezni, hogy bölcsész. Mintha kicsit úgy írná a regényt, ahogy egy bölcsész elemezni fogja. Minden benne van, ami csak kell, nagyon intellektuális, de ez nem fárasztó intellektualizálás, hanem bele van ágyazva a sodró, jól megírt szövegbe. Fel sem tűnik, csak akkor, ha rögtön az elemző szemével olvassuk. Eleinte úgy is tettem, lassan, egyszerre keveset, mint az orgazmus, abból is csak kevés kell egyszerre, de aztán már nem érdekelt, a kétharmadát 2 nap alatt bedaráltam, így nem tudtam elemezni, meg ízlelgetni, hanem befaltam az egészet, annyira magával ragadott.
Lehetfinom posztmodern gesztusok, remek írói technika, elegáns intertextualitás.
Tökéletes címválasztás. Iskola. Az olvasónak rögtön felrémlik az Iskola a határon, meg a Törless, meg átfut rajta, ahá, ez akkor valami fejlődésregény-féle lesz, és nem is csalatkozik. Az iskola nagy toposz az irodalomban, Grecsó remekül használja. Egyébként is, nagy tudású író. Remekül használja az irodalmat, a vérében van, és pont jó helyen utal pont jó szövegekre.
Aztán a "madár-motívum" (bölcsész-dolgozatban biztos így olvasnám), ami végighúzódik az egész könyvön, a jól megrajzolt figurák, főleg Szalma Lajosé meg Voithé, ugye, de egy-egy ügyes vonással a mellékszereplőket is egyéníti, a zene, na erről eszünkbe juthat még akár a polifonikus regény is, a zene amúgy is hangsúlyos a szövegben. És Grecsó nagy ismerője az emberi léleknek, még azt is tudja, a honnan jön a gyűlölet, amit az ember a testével is érez, mint a vágyat. No, és a regénynyitó permetezős jelenet, az a modern magyar irodalom egyik csodája.
Imádtam a hosszú, áradó, sodró ritmusú mondatait, a hasonlatait, meg az egész könyvet.

Asszem, csak ennyire szorítkozom, semmi elemzés, elvégre ez mégiscsak egy blog, meg hát, csak egyszer olvastam a szöveget, akkor is türelmetlenül habzsolva, egy igazán jó elemzéshez meg többször kéne.

Idézetnek egy mondat, ami ugyan talán nem a legjobb, de egyrészt, a kötetet bent felejtettem a munkahelyemen, és a Nők Lapjában meg csak részletek vannak, másrészt, úgysem tudnám kiválasztani a legjobb, legemblematikusabb mondatot, mert akkor az összes többiről le kéne mondanom, így legyen ez:

"A templom és a gimnázium ligetes háromszögében a békák riogatták a süldőlányokat, a lusta Tisza-part felé közeledve pedig élt az út, tán még az ártéri táblákon búslakodó napraforgók is azért bámulták olyan égett képpel a szikes, repedezett földet, hogy meglássák, mitől hullámzik."
A többit meg tessék hozzáolvasni.

Van ám Grecsó Krisztiánnak honlapja is.

Ja, még egy. Egy Krúdy-mondat, amit Grecsó a mottójául választott a Nők Lapjában közölt írásaihoz (is): "Nem olyan könnyű huncutnak lenni."

K.

Huh, érzékeny téma lesz. Már látom is repülni a köveket. De azért mégis írok róla picit, hátha. Elvégre foglalkoztat a probléma, és nem is csak engem. Meg a nagy része úgyis  önostorozás.
Tegnap Á-val sörözés közben megállapítottuk, túl jó dolgunk van. Megvan nagyjából mindenünk: fiatalok vagyunk, van (jó) állásunk, pasink, családunk, már csak a 2 gyerek, 1 ház, 1 kutya hiányzik az idillhez. Akkor meg?
Na igen, csak éppen a thrillerek is így szoktak kezdődni. Idilli család, idilli élet, aztán egyszer csak a ménkű. Valami sokkoló. Hogy még sincs minden rendben annyira.
Már az sem volt egyszerű, hogy megfogalmazzuk, egyáltalán mi a gond, mi a szorongás oka. Miután megfogalmaztuk, kimondtuk, átbeszéltük, akkor meg szembesültünk azzal, hogy ciki az, ha ilyen problémáink (is) vannak. Merthogy a globális felmelegedésen, az általános szegénységen, mittudomén, még min sikkes problémázni, azon meg, hogy van bennünk mégis hiányérzet, holott mindenünk megvan, na, azon meg gáz. Értem én.
Példa: esküvő előtti pánik. Ezt ismerem. Először is a pszichológiakönyvekből. Aztán meg a tapasztalat... Állítólag főleg férfiaknál előforduló jelenség. Hogy akkor mostantól el kell köteleződni, ugyanannak a nőnek az arcát kell nézni életünk végéig... No igen, és fordítva: az ember megházasodik, aztán körbetekint, jó, akkor ennyi? Házasság, család, ház, autó, kutya? Tüchtig asszonyka, szép-okos gyerekek, very busy férj. Hogy mi ezzel a gond?
Az érzés, hogy elmegy mellettem az élet. Míg én otthon filózom, hogy vajon ennyi krumpli elég lesz-e a rakott krumplihoz két napra, addig elzúg mellettem az élet. Mindenki pörög, bulizik, mulat, én meg reggel felkelek, smimkelek, bemegyek dolgozni, hazamegyek, főzök, rendet rakok, aztán korán fekszem, hogy másnap fel tudjak kelni, és be tudjak menni dolgozni. A későbbiekben ez kiegészül azzal, elmegyek a gyerekekért, megnézzük a leckét, bepakoljuk a táskát másnapra. És ennyi. Nahát, valami ilyesmiért akart meghalni Coelho Veronikája is.
Vannak az életben kitűzött célok, nagyok és kisebbek. Nagy cél, mondjuk, a házasság (gyerekek, lakás, csak olyat mondok, ami általános és kézzelfogható). Vagy, ha úgy tetszik, sikeres párkapcsolat létesítése, ami sokszor magában a házasságkötés gesztusában válik manifesztté. Aztán, amikor az ember felér a csúcsra (elér egy kitűzött célt), akkor a csúcson megáll, körülnéz, hogy most akkor merre tovább.
Mint a karácsonyvárás pici koromban. Már december elején vártam, számoltam, hányat kell még aludni, aztán, ha eljött, és elmúlt, maradt helyette a szomorúság. Hogy elmúlt, és mikor lesz legközelebb? És mire fogok eztán várni. A beteljesülés utáni szomorúság. Persze, homályosan felrémlett a húsvét, mint újabb cél, amit várni lehet. Ugyanez most: az apró örömök. Hogy észrevegyük, hogy most éppen jó. És kimerevíteni a pillanatot, és ízlelni, és élvezni. Ne csak utólag jöjjön a jaj, akkor boldog voltam, miért nem élveztem eléggé.
Igen, lehet rám mondani, hogy önzőgeci vagyok, kényespicsa, aki jódolgában nem tud mit csinálni. Ha napi 12 órában lapátolnám a sódert, holtfáradtan érnék haza, nem lenne kapacitásom ilyesmin agyalni. Vagy ha azon aggódnék, hogy jöjjek ki egy hónapban hetvenezerből, rezsivel, kajával, BKV-bérlettel. De hát, éppen ezért a jóléti társadalom problémája ez. Nekünk Mohács kell? Nekem meg a recski munkatábor?

Olvastam pár éve egy érdekes nemzetközi felmérést. Azt kérdezték, az egyes országokban élő emberek mennyire érzik boldognak vagy elégedettnek magukat. Az derült ki, hogy a jóléti államokban élől közül sokkal kevesebben érezték magukat szubjektíve boldognak, mint a fejlődő országokban élők. Mondhatjuk, mert nem volt erejük, idejük ilyesmin agyalni. Örültek a napi betevő falatnak, meg hogy van hová hazamenniük. A Maslow-piramis szintjei. Hogy is van ez önmegvalósítás.

Ingeréhség. Még több, még erősebb, mert a sok ingertől az ingerküszöb egyre magasabbra tevődik. Aztán a függőségek. Vásárlásdrog, számítógép-függőség, miegyéb.

Ahogy visszolvasom (igen, csak most), kezdem magam egyre rosszabbul érezni. Mikor ezzel jöttem, egy régi barátnőm ilyenkor a képembe vágta, bazmeg, nincs jobb dolgod?! Ennyire ráérsz?! Igaza volt.
Azért még egy gondolat. Bulvárlapok kedvence Paris Hilton. Mindent készen kapott, semmiért sem kellett megküzdenie. Pénze van, és ideje. Nyilván, unatkozik, ingerek kellenek. Bulik, szex, először egy pasival, aztán többel, aztán nyilvánosan, aztán drogok. Egyre több és több inger kell. Ikonikus megtestesítője a jólétben magával mit kezdeni nem tudó embernek.

Még jó, hogy vannak ennél komolyabb gondjaim is, és nem érek rá mindig ezzel foglalkozni.

K.

Ma van anyák napja. Attilával felköszöntjük az anyukánkat. Ez azt jelenti-e, hogy kettőnknek egy anyja van, azaz testvérek vagyunk?

 A helyes válasz: nem. Vagy még inkább: nem eldönthető.

A jelenségre már régebben felfigyeltem. Sokan használják hibásan, az írott és beszélt sajtónyelvben is. A probléma, ha jól emlékszem magyar szakról, a „több birtokos, egy birtok”, „több birtokos, több birtok” körül keresendő. Sőt, a legnagyobb gond ott van, hogyha minden birtokosnak van egy birtoka, de mindegyiknek egy darab saját, azaz nem mindegyik birtokosnak van egy közös birtoka, mint a testvéreknek az anyjuk, hanem mindegyiknek egy külön, saját birtoka (anyja) van. A nyelv ugyanis ugyanúgy fejezi ki ezt a két jelenséget, azaz csak a kontextusból dönthető el, hogy vajon egy közös birtok van, vagy minden birtokosnak egy birtoka, saját. Huh, mielőtt én is belezavarodnék, váltsuk aprópénzre.
„Attilával felköszöntjük az anyukánkat” mondatból nem dönthető el, hogy Attilával kettőnknek van-e egy közös birtokunk (azaz közös anyánk), vagy mindkettőnknek van egy darab saját. Mivel ez a jelenség a nyelvhasználók jó részét zavarja, ezért sokan így mondanák ezt a mondatot: Attilával felköszöntjük az anyukáinkat. Igen ám, csakhogy az „anyukáinkat” ’több birtokos, több birtok’-ot jelent, azaz azt, hogy mindkettőnknek több anyja is van, ami, lássuk be, mégiscsak biológiai képtelenség. Így aztán a helyes az anyukánkat, még ha zavaró is, hogy mindegyikünknek saját anyja van, és ez nem derül ki a mondatból. A paradigma, ha úgy tetszik, nem tökéletes, bár akár az is védhető, hogy felesleges a többes szám (anyukáinkat), hiszen anyából mindenkinek csak egy van, ha a nyelvhasználat során a mondatba esetileg több birtokos kerül, attól a tény nem változik.
Mivel egyre többen használják hasonlóan (rosszul!), így lehet, hogy kodifikálódni fog előbb-utóbb, de addig is, kerüljük el az alábbihoz hasonló mondatok használatát, mert elég bután hangzik (a példák újságból vagy rádióból valók!).

A magas fűtésszámla miatt a télen kisnyugdíjasok fagytak meg házaikban. (Hát, ha több házuk is volt, miért nem adták el az egyiket, és abból befizették volna a fűtésszámlát.)

A rendezvényre a meghívottak feleségeikkel érkeztek. (Ez, ugye, többnejűséget feltételez.)

K.

Nah, újra itt. Főleg, mert a hosszú hétvége nagy részének már vége (bassza meg), még ugyan van egy nap, de már meg-megcsap a hétfő szele. Nincs nekem különösebb bajom a munkába járással (ha nem számítjuk a korán kelést), de ha jól sikerült a hétvége, akkor sokkal rosszabb visszaszokni. Ma még megköszöntjük az anyukánkat (igen, és nem anyukáinkat, erről majd külön), meg Attila húgát, akinek szülinapja lesz, aztán visszavonhatatlanul elkövetkezik a hétfő reggel. Pont, mikor már kezdtem úgy igazán belejönni a hétvégébe.
Csütörtökön elmentünk tekerni délután (nem estem el!), előtte meg takarítottam, például port töröltem, amit utálok, nem is nagyon szoktam, ez látszott is. Plusz főzés, vasalás, süntakarítás, huh.
Pénteken meg irány Fót, ahol Legeslegjobb Bnőnek van telke. Előtte bevásárlás az Ósönben (ennyi sört egy rakáson én még életemben nem láttam, megtöltötte majdnem az egész bevásárlókocsit), aztán megérkezés, a szokásos szertartásos bulinyitó cukrászdázás (mintha jó kislányok, kisfiúk lennénk), aztán vissza a telekre. Nincs is annál jobb, ejtőzni a szabadban egy sörrel a kézben, és legfeljebb azon problémázni, vajon elbír-e még egy deci bort a bográcsgulyás, és mikor puhul már meg végre a hús. Ilyenkor jó főzni, mikor a krumpli- és répapucolást kiadom alvállalkozásba, a főzés többi részét viszont ki nem engedném a kezemből, és a többiek az évek alatt megszokták már, nem szeretem, ha beleszólnak, mikor főzök. Mondjuk, nem is nagyon bánják. Immáron hatodik éve főzöm én a bográcsgulyást, és hát, hogy mondjam, hogy ne tűnjön kérkedésnek, szóval, meglehetősen jól tud sikerülni. Most is, mindenki kétszer szedett, kivéve a kényes lányokat, akik vigyáznak az alakjukra (amire egyébként én is, de amikor ilyen finom gulyás van, akkor felfüggesztem), és bár, ha jól számoltam, 10-en ültük körül az asztalt, mégis elfogyott a hatalmas kondér kaja.
Az este központi témája – Grüni haverunknak hála, aki 39 évesen először találkozott a jelenséggel – a G-pont lett, hogy van-e olyan, és ha igen, hol, és csak a lányoknak-e. Persze, mindenki a téma expertjének tartotta magát, hiszen a szex olyan, mint a politika és a foci, mindenki azt hiszi, ért hozzá, így aztán egészen furcsa dolgok is elhangzottak, de legalább Grüni meg lett okosítva. Én a magam részéről sajnálom, hogy csak egy G-pontom van, lehetne több is, és könnyebben hozzáférhető helyen, hihi;).
Másnap reggelre csak öten maradtunk (nem mindenki szeret egymás hegyén-hátán, kényelmetlen matracon aludni), kicsit kótyagosan, mert Legeslegjobb Bnő pasija iszonyatosan horkol (Attila hozzá képest ipari tanuló), de Fóton még a másnapot is szeretem, gyógysörözünk, beszélgetünk a kertben, ennek különös varázsa van. Ebédre főztem paprikás krumplit, szintén bográcsban, így délutánra már olyan szagom volt, mint egy tábla füstölt szalonnának, a kezem meg még két napig hagymaszagú lesz, hiába sikálom.
Legeslegjobb Bnő mesélte, régebben még kihordták Fótra az ételmaradékot, ott kitették tálkákba, a környékbeli macskák meg oda jártak vacsorázni. Többször látták, hogy egy-egy sün is jön vacsoravendégnek. Aztán nem vittek már ételt a macskáknak, így a potyázó sünik is elmaradtak. Én azért vártam, hátha betéved egy, éjjel, mikor kimentem a kert végébe pisilni, füleltem erősen, hátha egyszer csak megzörren a bokor, és előcsörtet egy sündisznó alóla. De nem jött sün éjszaka, talán a hangos nevetés riasztotta el, talán az, hogy tudta, a bográcsgulyás csípős lett volna neki.
Este 9-kor ültünk csak kocsiba. Talán írtam már, az egyik süninket, a Bandit 2 éve Fót mellett engedtük el, a terület neve azóta Bandiland, mert mikor Bandit elengedtük tavasszal, hatalmas, kövér süni volt, gondolom, könnyedén vette fel a versenyt a nemrég felébredt, legatyásodott hímekkel, és minden nőstény vele akart párosodni:). Épphogy elindultunk, és rákanyarodtunk a főútra, ami mezők között kanyarog, odaszóltam Attilának, vezessen óvatosan, mert bármikor átszaladhat egy sün az úton, főleg itt, Bandilandban. Ahogy ezt kimondtam, láttuk, hogy egy süni szalad át az úton a kocsi előtt, szedte a virgácsait, Attila éppen csak le tudott fékezni, hogy átengedje. Tündéri volt, a hasán majdnem fehér színű volt a bunda, és úgy láttam, nem volt nagy, bár néhány pillanat alatt eltűnt az út melletti réten.

Itt a tavasz, felébredtek a sünik, fokozottan kell vigyázni rájuk éjjel az országúton!

K.

Picit bosszús vagyok. Mert voltszlovákos csoporttárs, akivel ma találkoztam volna, lemondta. Ráadásul a tali előtt pár perccel. Nincs is rosszabb, mintha rákészülök valamire, aztán meghiúsul. Olyan jó lett volna meginni egy sört, és beszélgetni mindenféléről, meg örülni a hosszú hétvégének. Meg csevegni egy jót. Vele legalább lehet, mert róla fixen tudom, hogy nem akar megdugni. No, nem mintha annyian akarnának:(, de azt elmúlt időben egyszer-kétszer jártam úgy, hogy találkoztam egy régi haverommal, jót beszélgettünk, nagyon megörültem, hogy na, akkor majd lesz itten spanolás, meg jó kis beszélgetések, aztán az illető kirukkolt azzal, hogy szexelni kéne. Onnantól meg fene essen az egészbe (szexelni jellemzően az aktuális pasimmal szoktam), mert ilyen felállással, ugye, már nem tudunk többet találkozni meg beszélgetni, és ugrott az egész. Pedig én csak haverkodni szerettem volna. Micsoda csalódás.
Még neccesebb, ha valamelyik ex jelentkezik be (például megtalál iwiwen). Megörülök neki, találkozunk, beszélgetünk egy jót, aztán kitalálja, hogy a) mi régen dugtunk, és az milyen jó volt, kéne most is b) mi régen nem dugtunk, és ezt pótolni kéne. Ezért is örültem különösen, mikor egy jó hónapja összefutottam egy voltpasival, nagyon jól elbeszélgettünk, és úgy tűnik, tényleg csak beszélgetni akar, legközelebb is. Huh. Tök jó. Szeretem az ilyen lazább haverságokat, 2-3 havonta leülünk egy sörre, csevegünk, aztán ki-ki szépen hazamegy. A saját ágyába.
Amúgy sem látom sok értelmét az exekkel való kapcsolattartásnak. Nekem soha nem sikerült igazán jól. Mert vagy búcsúszex lett a vége (immáron többedszer), vagy valami kínos feszengés, elmeséljem-e, hogy van új pasim, és jól érzem magam vele, vagy ha nem, hát miről meséljek neki, mi van velem. Főleg akkor kellemetlen a helyzet, ha a szakítás után az egyik félben erős érzelmek maradtak (akár pozitív, akár negatív előjellel), akkor tud csak igazán ártani egy ilyen találkozás.
Attól meg, hogy én legyek bemutatva valamelyik pasim valamelyik exnőnek, egyenesen viszketni kezdek. Ilyen szitu még sosem sült el jól. Ilyenkor mindig van némi szájhúzás, „hát, drágám, ennél még én is jobb voltam…de te tudod”, ezt az exnő vagy érezteti velem, avagy a pasimnak mondja. (Merthogy ilyen is volt ám.) Oké, a hátterében nyilván csak düh/irigység/féltékenység/önigazolás áll, hogy „miért ő, miért nem én”, nem is kéne ezzel foglalkozni, de akkor is bánt.  Ilyen helyzetből nem lehet jól kijönni, országos cimborák nyilván nem leszünk, akkor meg minek erőltetni, pofákat vágni meg otthon, a tükör előtt is lehet. Jobb is ott.
Nah, ez már olyan kérdéseket is felvet, hogy vajon létezik-e pusztán barátság férfi és nő között. Mittudomén. Utálom az ilyen teoretikus kérdéseket. Erről már sokan sok okosat mondtak, meg az ellenkezőjét is, úgyhogy ne is menjünk bele. Nyilván, kell egyfajta vonzalom, vagy inkább: szimpátia, de ennek nem feltétlenül kell erotikus töltetűnek lennie. Van olyan haverom, akivel kapcsolatban fel sem merül, hogy ő pasi, (nem férfi-női minőségben vagyunk elsősorban jelen a kapcsolatunkban, vagy mi) inkább „das”-ként tekintek rá, ami azért is jó, mert nem feszélyez, hogy tetszeni akarok neki, és például, ha sörözésből megyünk hazafelé, nyugodtan pisilek egy fánál úgy, hogy mellettem áll (de azért megkérem, hogy forduljon el). Még egy saját példa: megesett, hogy egy haverommal mentem koncertre, kicsit sokat ittunk, álltunk hazafelé éjjel a megállóban, fáztam, dörzsölgetni kezdte a hátam meg a karom, odabújtam hozzá, stb, stb, egetverő csókcsata lett belőle, jó volt, nem is kicsit, de akkor most hogyan tovább? Jöjjünk össze? Nem, hiszen eddig is összejöhettünk volna, ha akartunk volna. Tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna? Ez talán jó lett volna, de nem ment. A haverság meg ugrott. Na tessék.
Azt hiszem, az a legszerencsésebb, ha egy férfi-nő barátság sosem lépi túl az erotikus határt. Legalábbis, akkor lesz hosszan tartó. Vagy nem tudom. Kicsit mintha se füle, se farka nem lenne ennek az eszmefuttatásnak. Tényleg jobb lett volna egy sör:)

K.

Rendben, hogy a zászlajukra tűzték a társadalmi felelősségvállalást, de attól még furcsán hat a Marie Claire-ben egy cikk a fiatalkorú bűnelkövetőkről, néhány oldallal később riport az indiai béranyákról, párat lapozva pedig megjelenik fotóval a legújabb Louis Vuitton táska-modell, ára 550.000, amire igazán érdemes spórolnod, mert az idei szezon tuti befutó darabja.

K.

(Megj.: Ez a bejegyzés már tegnap este elkészült, de a blog.hu este 10-ig karbantartás miatt nem volt elérhető, akkorra meg már elaludtam, így a kiposztolás mára maradt. Amúgy én is örültem volna, ha este 10-ig karban tartanak....)

Voltam ma szoláriumban. Igaz, nem szeretek oda járni, meg inkább nyűg, mint öröm (hiába próbálom közben magam a tengerpartra képzelni), de más lehetőség nincs a barnaságra. Bele kell törődnöm, hogy 2 éve, mióta dolgozom, a nyári barnaságot rendszeresen a szoláriumban szerzem meg, mert a nyaralás maximum 2 hét, a nyár pedig annál jóval tovább tart. Egy kis színt muszáj szerezni, no nem szolisárgát, vagy napégette szénfeketét, de valami kell, mert olyan színem van, mint egy pohár tejfölnek. Fehér bőrön minden apró bőrhiba jobban látszik, no meg, a barnaság optikailag karcsúsít, és a nyári ruha is jobban mutat a lesült bőrön.
A nők ilyenkor mindenféle trükköt kipróbálnak, ú.m. önbarnító, de én attól foltos leszek, meg felkenve 1-2 óra múlva valahogy büdös lesz a krém, valamint béta-karotin szedése, az használ, de nem önmagában, hanem napozással együtt.
Így ma a szoli felé vettem az irányt, kezdetnek jó lesz 12 perc a gyengébb gépben, szépen befizettem, és bevonultam levetkőzni. Ilyenkor 2 perc áll rendelkezésre, ami, lássuk be, még egy igazán forró szexjelenetnél is kevés, így a gép már rég bekapcsolt, mikor én belemásztam. A tizedik perc környékén ki is jöttem, mert már nagyon égetett, így összesen nettó 8-9 percet töltöttem a gépben. Nem szeretem a szoli utáni érzést, húzódik a bőröm, koszosnak is érzem magam, meg elfáradok, mintha valóban napon lettem volna, és kiszívott volna.
Az igazi gondok azonban délután kezdődtek. Erősödött a húzódás, egyre jobban melegedett a bőröm felszíne, aztán elkezdtem fázni. Végül úgy kipirosodtam, hogy le kellett vennem a nadrágomat, így a szülinapom ünneplésének egy részét bugyiban, vastagon bekrémezve, törülközőbe csavarva ültem végig. Az egész család körém gyűlt, és szörnyülködtek, olyan volt, mint a katasztrófaturizmus. Na persze, egy éve nem voltam szoliban, a nap pedig tavaly szeptemberben sütött rám utoljára, így elszokott a bőröm az UV-sugaraktól. Nem beszélve arról, hogy a naptejet sem sikerült rendesen eloszlatnom, így néhol fehér maradtam, néhol meg vörös lettem. Eddig úgy néztem ki, mint egy pohár tejföl, most meg, mint egy doboz jégkrém, málna-vanília ízben, ám nyalogatásra érzékenyen. Ja, és a fenekemen van egy fehér tenyérnyom, ott, ahová a maradék naptejet töröltem véletlenül, reflexből. Igazán muris látvány…:)
Jaj, nagyon fáj! Ülni is alig tudok, és a krémezés sem esik jól, mert a krém hideg, a bőröm meg forró. Az esti fürdést is kihagyom, mert a hideg víz nem jó, de meleg sem, mert az meg éget. Holnapra jobb lesz??
Nesze neked, hiúság. Remélem, ha legközelebb szolizni megyek, már nem fogok ennyire odakozmálni. Hogy mennyit kell szenvedni a szépségért! Hát hülyék vagyunk? A napsugarak ellen naptejjel, napernyővel, kalappal védekezünk, aztán meg drága pénzért égetjük magunkat a szoláriumban?!

K.

Nem is olyan rossz néha a rövid hétvége. Mivel csak 1 napból áll, így takarítani biztos nem fogok, és nem is lesz lelkiismeret-furdalásom miatta, hisz nincs azzal gond, ha ezt az egy rövidke napot inkább pihenéssel töltöm. Meg a sünetésnapom megünneplésével, ma a szüleimnél. Remélem, lesz trüffeltorta, azt ugyanis nagyon szeretem.
Meg aztán, a hat napos munkahét végére mindenki elfárad, és talán a fönci is elnézőbb lesz valamivel (bár nem kézenfekvő, hogy éppen velünk). Más a hangulata a szombati munkanapnak, mint egyébként. Meg is szerveztük tegnapra, hogy megünnepeljünk B., és az én születésnapomat, no meg Mjudtiéról is megemlékezünk, akinek ugyan kicsit később lesz, de nemsokára. Jut is eszembe, Stifler mamája is bika, így őt is Isten éltesse majd, ha aktuális lesz:)
Abban maradtunk, B. hoz egy üveg pezsgőt, én meg egy kis pogácsát. Reggel megbeszéltünk, 10 órakor találkozunk B. irodájában, mert nem érdemes az ilyesmit halogatni. 10 órakor a BEKÁJ tagjai meg is jelentek, mindenki a poharával, és nekiláttunk az ünneplésnek. Hozzá kell tenni, ez meglehetősen szakadár lépés volt a részünkről, egyrészt, mert sem a többi kollégát, sem a föncit nem akartuk bevonni. Igaz ugyan, hogy szokás megünnepelni a névnapokat, de ez, ugye, szülinap, az más megítélés alá esik. Tudtuk, hogy tiltott dolgot teszünk, de attól csak izgalmasabb lett az egész.
B. elővette a zacskóból az üveget, láttam is, BB muskotály cuvée, az jó lesz, már majdnem olyan jó, mint a száraz pezsgő . Ekkor ért minket az első meglepetés: észrevettük, hogy az üvegben parafa dugó van, nem pedig a szokásos pezsgősdugó. Aztán azt is észrevettük, hogy ez bizony bor, nem pezsgő, B. kicsit benézte. Sebaj, legalább nem üt akkorát, úgysem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy délelőtt alkoholt igyunk. Igen ám, de mivel nyissuk ki? Erre ugyanis nem voltunk felkészülve. Próbáltuk benyomni a dugót egy kanál nyelével, de nem sikerült, meg hamar abba is hagytuk, mert féltünk, hogy eltörik, és az irodákban padlószőnyeg van, ha a bor kiömlik, B. szobájában hónapokig kocsmaszag lesz. Megkérdeztük a fiúkat, van-e valakinél svájci bicska (így talán nem vágják le, mihez kell), de nem volt senkinél. (Nem is értem, egy informatikus miért nem hord magánál ilyesmit.) Ekkor Á-val kiosonkodtunk a konyhába, Á. fedezett, én meg felkutattam minden szekrényt, végül találtam valami kombinált vackot, sörnyitóval, körömreszelővel, volt rajta egy 2 centis dugóhúzó is. Ezt zsebre vágtam, aztán irány B. irodája, ahol újult erővel és lelkesedéssel vetettük magunkat a bor kinyitásába. Igen ám, de a dugóhúzó a második csavarintása megadta magát, beletört a dugóba. Mit lehet ilyenkor tenni? Úgy határoztunk, visszacsempészem az eszközt oda, ahonnan hoztam, ilyenkor még mindig ez a legjobb megoldást, és persze megfogadtunk, senki nem látott, senki nem hallott, és senki nem is tud semmi arról, ki törte el a dugóhúzót.
Mivel a bor már 2:0-ra vezetett, kénytelenek voltunk külső erőforrást igénybe venni. Szóltunk az egyik srácnak, kihívtuk a konyhába, kezébe nyomtunk egy fakanalat, meg egy üveget, megígértük, kap is a borból, csak segítsen. A művelet egész jól haladt, amikor is megjelent a konyhában a fönci. Én azt hittem, itt vége a dalnak, most jön a lebaszás, hogy miért hagytuk ki a többieket, meg mégis hogy gondoltunk, hogy munkaidőben borozunk. Ám Á-nak volt annyi lélekjelenléte, hogy közölte, B. szülinapját terveztük megünnepelni, ezért hoztuk a bort, és ha van kedve a föncinek, csatlakozzon. Volt. Így megvolt a születésnapi koccintás, hála Á. csavaros eszének és lélekjelenlétének. Huh.

K.

 

Nah, jól elkapott a vihar. Itt csak 10 percig esett, persze pont addig a megállóból hazagyalogoltam. Meg lepattant a blézeremről egy gomb, pont a cicimnél. Pedig nem is szűk. Jöhettem át így a városon. Ah, yeah.

Biztos a vihar miatt ilyen nyomott a kedvem. Meg az eső, meg a szürkeség. Meg hogy mingyán itt a sünetésnapom. Huszonhat. Az már közelebb van a harminchoz. Fennállásom negyed százados jubileuma, plusz egy év. Ilyen korban még nem illő, hogy megviseljen a sünetésnap. De azért egy kicsit mégis...

Amúgy, mintha a Vilmosnak is rosszabb kedve lenne mostanában. Kevesebbet barátkozik. A zokni sem érdekli annyira, meg a hajászás sem. Enni azért eszik, jóízűen, mohón.

Miért nincs valami olyan gyógyszer, amit, ha bekapok, jobb kedvem lesz? No, nem a szépújvilágos szómára gondolok, amit, ha bekapok, hülye, málé mosollyal nézem az (úgy emlékszem) neonzöld ruhás alfahímeket, és minden vágyam az lesz, hogy párosodjak velük. (Vagy a bétanőkön volt neonzöld? Nem tudom.) Csak picit látnám tőle jobb színben a világot. Nem is kell rikító rózsaszínben. Elég egy halvány, púderes árnyalat. Most jól jönne egy.

Azt terveztem, ha megöregszem, és unatkozni fogok, írni fogok egy könyvet. Amolyan senkisemolvassát. Még mindig jobb, ha nem olvassa senki, mintha idióta bestseller lesz.  belőle. A kéziratot majd megöröklik az unokáim, és könnyes szemmel emlékeznek a nagyira, aki csak egy kicsit volt flúgos, viszont remek volt a töltött káposztája, és mindig volt nála a hűtőben egy sör.

Apropó, elolvastam végre a Bennünk élő istennőket. Tanulságos, érdekes könyv, kissé hétköznapi pszichológia, megtámogatva a görög mitológiából megidézett alakokkal. A szerző szerint 7 istennő archetípusa élhet egy nőben: Athéné, Artemisz, Héra, Déméter, Perszephoné, Hesztia, Aphrodité. Mindenkinek van egy alaptípusa (a szerző mindegyiknek hosszú fejezetet szentel), de a legtöbb nő életében hosszabb-rövidebb ideig mindegyik archetípus szót kér. Sőt, kell is, hogy szóhoz jussanak, különben a személyiségfejlődés egyoldalú lesz, esetleg meg is reked. Jó lesz, ha a ember fogja magát, és nekilát elgondolkodni, ő vajon melyik archetípust hordozza magában, és melyeket fojtja el, és miért. Sok mindent megmagyaráz, pl. az értékrendek, a viselkedés eltérését a nőknél. Miért van, hogy az egyik facér, a másik meg él-hal a facér:) Jó, ez régi poén, meg kimondva jó, nem leírva, de olyasmire valóban választ lehet kapni, miért van, hogy az egyik nőnek egész nap a szexen jár az esze, a másik meg egész életében szűz marad, és közben jól érzi magát. Meg persze sok minden másra is. Érdekes az is, ahogy az antik görög mítoszokat értelmezi jungiánus szemmel. A sok irodalomelémélet után ez határozott felüdülés. Wow.
K.

No igen, a sört szeretem, az amarantmagot, meg nem annyira. (Á. ma hozott. Megkóstoltam. Minden csodálatom az övé.) Jól esik meginni egy sört munka után, hazaérve, csak úgy, vagy szintén munka után, ha az ember barátokkal találkozik. Vagy buliban, ahol is a sör rendkívül alkalmas arra, hogy az ember kordában tartsa a véralkoholszintjét, mert jól kiszámítható hatása van, és csak a harmadik után leszünk szomjasak, amikor is el kell kezdeni hígítani ásványvízzel. (Úgy értve, 1 sör, 1 ásványvíz. Egy pohárba önteni a kettőt nem szabad.) Vagy nyáron a strandon, akkor jólesik a kicsit vizes, hideg sör, akkor nem is baj, ha vizes, mert legalább nem üt meg annyira a tűző napon. Sört inni gyakorlatilag bármikor jólesik, két esetet kivéve: egyik, mikor hideg van (lásd téli dilemma: mit igyunk télen a kocsmában, mikor nem annyira csúszik a sör), valamint szex előtt sem ajánlatos, mert, mint köztudott, az alkohol fokozza a libidót, ellenben bizonyos mennyiség felett az orgazmuskészséget meg csökkenti, ami így együtt az elképzelhető legrosszabb kombináció. A sör egészséges, kevés benne a cukor, meg az E-betűs anyagok, van benne B-vitamin, meg idegesség ellen is véd. (Hasonló egészséges kombináció az Unicum/Jäger+ásványvíz, tiszta gyógyszer, főleg esküvőkön szoktam alkalmazni, nehogy baj legyen.) A sör a jolly joker, a bármikor bevethető, ha az ember épp le van égve, akkor is jó, egy korsó mellett egész este el lehet üldögélni. Első randikon is hasznos, az ember nem rúg be, de oldja a stresszt, és segít, hogy az ember a jobbik oldalát mutassa.
A bor, az más. A bor az nem játék. Annak alkalom kell, hangulat, ráadásul minden borhoz másmilyen. (Vö. Hamvas Béla vonatkozó észrevételeit.) Az ember nem iszik bort csak úgy, ahhoz leül, beszélget, és ahhoz este kell legyen, inkább intim baráti társaság, netán a párunkkal kettesben. Komoly, világmegváltó beszélgetésekhez száraz vörös, könnyed évődéshez édes fehér. A bor a beszélgetés főszereplőjévé válik, az ember nem borozik beszélgetés közben, hanem esetleg beszélget borozás közben. És a legjobban a bor azon a vidéken esik, ahol termett. Átjárja a hely atmoszférája. (Sörnél nincs ilyen megkötés.) A borivásnak egészen más a pszichológiája, vagy, ha úgy tetszik, a szociokulturális vonatkozásai.
A sört azonban bármikor. No nem bármennyit. Az évek során egyéni stratégiát alakítottam ki. Az ember először, természetszerűleg, egy korsót rendel, mert nem aprózzuk el. A második körtől azonban mindig csak pohárral kérek, így kevesebb az elfogyasztott mennyiség, meg sem melegszik, és általában józanabb maradok, mint a társaság többi tagja. (Ez utóbbi, mondjuk, nem mindig előny.) Bár, amúgy sem vagyok berúgós típus. Saját érdekemben szoktam tudni, hol a határ, és csak néha lépem át.
A söröket pedig, teljesen szubjektív módon, három kategóriába sorolom.
1. Minőségi sörök. Nekem főleg belga. Amikor nem csak úgy sörözünk, amikor a sör főszereplő, már majdnem úgy kóstolgatjuk, mint a bort, és inkább szűk körű, intim beszélgetés jár hozzá.
2. Kommerszebb sörök, amikor valamilyen tevékenység közben sörözünk, ideális baráti beszélgetésekhez, buliban, vagy fárasztó munkanap után, tévénézés/blogolás közben, fűnyírás után.
3. Strandon fogyasztandó, főleg Ászok sörök, jócskán vizezve. Minél vizesebb, annál jobb. A tűző napon úgyis könnyen be lehet nyomni, így nem árt óvatosan bánni a sörrel. A benne lévő víz mennyisége pedig megoldást jelenthet a napozás közben fellépő dehidratációs problémánkra. Ja, és még egy hatalmas előnye van: egy sör elfogyasztása után már nem annyira érdekel, hogy nézek ki bikiniben…:)
Egy régi, nagyon kedves barátom mondta egyszer, hogy az ivásnak 3 fokozata van. Annyira tetszett az elmélete, hogy majdnem a sajátomként írtam le (már úgysem tartjuk a kapcsolatot régóta), de aztán meggondoltam magam. Nem fogok – most sem – idegen tollakkal ékeskedni.
Tehát.
Az egyes szint a társasági ivó. A név magáért beszél, az ide tartózó csak társaságban, társasággal együtt iszik, akkor is jellemzően mértéktartó.
A második fokozat a problémaivó. Beszédes név megintcsak, az illető akkor iszik, ha valami problémája adódik (szerelmi csalódás, munkahely elvesztése, stb.) de ilyenkor egy, netán két-három berúgással a dolog le van rendezve.
A harmadik, és egyben legdurvább a szintivó. Ez már a gyakorló alkoholistát jelenti, aki, mint a neve is mutatja, rendszeresen addig iszik, amíg elér egy, a szervezete által megkívánt szintet, ehhez elegendő lehet akár 2-3 feles is, hiszen, mint tudjuk, az alkoholizmus mértéke csak korrelál az elfogyasztott szesz mennyiségével. A hangsúly itt a függésen van, hogy rendszeresen addig iszik be nem áll a munkapont.
Hozzá kell tenni, én a magam részéről – ciki, nem ciki – de komolyabb társasági eseményt el sem tudok képzelni, mondjuk, sör nélkül. Nekem hozzá tartozik. Mindig is berzenkedtem, ha első randira teázóba hívtak, és próbáltam a söröző mellett lobbizni. Egy korsó hideg sör mögött mégiscsak nagyobb biztonságban van az ember, mint egy lapos, forró teáscsésze mögött:)

K.

 

Aki mostantól idelátogat, láthatja, milyen újítást vezettünk be mától. Felcímkéztem a blogot, mert más blogokon láttam, hogy a felcímkézés jó. Próbáltam viszonylag tág halmazokat találni, bár azért nagyjából homogéneket, kevés átfedéssel, máskülönben nincs értelme a címkézésnek.
Az első és legfontosabb, hogy az Attila címke azokat a bejegyzéseket gyűjti össze, amelyeket Attila írt. Így, ha valaki csak az ő bejegyzéseire kíváncsi, könnyen és gyorsan tud szűrni. Egyszerűbb, mint a poszt végén mindig megnézni az aláírást... Az én posztjaimra nincs külön szűrés, én úgyis szignifikánsan többet írok.

E címkékből érdekes statikat is lehet(ne) csinálni. Mivel késő van, és én inkább már aludni mennék, csak pár apróság. Például, hogy az elmúlt fél évben kurva sokat írtam. (Jó sokáig is tartott átfutni és felcímkézni minden bejegyzést.) És bár hangsúlyozottan nem akarok rinyablogot csinálni a dossziéből, a legtöbb poszt mégis "nyígás" témakörben született. Ez az a címke, amikor nyavalygok. Aztán sok még a "szociál", ez, mint az várható, a szociális kapcsolatok témakörébe kalauzol. A többi címke meg önmagáért beszél. Szignifikánsan sok még a "női fecsegés", ez is gyűjtőhalmaz, sejthető, milyen jellegű bejegyzések kerültek ide. Sok még a sün is:)
A szex viszont meglepően kevés, tehát elvetek mindennemű vádat arra nézvést, hogy túlságosan szexorientált lennék!:) Na ugye!
K.

Tudtam, h előbb-utóbb be fog következni. Mondjuk, ilyen korán azért nem vártam, de hát eljött. Végül is, hamarosan 26 éves leszek.
Reggel, mikor felébredtem, még nem éreztem semmit. Mondjuk, nem is szoktam, legfeljebb némi álmosságot, meg morcos is vagyok, de aztán, mire beértem a munkahelyemre, éles fájdalom állt a nyakamba. Eh, biztos elaludtam, gondoltam és vállat vontam, azaz csak vontam volna, ha tudok. A legkisebb mozdulatra is a kínok kínját éltem át. Nem volt nálam semmi kenőcs, sem egyéb csodaszer. Körbejártam mindenkit, szánna meg és adna valamit, végül kaptam Cataflamot. Nem hatott. Az egyik kolléga még mosolygott is, mikor megkérdeztem, van-e valamije merevség ellen, és aszonta, ő örül, ha van neki:) Na jó, de nem a nyakában! (Vagy nem tudom. Hallottam már olyat, onnan tudja egy pasi, h megöregedett, hogy már leginkább csak a dereka merev.) A fájdalom meg szép lassan kisugárzott a hátamba meg a karomba, hogy már járni is alig bírtam, és hiába próbáltam mindenféle érdekes pozíciókat felvenni a monitor előtt, minden mozdulatra felszisszentem.
Anyukám nővére számolt be róla, mikor betöltötte a negyvenet, hogy negyven felett egyszer csak elkezd mindene fájni. Először csak itt, aztán ott is, végül amott, aztán szép lassan csak azt veszi észre, mindene fáj. Nálam már ilyen korán elkezdődött?

És a legrosszabb, hogy nyakfájás ellen nem véd házi patikám alapja, a Jägermeister. Merthogy az amúgy mindenre jó, nátha, megfázás, influenza, gyomorrontás, idegesség, álmatlanság stb. Más bajom évek óta nem volt.
Kaptam ugyan egy kis masszást, az felért vagy 3 orgazmussal, de utána fél órával visszaállt a status quo. Most megint alig bírom mozdítani. Azt mondta a néni, aki masszírozott, hogy tele van csomóval a hátam meg a nyakam, valószínűleg a stressz miatt. Na igen. Egy csomót stresszelek. (Béna szóvicc, bocs. Nézzétek el nekem.)

Egyelőre Ben-Gay-jel kenegetem (hogy lehet egy kenőcsnek ilyen neve!), aztán, ha nem használ, irány a reumatológia. Jesszusom, ilyen fiatalon!

K.

Hosszas tépelődés után úgy döntöttünk, elvisszük Vilmost az állatorvoshoz. Bár a körme teljesen rendbe jött, a vérzés elállt, és azt mondanám, a süninek kutya baja, ha ez nem lenne képzavar. De akkor is, biztos, ami biztos, bízzuk csak szakemberre. A környékünkön van egy rendelő, Anyu vette észre, felhívtuk őket, és mondták, vihetjük nyugodtan a sünit, de ha nem tudnánk beszállítani, akkor az egyik kollégájuk kijön. Nohát, mi bevittük. Egész jól bírta a kocsiutat (emlékszem, annak idején Zsigmond mindig hányt), kicsit ugyan meg volt illetődve, de ez nem zavarta abban, h szorgalmasan nyalogassa a doboz oldalát. (Abban a cipősdobozban vittük ugyanis, amiben a bőrcipőt vettem.)
Megérkezvén a rendelőbe letettük a dobozt a vizsgálóasztalra. A legtöbb állat ilyenkor megijed, összekuporodik, moccanni sem mer, vagy más módon adja tanújelét félelmének. Nem így a mi Vilmosunk! Nekiállt kitornázni magát a dobozból.  A doktorbácsi (nálunk 1-2 évvel idősebb srác) odatartotta a kezét, azt megnyalogatta. Még az asszisztens is odajött megnézni, micsoda szép és barátságos süni érkezett ide. Miután megcsodálták, megkezdődött a nagy missön. Attila lefogta, a doktorbácsi meg pikk-pakk lenyisszantotta a körmét. Ekkor kicsit morcos lett, fújt is, de 10 percen belül túl is estünk az egészen. Kicsit vérzett, de a doktorbácsi bekente valamivel, amitől elállt, és megnyugtatott, ez teljesen normális jelenség. Aztán azt javasolta, adjunk neki szalonnát, azt szokták szeretni a sünik. Hogyisne! Az aztán az engergiabomba! Na jó, néha-néha majd 1-1 katonát. De csak óvatosan, mert attól nagyon meg tudnak ám hízni. Érdekes, a doktorbácsi az tmondta, tejet is adhatunk neki, de nekem azzal nincsenek jó tapasztalataim.
Váltottunk még pár szót, a doktorbácsi megint megdicsérte Vilmost, meg minket is, hogy megmentettük az életét, meg hogy milyen jól tartjuk, aztán eljöttünk.
Azóta nem győzöm dicsérni a Vilmost, hogy ilyen bátor volt és ügyes! Büszke vagyok rá!:)
K.