Végre, végre, tegnap megejtettük az idei első Velencei-tavi strandolást. Végül 5-en mentük, mert csatlakozott hozzánk Gy. is, akit mostanság ritkán üdvözölhetünk körünkben. Az M7-est végigálltuk Martonvásárig, aztán meg annyira megöröltünk, hogy már lehet 100-al is haladni, hogy benéztük a lehajtót, eggyel később mentünk le, csodálkoztunk is, miért írja minden tábla, hogy a Velencei-tó balra van, mikor mi így tudtuk, jobbra, de hát, nem voltunk egy éve, manapság bármi megtörténhet... Aztán rájöttünk, mi jöttünk rossz irányból. Útközben beavattuk Legeslegjobb Bnőéket a szarvasos KRESZ-tábla rejtelmeibe, amúgy láttunk olyat is, amire 7 km volt írva, hű!
A víz meg hideg volt, de segond, a sör is:)
Aztán a fiúk elmentek vitorlázni, mi meg Bnővel ketten maradtunk a parton, beszélgettünk, meg napoztunk, főleg Bnő, mert én annyira nem bírom a napot. Tényleg igaz, amit már millió ezzel foglalkozó könyvben olvastam, és nyilván általánosítás, meg sztereotípia (és, mint minden ilyennek, van igazságmagja), hogy a férfiak inkább tárgyakról és eseményekről beszélgetnek, míg a nők emberekrők, és emberi kapcsolatokról. Mi kiveséztünk mindenkit - magunkat sem kímélve - míg a fiúk szelték a habokat. Azt hiszem, a férfiaknak szükségük van arra az érzésre, hogy ők vezetnek/irányítanak valami nagy dolgot, legyen az autó, vonat, hajó vagy éppen helikopter. Míg nekünk, nőknek külső megerősítésre van szükségünk, azaz, hogy a külsőnket megerősítsék, kapjunk pozitív visszajelzést. Elnézést a sztereotípiákért, ez csak egy látásmód, biztos nem mindenki működik így. Én sem szeretem az olyan kijelentéseket, hogy a pasik ilyenek, a nők meg olyanok, de néha könnyebb skatuláykban gondolkozni,és sok mindent meg is magyaráz, például, hogy miért jelent élményt Attiláéknak, hogy uralmuk alatt tartanak egy nagy hajót, ami engem egyáltalán nem hoz lázba, és én miért parázom azon, hogy hogy nézek ki fürdőruhában, míg ugyanez a fiúkat teljességgel hidegen hagyja. Akármekkor pocakkal lazán állnak sorba lángosért, míg én azon aggódom, jaj, vajon azért néztek-e meg, mert jól nézek ki bikiniben, vagy épp ellenkezőleg, azért, mert ennyire rosszul.
Meg a pasiknak talán arra az érzésre is szükségük van, hogy "de jó, hogy végre a lányok nélkül vagyunk", bár nem tudom, ezt vajon sok férfi érzi így, vagy én vagyok rossz helyen...

Ennyit a közhelyekről. A süniknek is melegük van:)

K.

 

(Hehe, az a poszt akár Boldizsárról vagy Vilmosról is szólhatna, de rólam fog. A sün torkos fajta. Mindegyik olyan. A plüss-sün is. Bizisten.)

Tegnap megünnepeltük Apum névnapját egy olyan helyen, ahová koktélozni szoktunk járni a BEKÁJ-jal. Este 6-8 között az amúgy igen drága koktélok féláron kaphatók, és hatalmas adagot hoznak, ennek ellenére 2 mindig lecsúszik, ha olyan a téma, akkor esetleg 3 is. Mi mindig strawberry daiquirit iszunk, mert tapasztalatunk szerint messze az a legjobb, de Apuék más koktélokat is kipróbáltak. És jó volt, hogy össze-vissza dugdoshattam a szívószálamat, és mindenkiébe belekóstolhattam.
Mert én olyan vagyok, hogy mindent meg akarok kóstolni. Ha svédasztal van, egészen megkergülök. Mert akkor ugye, mindent végig kell kóstolni, csak egy falatot az íze kedvéért, meg kíváncsiságból, majd abból, ami a legjobban ízlett, szedni egy rendes adagot, de addigra rendszerint már jóllakom. (Erről eszembe jutott a drága Nagyim mondása, aki egy jóízű ebéd végén, hogy olyan szomorú vagyok. Kérdeztük, miért, mire azt mondta, azért, mert már nem tudok többet enni, pedig olyan finom volt.) Vagy, ha a vasárnapi családi ebédhez sütit veszünk, többfélét, akkor én Apummal meg Nyuszival mindig azt csináljuk, hogy a nekünk kijáró sütiket elharmadoljuk, így mindenkinek jut mindegyikből.
Családi berkekben ez simán megoldható, tudják, hogy ilyen vagyok, és gond nélkül működik a másik kajájába való belekóstolás. Legeslegjobb Bnő is, a drága, tudja már, hogy ilyen vagyok, így ha eszünk valahol valamit, már automatikusan felajánlja kóstolásra a sajátját. Á. is, akivel sokszor ebédelünk együtt, mindig megengedi, hogy megkóstoljam,mit főzött, és ő is az én kajámat, sőt olyan is volt, mikor már két napja ugyanazt ettük, és untuk, kicseréltük az ebédünket.
Tágabb körben már nehezebben kivitelezhető. Például, mikor voltférjjel, Legeslegjobb Bnővel és annak akkori pasijával ültünk be egy étterembe a Balatonnál. Rendeltünk négyen négyfélét, én voltférjéből rögtön vettem egy falatot, meg Bnő kosztjából is, de hát a pasija, az már más eset. Nem is ismertem annyira, meg talán furcsállná is, hát csöndben maradtam. Egy darabig. Aztán addig-addig nézegettem a kajáját, hogy kitört rajtam, én ezt meg szeretném kóstolni. Összeszedtem magam, és megkérdezhetem, megkóstolhatom-e. Nagyon készséges volt, nekem akarta adni a fél husiját (tán azt hitte, a sajátommal nem laktam jól), de mondtam, nekem csak egy falat kell, tényleg csak kóstolni szeretnék, azt viszont nagyon. Másnap a strandon délben beültünk hamburgerezni, és a srác már magától kínált, vegyél nyugodtan. De mondtam, nem érdekes, mindannyian ugyanazt esszük...

Vagy múlt szombaton, mikor Attila nagypapájának születésnapját ünnepeltük. (Isten éltesse.) Tizenketten gyűltünk össze, egy közeli étteremben volt a születésnapi ebéd. Nos, tudok disztingválni. De el tudjátok képzelni azt a kínt, hogy körülöttem 12-félét ettek, és én egyedül csak Attiláét kóstolhattam meg...!:D

K.
 

Na jó, jó, megígértem, de a sün majdnem 11 órát dolgozott, fél 6-kor kelt, pejslije kilóg, és lassan már a füléből is orbáncfűtea folyik, nem lehetne háromra mégis egy kis sünsajnálatot?
Jaj-jaj. Na, még egyszer. Jaj-jaj.

Pár napja szöget ütött a fejembe, és azóta sem megy ki onnan, amit olvastam. Szokás szerint másoknál, azaz más blogokon, bár időre időre elhatározom, nem biztos, h jó az nekem, ha más blogokat olvasok, főleg a kommenteket a posztokhoz, nem mindenhol jönnek ám olyan kedves-építő hozzászólások, mint a dosszién. Sőt! És olyankor mindig összeszorul a gyomrom, h szegény posztszerző, most aztán jaj neki, meg a kommentelők egy részének is. És a legdurvább személyeskedésre is képesek, pl. egy ceccuális téma kapcsán, hogy aszongya, hogy neked biztos nincs pasid, mert te még arra sem kellesz senkinek, hogy megdugjon, meg ilyesmik, szörnyű.
A Jóisten, vagy aki ebben illetékes, tartsa távol az ilyen kommentelőket a dossziétól!

Amiről olvastam az meg az volt, hogy fikáztak egy bloggert, egyik hűséges olvasója pedig bevédte. Ez igen pozitív gesztus, és az illető a következőképpen méltatta a blogot: régóta hűséges olvaója vagyok, sztem nagyon jó a blog, bár ... (a szerző) ritkán ír, mert van igazi élete (kiemelés tőlem), és nem hiszem, h különösebben foglalkozna azzal, hányan olvassák és kommentelik stb. Na, ez az igazi élet, ez ütött szöget. Azaz valaki vagy blogol, vagy éli az életét, méghozzá az igazit, aki meg csak ül a gép előtt, és pötyög, az nem is él igazán, hülyelúzer, biztos narancsbőre is van, minek ír az ilyen, ahelyett, hogy menne élni, de hát nem bír, mert ahhoz balfasz. Bezzeg, aki csak néha ír, havonta 1-2 posztot, amolyan kegyajéndékként, többre rá sem ér, mert közben él, pörög, benne van a mainstreamben, na az a fasza, az az igazi beleveló. Vagymi?

Persze, ez csak egy valaki véleménye, mit számít az, de most, amikor az számít az egyik fő értéknek, ki mennyire "él", mennyire pörög, mennyi és milyen szociális tőkéje van, kiket ismer, és milyen sztorijai vannak, akkor, aki otthon kuksol, és csak pötyög, az perifériára kerül, és csak fejcsóválni lehet, hogy szegény, de sok ideje van, de én már ezt sem bánom, annyira fáradt vagyok, talán egyszer kifejtem, de nem most, mert már borulok el, valaki etesse meg a süniket.

K.

Huh, csak semmi politika. Még véletlenül sem. A sünök nem politizálnak. Lehet felvonulás bármilyen, én inkább kivonulok.

Olvassunk inkább. Ilyet még nem csináltam a blogon, de most fogok. Olvastam Grecsó Krisztián: Hajnali találkozás c. novelláját (vagy hatszor), és rettenetesen tetszett. Igaz, én felfogult vagyok, mert imádom Grecsó írásait, éppen ezért, ez a rövid novella szerintem igazán jól bemutatja a srác tehetségét. Írásművészetének legjavát sűríti magába. Érdemes végigolvasni, és hogy ne kelljen kutatni utána, idemásolom.

Szóval, rendhagyó dosszié-poszt, de jó. Sőt!

Grecsó Krisztián
Hajnali találkozás

     Lajos bácsi vasárnap hajnalban akadt össze az ufóval. Pontosabban ufókkal, mert többen is voltak. Először csak hármat látott a kerti budi előtt, és egyet a füstölő kamránál, de kisvártatva még átsétált kettő Manyikáék felől a bedőlt kerítésen. Az űrlények szkafandert viseltek, vagyis afféle műanyag, habos ruhát, a lábukon kályhaezüstös gumicsizma, a fejükön meg sötétüveges bukósisak. Lajos bácsi tétova adjonistennel köszöntötte a hozzá legközelebb lévő ufót, aki a borsófejtős hokedlin üldögélt, és közben arra gondolt, hogy vége.
     Finító.
     Ezek szerint üzent érte a Kaszás, manapság a Kaszásnál is munkaerő-kölcsönzés járja, ufók jönnek, nem ördögök. Lajos bácsi elszontyolodott. Hogy ennyi, befejezte viszontagságos földi pályafutását. Nem így képzelte: reggel, csipásan, egy szakadt, szarcsíkos klottgatyában a budi előtt. Ijedtében beugrott a régi kedves nótája. „Ne ily halált adj, istenem, ne ily halált adj énnekem.” Fütyülte egy kicsit a dallamát, hátha eltűnnek a Marslakók. Nem. Sajnos nem illantak el. Lajos bácsi ritkán mélázott az elmúláson, de ha eszébe jutott, mindig nagyszabású, romantikus halált képzelt magának. Világ életében kívánós férfi volt, a legyet is röptében, a krumplit is, ha el nem gurult, ezért úgy hitte, malackodás közben éri majd a halál, mikor a legmelegebb, akkor. Ez így, csörte nélkül olyan méltatlan.
     Azon is meditált keveset, hogy talán elment az esze.
     Nem kellene több pálinkát kotyvasztania a padláson. Ha mégsem eszik olyan forrón a kását, és túléli ezt a marslakós kalandot, kidobja a megbuherált kuktát.
     Ünnepélyes fogadalmat tett. Ha az űrlények hajlandók a szomszéd kertjében korzózni inkább, és nem itten nála flangálnak, ő többet nem iszik.
     Ezen kicsit megnyugodott, de aztán újra rátört a lelkiismeret. Merthogy Lajos bácsi Húsvétkor rákapott a drogra is, ez igaz. Mikor odalépett az egyik ufóhoz, és megtudakolta tőle, mi járatban itten, és úgy általában segíthet-e, erre gondolt. Hogy őneki a vadkender, amit valamiért mariguának kell hívni manapság, nyilván elvette az eszét. Lehet, hogy a víziójával diskurál. Ide képzeli a szkafanderes ufókat a budiba, a télikertbe, meg a borsófejtős hokedlire, és még beszél is hozzájuk. Megfordult a fejében, hogy úgy tesz, mintha ott sem lennének, nehogy a neje kilessen a nyári konyhából, és meglássa, hogy a budiajtóval diskurál. De az egyik ufó a télikertből fogadta a köszönést. Megnézte magának Lajos bácsi délceg filodentronját, aztán biccentett. Ennek fele se tréfa, gondolta Lajos bácsi.
     Soha többet nem néz kereskedelmi tévét.
     Ő korábban sohasem hallott róla, hogy a vadkendert el lehet szívni, ott mutatták meg apróra, egy kábítószer elleni műsorban, hogyan kell csinálni. És azt is elárulták, hogy nem mutatja ki a szonda. Igazán nem ő a hibás, hogy vénségére rákapott. Sokkal inkább az új körzeti megbízott, a Kancsal Mari fia, a Sasszem, az a túlbuzgó mitugrász, aki szerint traktort sem lehet ittasan vezetni.
     Húsz évig lehetett, idéntől meg nem lehet. 
     A disznók egyre türelmetlenebbül sivalkodtak. Lajos bácsi beszólt a télikertbe, a barátságos ufónak, csak úgy odavetette, mint aki otthon van, és reggeli etetéskor leggyakrabban ufókkal szokott kokettálni, hogy a sertések éhesek, így mondta, hogy sertések, bármilyen laza is volt az öreg, szeretett volna jó színben feltűnni az Idegenek előtt. A hokedlis ufó, aki éppen a moslékkeverő pálcával piszkálta a kályhaezüst csizmája orrát, mutatta, hogy tessék, csinálja csak. Ezen Lajos bácsi megütközött. Az űrlény érti mit magyaráz? Hiába, a magyar világnyelv, a Drótos Imi is megmondta a Molnár presszóban, pedig ő szaktekintély, nem egy fing, majdnem egy egész félévet végzett el a vendéglátóipari főiskolán.
     Lajos bácsi arra az elhatározásra jutott, felveszi a kapcsolatot az ufókkal. Egye fene, meghívja őket egy zaccos törökkávéra, ha szeretik a jó alföldi vegyespálinkát, és űrhajót szabad ittasan vezetni, akkor azt is megkóstolhatják. A neje összeüt egy bravúros rántottát, hagymával, paprikával, és füstölt szalonnával, a mélyen tisztelt ufó urak, vagy mik, tíz ujjukat, vagy amennyi van, megnyalják utána. De elébb a jószág!
     Lajos bácsi elindult, hogy etet, és akkor meglátta. Hogy amíg ezek a tétova ufók elterelték a figyelmét, a sunnyogós hátulja már lopja a csirkét. Hónaljba hordják kifelé a kövér, magos baromfit. Lajos bácsi elképedve figyelte a komiszságot, a kedvenc, kopasznyakú kakasa éppen kidugta a fejét az egyik űrlény hónalja alól, és kukorékolni kezdett. Lajos bácsit elöntötte a víz. Egy másik, kicsikét köpcösebb ufó nyakánál húzta kifelé a ház egyetlen libáját.
     – Így kell úri embereknek viselkedni?! – kurjantotta el magát Lajos bácsi.
     Rövid ideig vacillált, aztán, akárha hármasugrásra gyorsulna, szökellt párat, és megküldte a vödröt. A moslék kondenzcsíkot húzott, át az udvaron, röpült a vödör, mintha isten reptetné, akár egy bazi nagy falusi dongó, mint a malomkő, ami ki tudja, hol áll meg, akár egy lemezelt Dugonics Titusz, egy istállós rakéta, egy alföldi ufó-írtószer. Nem egészen fejbe találta az ufót, inkább tarkón. Már ha van az ufóknak olyanja. Hogy tarkó. A várhatónál sokkal nagyobbat csattant a bukósisakon a vödör, az űrlény orra bukott. Elhasalt, aztán csönd, nem moccant. A többi Idegen rohangálni kezdett, mint levizelt hangyabolyban a hangyák, menekültek át Manyikáékhoz a ledőlt kerítésen át.
     – Tessék csak húzni el a csíkot, tolvaj Marslakó banda – üvöltözte Lajos bácsi, és arra gondolt, milyen pocsékolás lett volna ezekbe a pálinkája.
     A disznók elégedetten majszolták a moslékot, mikor az ufók visszatértek. Rendőrökkel. Városiakkal, és a helyi mitugrásszal karban.
     – H5N1 – vakkantotta a városi rendőr.
     A helyi mitugrász meg:
     – Maga süket paraszt, ezek a tyúkok meg vannak fázva, és ez hivatalos személy elleni erőszak!
     Lajos bácsi körbenézett, hogy kit nevez itten a bandzsi körzeti megbízott süket parasztnak, de senki sem állt mögötte. Akkor őt, kizárásos alapon. Nem baj. És az sem, ha elment az esze. Nem szokik le semmiről. És hiába a hoppáré, az ő tyúkjai nem náthásak. És tudja már ő, hogy mire megy ki a játék, átlát a szitán. Senki se kap se mariugánát, se pálinkát.

K.

Végre megint találtam valamit, amin agyalhatok a saját problémáim helyett. Ez nekem is sokkal jobb lesz, meg nektek is, nyájas olvasók. (Remélem.) Meg is ígértem magamnak, h nem lesz többet nyígás, és sebnyalogatás, vagy legalábbis, ha ilyesmire vetemedem, akkor 1) vagy nem itt a blogban, hanem kis szobám magányában 2) ha mégis itt követem el, akkor legalább vicces lesz. Jó?

Na. Többé-kevésbé mindannyian tudjuk, h a bölcsészek hülyék. Na jó, azért nem nagyon, csak egy kicsit, épp egy icinke-picinkét. Például, biztos mindenki ismeri azt a vicces(?) mondást, hogy "nem vagyok bölcsész, csak elbambultam". Másik mókás sztereotípia, hogy a bölcsésznek 3 ismertetőjegye van, ti. hosszú sál a nyakában, tarisznya az oldalán, és világfájdalom az arcán.
Ez persze sztereotípia, meg általánosítás, ami buta dolog, és veszélyes is, de mint tudjuk, minden ilyesmiben van némi igazságmag, és most nem hozok mindenféle példát, hogy a dosszié píszí blog maradjon. (Egyébként, pont most olvastam, Dumasnak tulajdonítják azt a mondást, miszerint minden általánosítás veszélyes, még ez is.)

Igenám, de vannak flúgos informatikusok is (bocs, drágám), meg furafazon jogászok, meg ütődött kommunikációs szakemberek(?), meg mittudomén, ezek azonban mégsem lettek szitokszavak. Míg a bölcsész! Oké, a sztereotípia szerint a klasszik bölcsész a mimóza művészlélek, a meg nem értett zseni, az életképtelen elméleti ember, aki ráadásul egy csomó felesleges(?) dolgot tanul 5 évig, ahelyett, h elmenne kubikuni. Rendben. Valóban felesleges csak az ELTÉ-n kiképezni évente 200-250 magyartanárt, mert mi a fenének, mihez fognak kezdeni diploma után, vagy felkopik az álluk, vagy elmennek tanárnak és felkopik az álluk.

De ez azért már túlzás. Például, a minap olyamit olvastam valahol, hogy az egy nő azt mondta a bnőjének, hogy te, ez a cipő már rég nem trendi, ilyet már csak a bölcsészlányok hordanak. Beh!
Máshol meg azt, hogy mikor egy leányzó nem akarta, hogy egy csaj és egy pasi partiba vágja, akkor azt mondták neki, hogy na, te biztos bölcsész vagy! Miért?

Meg is kérdeztem erről pár embert melóban (örültek ám nekem felettébb), h mit gondolnak, miért lett a bölcsész szóból ilyen mértékű szitokszó? Hogy nagyjából magában foglal mindent, ami avítt, ciki, gáz, antitrendi, szégyenletes, maradi (tetszőleges aláhúzandó). Informatikus spanom azt mondta, azért, mert neki marhára bassza a csőrét, hogy a bölcsészek 5 évig tanulnak az állam pénzén hótt fölösleges dolgokat, aztán meg az egyetemről kikerülve nem tudnak mit kezdeni az etika/esztétika/elméleti nyelvészet - hogy csak az E-betűsöket említsük - diplomájukkal, és még fizetni is kell nekik a munkanélküli segélyt, sírnak, hambit sütnek a Mekiben, és öngyilkosok lesznek, de előtte kiadnak még egy szamizdat verseskötetet. (Hehe. Jól megaszonta, nem?)
Szinténbölcsész kolléganőm - aki külön kérte, hangsúlyozzam ki, h ő szép, okos, és szép a dekoltázsa, nos megtörtént -  szerint meg azért, mert legjobban egy bölcsész képes arra, h az aktuális trenddel szembemenve nemet mondjon valamire, például egy hármasszexre, ha nincs hozzá kedve. És ez zavarja az embereket, a bölcsészek eredetisége. (Ezt az elméletet én nem értettem pontosan.) Ezzel egyébként sem értek egyet, nekem van olyan bölcsész ismerősöm, akinél elgondolkodnék, mit fogott többet életében, kukit vagy füves cigit, mindegy, biztos nem azért csinálta, mert az vagány, hanem immanens késztetése volt rá, de legalább hordott néha magassarkút, azt hiszem.

Sztereotípia, nem kell vele foglalkozni. De mégis, engem érdekelnek a szociális sztereotípiák. Szóval, hogy is van most ez a dolog úgy társadalmilag a bölcsészekkel?

Kismartonban, a kastély alatti mélygarázsban.

Én hipercinikusnak érzem. Az emancipáció nagyszerű manifesztálódása a hétköznapokban - vitriollal  nyakon öntve.

Vagy mi ez?

 Ki látott már csodaszarvast? Senki? Az lehet. De hallani biztosan hallott róla. Sőt, a csodaszarvast jelző KRESZ-táblát is biztosan látta már mindenki a közutakon.

 

Ez pont egy kevésbé tápos fajta, ez csak, mint azt a tábla jelzi, 1 km-t ugrik, de időnként lehet látni 2, 3, esetleg 4 km-t ugró szarvast jelző táblát is. Attila azt állítja, egyszer látott egy olyan szarvasos táblát, ami alatt 10 km szerepelt, ez már nem is csodaszarvas, hanem egyenesen űrszarvas.

Útközben nem győztünk rácsodálkozni, mennyi csodaszarvas lehet az utak mentén, ha folyton táblával figyelmeztetnek minket a veszélyre. Gondoljunk bele, már az 1 km-t ugró szarvas is simán átugrik egy kisebb falut. Annak, amelyik 10 km-t ugrik, különösen vigyáznia kell, mert nekilódul, kicsit nem figyel, és máris Föld körüli pályára áll.

Némi vita támadt azonban köztünk arra nézvést, hogy vajon a táblán jelölt távolságot a szarvas egyenesen előre, avagy fölfelé teszi-e meg, azaz a táv vízszintesen vagy függőlegesen értendő. Én hajlok affelé, hogy mint a többi KRESZ-táblánál, a ↑ nyíl azt jelenti, egyenesen előre, de Attila szerint fölfelé értendő, azaz a táblán szereplő szarvas függőleges irányban képes 1000 m-es szökkenésre.

Akárhogy is van, mindenképp szép teljesítmény. És még szebb, hogy a mitológia átmentődött egy olyan tipikusan legújabb kori találmányba, mint a KRESZ.

A csodaszarvasok köztünk élnek! Bár az ég óvjon attól, hogy egyszer autóval találkozzunk velük...

K.

Megjött a sün, emlékszik még rá valaki?

Nah, szóval, az van, hogy a sün hazagömbölygött ma délután, és ezzel párhuzamosan postSopron-depresszióba esett. Hogy akkor ennyi volt a várva várt, vége, elmúlt, nincs tovább, ezt be lehet osztani jövő nyárig. Brühühü.

Viszont a sün pszichológushoz jár, ahol vélhetően meg fogják tanítani a pozitív gondolkodásra (ha kell, ha nem), de ezt akár autodidakta módon itthon is elkezdheti.

Az most nem fog menni, h elmeséljem, milyen jó volt, mert megszakad a szívem (ráadásul az élmények feldolgozása is, még ha jók is, sokszor igénybe vesznek 1-2 napot), ezért inkább arra fókuszálok, ami itthon maradt, és hiányzott az egy hét alatt.

Például a sünik. Azt ugyan nem tudom, én mennyire hiányoztam nekik, de a napi rendszeres etetés, meg a nasik biztosan. Apum vagy Nyuszi majd minden nap etette őket, de egyszer kimaradt egy nap, mikor egyikük sem ért rá. Szegények roppant éhesek lehettek (mármint, a sünik,nem a Nyusziék), mert mikor végre ételhez jutottak, Boldizsár azonnal előrombolt, és minden félénkségét legyőzve már akkor falni kezdett, miközben Apu kotorta bele a táljába az ételt. Közben azért fújt is, mert a látszat az látszat, és talán meg is volt ijedve kicsinykét, de győzőtt az éhség, Boldizsár kb 5 perc alatt tüntette el a táljáról az ételt, ami, ha hozzászámítjuk, hogy közben fújt is, nem is kis teljesítmény.

Vilmos mgfontoltabb sün, nem rohangál meggondolatlanul, most sem tett így. Apu odaadta neki az eledelt, Vilmos sehol. Apum azonban kettőt fordult, majd megint odanézett, és Vilmos sehol, kaja sehol.

Vilmos eközben belakta az új házát. Kapott ő is, ne csak a Boldinak legyen, ne érezze, hogy ő csak átmeneti sün itt. Bele is költözött, gondoltuk, ezzel kiváltja az újságpapírt, ami alatt korábban aludt. Eh, dehogy. A házát szépen kibélelte újságpapírral úgy, hogy mikor bebújik, az ajtót és az ablakokat is eltorlaszolja vele. Na tessék. Vilmos, a csöves sün. Néha azon gondolkodom, előző életében tán egy padon aludt a Rákóczi téren, sajtótermékekbe bugyolálva.

Ej-haj. Nah, mindegy. Már csak a sünikért is megérte hazajönni. Jah, meg hogy blogolhatok újra.

Mivel már egyre jobban közeledik a várva várt nyaralás, neki kell látni készülődni. De nem ám akárhogy!

Nő:

- Kiborítja és felforgatja a szekrényét, hogy átnézze, mit is vigyen magával. Nem olyan egyszerű feladat ám ez! Mert megfelelő ruha kell a városnézéshez, a strandoláshoz, az esti vacsorához, a szálláson lustizáshoz, valamint egy csomó más, előre nem látható alkalomra. Nincs is annál bosszantóbb, mikor egy remek jó darab otthon marad!  Agyal, próbálgat, kombinál, hogy minden ruhadarab passzoljon mindegyikhez, megállapítja, nincs egy használható rongya sem, majd az ágyra kikészített ruhahalmazt nekilát belegyömöszölni a kofferbe. Mikor már a harmadikat tölti meg, ráébred, talán túldimenzionálta a kérdést, ráadásul a cipők még sehol sincsenek, így revideálja a bőröndök tartalmát, és csak kettőt pakol teli. (A harmadikra is szükség lesz még.)

- Gondosan kiválogatja, milyen dekormozmetikumokat vigyen magával. (Szempillaspirál, pirosító, valamint szájfény nélkül nem is indul útnak.)

- Univerzális, mindenhez hordható bizsukat válogat a készletéből.

- A táskái közül kiválaszt kettőt: egy nagyobbat a hosszabb kirándulásokra, egy kisebbet, ha beülnek valahová.

- Egy kisebb vagyont hagy ott a gyógyszertárban és a drogériában, mikor beszerzi a naptejet, napozás utáni krémet, valamint az úti patika alapdarabjait.

- Felülvizsgálja a hűtő tartalmát, mi az, amit mindenképp meg kell enni, vagy le kell fagyasztani, és mi az, ami kibírja egy hétig.

- Szőrtelenít. (Esetleg fodrászhoz, kozmetikushoz megy.)

- Szendvicseket készít az útra élete párjának.

- Vesz egy csomó női magazint, meg rejtvényújságot, olyanokat, amiket egész évben nincs ideje olvasgatni.

- Gondosan ellenőrzi, rendben vannak-e az okmányok, és az utazáshoz szükséges többi papír.

- Megkérdezi a férfit, sikerült-e mindent bepakolnia, nem hagy-e itthon semmit. (Igazán gyakorlottak bele is kukkantanak a csomagba.)

- Bekészíti a fényképezőgépet, tartalék elemeket hozzá, és úgy általában, mindenből bekészít egy tartalékot.

- Biztos, ami biztos, elrakja a térképet.

- Megkéri a szomszédot/barátnőjét/rokont, hogy vigyázzon a lakásra, etesse a kisállatokat, és locsolja a virágokat.

- Az igazán elszántak utazás előtt egy héttel pánikszerű villámdiétába kezdenek.

(Csak a sün: kiválasztja, hogy melyik plüssünijét vigye magával.:)

Férfi:

-Megkérdezi, anyukám, hány napra is megyünk? Hatra? Jó, akkor van hat tiszta alsógatyám? mer ha nincs, mosni kéne!

- Kibont egy dobozos sört.

- Újratelepíti a notebook-ot. (Anélkül akár el se induljunk, drágám! A múltkor is milyen remek volt az a másfél órás wardriving Veszprémben!)

- Szoftvereket tölt le a GPS-re.

- Letölti az internetről a környéken elérhető hotspotok listáját.

- Befal valamit a hosszú autóútra vásárolt nasikból.

- Az utazás előestéjén, vagy aznap reggel belegyűr egy még szabad utazótáskába 6 pólót, 6 zoknit, egy fürdőgatyát, és 1-2 inget, ha „olyan” helyre mennének.

K.

(Remélem, mindenki ismeri a viccet a két középkori lovagról.)

Tegnap ellátogattam a pszichológus nénihez. Nem is volt nagyon kattos (láttam már ennél rosszabbat is), és néhány furcsaságát leszámítva határozottan szimpatikus volt. 2 órát ültem nála, ez már azért túl van a tűréshatáromon, kb. másfél óra után elfáradok, de még volt hátra két teszt kitöltése, aminek eredményén meg ugyan nem lepődtem, de annál jobban megijedtem. (Magas a szorongásszintem. És ez azért ijesztő, mert mindeddig összesen 2 dolgot ismerek, ami ezt oldani tudja, ez pedig a sör és a jäger. Gyógyászati célból mégsem szedhetem, legalábbis nem rendszeresen.)

Meg elmesélte azt is, h neki is volt olyan, h kijött rajta vmi betegség, ami egyérteműen pszichoszomatikus eredetű volt, mégis 1 évig tartott, h elszánta magát a segítségkérésre. (Csak úgy röpködtek a szakszavak, tanultam is pár újat, például "szomatizálni", jó, nem?) És ez bizony azt jelentette, h elment terápiába. Hát, ha még ő is, akkor nincs nagy gond. Bár, be kell valljam, én azt hittem, a pszichológusok ezt maguk intézik, de aztán rájöttem, ez hülyeség. Elvégre a sebész sem magát operálja, akármekkora szakember legyen is egyébként.

Meg megyünk nyaralni is hétfőn, 1 hétre Sopronba. Ha meleg lesz, a Fertő-tóban fürdünk, ha nem, akkor este a kádban. Meg kirándulunk, annyi szép városka van a környéken, iszunk jó kis soproni kékfrankost a Cézár pincében, átficcenünk Burgenlandba és hangos Grüß Gott-tal köszönünk a sógoroknak, és egyáltan, rettenetesen jól fogjuk érezni magunkat. (Remélem.)

A nyájas dosszié olvasóktól pedig ezúton is elnézést kérek, h a jövő héten esetleg ritkábban jelenek meg. Ha találok nethozzáférést, meg eszembe jut valami igen mókás, akkor azért majd jelentkezem.

Addig is, minden jót.

K.

Gondolkoztam, megírjam-e, de csak nem bírom magamban tartani.
A melóban, a folyosó végén van egy közös konyha. Vannak benne hűtők, mikrók, tea- és kávéfőzők, ezt használja mindenki, aki azon a folyosón dolgozik. Történt pedig egy jó másfél hete, h a számunkra kijelölt hűtő elromlott. Mindennek, ami belekerült, és nem volt hermetikusan lezárva (kibontott tej, alufólás szedvics), furcsa és átható íze és szaga kezdett lenni. Az egyik kolléga meg is állapította, mikor belekortyolt a tejbe, amit már sejtettünk, h ebből bizony jön ki a freon. Amiről úgy tudtam, valami hűtőgáz-féleség.
A hűtőt leolvasztottuk, kitakarítottuk, a szag csak nem múlt el. Szóltunk az illetékesnek, h gond van, ak ígéretet tett, h intézkedést fog foganatosítani. (Egyelőre nem történt semmi.) Én meg kiírtam a hűtőre egy cetlit, a következő szöveggel:

A hűtő rossz.
Mindennek, ami belekerül, freonszaga és -íze lesz.
Használata ellenjavallt.

Mindezt én kedves gesztusnak gondoltam, elvégre mégsem mehetek mindenkihez egyesével oda, h ne használd, mert büdös lesz a kajád, hát kiírtam, h mindenki lássa, tudjon róla, és ne szívjon.
Pár napig nem is történt semmi, ám tegnap a következő cédulát olvastam az enyém alatt:

A hűtő jó, a hűtő a barátunk. (Hö???)
A freonról, bár még nem kóstoltam, úgy tudom, hogy színtelen, szagtalan gáz.
Ha mégis távozna, azt kifelé teszi.
És amennyire tudom, a mai hűtőkben már nem freon biztosítja a hűtőközeget.

Elfogott a harctéri idegesség. Mert jó, oké, lehet, h már nem freonnal működik, meg az is lehet, h a freon amúgy színtelen-szagtalan, értek is én ehhez, de a cetli részémről pusztán segítőkészség volt, annak jelzése, hogy senki ne pakoljon a hűtőbe. És nem azért, mert sajnálom tőlük.
Aztán jött valaki okos, és elmondta, biztos a romlott ételmaradéktől, vagy a bent maradt tisztítószertől büdös a hűtő. Nos, nem. Mint írtam, kitakarítás, leolvasztás után is érezni lehetett.
Erre tessék. Valaki nekiáll okoskodni itten. Méghozzá elég cinikus stílusban. (Hozzá kell tenni, a cinizmus maga tetszett, de értelmetlennek érzem, jóindulatú gesztusra kár kioktatóan, lekezelően reagálni. Nem beszélve arról, hogy az alapproblémán nem segít.)
El is határoztam, erre válaszolni fogok. Az első cetli szövege az lett volna, hogy a k.anyádat, mit okoskodsz itt, de ezt végül nem nyomattam ki:) Helyette egy jelentésében hasonló, ám sokkal szofisztikáltabb szöveget. A következőt:

A Hűtő Baráti Kör tagja(i) részére!

Kétségkívül sok hasznos információhoz jutottunk a hűtő működését illetően. Ezúton köszönjük.
A problémánkat ez azonban nem oldja meg. A hűtő továbbra is büdös (ami nem romlott ételmaradéktól vagy takarítószertől származik).
Kérjük hasonló kvaliltású hűtőszakértők bevonásával a műszaki probléma mielőbbi elhárítását. Köszönjük.


Ki is ragasztottam, ma még nem jött válasz. Mjudtival azon nevettünk, nemsokára tele lesz írva a konyhában minden szekrény és falfelület. Majd meglátjuk.

Szóval. Lehet, h én egy butaliba bölcsész vagyok, akinek gőze sincs, milyen gázzal üzemel a hűtő. Vagy, h a freonnak nincs se íze, se bűze. Lehet. De ha merő jószándékból kiírok egy cetlit, aminek a tartalma ugyan butaság, akkor sem kell lekezelő stílusban kioktatni. Affene.

K.

Jaj, mennyi kedvesség! Nagyon jólesik. Hirtelenjében nem is tudom, mire reagáljak. Aztán elkezdtem írni választ hozzászólásként, de olyan hosszú lett, inkább külön posztba veszem.
Először is. Sokan mondták - mondtátok - hagyjam a dagadt pszichonénit másra, menjek inkább a kocsmába. Sörözni barátokkal. Az segít. Volt, aki értékelte e kezdeményezést, kérjek csak bátran szakembertől segítséget, nem szégyen az. Ha valaki, a pszichonéni biztos tudja, mitől döglik a légy, majd megmondja az okosságot Vagy rávezet. Ennyi pénzért akár még jót is tehet, nem?. Jaj. Amúgy is nehezen hozok döntéseket, sokszor inkább csak sodródom, és most is, homlokegyenest ellenkező vélemények. Jaj, mit csináljak akkor? Mindjárt megszavaztatom:) Menjen-e a sün pszichológushoz, vagy trombitálja össze a haverjait, és sörök (jägerek) mellett zúdítsa-e rájuk minden lelki nyavalyáját?
Az ilyen baráti beszélgetések tényleg sokat segítenek. Ott van pl. Legeslegjobb Bnő, aki előtt még csak el sem kell játszani, hogy jófej vagyok, mert ismer, szépítgetés nélkül elmondhatok neki mindent. És mivel igen szerencsésen toleráns természetű a drága, még el is tudja fogadni, h ilyen vagyok. De van, amit a baráti beszélgetések sem tudnak megoldani. Még akkor sem, mikor bőven fogy melléjük a sör, és 2-3 után az ember már olyan egyszerűnek látja az életet. (Ha nem, akkor kérni kell még egy kanyart.)
Csak egy példa. Oldott, fesztelen, jó ismerősökból álló társaságban nagyon elengedett vagyok, megkockáztatom, még "jóarc" és "vicces" is - annak legalábbis, aki vevő a humoromra. De idegen, vagy kevésbé ismerős társaságban úgy viselkedem, mint az ürge, akit most öntöttek ki a lyukából, és csak pillogat körbe riadtan, h most mi lesz. Enyhe szociofóbia, görcs, leblokk, télcsendhóhalál. No, ezt kéne kezelni. Meg a játszmáimat lebontani, ahhoz azért tényleg kell a szakember, aki ideológiailag képzett. Ha úgy látom, nem segít, akkor kiszállok. És a sörözésre bármikor nyitott vagyok! Csak nem akarom, h úgy nézzen ki, h találkozunk, leülünk, én meg csak mondommondommondom. Egyébként meg, brühühü, sajna igen kevés barátom van, pedig én sokat szeretnék, de a kezdődő kapcsolatokat mindig túlgörcsölöm, az meg senkinek sem szimpatikus, így odébbállnak.

Az ilyen kedves megnyilvánulások viszont sokat dobnak a hangulatomon. Nem is tudom, h fejezzem ki, mennyire jólesik.

Meg aztán, amíg van öniróniám, addig talán mégsem olyan nagy a baj.

K.

Minekutána elég régóta stabilan és konzekvensen fogom a padlót (nem is olyan rossz hely az, onnan már legalább nem lehet lejjebb esni), elhatároztam, felkeresek a pszichológust, hátha az segít. (Nem, az pszichológust.:)
Eddig a nagyelhatározás, de. Ilyenkor az embernek egy csomó mindennel meg kell küzdenie. Például az előítélettel, h aki pszichológushoz jár, az mind retardált, életképtelen, Taigetosz-pozitív barom. (Beh, és a legroszabb, h én is azt hiszem, van ebben valami.) Pedig nem is. Pont ezzel szokták magukat a pszichomókusok is hirdetni. (Eh, nem is mókusok, a mókus kedves állat, a második kedvenc állatom a sün után.) Hogy ez nem ciki, sőt, az az igazán bátor, aki szembesül a problémáival, stb. A rossebb se akar szembesülni! Olyan boldog, gondtalan, és ha kell, gondolattalan életet akarok magamnak, ahol nem sülök szembe semmivel. És fel sem sülök, nyilván. Mert megy minden, mint a karikacsapás. Nem kell agyalogni, boncolgatni, töprenkedni, a fenéket jó ez! De ha már ilyen problémagyártó típus vagyok, akkor legalább csináljam profival. És itt van a következő gond. Hogyan válasszunk magunknak pszichológust? A figyelembe veendő szempontok:

-ne legyen túl messze a rendelője (mondjuk, essen útba hazafelé melóból, vagy legyen a lakóhelyemhez közel)
-tessenek a módszerek, amelyeket alkalmazni kíván. NLP, tranzakcióanalízis, analitikus síkgeometria terápia oké, regressziós hipnózis nem oké. A fene se akarja még az előző élete problémáit is a nyakába venni (már ha voltak olyanok). Ez az egy aktuális épp elég lesz.
- a legfontosabb: fénykép alapján szimpatizáljak vele. Ne nézzen úgy ki, mint akit hétvégére engedtek ki a Lipótról saját felelősségére, és gyorsan praktizálni kezdett, mielőtt megtalálják, és újra beviszik.
-ne legyen drága (gyakorlatilag megvalósíthatatlan szempont. A sokat emlegetett "lelki lemeztelenedés"-nek szerintem sokkal konkrétabb jelentése van, ti. hogy a gatyám is rá fog menni.)

Az ember ilyenkor leül a net elé, szörcsöl, klikkel, közben erősen vakarja a fejét, hogy kell-e ez neki egyáltalán, és mint a fogorvos előtt, mikor a telefonos bejelentkezést követően a fogfájás azonnal és észrevehetően múlni kezd, máris kezdi jobban jobban érezni magát. Na, ilyenkor nem szabad bedőlni. Ki kell tartani határozottan, és fel kell hívni a pszichológust, akiről egy 2x3-as, eléggé pixeles fotó, és a nyúlfarknyi leírás láttán eldöntöttük, hogy bizalmunkat belé fogjuk helyezni,a  félhavi fizetésünket pedig a számlájára.
(Melóbeli informatikus spanom felajánlotta, fele ennyiért is leül velem hetente egyszer beszélgetni, még sörözhetünk is melléje,  és még így is mind a ketten jól járunk, de hát az nem ugyanaz. Ő rendszergazda, akik ugyan határozottan normálisabbak, mint a pszichológusok, de akkor is. Más a befogadói szituáció.)

A másik, ami már neccesebb, nem igazán hiszek benne, hogy ez működni fog. Mert persze, elméletileg akár működhetne is, de múlt évben voltam párszor pszichológus ismerősnél, igaz, nem terápiásan, csak úgy, és megállapította, nagyon jól és tisztán látom a problémáimat, aztán ennyiben maradtunk. Azaz mégsem, egyszer, mikor egy hosszabb lélegzetű gubanc ismertetésének végére értem, rámnézett és megkérdezte, mit gondolok, vajon hogy fog ez megoldódni? Néztem én is nagy kerek szemekkel, hogy nemtom, bazmeg, ezért vagyok itt. Ezt közöltem is vele, bár a bazmeg kimaradt, elvégre nem tegeződtünk. Szóval, ettől félek, hogy ha a legautentikusabb személy (én magam) nem tud mit kezdeni a problémákkal, akkor mit fog egy vadidegen. Igaz, ebből szerezte a diplomáját, de egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ülünk, beszélgetünk, és egyszer csak bekövetkezik valami katarzis, leszáll egy rózsaszínű vattacukorfelhő, én szépen felülök rá, és onnantól aztán az élet sétagaloppá szelídül. Még a pék is szebben fog nézni reggel, mikor megveszem a magoskiflimet, a stresszkezelésem az egekbe szökik (pár éven belül tréningeket tartok erről a cégnél), és ha egy úri lócsiszárral találkozom, s bever sárral, bárgyú vigyorral lépek tovább, mert nekem már jó.

Haj-haj.
Sebaj, oldja meg, ez a dolga. Majd nézhet nagyokat, mikor megjelenek, és közlöm, azokból a problémákból, amiket a honlapján feltüntetett, és amikkel állítása lehet hozzá fordulni, én nagyjából az összessel rendelkezem, hehe.
Csak elektrosokkot ne írjon fel, mert az asszem nem támogatja a TB.

K.

Nem tudom eldönteni, hogy tetszett-e a film tegnap, vagy nem.
Nekem az alapkoncepció hibás. Mivel többszörös bérgyilkosokról van szó, h lehet probléma, ha egy gyerek is becsúszik a szórásba? Plusz 1000 év pokol? Hülyeség! Az úgyis az örökkévalóságig tart. Meg, hogy megtisztulás, miegymás, és sajnáljuk szegény bérgyilkos bácsit (Colin Farell), aki nem tudja feldolgozni, h megölt egy kisfiút. Miért, az összes többi gyilkosságot fel tudta? Őrülten kíváncsi lennék, hogyan is.
Oké, tudom, bűnelkövetők közt is járja egyfajta erkölcsiség (vö. a dutyiban az egyes bűncselekményfajták megítélését házon belül), és ha mondjuk épp azt találták ki, hogy ugyan halomra lövünk embereket pénzért, de gyerekeket azért mégsem, mert az már durva, akkor jó. Amint Ken mondja a filmben, az emberek, akiket megölt, nem voltak túlzottan jó emberek. Oké, védhető. De nekem nem fér a fejembe. Mert attól függetlenül, h valakit nem tartunk jó embernek, mégsem lőjük szét a seggét, pénzért meg pláne.
A humora viszont zseniális. Fekete és cinikus, tecc. És a képek Brugesről, tejóságosatyaúristen, hogy lehet ilyen gyönyörű ez a város. Talán igaziból nem is ilyen szép. Legalábbis nem mezei turistáknak. Csak a rendezőnek és az operatőrnek mutatja ilyen szépnek magát. És valóban olyan, mint egy álom. Már csak a gyönyörű képek miatt is érdemes megnézni. Tényleg, mint egy álom. És filmnézés közben az embert heves vágyakozás fogja el, hogy megigyon egy jófajta belga sört. Mmm.
Viszont, a film körülbelül kétharmadánál - talán, mert akkorra fogyott el a popcorn, és kezdtem igazán figyelni - bevillant, mi lesz ennek a vége. Nem írom le, mert hátha valaki nem látta, és meg akarja nézni, de onnantól, hogy Haryy fegyverrel üldözi Rayt Bruges utcáin, onnantól sejthető. Aztán mégsem pont ugyanaz lesz a vége, mert van benne egy pici cinikus csavar, nesze neked Harry, meg az elveidnek, hehe. Jó.
Bruges mustsee, a film nem. De azért megér egy estét. Határozottan nem rossz.

K.

Végre, végre, végre! Tegnap találkoztam Gy-vel, akivel már több, mint fél éve nem. Négyen ültünk, Legeslegjobb Bnő, a pasija, meg Gy. no meg én. Mikor Bnővel befutottunk a sörözőbe, Gy-ék már túl voltak, vagy 4 kanyar Hubán, meg 1-2 kísérősörön, és megérkezésünk örömére velünk is megittattak egy Jägert. Azaz rögtön inkább kettőt. Ne aprózzuk el. Ennek hatására mindjárt nagyon közlékennyé váltam, és siettem kommunikálni, mennyire hiányzott Gy, és mennyire örülök, h látom. És hogy a karácsonyi ajándéka ott porosodik a polcon, és nem mondom meg, mi az, de nagyon jó fej vagyok, h nem ittam meg, ha azonban nem jön érte hamarost, akkor meg fog romlani, vagy elteszem jövő karácsonyig, de akkor már régészeti lelet benyomását fogja kelteni. A hatás frenetikus volt. Annyira jólesett neki, amit mondtam, h majdnem könnyekig meghatódott, és lett belőle nagy baráti összeborulás a söröző előtt.
Egészen jó spontán este lett belőle, kezdtem E-vel, majd befutott Legeslegjobb Bnő, végül átmentünk Gy-ékhez, majd utána az Örsre Gy. további 2 cimborájához. Közben Attila is csatlakozott, pedig amúgy beteg, de már múlik, szorgalmasan ápolgatom:)
l
Szal, az a tanulság, h néha meg kell mondani az embereknek, mennyire szeretjük őket. Úgy értem, nem a párunknak, mert annak csak-csak mondjuk, hanem a barátoknak. Csak nehéz az effajta meta- és érzelmi kommunikáció, h megmondjam, milyen jólesett, amit mondott, tett, vagy azt, h mennyire szeretem, és fontos nekem. Ebben 2 dolog tud segíteni: a Jäger és az sms. A Jäger kicsit megoldja a nyelvet, az sms pedig a maga kissé személytelenségével enyhíti a face-to-face kommunikáció feszélyezettségét.
Legalábbis én így vagyok vele. Telefonon nagyon nehezen kommunikálok (és vicces, de a meló során sokat kell, és nap mint nap sokkterápia van), személyesen mikor hogy, sms-ben, e-maiben viszont gond nélkül. Bár lehet, h azért, mert én állítólag grafomán vagyok.
Sms-ben sok mindent el lehet mondani, amit szóban nem szívesen tennénk. Például, le lehet mondani egy programot, mikor vagy nincs pofánk a másikkal szóban kommunikálni, vagy füllenteni akarunk, és az NPIM-szindrómában is remekül használható.
Vagy a másik pingelése, mondjuk nem beszéltünk pár napja, és egyszer csak eszembe jut, írok neki, hogy hogy van, mi újság vele, ő meg visszaír valamit, az egésznek annyi az értelme, hogy 'rád gondoltam, érdekel, mi van veled', a kapcsolat fenntartása, egységnyi adag szociális gesztus.
Aztán, remekül lehet másnap magyarázkodni, hogy azt, amit tegnap mondtam, nem úgy gondoltam ám!, persze csak szigorúan 160 karakterben, mert ha túl sokat írunk, az egyrészt nem hiteles, másrészt drága:P Vagy épp ellenkezőleg, meg lehet írni, h amit tegnap mondtam, azt ma is komolyan gondolom, és olyankor néha erőteljes bazmeg van...

Vagy, amire a legjobban szeretem, meg lehet írni, h vmi mennyire jólesett. Példa: Tegnap E-vel söröztünk, és nagyon aranyos volt. Valamilyen kontextusban szóba került Attila, és azt mondta, hogy a "a barátnőm barátja...", egyszóval a barátnőjének nevezett. Ez hihetetlen jólesett, de a személyes metakommunikáció valahogy nem menne, viszont mindjárt meg is írom neki, hogy tudja. Vagy mondjuk, mikor pár napja Legeslegjobb Bnő vigasztalgatott, akkor másnap megírtam neki, mennyire jólesett, és sokkal jobban érzem magam.
Furcsa, az érzelmekről mennyire nem tudunk beszélni. A pozitívakról sem. Nem vagyunk arra szocializálva, hogy ilyesmiről beszéljünk.
No, mára off, észosztásbefejezve. Ma ballag a Kisnyuszi, remélem, nem fog esni az eső. Felvették abba gimibe, ahová menni akart, angol-matek tagozatra. Nagyon büszke vagyok rá. Kap majd ezüst fülbevalót, meg zenéket.
Egyszer, 16 éves koromban, amikor még versírós voltam, írtam róla verset. Aztán hál'Istennek kinőttem a versírásból, nem is emlékszem már, mit írtam, csak 2 sorra (ő 3-4 éves volt)

"Körtét hozott, hogy harapjak belőle
És mindig vidámat hallottam felőle"

Az is nagyon jó dolog, h az embernek testvére van.

K.

Update: Ja, és Mjudtinak is köszönöm, h tegnap meghallgatta a picsogásomat, meg annak az informatikus kollégának, aki reggel a konyhában ölelgetett meg, mikor sírásra állt a szám.

Mókás, mennyire működnek a klasszikus beidegződések, mondjuk férfi-nő viszonylatban. Ugye, a férfi keres többet, ő fizet, ő iszik alkoholt, ezzel szemben a nő eszik süteményt (naná, a modern nő már salátát csipeget, de azt is olyan unottan, ahogy Scarlett O'Harát tanították az Elfújta a szélben), és ha nincs teli a szája, akkor is kussol.
Egy ideje gyűjtöm már az ilyen eseteket, ami egy pillanatra kizökkent a szokásos ritmusból, és rávilágít, miféle előítéletek működnek még mindig. Főleg a munkájukat rutinszerűen végzőknél lehet ezt megfigyelni (pincérek, eladók), akik, mivel rutintevékenységet végeznek, sokszor kikapcsolják a tudatos kontrollt, és hagyják, hogy valami más, mondjuk a feltételes reflexeik, megszokott viselkedésmintáik vezessék őket.
Kávézós példám több is van. Egyszer Attilával mozi után beültünk, kocsival voltunk, természetesen Attila vezetett (nem a sztereotípiák miatt, hanem, mert nekem nincs jogsim). Attila kért egy jegeskávét, én meg egy sört, igaz, csak pohárral, egyedül azért mégsem olyan mókás sörözni. Másik pincér hozta ki az innivalót, mint aki a rendelést felvette, és automatikusan, kérdés nélkül Attila elé rakta le a sört, és elém a jegeskávét. Mi meg kicseréltük, hehe. Vagy, mikor én presszókávét kértem, Attila meg jegeskávét fagyival, a pincér automatikusan elém tette az édes, "nőies" kávét, míg Attila elé az erős feketét. Vagy, ha Attila leadja a rendelést, 2 kávé és egy trüffeltorta, a sütit elém rakja a pincér, mert, ugye, a nő eszik édességet.
Vagy a fizetés. A férfi fizet, ugyebár, ő a családfenntartó, és aki a pénzt kezeli. Piacon zöldségvásárlás közben számtalanszor előfordult, hiába adtam én a pénzt az az árusnak, a visszajárót automatikusan Attila kapta. Evidens, a kofa százfelé figyel, tudatos cselekvés helyett automatizmusok irányítják, ennek megfelelően a férfinak adja vissza a pénzt (még akkor is, ha a nő fizetett). Bankkártyás fizetésnél is jártam így, odaadtam, lehúzták, bepötyögtem a PIN-kódot, majd a pénztáros Attilának adta vissza a kártyát.
Vagy amit Mjudti mesélt, Görögországban hiába beszélt ő a pincérrel angolul, a pincér konzekvensen a férjéhez fordulva kommunikált. (Az asszony neve hallgass, ugye, vö. akár Pál apostol szavait, az asszony hallgasson a gyülekezetben, és a kocsmában is, hihehe.)
Meg, amitől meg tudok bolondulni, a "női" és "férfi" italok kategóriája. A sztereotípia szerint a nők isszák a körömlakkokat ('színes, gejl likőr'), míg a férfiak az Unicomot, Jägert, pálinkát. Holottén személy szerint utálom körömlakkokat, a Bailey's sem igazán bejövős, ezzel szemben az Unicom, meg a Jägermaci, mmm...: Jah, és simán iszom üvegből a sört:)
Eszembe jutott, mi lenne, ha a sörözőben az asztalon kint lenne egy slusszkulcs. Rendelnénk egy sört meg egy kávét, egyikünk vezet. Ha a pincér észleli a slusszkulcsot, akkor vajon kinek tenné le a sört. Melyik sztereotípia győzne, a férfi iszik alkoholt vagy a férfi vezet? Vagy akkor esetleg megkérdezné, kinek lesz a sör:)
K.

Megj.: Ezt a posztot szombaton írtam, aztán egyszer csak elszállt a semmibe. Megmérgesedtem, nem írtam újra, tegnap pedig be sem kapcsoltam a gépeket, erre ma, belogin után itt várt, vázlatban. Ezoterikus nézetek szerint ennek így kellett lennie, mert más, transzcendens energiák úgy látták jónak, hogy ez a bejegyzés megjelenjen, így, 2 nap késéssel bár, de kiposztolom.

Sütöttem, főztem, takarítottam, mostam is, meg vasaltam, délutánra úgy elfáradtam, hogy alig állok a lábamon.
Délután kitettem az erkélyre a mihasznákat, hogy sportoljanak, amíg még nem esett az eső. Én meg leheveredtem, hogy akkor most szundítok egy kicsit. De hát lehet a süniktől aludni? Dehogy lehet. Egy darabig nézegettem őket, aztán a másik oldalamra fordultam, hogy bevágom a szunyát, de épphogy elszenderedtem, mikor nagy zörgésre ébredtem. Boldizsár az erkélyre hullott száraz faleveleken csörtetett keresztül a lehető leghangosabban, Vilmos pedig kitalálta, hogy felmászik a nagy kék műanyagra doboz tetejére. Ez kisebb korában gond nélkül sikerült is neki, de most hiába küzdött. Pedig elég hangos volt a drága, és kitartó, többször nekiállt, de csak annyit ért el, hogy dobozostul csúszott a járólapon. Annak pedig elképesztő hangja van. Fújt is hozzá dühében, erre Boldizsár is rákezdett, a müffögés a csukott ajtón keresztül is behallatszott. Egy darabig forgolódtam, meg rájuk szóltam, de aztán felkeltem. Inkább egy jó erős kávé. Pedig nem ártana észnél lenne, mert este megyünk sörözni Attila haverjaival. Ebben az esőben nincs nagy kedvem kidugni az orrom, de Attial haverjait úgyis ritkán látjuk.

Hallgattam zenét, nosztalgiából Bon Jovit, meg egy érdekes számot a '90-es évek elejéről. Crash Test Dummies: Mmmmm. Akkoriban 13-14 évesen nem tetszett, de azóta megszerettem. A szövegét viszont egyszerűen nem értem. Mármint, értem a szavakat, de nem áll össze, miről is akar szólni ez a dal.
Ideírom, hátha valaki szereti még, és/vagy rájön, mit is akart a dalszerző mondani.

Once there was this kid who
Got into an accident and couldn't come to school
But when he finally came back
His hair had turned from black into bright white
He said that it was from when
The car had smashed so hard

Mmm Mmm Mmm Mmm
Mmm Mmm Mmm Mmm

Once there was this girl who
Wouldn't go and change with the girls in the change room
But when they finally made her
They saw birthmarks all over her body
She couldn't quite explain it
They'd always just been there

Mmm Mmm Mmm Mmm
Mmm Mmm Mmm Mmm

But both girl and boy were glad
'Cause one kid had it worse than that

'Cause then there was this boy whose
Parents made him come directly home right after school
And when they went to their church
They shook and lurched all over the church floor
He couldn't quite explain it
They'd always just gone there

Mmm Mmm Mmm Mmm
Mmm Mmm Mmm Mmm


Egyébként, van a Nightwishnak Amaranth című száma, szerintem ennek a szövegnek sincs sok értelme, okosabbak meg pláne nem leszünk, hogy mi is az az marant. Amúgy a misheardje sokkal viccesebb (l. a vonatkozó posztot).

Az egészséges táplálkozás időről időről felmerül. Hogy kéne. De hogyan is?
Az erről való beszélgetésnek nálunk családi hagyománya van. (A művelésének kevésbé.) Apum olvasta valahol, a kínai filozófia például azt mondja, együnk minél több és többféle zöldséget és gyümölcsöt. Meg egyszer a feng shuiról is olvasott. Azóta minden ilyesmit összefoglaló néven feng shuinak emlegetünk. Például, ha átjön hozzám, és meglátja, hogy főztem zöldborsófőzeléket, akkor biztos belekanalaz, mondván, ma még nem evett zöldborsót, és a feng shui is azt tartja, ugye, minél többféle növényt együnk. (Erre való hivatkozással sörözni is lelkifurdi nélkül lehet: van benne például komló és árpa, amit más formában úgysem vennénk magunkhoz.)

Meg hát, honnan lehet azt tudni, hogy mi az egészséges? Szinte minden élelmiszerről bebizonyították már (főleg brit tudósok, ugye), hogy egészségtelen, majd kicsit később az ellenkezőjét is. Ott van például a vegetáriánus őrület, ami, ha jól emlékszem aprócska koromból, valamikor a 80-as évek végén söpört végig a világon. Hogy, jaj, ne együnk húst, mert ilyen meg olyan egészségtelen. Aztán, a 90-es évek végére a hús rehabilitálódott, most már ehetjük nyugodt szívvel, most leginkább a szénhidrátok a közellenség. Fehérjediéta, hús és zöldség bármikor, az a fasza (Atkins, Norbi, stb.) Ellenben a szénhidrátokat utálni kell, főleg a finomított cukrot és lisztet, a Mikulás se hozzon csokit, amúgy is monnyon le, a gyerkőcök egészségnevelését már egészen fiatalon meg kell kezdeni.
Aztán a tej, ami egy ideig roppant egészségesnek számított, később felröppentek olyan hírek, hogy annyira mégsem az, mert az emberi szervezet meg sem tudja emészteni. Most  nem tudom, épp hányadán állunk a tejjel, én a reggeli kávémba löttyintek jó bőven, mindenesetre.
Vagy a tojás. Emlékszem, egy időben első számú közellenségnek számított (magas koleszterinszint, miegymás), most meg már szeretjük, mert értékes, jól hasznosuló fehérjeforrás.
Meg a szójaőrület, a vegamániával párhuzamosan. Aztán csak láttam valahol, hogy annyira azért mégsem frankó az a szója, nem kéne erőltetni a fogyasztását.
És így tovább. Akkor mi a fenét együnk? És főleg, mit egyen az, aki szereti a hasát, és nem csak azért nyammog el nehány zellerlevelet, mert attól szebb színűt pisil, hanem, szeret enni, fontos (bár korántsem kizárólagos!) örömforrás az életében.

Én azt szoktam alapul venni, hogy lehetőleg sok gyümölcs és zöldség, zsírmentes húsok, főzeléken minimális vagy nulla rántás, no és, a legfontosabb, minél kevesebb élelmiszeriparban készült vagy feldolgozott kaja. Ennyit teszek az egészségemért, meg nem iszom kólát, meg egyéb szénsavas borzalmakat, mert nem szeretem.
Egyébként pedig, lehet élni 120 évig is, hogy répalevelet iszunk, és vízben főtt amarantmagot csipegetünk hozzá, node minek? Inkább a rövidebb, de élvezetes élet, mint a hosszú és aszkéta! Együnk, igyunk, dugjunk! Ebben a sorrendben:)

Érdekesség: A Wikipediát a következőket találtam a sör egészségmegőrző hatásairól. Megfontolásra érdemes!

• Jelentős antioxidáns tartalmú;
• Vízhajtó és vesekő-képződést megelőző
• Az ártalmas LDL koleszterin szintjét csökkenti
• Nyugtató, altató hatású;
• Magas vitamintartalmú (B1, B2, B3, B6, B9, H)
• Jelentős mennyiségű ásványi anyagot (Cu, Fe, Zn, Mg) tartalmaz
• Vírusfertőzések elleni védelem
• Stimulálja az immunrendszert (xanthohumoltartalma miatt)

És a legjobb: Két európai országban már receptre kapható a sör, aki Lengyelországban és Csehországban vesekő betegségben szenved, sörét a társadalombiztosítás fizeti.:DDD
Nah, a lengyelek és a csehek tudnak élni.
Legyen a sör Tb által támogatott gyógyszernek nem minősülő gyógyhatású készítmény!

K.

Asszem, most sikerült beleválasztanom. Günter Grass: Hagymahántás közben. Igen jónak ígérkezik úgy az ötvenedik oldal környékén, ami általában a kritikus pont nálam könyvolvasás közben. Ott szoktam ugyanis feladni. És olyankor nagyon szégyellem magam. Főleg, ha klasszikusról van szó. Vagy, ha nem klasszikus, de amolyan mustread. (Micsoda jó ki szót alkottam, nem? Vö. musthave, mustsee.)
Szóval, a Hagymahántás teccik, önéletrajz, rendhagyó, ahogyan fejtjük le a hagyma rétegeit, és meg is könnyeztet, bár Günter Grass szerint csak akkor, ha nem lefejtjük, hanem belevágunk, szerintem fejtés közben is. Meg az emlékezés működésmechanizmusát járja körül (az irodalomelmélet, meg a filozófia is szeret foglalkozni ezzel, tán pont Heidegger, de ebben nem vagyok teljesen biztos), és az önazonosság kérdését firtatja, igen érdekesen. Igazi posztmodern szöveg, de az élvezhető fajtából. Pedig a Günter Grass-szövegekhez csak óvatosan közelítek. A bádogdob tetszett, nem is kicsit, de belekezdtem tőle még valamibe (tán a Kutyaévekbe), és azt nem tudtam végigolvasni. Néha becsületből végigküzdöm magam, de van, hogy lepattanok. Olyankor becsukom, félreteszem, behúzott füllel-farokkal visszaviszem a könyvtárba, hogy lám, ezt sem olvastam el, pedig  kellett volna, és biztos jó szöveg, csak én vagyok hozzá kevés. Ezért szégyenkönyvek. Mert szégyellhetem magam, h nem olvastam végig, h nem tetszett, és mehetek a sarokba kukoricára térdepelni. (Fene a piszkos fantáziámat, a térdelésről valami más jutott eszembe:D)

Sok ilyen könyv volt, de nem sokra emlékszem konkrétan (gyorsan a tudatalattimba száműzöm az ilyen élményeket), azért csak párat felsorolok, hogy szánakozzatok, vagy csak úgy, hogy fel legyenek sorolva. A lista nem teljes, ezekre emlékszem hirtelen:

Peter Handke: Végre egy kínai
Márai Sándor: Judit
James Joyce: Ulysses (pedig vizsgáztam is belőle)
John Updike: Konspiráció, valamint a Bech-könyvek, és a Szegényházi vásár (A Nyúl-regényeket viszont imádom!)
Móricz Zsigmond: A fáklya (pedig Móricznak vannak jó könyvei)
Joseph Heller: Isten tudja (bezzeg a Valami történt, meg a 22-es csapdája!)
Passuth László: Esőisten siratja Mexikót
Illyés Gyula: Puszták népe (pedig rövid, és vizsgaanyag volt)
Faulkner: Megszületik augusztusban (brr!)
Parti Nagy Lajos: Hősöm tere (bezzeg a Sárborgádi Jolán!)

Most, hogy ezeket bányásztam elő a memóriámból, eszembe jutott, mennyi könyvet olvastam már. Főleg gimiben, akkor gyakorlatilag hülyére olvastam magam. Meg az egyetem alatt, de akkor már főleg a kötelezőket (az ki is töltötte az 5 évet.). De jó, h már nem vagyok magyar szakos, és végre megint azt olvasok, amit akarok! Viszont arra a több méter könyvre, amit még gimis koromban olvastam, szinte már alig emlékszem. Bevillant, h olvastam Maupassant-t, meg Mauriacot, Moraviát, szerzőnként legalább 3-4 könyvet, de már a címükre sem emlékszem, pedig tetszettek! Az egyetem alatt olvasott könyvek már jobban megmaradtak, gondolom, azért, meg legtöbbször olvastam hozzájuk szekunder szöveget is. És volt már, h kézbe vettem a könyvet, beleolvastam, kicsit deja vu érzésem volt, és valamikor olvasás közben döbbentem rá, hogy hopp, ez már megvolt. Nem mintha nem lenne jó dolog újraolvasni egy könyvet, de azt nyugdíjas koromra tervezem. Akkor bölcs leszek és öreg, sörözni fogok az unokákkal, főzni, meg délutánonként olvasni a karosszékben, no és blogolni persze, az idők végezetéig, ne feledkezzetek meg rólam akkor sem:)
K.

Nohát, végre itt van a várva várt eredményhirdetés! Mindenki törjön ki ovulációban:D

Egyértelműen -és bevallom, számomra meglepően- a túlspiláz nyert, 94 szavazattal, ezzel az összes voks 56%-át vitte.
A túlspiráz ezzel szemben 74 szavazatot, azaz 44%-ot kapott.
Én a túlspirázra szavaztam, valami olyasmi indokkal, amit a szavazás elindulásakor Krucifix írt, ti. hogy a spirare szóból van, így annyit jelentene, hogy 'túllihegni'. A spirare más szavakban is előfordul, vö. konspiráció, ami annyit jelent, hogy 'együtt-lehelni', és nagyon plasztikusan arra utal, hogyha valakik konspirálnak, akkor összedugják a fejüket, egészen közel hajolnak egymáshoz, miközben sugdolóznak. Az r > l változást én már nyelven belüli változásnak gondoltam.
Attila a túlspiláz mellett érvelt, ti. a hogy a német spielenből vettük volna át, és jelentése így hasonló, 'túljátszani', de nekem ez a magyarázat továbbra sem fekszik, legalábbis ezt mondja a bölcsészhasam. Mjudtinak igaza van abban, hogy szlengszavakat nemigen veszünk (vettünk) át a latinból, igaz, jó ideje a németből se, vagyis, a németből átvett szavak régebbiek, már nem is szlengnek számítanak, hanem más társadalmi csoportok nyelvhasználatára jellemzőek.
De ha a többség túlspiláznak ismeri, akkor legyen az. Azért tegyük hozzá, a különbség, bár látványos, ámde mégsem egetverő.

Érdekesség: a poll-r oldalán a következő hozzászólások jöttek:

1. Beugratós kérdés? :)
Ugyanis mindkettő helyes.
Van "túlspiláz" - túljátszik (német eredetű), pl egy színész
és a "túlspiráz" - túlliheg vmit (latinból)

2. Ahogy az előttem szóló is mondta és ahogy a Gyalog galoppban is értik. Túlspiláz vagyis túljátszik a német spielen - játszik szóból.

3. hurrá, a rosszat jelölték be többen! helyesen spiláz, ugyanis a népet spielen-ből jön

És íme, sikerült kiötlenem, mi lesz az új szavazás tárgya. Most egyenesen szociolingvisztika lesz. Szombaton Fóton söröztünk, s bizony, mi még olyankor is ilyesmiről vitatkozunk. Eh, dehogy. Csak felmerült, és mivel a társaságban többen eltérő véleményen voltak, gondoltam, megkérdezlek benneteket is, kedves dosszié-olvasók.
A magázódás amúgy is érdekes témakör, igazi udvarias, jól használható formája talán ki sem alakult a nyelvben. Van az a fránya teccikezés, amit jó lenne végre elfelejteni, de az iskolákban még mindig ez az etalon, aztán, mikor az ember felnő, akkor át kellene váltani valami értelmesebb formára, na de mire? A kend, kegyed már archaikusnak számít, bizonyos kontextusban humorosnak, netán egyenesen gúnyosnak hat. (Be kár, pedig milyen ízesen is hangzott a versben, hogy "Kendé bizony az árnyéka!")
Ez hát a kérdés, kedves olvasók, hogy ti melyik magázódó megszólítást érzitek udvariasabbnak? Avagy mindkettőt egyformán udvariasnak/udvariatlannak értékelitek? Hogyan szólítsuk meg példabeli, szomszéd Manci néninket, ha elmúltunk már 20 évesek, és kinőttünk a teccikezésből?
K.

Nem kell rosszra gondolni. Tessék bátran továbbolvasni.

Más blogokon láttam, a szerzők néha közzéteszik, milyen keresőkifejezésekkel szoktak eljutni hozzájuk a gugliból. Na, én nem fogom, (bár, nem árulok el nagy titkot, a hosszúfülű sün és más, hasonló kifejezések mindig nyerők), csak egyetlenegyet, mert annyira meglepődtem.
Nézegettem pár napja a statit (próbálok kiigazodni rajta, h ti. miért van az, h egyik nap a látogatók száma n, másnap pedig 3n, honnan jönnek, és mit keresnek). Merthogy a blog.hu statija igen okos ám! Erre is lehet szűrni. Nohát, ott láttam, valaki úgy keveredett ide, hogy a brutális picsa tágítása kifejezésre szörcsölt. Kerekedett is a szemem, merthogy én ilyet le nem írtam, az biztos. De hát akkor meg hogy? Nem is értem, mi lehetett az illető motivációja, mit keresett egyáltalán.
Gondoltam, kipróbálom. A kíváncsiság is vezérelt, hogy vajon az illető mit érthetett e fogalmon, vajon a brutális picsát tágítják, avagy a picsát tágítják brutálisan. Bepötyögtem a gugliba, ütöttem entert, és és az első néhány, képekkel illusztrált találatból megtudtam, inkább az utóbbit. (Jaj.) Aztán, valahol a harmincvalahanyadik találat környékén megtaláltam a dossziét, és választ kaptam a kérdésemre. Az egyik posztban ugyanis leírtam, hogy brutális, a másikban, hogy picsa, míg egy harmadikban, hogy nem tágított (ti. valaki a szándékától), így kerülhetett az illető a blogra. Mekkora csalódás érhette szegényt!

(Megj.: Micsoda szerkezeti homonímia egyébként! Chomsky is megnyalná a szája szélét! Milyen kár, h már nem járok nyelvészeti szemináriumokra. Pedig, ha szóba kerülne, akkor az olyan példák, mint az „apa szeretete” elhangzása után diszkréten jelentkezhetnék, hogy én is tudok egy példát…:)

K.

Részben saját tapasztalatok miatt, részben, mert már megint pszichológiai tárgyú könyvet olvasok, fókuszálni kezdtem egy részproblémára, jelesül a címben megfogalmazott kérdésre. No, semmi csodálatra méltó mélyenszántás, csak kérdésfelvetés, meg pár keresetlen gondolat.
Nohát, akkor a címben feltett kérdés, vajon népi bölcsesség, városi legenda, avagy mélyebb igazságtartalommal rendelkező, általános érvényű állítás? Olyan variációban is hallottam már, h a részeg emberek és a gyerekek őszinték – nos, ez utóbbiban nem kételkedem. A 3 éves gyerek gond nélkül megmondja, h a szomszéd Manci néni kövér, és ronda a rúzsa (a néni jelenlétében), aztán elég hamar megtanulja, hogy „ilyet nem szabad mondani”, sőt, alig néhány év múlva, ha összetalálkoznak a lépcsőházban, széles mosollyal fogja sipítani, hogy Mancikám, de jól nézel ki, és milyen remekül áll a szádon ez a fuksziaszín! (Példa a saját életből: Kisnyuszi kb. 2,5 éves volt, mikor látogatóba mentünk egy családhoz. A család férfi tagját, valamint a gyerekeket kedveltünk, a feleséggel azonban valahogy egyikünk sem szimpatizált. Ezt persze sosem említettük Nyuszi előtt. Ültünk a kocsiban, útban hozzájuk, mikor a beszélni is alig tudó Nyuszi egyszer csak megszólalt: a bácsi meg a gyerekek otthon lesznek, ha odaértünk, de a néni nem lesz otthon, neki el kellett utaznia, nem lesz ott… Néztünk egymásra döbbenten. Tehát ő sem… és ezt gyermekien bár, de ennyire nyíltan…aztán csak reméltük, a vendégségben nem szólja el magát. De nem. Meg volt nevelve, hahaha.)

No de a részeg? Pro érv lehet, h olyankor csökken a tudat és/vagy(?) felettes én befolyása, hogy valamit azért nem teszünk, vagy mondunk, mert az nem kommilfó. Meg oldódnak a gátlások, meg felerősödik a nonverbális kommunikáció. Elkövetkezhet az az állapot, hogy véletlenül(?) kicsúszik a szánkon (hm, Freud most fölkapná a fejét), bár nem akartuk, de csak kiszalad olyan vélemény, olyan megnyilvánulás, amit józanul a világért se… Sőt, az az állapot is beállhat, mikor már szándékosan mondunk olyasmit, amiről józanul mélyen hallgatnánk, mert egyszerűen már nem érdekel, mit is fognak gondolni rólunk.

Gondolatkísérlet, laboratóriumi körülmények:
Férj részegén tér haza. Feleség szemrehány, férj a szőnyegre, szó szót követ, a férj végül ráordít a feleségére: „Te büdös kurva!”.

Tegyük fel, a férj nem alkesz. Nem jár haza rendszeresen részegen, sőt. Azt mondanánk a házaspárra, jól megvannak. A férj száján mégis ez szalad ki. Hagyjuk az érzelmi előéletük boncolgatását, mert az túl fiktívvé és többesélyesé tenné a dolgot. Ez vajon azt jelenti, hogy a férj tudat alatt (vagy mit tudom én, hol), nem szereti a feleségét, kurvának tartja? (No, nem úgy, hanem, mint az anyázásnál, a konkrét jelentéstartalom háttérbe kerül. Nőket általánosan a kurva szitokszóval illetnek, ha erősen dühösek rájuk, anélkül, hogy a szó igazi jelentésére gondolnának.) Szóval, ha amúgy egy átlagos házaspárról van szó, akkor mit jelent a férjnek ez a megnyilvánulása? Ha józanul sosem mondaná. Hülye volt, nem tudta, mit beszél, majd kialussza, vagy valami rejtett ellenszenvre, sértettségre, dühre utal a feleséggel szemben?

Aztán. Mi van, ha valaki helyes, szociábilis, ellenben ital hatására kötekedni kezd? Vagy magába fordul, és nekikeseredik az életnek? Vagy épp ellenkezőleg, felvidul, és mindenkivel spanolni kezd? Nyilván, ittasság egy embernél más-más esetben más-más lelkiállapotot és viselkedést válthat ki, de hosszabb idő elteltével bizonyos tendenciák, irányvonalak kirajzolódnak. Vannak, ugye, az agresszív részegek, a kötekedő részegek, a búsulós részegek, a közönséges részegek, stb. (Meg az állandóan a szexről beszélő részegek is, ilyet egyet ismerek, de az – nagyon konzekvensen - józanul is ezt teszi, beh.) Nah, szóval, melyik az ember „igazi” viselkedése, arca? Az, amit általában józanul közvetít a külvilág felé, vagy, amit nagyjából mindenféle kontroll nélkül, 4-5 rövid után?

Talán a válasz valahol félúton keresendő. (A kocsma felé félúton?)

Észrevétel: Azt hiszem, az effajta tudományos kutatások legnagyobb akadálya az, hogy az ember legtöbbször nem egyedül részeg, így a társaságában lévő emberek nem tudják adekvát módon értékelni a viselkedését, másnap meg úgysem nagyon emlékszik senki semmire:)

K.

Olyan jó, hogy itt a meleg, és lehet már szoknyát hordani, harisnya nélkül. (Amit amúgy is utálok.) Viszont az év első szoknyafelvételénél mindig konstatálom, hogy a bal lábszáramon évről évre nagyobb területen vannak hajszálerek. Mutattam is ma melóban Mjudtinak, h nézze meg, milyen csúnya, és azt tanácsolta, most operáltassam meg, amíg még könnyen lehet. (Jaj.)
Viszont, a combomon is van néhány ilyen hajszálér a bőrfelszínhez közel, így feljebb húztam a (egyébként térdig érő, sehol nem feszülő, teljesen decens) szoknyámat, hogy szakértse meg azokat az ereket is. Hozzá kell tenni, a folyosón álltunk, ahol van egy üvegajtó, mellette pedig még egy folyosó. Nohát, épp húzkodom fel a szoknyámat, és mutogatom a combomat Mjudtinak, mikor felnéztem, és láttam, hogy a másik (üvegajtó túloldalán lévő) folyosón 2 srác áll, és nézik meredten, mit akciózom. Uh. Fülig vörösödtem, meg nevetni kezdtem zavaromban, a 2 fiú is nevetett, aztán elmentek a büfé felé.
Ez annyira zsenánt volt, hogy egész hétre beoszthatom magamnak. De jó, erre a hétre a balekság letudva! Rosszabb már nem jöhet. Talán.
De miért mindig velem történik ilyesmi?

Viszont nem tudom, a 2 srác, aki csak szemtanúi voltak a jelenetnek, de fültanúi nem (üvegajtó), mit gondolhatott, miért mutogatom a combomat a kolléganőnek, a szoknyámmal a nyakamban?!

K.

Történelmi pillanatnak lehetünk tanúi. A dosszié, létezése óta először, reklámfelületté változott. Igaz, nagyon érdekes programot kínál!

Május 31-én, szombaton 9-től nyílt nap lesz a Petőfi laktanyában, amely a Fehérló utcában található. Lesz bemutató (sármos katonabácsik mindenkinek bemutatnak), meg minden egyéb móka, gyerekeknek arcfestés hennával, felnőtteknek ugyanez sörrel (belülről hat), virsli és vursli, igazi majálishangulat. Lehet lövöldözni vaktában honvédségi fegyverekkel, fel lehet mászni a harckocsikra, katonazenekar fog zenélni, és motoros bemutató is lesz (katonabácsik motoron ülve is bemutatnak:). Az ott dolgozó katonák napok óta keményen, ámde lelkesen készülnek a szombatra, néhányuk már teljesen leégett a tűző napon (arról nincs infó, hogy esetleges ápolásuk a helyszínen szóba jöhet-e:). Belépő nincs, gyerekeknek ezenfelül  is kedvezmény!
Jól hangzik, nem?
Mindenki menjen el!

(Privát kérdés: Az miért van, hogy a pasik hihetetlenül szexisek bírnak lenni egyenruhában? Katonák, rendőrök látványára teljesen rá vagyok izgulva, főleg, ha még bilincs is lóg az oldalukon, mmm...)

K.

Nohát, ha a Sünibabának lehet, h mindenféléről fecseg itten, h mi minden történt vele, akkor nekem is. Meglássátok, egy vadsün élete is izgalmas. Sőt! Minden újabb nap hatalmas izgalmak elé nézünk! Például: kapunk-e vacsorát? Vagy délutáni nasit? És mikor már?
Előrebocsátanám, mikor a Sünibaba elment 2 napja arra az esküvőre (amiről nem tudom, hogy micsoda, mi vadsünik vadházasságban élünk), akkor nekünk nem adott vacsorát. No nem azért, mert elfelejtett, hanem, amikor 2-kor elindultak, még nem volt vacsoraidő. No és, kérdem én, fél 1-kor, amikor hazaestek, akkor tán vacsoraidő volt?? Addigra már a vadon élő vadsünik is megtömik a pocakjukat, mert hajnali fél 1-re mindenki össze tud vadászni annyit, hogy jóllakjon! Csak mi vártuk a Vilmossal hiába, hogy hazaérjenek. Szaladgáltunk körbe-körbe a dobozunkban, és vártunk a vacsoránkra! Tessék elképzelni!
Ezt a kaja-kérdést amúgy sem sikerült még megnyugtatóan rendezni. Mármint, a Sünibabával. Attilával egyszerűbb, mert ha ő van megbízva, akkor vagy ad enni nekünk, vagy nem. Néha megesik, hogy elfelejti, ekkor mi még a szokásosnál is nagyobb zajt csapunk éjszaka a Vilmossal, amire a Sünibaba felébred, és olyankor általában kapcsol, és bepótoltatja Attilával a mulasztást. Azért Attila is rendes, bár a múltkor nem figyelt oda, és halas ízesítésű macskakaját hozott nekünk. Hát ki látott már halevő vadsünt?! Nem is igazán ízlett, de azért megettük, mert nem akartuk megbántani. (A Sünibaba most rám szólt, ne füllentsek, nem azért ettük meg, hogy ne bántsuk meg Attilát, hanem, mert éhesek voltuk, és amúgy is haspókok vagyunk.)
A Sünibaba ezzel szemben mindig ad nekünk enni, viszont elvei vannak, amiből nem enged. Például, hogy egy nap csak egyszer eszünk, akkor is egy konzervet kétfelé osztva. Néha kapunk nasit, de bacont például nagyon ritkán, nehogy meghízzunk. Hát aztán! Vadsüniknél nem olyan nagy baj, ha felkúszik egy-két deka! Meg, hogy ennünk kell gyümölcsöt is. Azzal érvel, reggelre mindig elfogy, tehát, ha éhesek vagyunk, megesszük, meg amúgy is, ő úgy véli, mi szeretjük a gyümölcsöt, csak éppen a húst jobban, ezért azt faljuk be először. Ezzel azért vitatkoznék. Tény, hogy a dinnyét imádom (nyáron szoktam is kapni egy egész cikkelyt, jó nagy piros résszel, nyamm), meg a banán is jöhet, az almát picit unom, a cseresznyét, na jó, de paradicsom, na az azért túlzás! Vitaminok, persze! Még a végén gyógyteát is itat velünk! (Nem, azért annyira nem egészségmániás. Sörözik, láttam én!)
Szóval, jó lenne megegyezni vele. Miért nem ehetünk annyit, amennyit csak akarunk? Kiszolgálnánk mi magunkat, még gondja le lenne ránk! Mondjuk, berakna egy hatalmas (kibontott) konzervet (akkorát, amit kutyáknak szánnak), vagy akár kettőt-hármat, aztán, ha kiürülne, csak kidobná, és adná az újat. Jól hangzik, nem?

Egyébként, ti hogy bírjátok ezt a meleget? Én tegnap a mókuskerékben aludtam, kellemes hűvös volt, hűtötte a pocakomat. Arra gondoltam, talán mi is kaphatnánk egy kis fagyit, ha kitör a kánikula… vagy egy kanál jó hideg gyümölcsjoghurt?
(Boldizsár)

K.