Múltkor a könyvtárban megakadt a szemem egy könyvön: A bennünk élő istennők. Igen, nekem is az jutott eszembe először, mi ez az ezoterikus baromság, ezt asszem, pont Soma hozta divatba a tanácsadó írásaiban, hogy mindenkiben lakik egy istennő, csak fel kell fedezni, és kifejleszteni. Azóta ettől hangos jó néhány női magazin, hogy igen-igen, kedves olvasó, te istennő vagy, vedd észre, aztán viselkedj is úgy (pl. fesd vörösre a szád meg a körmöd, és szeresd magad, és maszturbálj sokat, ha épp nincs pasid. Ezek mind hasznos és jó tanácsok, de ettől miért lesz vki istennő, én nem tudom,). Én nem értek ehhez, de szerintem ez akkor is hülyeség, inkább szánalmas és röhejes, ha vki isten(nő)nek képzeli magát, annak idején pl. Néroval is ez volt, de neki sem állt valami jól, csak akkoriban még nem fedezték fel az elektrosokkot, hogy kezeljék a problémát. Csinált is kalamajkát bőven.
Aztán elkezdtem olvasni a könyvet, és kisült, hogy valami egészen másról van szó.
Az írónő (egyébként gyakorló pszichiáter) már a bevezetésben jelzi, freudi és jungi gondolatokból kiindulva alkotta meg az elméletét, melynek lényege, h 7 görög istennőt tekint jungi értelemben archetípusnak, és azok lélektanát járja körül, természetesen mitológiai hűséggel. Ennek meg is örültem, Freuddal és Junggal úgyis 17-18 évesen találkoztam utoljára komolyabban, amikor is még feltett szándékom volt, hogy pszichológia szakra felvételizem. El is kezdtem a felkészülést, de mikor a különböző betegségekhez értem, és szépen sorban mindet diagnosztizáltam magamon, akkor úgy döntöttem, mégiscsak jobb lesz nekem a magyar szak, ott maximum hülyére olvashatom magam, de az az őrületnek legalább nem a dühöngő vállfaja.
Szóval, olvasom a könyvet, ha befejeztem, majd referálok róla. Addig is, néhány dolgon azért elgondolkoztam. Mókás volt például feleleveníteni a régen olvasott dolgokat. Néhány gondolat azonban – főleg freudiánus vonalon – most sem fér a fejembe. Néhány oldalon áttekinti a Freud-féle pszichológia alapjait (főként azt, amit Freud a nőkről gondolt), és olyanokat ír, hogy (idézet jön) „Freud szerint a nők – pénisz híján – csonkák és csökkent értékűek, éppen ezért kellőképpen irigykednek is a férfiakra.” Ez lenne, ugye, a péniszirigység néven ismert jelenség. Ebbe alaposan belegondoltam, és szerintem a péniszirigység inkább az az állapot, amikor egy nőnek nincs pasija, és irigyli, hogy egy másiknak meg van:)
Aztán azt is írja Freud, hogy a női pszichológia alapvetően péniszcentrikus. Kérem szépen, hogy kell ezt érteni? Már hogy lehetne egy nő pszichológiája péniszcentrikus, mikor nincs is neki olyan? Mert ha az állna itt, hogy a nők gondolkodása péniszcentrikus, azt még megérteném. Bár csak bizonyos nőké, tenném hozzá, például ismerek olyat is, akinek nem:) De hogy a pszichológiája?! Bár, lehet benne valami. Esetleg arra érthette Freud, hogy a pénisz hiánya valóban komoly gondokat tud okozni a nőknél – persze nem az, hogy nincs sajátjuk. Ezt a köznyelv meglehetősen vulgárisan faszhiánynak szokta nevezni, ellenszere valóban egy pénisz, de azt elég visszatérő rendszerességgel alkalmazni, olyankor már hat. Úgyis mekkora toposz, hogy a hisztis, nyavalygós nők azért hisztisek és nyavalygósak, mert nincs pasijuk, aki lerendezné őket. Amint beújítanak egy férfit és találkoznak a megfelelő célszerszámmal, megnyugszanak, a hiszti alábbhagy, a világ újra kerek lesz. E folyamat minél hatékonyabb megvalósítása érdekében egy javaslattal állnék elő. Most úgyis a reformok vagy mik korát éljük, állítólag szükség van rá az egészségügyben, hát én a következőt ajánlanám. Azoknak a nőknek, akiknek intenzív péniszhiányuk van, és ezzel súlyosan károsítják a saját és a környezetük egészségét, receptre kellene írni a hímvesszőt. Mégpedig úgy, hogy mint a szemüvegkereteknél, lenne a támogatott, az SZTK-kuki, amelynek tulajdonosa kicsit sörhasú, kicsit hagymaszagú, és nem udvarol közben, drágáért pedig hozzá lehetne jutni a csili-vili, menő, kigyúrt, szolis, szolgáltatás közben bókoló prototípusokhoz, nyilván szem előtt tartva az ár-érték arányt. Máris kevesebb lenne a frusztrált nő. Nem lehet, hogy legközelebb inkább erről népszavazzunk? Képzeljük csak el, micsoda kampányszövegeket lehetne írni! Ha már sokmilliárdot költünk rá, legalább legyen viccesebb.
Tizenegy percet mindenkinek! Receptre!:)
K.

Ja, még valami: (I)

Úh, olyan éhes vagyok, hogy alig látok, de még csak most fő a lasagne-hoz a paradicsomszósz. Az egész délelőtt elment házimunkával, süntakarítás, mosás, mosogatás, ezekkel nincs is gond, csak a szokásos tennivalók, de aztán minden házimunkák legutálatosabbika, a hűtő vagy fagyasztó leolvasztása. Brr. A gondolatától is borsódzik a hátam. Az még a portörlésnél is rosszabb, pedig azt is zsigerből utálom.
Úgyhogy, ha gyanúsan nem lesz befejezve ez a poszt, vagy nem jelenek meg többet, akkor éhen haltam, vagy ahogy Attila szokta mondani, nyomorultul éhen pusztulok.

A héten buli volt buli hátán. Tegnap voltunk Nyuszival meg Apummal a BS-ben, jaj bocsánat, Sportarénában, ami tegnap és ma estére Rockarénává alakult. Ma este nem megyünk, mert olyan bandák lépnek fel, amelyek engem a legkevésbé sem érdekelnek, egyedül a Bikini valamelyest, mert néhány számot szeretek, meg állítólag az új gitáros nagyon jó.
Tegnap voltunk, 6 banda játszott, nem volt rossz, leszámítva, hogy nem fér a fejembe, miért kell vizezni a 450 Ft-os sört, amiből úgyis csak 4 deci 1 korsó? Olyannyira vizes volt, hogy én, aki 2 korsótól beállok, mint a gerely, most 3-at ittam, és kutya bajom sem volt, még csak nem is lökdösött. Vannak azok az ízesített ásványvizek, citromos, epres, stb., na ez épp olyan volt, sör ízesítésű ásványvíz.
Odamentünk 5-re, a kezdésre, akkor még alig lézengtek, a küzdőtér szinte üres volt, a második sorból néztük végig a Minit. Nekem ez tetszett a legjobban, a Mini volt ez egyetlen a fellépők közül, akinek egy egész estés koncertjére is elmennék (meg mentem is már máskor), nagyon szeretem a zenéjüket, hihetetlenül feldobja a fuvola. Török Ádám szokás szerint bohóckodott, de aranyos volt, a hangulat már-már családias, imádom ezt a dzsesszbe hajló stílust, igényes, kifinomult zene.
Aztán megjött a Zorall, és vele együtt a részegek. A tömeg nőtt, nekiálltak táncolni a színpad előtt, néhányan majdnem össze is verekedtek, a biztiőröknek kellett rendet tenniük. Azoknak a kivénhedt rockereknek pedig, akik a tömeget meg a sötétet arra használták, hogy suttyomban dörgölőzzenek, azoknak a kurva anyjukat. Ezen okból a többi bandát már oldalról néztük végig, viszonylagos biztonságban, ahol már ritkább volt az embertömeg.
Szóval, a Zorall jött, a nívó vissza is esett, mert hát hiába a látványos színpadi show (táncoslányok, pirotechnika), ha hangzásilag komoly gondok vannak. Persze, mókás ötlet felturbózni régi slágereket, a siker ezzel garantált is, de semmi több, csak egysíkú zúzás, semmi technikás megmozdulás, a zenészek iparosok, eljátsszák, amit kell, de semmit nem tesznek hozzá, amitől különösen jó lenne. Egyetlen zenei ötletük az volt, h az Álomarcú lány alá alájátszották az egyik Nirvana számot, jól hangzott, de ennyi. Nem beszélve arról, hogy én nem vagyok egy prűd leányzó, sem álszent, de szerintem az olyan dumák, mint a minden nő azt szereti, ha dugják, meg a nők legjobban hátulról szeretik, (akkor sem, ha igaz!) mégsem színpadra valók, vagy legalábbis nem ekkora közönség elé. Legfeljebb egy füstös kiskocsmában. Talán.
A Deák Bill nem volt rossz, főleg a Zöld csillag, meg a Radics Béla emlékére írt dal, de nekem Deák Bill nem túl szimpatikus, túl nagy az arca, kiáll, h én vagyok a Deák Bill, oszt essetek tőlem hanyatt. Persze, jó zenét játszik, különösen a basszgitáros meg a dobos volt tehetséges, de ne várja, h pusztán a nevének hallatán percekig tartó orgazmusunk legyen.
Aztán jött az ős Bikini, ami nekem hatalmas nagy csalódás volt. Bevallom, én nem tudtam, hogy az ős Bikini ezekből a tagokból állt, de mikor Nagy Feróék elkezdtek mindenféle fura számokat játszani, akkor össznépileg jöttünk ki sörözni. Inkább a sörízű ásványvíz, mint ez. Én arra számítottam, hogy lesznek jó kis Bikini dalok, Közeli helyeken, Adj helyet, erre tessék. Nagy Feró maradt is a színpadon, jött a Beatrice, Rádays emlékek idéződtek fel bennem, ott ment mindig az XX. század, meg az Azok a boldog szép napok. Nyolc óra munka, elmaradhatatlan, elegem van már a kibaszott világból, fasza basszus és szólógitár, aztán ennyi.
Beharangoztak egy külföldi sztárvendéget, az SBB lett, őket még sosem hallottam, állítólag az LGT-vel turnéztak sokat annak idején. Kellemes, majdnem teljesen instrumentális zenét játszottak, de ez inkább leülős, elmélázós, borozós zene, nem bulizós-ugrálós, nagyon fáradtak voltunk, leülni nem tudtunk, így a vége előtt pár perccel eljöttünk.

Kevesen voltak amúgy, eléggé foghíjasak voltak az ülőhelyek, a küzdőtér sem volt tele, nagy összegű fogadásom van rá, hogy jövőre nem is lesz, mert ez valakinek így hatalmas bukás volt. Kár pedig, mert jó buli, pont azért, mert a zenekarok csak 45-50 percet játszanak, így sűrítve adják elő a legnagyobb slágereiket, és koncentráltan lépnek fel tehetséges zenészek, a magyar rock legendái. Vagyis egy részük. Sokan hiányoztak onnan.

K.

Egy hét kihagyás után ma másodszorra is megjelenek. Mindenki örül.

Ezt a posztot azért hoztam létre, hogy megoszthassam mindenkivel, aki még nem látta-hallotta, az új kedvencemet. Misheard lyrics, azaz félrehallott szöveg, amit úgy kell elképzelni, hogy ez eredeti - általában angol -  szöveg helyett más, hangzásában nagyon hasonló, szintén angol nyelvű szöveget lehet olvasni, profi videó esetén vicces képekkel is megtámogatva. Ez főleg akkor mókás, mikor valami elborult, koncentrált világfájdalom-tartalmú szöveg helyett lehet bődületes baromságokat olvasni, amit tényleg ki lehet hallani a szövegből! Így lett a "tears of snow-white sorrow"-ból "Jesus 'n' snow-white Zorro", a masterből hamster, a wishmasterből fishmaster,a heartborne-ból hardporn, no de tessék meghallgatni.

Nightwish: Wishmaster

Lordi: Hard rock hallelujah

Nightwish: Amaranth

Nirvana: Smells like teen spirit

RHCP: Otherside

Bon Jovi: Livin' on a prayer

Tattou: All the things she said

RHCP: By the way

És az egyik kedvencem: Nightwish: Kuolema tekee taiteilijan, ami a bizonyíték, hogy mégiscsak rokonok vagyunk a finnekkel!:)

(Bassza meg, egyszer leírtam már, de elszállt! Hogy a halál verje bele azt a hétmérföldes cifra egye meg a fene.)
Nah, szóval a szerdai koncertre véletlenül keveredtem. Nekem eszembe sem jutott volna menni, mert annyira nem szeretem a Nightwish-t, sok benne a nyígós rész, és kevés a kemény, pörgős, rockos hangzás. Legalábbis régebben így volt. De azért vettem magamnak is jegyet, egyrészt, hogy elkísérjem Attilát, másrészt, a koncert, az mindig jó buli.
Meg persze össze is kaptunk azon, hogy a Nigthwish milyen zene, ne sértődjenek meg a Nigthwish-rajongók, és meg se kövezzenek, de szerintem egy kicsit halálimádó zene, jó, nem nagyon, és nem is annyira elborult, de nekem nem tetszenek a szövegeik, meg a sok nyavalygás, "dark-nak" vagy mi a fenének hívják ezt. Sose értettem igazán a zenei irányzatokhoz, nekem minden kemény zene a rock kategóriába esik (így egyszerűbb az életem), elvadult rajongók sokszor csesztek már le, hogy nem hallottam a különbséget a trash, black meg dead (vagy death? nemtom) metál között, de hát, én a zenét hallgatni szeretem, ha jó, nem dobozolni és felcímkézni. De azért lássuk be, a Nightwish-szövegekben is kulcsszavak a bánat, halál, fájdalom, jne., így aztán kicsit tartottam tőle, a koncerten majd pont mellettem követ el vki harakirit, én meg nem bírom a vért, elájulok, oszt akkor mi lesz szegény Nyuszival, akivel mentem.
Az élet aztán közbeszólt, no igen, mindig így van, ember  tervez, aztán a többit majd meglátjuk. Kiderült, hogy Attila megy a CeBIT-re, ami pont a héten van, így ő kedd reggel elutazott, én meg itthon hiányolom az Oroszlánok Oroszlánját, szegény, lemaradt a kedvenc bandája koncertjéről. (Annyira azért ne sajnáljuk, minden este issza a fasza német söröket, és mint tudjuk, Németországban egy liter, ein Maß a 'mérték', tisztes kocsmázó annál kisebb mennyiséget ki se kér.)
Így aztán Attila nélkül mentünk, Nyuszi, én meg L., aki Attila kollégéja. Még jó, h jött, nagyon elveszettnek éreztem volna magam nélküle abban a nagy tömegben. Odaértünk 6-ra, kígyózó sor az újpesti Jégcsarnok előtt, a dermesztő hidegben. Találtunk a közelben egy kocsmát, ahova behúzódtunk, először nem volt hely, aztán, amikor lett, akkor meg nem tudtunk beszélgetni, annyira messze kerültünk egymástól. Így vártunk 2 órát, amíg elfogyott a tömeg, ahogy L. fogalmazott, majdnem nightmare lett a Nigthwish-koncertből.
Várakozás közben csak 1 sört ittam, mert L. épp léböjtkúrát tartott, és hiába mondtam neki, hogy arra pont jó lesz a sör, aszonta, nem szereti, rövidezni meg nem akart (ez mondjuk, egész napos koplalás után, érthető is). Szóval, csak egy sört toltam be az arcomba, mert egyedül nem jó, Nyuszi meg még kicsi, meg meg is akartam kímélni L-t a két sör elfogyasztása utáni ömagamtól, annyira nem ismerjük egymást, meg, mivel ő nem ivott, amúgy is hendikeppel indulna.
8-kor aztán bejutottunk, az előzenekarból csak az utolsó számot hallottuk, nem nagy veszteség, asszem, tán Painnek hívták őket, utalván az érzésre, amit a zenéjük okoz a hallgatókban:P
Fél órás cucc-csere után aztán színpadra állt a Nigthwish. Rögtön a Bye bye beautifullal kezdtek, aztán még néhány számot az új lemezről. Végül minden nagy slágerüket eljátszották, ú.m. a Nemo betétdala, a Wishmaster, meg a Wish I had an angel. Nekem nagyon tetszett az új énekesnő hangja, személy szerint sokkal jobban, mit a régi. Mi Nyuszival, pöttömök lévén nem sokat láttunk a színpadi történésekből, olyannyira nem, hogy először azt hittük, az új énekesnő szőke, aztán rájöttünk, hogy összekevertük a gitárossal (aki pasi).
És valahogy rockosabbra, keményebbre vették a hangzást, kevesebb volt a "depis nőci áriázva nyavalyog"-rész, ami miatt nem szerettem igazán a bandát, nem tudom, ez az élőzene sajátsága-e, avagy a Dark Passion Play sikerült ilyenre, mindenesetre nagyon élveztem. Az új énekesnő keveset nyavalygott, ellenben kiba jól énekelt, a régi dalokat is. Egyedül a Wishmasteren lehetett érezni, hogy ez nem az ő hangjára íródott, az nem is szólt jól, a többi viszont fantasztikus volt. Volt nagy őrjöngés, meg visszataps, én meg nagy Nigthwish-rajongó lettem, kár, hogy a lemezen nem ilyen kemények a dalok.

Hosszas töprengés után úgy döntöttem, a Bye bye beautifult linkelem ide, tán ez tetszik legjobban az új lemezről, íme, itt van, ez igazán nagyon jól szól a stúdióban.
Nightfish, nightfish!:)
K.

Update: A halálimádó nálam összefoglalóan jelenti a dark(?) vagy mittomén, milyen zenéket, akiknek a szövegében sokat szerepelnek a bánat, fájdalom, sötét, gyűlölet, halál stb. szavak, és úgy általában, sok benne a világfájdalom, és a rajongóik mindig feketébe öltöznek, és feketére sminelnek. (Advanced szinten a hosszú szárú fekete necckesztyű is tartozék!)

A.

A mai nap tanulságai a következőkben foglalhatók össze: "Az ördög és Chuck Norris nem alszik. Az ördög már álmos. Chuck Norris még nem!"

Lesz ma este mulatság, és én máris újra egyetemistának érezhetném magam, ha akarnám. Kiderült ugyanis, hogy holnap dolgozom, így, ha lenne vér a pucámban, holnap a szórakozóhelyről mehetnék egyenesen melóba. De hát nincs, így legkésőbb 11-kor, amikor éppen beindulna az élet, szedelőzködöm, és hazavitorlázom. Csak szolidan, csak öregesen. Semmi ereszd el a hajam, semmi meggondolatlan rövidezés, 2 sör, az is csak azért, hogy  a benne lévő lupulin jótékony hatásának köszönhetően nehogy túlstresszeljem a holnapot.
Csak az a fránya eső ne esne legalább.
Mi a fenét vonzottam én be az életembe, hogy mostanság ennyire a munka körül forog?!
Megírta a horoszkópom a Joyban, hogy vezető lesz idén belőlem. Meg akkor Mjudtiból is, mert ő is bika. Ezen már akkor is jót röhögtünk, pont mi nem vagyunk olyan pozícióban, h bármiféle vezető állás kinézzen nekünk. Meg azt is írta a nagy éves Joy-horoszkóp, h idén az élet több területén "nagy dolgok" lesznek kilátásban. Ennek főleg örülök, mert néha gondok vannak az emésztésemmel:P. Meg azt is írta ám, hogy idén "megfőzöm a Skorpiót". Mondjuk, a főnököm pont skorpió, de én mégiscsak inkább a rákot szeretném megfőzni. Pici fokhagymával, ha lehet.
Már 2 hete folyamatosan én kapom a Torkos Gizi-díjat. Azaz múlt héten megosztva Mjudtival. A Torkos Gizi-díjnak története van. Ha vkivel kibasznak odabent melóban, akkor nagyon sokat kell gépelnie, azt meg igazán senki sem szereti. Aki sokat gépel, az Gépíró Gizike, és mivel sokat gépelni egy idő után szívás, ezért szív, mint torkos borz. E kettő kontaminációjából született meg Torkos Gizi, a gépíró borz figurája, majd késwőbb kibővítve mindenféle melóbeli kibaszásra, a Torkos Gizi-díj annak, aki a legtöbbet szívott odabent a héten. Akartunk venni egy plüssborzot, hogy azt minden hét végén, egyfajta vándordíjként megszavazzuk valakinek, aki a legjobban rászolgált, de nem találtunk sehol sem plüssborzot. Így a díj csak virtuálisan létezik. Szeretném már továbbadni!
K.

Íme, egy újabb, ismét kommunikáció témakörben.

Találtam a neten képregényrajzoló programot. Ezek mi lennénk itten:)

B. ma azt találta mondani egy ismerősére, hogy "paraszt akcentussal" beszél. Egy darabig csak néztem, aztán kapcsoltam, és kitört belőlem a röhögés, közben kérdeztem, hogy te most arra gondolsz, nem, hogy az illető valamilyen nyelvjárásban beszél? Mondta, hogy igen, én meg még most is azon nevetek, hogy nézett volna ki ez a kifejezés annak idején a szociolingvisztika vagy a dialektológia beadandómban, hogy "paraszt akcentus". :)
K.

Sütött a nap, meleg volt, jó volt odabent a hangulat, mindannyian meg voltunk bolondulva egy kicsit. Egy kicsit minden srác tetszett odabent, főleg egy, akinek nagyon kedves mosolya van, úgyhogy abba szerelmes is lettem. E. (ki más?) rögtön intett, hogy nekem ott van Attila, ezért aztán hogyképzelem, de E. ezt nem érti, hogy az ember szereti a pasiját, aztán meg kitalálja magának, hogy szerelmes valakibe, mint az oviban, mert az mókás.
Miután eldöntöttem, h szerelmes leszek a szépmosolyúba, kitaláltam mindenféle ürügyet, hogy a közelében lehessek, aztán meg szaladtam nevetve és sutyorogva beszámolni erről Á-nak és B-nek. (Miért csak a 15 éves kamaszlányok viselkedhetnek úgy, mint a 15 éves kamaszlányok?) Például meglestem, mikor mennek ebédelni a konyhába, és direkt akkor mentem mosogatni. (Fenekemet persze gondosan magam alá húzva közben, nehogy már azt higgyék, riszálni megyek oda, vö. Csocsó és mosogatás poszt.) Aztán mentem B-hez, mesélni, hogy mi volt, ő meg azt tanácsolta, menjek oda a fiúk szobájába, és kérjek gyógyszert fejfájás ellen, B. ugyanis múltkor látta, hogy egy egész elsősegélydobozuk van, benne nyilván repülősó is, azoknak a lánykáknak a feltámasztására, akik rájuk néztek:). Aztán nem mentem, bár még mókáztunk azon, h inkább vmi szopogatós gyógyszert kéne kérnem torokecsetelés céljából, és közben köhintgessek a nagyobb hatás kedvéért, de végül nem mentem, csak vihogtunk, hogy milyen vicces lett volna, ha mentem volna.
Aztán meg B-t vigasztaltuk, mikor kiderült, h a pasi, akit kinézett magának, nem jön a pénteki mulaccságra. Mert pénteken mulaccság lesz, kollégák és kolléganők részvételével kedvenc háromszámos szórakozóhelyemen, amit egyfelől nagyon várok, mert buli meg tánc, másfelől meg sok jelenlévő lesz, aki, látom előre, kevésbé előnyös testi adottságait humorral próbálja majd meg kompenzálni, és ez jellemzően nem fog sikerülni.
Aztán tegnap 4 óra lett, és lejárt a munkaidőm, és elindultam haza Attilával. Már a kocsiban mosolyogtam rá, de úgy, ahogy nem mindig szoktam, zavarba jött, nem tudott hova tenni (pedig tettem neki rá javaslatot, hihi). Fél kilencig bírtam, aztán elkaptam a frakkját, hogy csak nézegetett, hogy mi ütött belém, de azt csak én tudtam, hogy tegnap végre kitavaszodott, és ébredés van a téli álomból (bár, teszem hozzá, én nem is aludtam:).
Szóval, jó volt ez első igazán tavaszi nap, duzzadó életkedvvel, önfeledt vihogással. Biztos a fák is ezt érzik ilyenkor, hogy elkezdenek bennük pezsegni a nedvek, átjárja őket az életöröm, és akkor hozzák az első rügyeket.
K.

Micsoda szép nap volt a mai! Sütött a nap, és juppié, holnap már mehetek rendes munkarendben dolgozni! Ezért  - hosszú idő óta először - nincs is vasárnap esti depresszióm, ami már kora délután el szokott kezdődni, persze csak és kizárólag azokban az esetekben, mikor másnap munka- vagy tanítási nap van. Boldizsár is sportolt vagy egy órát, kint az erkélyen, csak akkor hoztam be, mikor belemászott az egyik szatyorba, amiben üvegeket tárolunk, amiket már igazán vissza kéne vinni a visszaváltóba, hallod, Attila?:)
Délután meg találkoztam a voltfinnes csoporttársakkal. Hoztam a formám, kissé megszeppenve hallgattam, ahogy ez tőlem megszokott, de a többiek érdekes történeteket meséltek. Néhány leányzóval szívesen beszélgettem volna többet, mert már az egyetem alatt is szimpatikusak voltak, ilyenkor sajnálom igazán, h nem úgy alakult, fene essen belém, h ilyen félénk vagyok.
Már megint megtapasztaltam azt, hogyha vkikkel sokáig nem találkozom, és összefoglalom, h mi történt velem, akkor ez bizony csak 3 mondat, annyira jelentéktelen, bezzeg mikor megéltem, micsoda nagy dolgoknak tűntek! Nah, de ezt hagyjuk. Lehangoló olyan perspektívából nézni az életet, h mindebből nem lesz nagyjából semmi, legkésőbb akkora, mikor meghalunk, de amúgy is, az események, ahogy haladunk előre az időben, egyre inkább jelentőségüket vesztik. Iyen távlatból nem is történtek velem "nagy dolgok", nem kaptam Nobel-díjat, nem szerepeltem a Playboy címlapján (a közeljövőben egyik sem várható), és ha így is lett volna, azt is el lehetett volna mesélni 3 bővített mondatban, a többiek legfeljebb azt mondták volna, hogy hűha, így meg nem mondták.
Viszont nosztalgiáztam, meg fájt a szívem csendben, mert mostanság, hogy jön a tavasz, és van valami a levegőben, mennék sörözni kiülős helyekre esténként spontán, meg mulatni, meg táncolni, és hajnalban lefeküdni, és nagyjából szarni bele, mi lesz másnap, csak a mának élni és bele a világba. De ezt nem lehet. Reggel felkelek, nem pedig lefekszem, és szépen beügetek melóba, és ha a munkának vége és kijövök a gyárból, egy vodkától max. 10-ig leszek erős és bátor, utána takarodó van, másnap kelni kell, méghozzá nagyjából kipihenten, hogy tudjak dolgozni. Egyszerűen nem tehetem meg, hogy úgy igazán összegyűrve menjek munkába, mert nagy a hajtás, komoly a feladat, és csúnya vége lenne, ha elrontanék valamit.
Hová lett az önfeledt fiatalság?
"Nem ígéri senki, hogy jobb élet vár rád."

Viszont jön a tavasz, nemsoká felkelnek a sünik, és ha egy-egy sörözésből mégiscsak este találok hazajönni, biztosan össze is futok majd néhánnyal.
Csak optimistán, csak optimistán...

K.

Megj.: Ahogy így nézem, ez elég szomorkásra sikeredett, pedig nem annak szántam. És jaj, hová lett a önfeledt fiatalság, micsoda közhely, brr. Szégyelld magad, Sünibaba.

Nah, végre-valahára, lekerül ez a bejglis innét. Én is untam, és már jó régóta nem is aktuális, de menet közben elhagytam valahol a kreativitásomat, és egyszerűen nem jutott eszembe semmi, amit meg lehetne szavaztatni. (Bár egyszer felmerült, h felteszem a kérdést, én jó fej vagyok-e, de a 3 lehetséges válasz pedig, az "igen", a "biztos", és az "aha" lett volna:)

Gyors értékelés:
-a biztos befutó a diós bejgli, 27 szavazattal, ez a voksok 39%-át jelenti
-második lett a jó öreg mákos 20 szavazattal, ez 29%
-harmadik a gesztenyés 11 szavazattal, épphogy megelőzve az utálom a bejglit tábort, 16%-ot kapott, de nekem van egy sanda gyanúm, azért csak ennyit, mert esetleg néhányan nem ismerik, a diós és mákos sztenderd, gesztenyéset nem mindenütt sütnek (mifelénk szoktak, és rummal meg vaníliával nagyon finom, ez Attila kedvence is, de ő is csak nálam evett először, lám-lám, már ezért megérte megismerkedni velem)
-10-en utálják a bejglit, a szavazók 14%-a. Ha vmikor dec 28-29 környékén szavaztam volna, én is erre kattintottam volna, akkorra az ember megutálja. Felénk ilyenkor már "büntetésbejglinek" hívják. Karácsonykor ebéd és vacsora után mindig szívesen eszünk pár szeletet, néha ezt is reggelizünk, de a karácsony elmúlik, a bejgli meg megmarad, márpedig meg kell enni, ételt ki nem dobunk, így étkezés után továbbra is előkerül, és mindenkinek kell enni belőle legalább egy szeletet. (Én végül 1 rudat lefagyasztottam, nemtom, mikor jön ránk, h elő kéne kapni.)
Köszönöm mindenkinek, aki szavazott. Tanulságos volt, nemde?:)

Az új szavazás pedig a nyelvhasználat világába kalauzol minket. Attilával régóta vitatkozunk, hogy vajon túlspiráz vagy túlspiláz? Egészen vérre menő vitákat folytattunk, az etimológiát és a más nyelveket segítségül hívva, és bár az álláspontok közeledni látszanak, mégsem sikerült megnyugtatóan rendezni a kérdést. Ezért hát megkérdezlek titeket, nyájas (és nyájjal nem rendelkező) Olvasók, szavazzatok!
Ti túlspiráztok vagy túlspiláztok valamit?
Előre is köszönöm!
K.

Ezt egy ideje biztosan tudom, mióta együtt dolgozom E-vel, azaz szinténbölcsész kolléganővel. Tegnap (vagy tegnapelőtt) kifakadtam, hogy nekem mostan leginkább a szenvedély meg a romantika hiányzik, meg egy jó nagy dugás, merthogy ez az életvitel nem kedvez az ilyesminek, meg különben is, nem amorózó kell nekem, de azért nem árt néha hallani, mennyire szeret engem a pasim. (Már hallom az ellenvetést, hogy szokta ő mondani, hogy szeretlek, de lelkem romantikára éhes fele szívesen meghallgatná, mennyire és miért.) De E., aki elmúlt 30 és szingli, de már nagyon szeretne nem az lenni, minden nyavalygásomra azt válaszolja, hogy nekem legalább van kapcsolatom, ami még jó is. (Vazz, de arra is ezt mondja, mikor meló után közlöm, h baszott fáradt vagyok, semmi kedvem otthon piros köténykébe bújni és mosogatni meg főzőcskézni!) E. szerint mindenkinek jó, akinek van családja, férjnél van, de legalábbis van pasija. Eszerint közülünk Mjudtinak a legjobb, mert ő a férj mellé még egy gyerkőcre is szert tett menet közben. De nekem se rossz, mert van pasim, ráadásul a férjhezmenés sem sürgető számomra, végső soron, én már sosem leszek vénlány, a családi állapotom elvált, és ha életem végégig az is marad, E. filozófiája szerint bizonyos kor után az elvált teljesen oké, míg a hajadon erősen ciki, így életemnek ezen része már megoldódott.
Tehát, pofám lapos.
E. viszont tegnapelőtt felregisztrált egy társkeresőre (amire erősen biztattuk), most várja a legkisebb királyfit. Adtam neki pár ötletet (amit nem fogadott meg), pl. mikor arra panaszkodott, h nincs kedve végtelen számú randihoz, főleg olyanokhoz, amikor már az első 10 percben látszik, hogy nem ő lesz az igazi (vagy lélektárs, ahogy ő hívja), de azért udvariásságból még megisszuk együtt a megrendelt 1 korsó sört, csak utána távozunk, lehetőleg akkor sem pánikszerűen. (Vagy nem tudom, lehet, hogy E. kávézik az első randin, ami azért jobb, mert hamarabb elfogy.) Szóval, a tipp az volt, hogy nyisson blogot, és írja meg a randis élményeit (persze a linket ne tegye fel a reglapra:), ez eleve segít abban, hogy ne csak egy nézőpontból lássa, hanem mintegy kívülről is, az eseményeket, meg amúgy is, viccesek tudnak lenni az ilyen találkozások, és ahogy az egyik kedvenc tanárom szokta volt mondani az egyetemen, mindenből, amit túlél az ember, sztori lesz. És igazán mulatságos, mit  össze nem tudnak vetíteni a pasik az ilyen első randikon.
Én sosem társkeresőztem, egyszer viszont velem is megesett, hogy össze akartak hozni valakivel. Legeslegjobb Bnő ismerte a srácot, nekem épp akkor nem volt pasim, gondolta (hogy miből, máig sem tudom!), hogy az a srác majd jó lesz nekem. Legeslegjobb Bnő megbeszélte a sráccal, meg velem is, hogy talizzunk a Deákon a metróban, a pékségnél. Megérkeztem, megálltam, vártam. Már ez is sokkoló, látom, hogy ömlik a tömeg a mozgólépcsőn, és találgatom, vajon melyik lesz, közben szurkolok, hogy jaj, remélem, nem ő, meg hogy bárcsak ő lenne az. Aztán valaki rám köszönt, hogy én várok-e itt rá, bólintottam. Az első két mondatból kiderült, nem kávézni fogunk, itt helyzetmentő sörre lesz szükség, így javasoltam, vegyük egy söröző felé az irányt. Ott leültünk, aztán kezdődhet a bemutatkozó beszélgetés.
A srácról kisült, hogy pék. Sebaj, gondoltam, nem vagyok én sznob, meg előítéletes se, ismertem én már olyan pasit, akinek nem volt érettségije, mégis nagyon intelligens volt, meg fordítva is, nem minden a papír, csak optimistán. Mikor megtudta, hogy én meg egyetemre járok, ráadásul az egyik szakom a magyar, rögtön arról kezdett beszélni, ő is sokat olvas ám. Ennek megörültem, és biztattam, mesélje csak el, miket, mire közölte, sokmindent, történelmi regényeket példul, de az egyik kedvence Fekete István Vukkja. (Vazze, általános másodikban kötelező. Nos, van, akinek sokáig meghatározó élmény marad.) Ekkor már belém bújt a kisördög, és megkérdeztem, a kedvenc költőd meg Petőfi Sándor, mi?, mire ő lelkesen rávágta, hogy igen, honnan tudtam? (Nem sértettem meg, nem értette az iróniát.) Jó, ezt hagyjuk, beszéljünk másról. (Kikértem még egy sört gyorsan.)
Ekkor a srác elmesélte, hogy ő bizony még házas, de már válófélben van, és van 2 kislánya, ez nekem nem-e baj-e. Nekem ugyan nem, mondtam, ez főleg neked baj, szar lehet most neked, mire rágyújtott, és távolba révedő szemekkel mesélni kezdte, milyen boldog is volt az ő házassága, és a két kislánnyal milyen boldogan éltek. Közben gyanúsan nedvesedni kezdett a szeme, majd könnyek között azzal fejezte be, hogy régen, mikor hazament a pékségből, mindig vitt haza a lányoknak kiflit, akik mindig elészaladtak, és mindig leharapták a csücskét, de ezt most már soha nem lesz így, brühühü, itt már leplezetlenül sírt. Nekem meg kerekedett a szemem. Meg tanácstalankodtam, most mit kezdjek ezzel a helyzettel. Szántam is, meg bosszantott, miafaszt keresek én itt, mentem volna inkább órára. Kínomban bedobtam a szokásos közhelyeket, hogy nemsokára túl leszel a nehezén, és akkor majd könnyebb lesz, meg ilyesmit. Aztán kifújta az orrát, elnézést kért, és kijelentette, amúgy én nagyon tetszem neki, meg úgy látja, hasonló az érdeklődésünk(!), elkérte a számomat. (Megadtam, gondoltam, egyszer lehetek én is lelkisegély-szolgálat, így vezekelvén a sok-sok cinizmusért.) Aztán még egyszer taliztunk, akkor négyesben, Legeslegjobb Bnővel meg az akkori pasijával, több tali már nem volt. Szóval, ilyesmikről írhatna E. a blogján, ha lenne neki, meg hogy hetet- havat összehordanak a pasik, és tapasztalatom szerint legalább kettővel osztani kell az elhangzottakat.

Ellenben most nekem jó. Jó nekem.
Majd egyszer számba veszem, miért is.
K.

Ezt meg most láttam egy blogon. Belinkelem, annyira jó!:)


Update: Uuh, basszus, a Vukot 1 K-val írják, de égő...

Tavaszvárás, de semmi költészet.
Baszom el az időt, várom (hajaj, dehogy várom), hogy mehessek dolgozni. Kiötlöttem, h lekocogok a könyvtárba, ma kivételesen délben nyit, még éppen belefér. Visszaviszem az Apák könyvét, ami megdöbbentően jó könyv, nem is emlékszem, hogy megjelenése idején nagy port vert volna fel, pedig verhetett volna, mert páratlanul jó írás, stílusbravúr. Én majdnem minden fejezet végén picsogtam, ajánlom mindenkinek, aki esténként ríni szeretne, annyira megható, de hál'Istennek nem azért, mert szerelmes történet.
Reggel felpróbáltam a nyári ruháimat. Jaj, annyira szeretnék már kisruhában, magassarkú szandálban szaladgálni. Vagy mondjuk, levenni a nagykabátot, és csak blézerben. Apropó, blézer. Az miért van az, hogy nemigen lehet az alkatomra megfelelő blézert kapni? Mert A) vagy mindenhol pont jó, de mellben szűk B) magasan gombolódik, leszorítva a cicimet, az meg senkinek sem jó.
Bár a melegre még jó másfél hónapot kell várni, most már ugyan süt a nap, olyankor meleg van, de amint elmegy vagy lemegy, azonnal megvesz az Isten hidege. Most jön kényelmi szempontból az egyik legrosszabb időszak (a másik kora ősszel), amikor is reggel még elkel a kabát vagy a pulcsi, délután meg már lehet cipelni kézben, aztán este újra felhúzni. Jobb, ha beszerzünk, egy elegáns utazókoffert, lehetőleg Louis Vuittont 550.000-ért. De tényleg, hogy a picsába képes valaki fél millát kiadni egy táskáért?? (Szubjektív megjegyzés: nem is tetszenek a Louis Vuitton táskák.)
Attila elmélete szerint a nőknek 3 típusa van: a kalapos, a táskás és a cipős. Én leginkább táskás vagyok (egyelőre még nem a szemem, hanem a hónom alatt), meg kisebb mértékben cipős, de azért nem sorakozik 25 pár topánka a szekrényemben. A táskákat szeretem, főleg a hímzetteket, de 5000 Ft-nál többet akkor sem vagyok hajlandó adni érte, ha maga a nagy Manitu tervezte, akkor sem. Olcsóbbért is lehet igényesen öltözni.
A nyári ruhák próbálásakor újfent konstatáltam, le kéne adni 2-3 kilót nyárig, meg feszesebb izomzatra szert tenni. Aztán eszembe jutott, a "nyárra jó nő leszek" címkéjű projektbe minden évben belefogok, idestova 1999 óta, amikor is lefogytam. És még soha, egyetlen nyárra sem sikerült igazán jó nőnek lennem. Beleült a bogár a fülembe, lehet, h én már úgy fogok meghalni, hogy soha nem lesz belőlem jó nő?
Egyébként tavaszvárás ide vagy oda, mégsem olyan kellemesek azok a pillanatok, amikor először megszabadulunk a nagykabáttól. Erről sosem írnak a női magazinok, hogy bizony rossz érzés az első nap blézerben ügetni melóba, meztelennek érzem magam, mintha hiányozna rólam valami, és frusztrál, hogy a kabát már nem takar el mindent, alakom előnytelenségei jobban látszanak. Ugyanez a sokk, mikor először veszek szoknyát szandállal. Aztán szép lassan megszokom, legkésőbb augusztusra belejövök a pucérkodásba, és lazán mászkálok nyakbakötős kisruhákban, no azért nem dolgozni, csak úgy, ha este van valami.
És jó lenne végre friss gyümölcsöt meg zöldséget enni, lassan befordulok a télálló almától meg az egyre szikkadtabb narancsoktól.
Jártomban-keltemben hallottam fél füllel az alábbi sommás mondást: "Ha jön a tavasz, duzzad a fasz." Ezt így.
És egyébként, nem csak az.
K.

Rájöttem, mi a másik baj ezzel a délutáni munkába járással. Ülök odabent teljesen egyedül, a munkatársak legkésőbb 5 körül hazamennek, én meg ottmaradok egyedül az irodámban, senki nincs, akihez szólhatnék. (Jó, a benti plüss-sünikhez néha szoktam, de azért az nem ugyanaz.) Járkálok a folyosón, mint egy kísértet, ha kimegyek a konyhába vagy a mosdóba, a cipőm kopogása visszhangzik a kövön, sehol senki, hosszú órákra szociális inger nélkül maradok. Míg rendes munkaidőben csak ott vannak a többiek, Á-val, E-vel, és B-vel igen jókat lehet beszélgetni, ha átugrom hozzájuk pár percre lazítani meg feltöltődni, Mjudtival meg néha úgy nevetünk, hogy a könnyem is kicsordul.
Így tegnap este, ha már beszélgetni nem tudtam, legalább gondolkodtam a beszélgetésről, sovány vigasz. Én meglehetősen félénk vagyok, idegen társaságban, mint az egy rendes süntől várható, összegömbölyödöm, és kissé félénken tekingetek körbe-körbe, nem szoktam se a társaság középpontja, se kedvence lenni. Ha az enyéim közöttt vagyok (értsd: akiket jól ismerek), az más, akkor meg el se dugulok, csak úgy dől belőlem a hülyeség.
Viszont számba vettem (no, csak képletesen) az egyes típusokat, a halmazokat meglehetősen nagyvonalúan kezelve, de hát, ez nem is egy tudományos elmélet.
Van, ugye, a szószátyár típus, akit le se lehet lőni, aki rögtön a társaság középpontja lesz, mindenre vagy egy jó(?) poénja, beszólása. Ha nem jutok szóhoz, én erőszakosan nem veszem magamhoz a kagylót, sőt, visszavonulót fújok, még inkább háttérbe húzódom. Nagy társaságban nem is annyira zavaró, legfeljebb észre sem vesznek, annyi baj legyen. Ha egy ilyen típussal face to face beszélgetek, akkor az egyfelől igen kényelmes, mert elég csak a szokásos módom jeleznem, hogy figyelek (bólintás, hümmögés), ezzel biztosítom a párbeszéd folyamatos fennmaradását. A kellemetlen mellékhatás, hogy egy idő után kukának kezdem érezni magam.
A másik véglet, aki még nálam is csendesebb. Ha ilyennek kerülök szembe, a kínos hallgatásokat megtörendő, beszédkényszerem lesz, akkor meg sanszos, hogy előbb-utóbb valami hülyeséget találok mondani. Mint például másfél éve, céges bulin. Még az ismerkedős időszakban voltunk, egy ilyen csendes-hallgatag srác került mellém az asztalnál, nem akartam, hogy az egész vacsit néma csendben együk végig, görcsösen kerestem hát valami témát. Arra terelődött a szó, ki milyen iskolát végzett, miből írt szakdolgozatot, én mondtam, bornevekből, majd kapva kaptam a témán, és elkezdtem bőszen dicsérni a magyar borokat, hogy azok a legjobbak a világon. A srác egy darabig hallgatta, majd jó 10 percnyi észosztás után megszólalt: Jó, de akkor most miért iszol Sangriát? És basszus, igaza volt!
A legszörnyűbb pedig az, hogy ha sokat beszélek, előbb utóbb mondok valami szexuális töltetűt. Ez az, amit esetemben páran kisugárzásnak szoktak nevezni, hogy 1 sör után már  nagy eséllyel kicsúszik egy vaskosabb mondat a számon, és mivel nem vagyok prűd, nagyon könnyen leszek szókimondó. És mint írtam pár poszttal ezelőtt, ez sokakat zavar. Konkrétan meg is kaptam a kiosztásomat (mondjuk, pont olyantól, akitől a legkevésbé sem vártam volna), hogy ejnye, te Katilány, hát az élet nem csak a szexről szól. Ezt mondjuk, én is tudom. Nem vagyok én bonobó!:)
De azért csak arccal a megjavulás felé.

Nah, azért nem az a konklúzió, hogy senkivel sem jó beszélgetni. Kicsit bele is bonyolódtam, meg szorít is az idő. Szóval, leginkább olyasvalakivel jó beszélgetni, aki intelligens, jó a humora (ez a kettő, jó esetben, együtt jár), nyitott, és nem csak beszél, hanem meg is hallgat. Meg nem árt némi közös érdeklődés. Ha mindez hiányzik, akkor meg már csak a sör segít. Megfigyeltétek, úgy 2-3 korsó elfogyasztása után megszűnnek a kommunikációs akadályok? Csak másnap ne találkozzunk újra!:)
K.

Ahogy itten a blog.hu-n böngésztem, feltűnt, a BKV-s posztok igen népszerűek. No igen, a BKV-téma az, amihez mindenkinek van hozzáfűznivalója, meg személyes élményei is, legtöbbször nem pozitívak.
Tegnap nekem is vót, igaz, nem is a BKV tehet róla.
Igyekeztem melóba 1 óra körül, amikor is a Nyugatinál felszállt a 4/6-osra egy csöves, aki egyébként nőnemű volt. Először fel sem tűnt, nem nagyon szoktam figyelni az  utastársakat (és cserébe ezt én is elvárom), csak a cigifüstre lettem figyelmes. A nő ugyanis felszállt, leült egy másik (nem csöves!) nő mellé a szék peremére (a Combinón van az a műanyag perem a székek mellett, most értettem meg, milyen célt szolgál), és nyugodtan szívta a cigicsonkját, amit valszeg a megállóban dekkelhetett össze. Többen megjegyezték, hogy jé, dohányzik, meg hogy micsoda új szokás ez a villamoson, de a nő oda se bagózott rájuk. Aztán egy idős bácsi mégiscsak rászólt, közvetlenül a nőnek címezve, hogy legyen szíves oltsa el a cigarettáját. A nő sziszegett valamit a foga közt (nem értettem, mit, de úgy tippelem, nem feltétlenül egy Arany János-idézet lehetett), közben elfogyott a cigije, hát el is dobta, ahogy azt kell. Az idős bácsi rátaposott (a csikkre), hogy legalább ne füstölögjön. A nő, aki mellé a csöves nő felszálláskor leült, felállt és arrébb ment, teljesen érthető okokból. A csövi pedig befoglalta az egész széket, és mint ki jól végezte dolgát, hátradőlt, bámult kifelé az ablakon.
 
Egész nap nem hagyott nyugodni ez az eset. Az oké, hogy valaki hajléktalan, és rettenetesen szánjuk érte, meg a "társadalmi felelősségvállalás" jegyében ételt osztunk neki, de azért mindent ne engedjen már meg magának!
És basszus, végsősoron még jól is járt! Viteldíjat nyilván nem fizet, melegben volt, nyugodtan végigszívta a cigijét, és még ülőhelyhez is jutott, ami nem kis bravúr a 4/6-oson.
Arccal az érvényesülés felé! Így is lehet.
K.

Huh, túléltem az első napot. Már csak 4. Az még mindig sok.
Megvolt ma reggel a vigaszvasalás, meg a torna is, és csak fél 10-re romlott el a kedvem, ez , ugye, sokkalta jobb, mint tegnap, amikor is eleve rosszkedvűen ébredtem.
Azért viszonylag jól bírtam, tegnap 7 és 8 között következett be a holtpont, 8-ra átestem rajta, és felpörögtem, 10-kor alig bírtam abbahagyni a melót, de muszáj volt, mert egy kolléga hazahozott, azt meg nem mondhattam neki, hogy most még pörgök, várjon egy másfél órát, amíg lecseng. Így felspannolva értem haza, nem is tudtam lepörögni, éjfélkor lefeküdtünk, de vagy 1-ig nem tudtam elaludni, végül be kellett kapnom pár Nervenpflegét, hogy aludjak már végre. Hú, micsoda önjutalmazás lesz itten hétvégén! Csak érjem meg!
Nincs is rosszabb, mint itthon ülni és várni, hogy elteljen az idő, és mehessek dolgozni.  Ott bent már jó, gyorsabban múlik az idő, meg nincs is időm önsajnálni, leköt a meló.

Ahogy visszaolvasom, rájövök, egyre közérdektelenebb leszek. Be kéne fejezni ezt a nyavalygást, nem? Mielőtt még én is megunom. De nehezen moccannak a fejemben a témák, pedig jó néhány már körvonalazódott. Eh, kilúgoz ez a hét teljesen.
K.

Update: Tanulság: Az ember ne írjon posztot, ha nincs mondanivalója.

Nah, még egy mára, aztán már semmi nem ment meg attól, hogy elinduljak dolgozni.
Ingeréhségemet és a szociális interakció hiányát úgy próbáltam enyhíteni, h elkezdtem olvasni vadidegen emberek vadidegen blogját. Volt, ami tetszett, volt ami nem. Ha ez utóbbi eset állt fent, akkor egyszerű program fut le: kattintok a kis FEHÉR (bizony, Sünibaba, nem piros:) x-re, oszt megyek tovább. Olyat soha nem szoktam, hogy nekiállok anyázni, hogy mekkora hülyeség ez a poszt, és a kurva anyját a szerzőnek, aki kapja be, és egyébként is hülyelúzer, meg tahóbunkó is, kapja be még egyszer. Ha tetszik és/vagy egyetértek a bejegyzéssel, az más, akkor ezt szoktam jelezni, némi pozitív visszacsatolás mindenkinek jót tesz. (Egyszer azért tettem kivételt, Somával, ugye, akinek a cikkéhez hozzászólni nem tudtam, így írtam egy bejegyzést, mindegy, úgy látszik, a következetesség sem az erősségem.)
A gond viszont, hogyha 1-1 bejegyzés nagyobb nyilvánosságot kap (index, blog.hu stb.), akkor megszaporodnak a kommentek, ahol is a hozzászólók nem épp úgy viselkednek, ahogy én szoktam. (Nem mintha az lenne az etalon, de akkor is.) Van némi pozitív visszacsatolás, mellette pedig megjelennek szép számmal az anyázó hozzászólások. És a legszebb, hogy nem csak a bejegyzés szerzőjéről szedik le a keresztvizet, hanem a többi hozzászólóról is, akinek nem tetszik a véleménye. A vége meg úgy is "anyád!", "tied!" "nem, a tied"-be torkollik, akkor meg már el is megy a kedvem kommentezéstől. Semmi kedvem azon stresszelni magam, ki miért (és hogyan!) szól be. Most is így pattantam le. Tetszett egy bejegyzés, hozzá is akartam szólni, de gondoltam, előbb végigolvasom az előttem szólókat, ne írjam le ugyanazt huszadszorra is. Mire a végére értem, rossz érzés lett rajtam úrrá, és hagytam a fenébe az egészet. No, nem az zavart, hogy többeknek ellenvéleménye volt, hanem az, ahogyan ezt a többiek tudomására hozták.
(Valamit viszont nem értettem. Ha vkinél elszakad a cérna, és ír egy fröcsögő hozzászólást, amelyben taglalja, mennyire nem tetszett neki a bejegyzés, és azt azt védő hozzászólások, hozzá jellemzően B-betűs kötőszavakat használ, ú.m. bár, vagy baszd meg, akkor miért látogat vissza újra és újra?)
A saját blog/honlap, az más. Nagy ez az internet, elférünk sokan. Mindenki írhat arról, ami neki jólesik. Akinek meg nem tetszik, amit ott olvas, az ne látogassa az adott oldalt.
Én úgy szoktam (az életben is), hogy alaphelyzetben legyünk kedvesek. Ha nem megy, akkor legalább udvariasak. Ha ez sem megy, akkor semlegesek. Ha az sem, akkor meg hagyjuk a francba az egészet.
Amúgy meg, értem én is a kritikát. Csak nem szeretem:P
K.

Ja, még valami. Pár hete kaptam e-mailben, pont témába vág, idemásolom:

Hány FÓRUMOZÓ kell egy villanykörte kicseréléséhez?

1 aki kicseréli a villanykörtét és beírja, hogy ki lett cserélve
14 aki megosztja a hasonló tapasztalatait a villanykörte cserélésről, és hogy hogyan lehet más módon is kicserélni
7 aki figyelmeztet a villanykörte cserélés veszélyeiről
1 aki az egészet átrakja a világítás topicba
2 aki nem ért egyet ezzel és átrakja az elektromosság topicba
7 aki felhívja a figyelmet a nyelvtani hibákra a villanykörte cserélésről szóló hozzászólásokban
5 aki flame-eli a nyelvtanárokat
3 aki kijavítja a nyelvtani hibákat a flame-ekben
6 aki vitázik azon, hogy ''villanykörte'' vagy '' villany körte'' ill. másik 6 aki hülyének ítéli ezt a 6-ot
2 gyártásban jártas mérnök, aki felvilágosítja a csoportot, hogy a helyes kifejezés a lámpa
15 mindent tudó aki azt állítja, hogy dolgozott az iparágban, és a villanykörte kifejezés teljesen korrekt
19 hozzászóló aki azt mondja, hogy ez a topic nem a villanykörtékről szól és legyenek szívesek a beszélgetést egy villanykörtés topicban folytatni
11 aki megvédi a hozzászólásokat, mert mindannyian használunk villanykörtét ezért a hozzászólások idevágóak a fórumba
36 vitázik azon, hogy melyik módszer a legtökéletesebb a villanykörte kicserélésére, hol lehet megvenni a legjobb villanykörtéket, melyik márkájú villanykörte a legjobb ehhez a technikához, és melyik márka hibás
7 aki hivatkozásokat ír be, ahol különbözo villanykörtékrol lehet látni példákat
4 aki megállapítja, hogy az előző hivatkozások nem jók, és beírja a jó hivatkozást
3 aki olyan hivatkozásokat ír be amiket a beírt hivatkozások alapján talált és ezek alapján hozzákapcsolható a villanykörte a fórumozó csoporthoz
13 aki belinkeli az összes hozzászólást, az összeset idézőjel közé véve odaírja, hogy ''én is''
5 aki beírja, hogy nem fog többet írni, mert nem tudják többé kezelni a villanykörte problémát
4 aki azt mondja, hogy ''nem beszéltük már meg ezt nem sokkal ezelőtt?''
13 aki azt mondja, hogy ''csinálj inkább egy Google keresést a villanykörtékre, mielott kérdezel a villanykörtékről''
1 aki az eredeti hozzászólásra válaszol mától 6 hónap múlva, így újrakezdi az egészet

(Magánjellegű, depis nyavaly következik, aki azt nem szereti, már kattinthat is a kis piros x-re, és próbálkozzon holnap. Talán.
Mindjárt kattintok én is, én sem szeretem a "depis picsa nyavalyog" címkéjű bejegyzéseket. De azért---)

Nah, szóval. Annak, hogy a hétfő reggel fél kilenc otthon talál, elég rettenetes oka van. Egész héten este 10-ig fogok bent maradni a dolgozóban, jutalmul mehetek egy kicsit később. Este 10-ig, vazze!  Egy héten át! Ez azt jelenti, hogy az egész hetem a melóról fog szólni. Hazaérek 11-re, oszt dőlhetek be aludni, ennyi volt a nap. Ja, meg hiába kezdem később a melót, 4-5 óra felé akkor is elfáradok, amin az ipari mennyiségű kávé elfogyasztása sem segít sokat. Amúgy is annyira koffeinfüggő vagyok, hogy inkább hiányának negatív következményeit érzem, semmit bevitelének áldásos hatását.
Meg mégiscsak jobb az a koránkelés. Felkelek szépen fél 6-kor, kávé, zuhany, smink, mire észhez térek és indul a nap, már bent vagyok a munkahelyen, akkor meg már mindegy, ha már odaevett a fene, hát kihozom a napból a maximumot. Na de így?! Felkelek, kávé, zuhany, aztán lassan megjön az eszem, és elkezdek azon gondolkodni, hgy igazából semmi kedvem elbaszni itthon még pár órát, majd bebékávézni melóba. Hagynám a francba az egészet. De azt nem lehet.
Megpróbáltam nézni a dolog pozitív oldalát. Azt mindig megpróbálom. Nem szeretek én Savanyú Jóska lenni (vagy mi a fene annak a női párja), mindig megpróbálkozom a pozitív gondolkodással, csak nem mindig jön össze. Tehát. Van reggel pár órám, amit hasznosan tölthetek.  Van időm például tornázni, azt úgyis reggel, felkelés után szeretek, délután mindig elbliccelem, mert dögfáradt vagyok, és az átmelózott nap után inkább önjutalmazni szeretek. Tudom, tudom, az edzésnek is annak kellene lennie, de mit csináljak, eredendően döglusta vagyok, nekem az edzés nem öröm, hanem nyűg, még akkor is, ha attól lesz szép kerek a fenekem. Tehát, torna. Ma mondjuk nem, mert hétvégén mindkét nap tornáztam, kell egy pihenőnap, hogy regenerálódjanak az izmaim. Meg aztán, lesz időm elvégezni a házimunkát, amihez délután amúgy sincs kedvem, például vasalhatok. (Tényleg nagy a baj, ha már a vasalással próbálom vigasztalni magam!) Meg hát, kinek lenne kedve belefogni bármibe, mikor Damoklész kardjaként ott lebeg a tudat, hogy nemsoká menni kell dolgozni?
És amikor reggel kaptam egy sms-t I-kétől, hogy van-e kedvem holnap du. talizni, akkor ez az amúgy sem stabil pozitív önszuggesztió teljesen összeomlott. Minden programot sztornóznom kellett a hétre, pedig általában az éltet, a délutáni találkozások, beülünk 1 sörre (na jó, kávéra) valakivel, az jó.
Itthon ülni egyedül amúgy sem szeretek. Olyankor jellemzően bedepizek, nem ér semmiféle inger, a halál szélére unatkozom magam, és az egész átcsúszik valami létösszegzés-félébe, abból meg sosem jövök ki jól.
Nem beszélve arról, hogy tegnap belekortyoltam a forró kávéba, aminek hatására estére egy hatalmas hólyag keletkezett a szám közepén, ami - természesen - ma reggelre sem lohadt le, jelentősen rontva az egyébként is vitatható összképet. Ja, és elég hülyén néz ki rajta a szájfény:/

Még pár szó az itthonülésről. Volt benne részem 2 éve, mikor november közepére befejeztem a tanítási gyakorlatot, leadtam a szakdolgozataimat, készültem az államvizsgákra, meg ezzel párhuzamosan munkát kerestem. Felkeltem 8-kor (az ember, ugyebár, nem alszik 9-10-ig, ha államvizsgára készül), majd egy kávé mellett 9-10-ig sajnáltam magam, hogy tanulnom kell, és főleg a finn meg a tanárképzős államvizsgára nem volt sok hajlandóságom. 10-kor már-már nekiültem volna tanulni, amikoris eszembe ötlött, hogy előtte elmosogatok, meg rakok némi rendet, azzal a felkiáltással, ha rend van körülöttünk, rend lesz majd a fejünkben is. Ez megtartott délig, amikor konstatáltam, hogy ebédet kellene főzni, üres pocakkal mégsem lehet nekiállni ilyen komoly feladatnak, no meg, voltférjnek is enni kell adni, ha hazaér. Teli hassal elálmosodtam, és eszembe ötlött, délután 2-3 között visszaesik az ember energiája, akkor meg kár a gőzért, a legközelebbi csúcs du. 4-5 körül várható, hát várok addig én is. 4-kor meg elkezdődött a Knight Rider, akkoriban még volt tévém, és azt nem hagyhattam ki. (Vizsgaidőszakban mindig is fokozott érdeklődéssel követtem figyelemmel a délutáni sorozatokat, a Knight Rider meg amúgy is ideális, a hős Májköl megment mindenkit, gondolkodni sem kell, lineáris ívű, biztos happy enddel záruló történet, szellemileg terhelt időszakban épp megfelelő.) Mire véget ért, hazaért voltférj, akkor neki örültem, meg váltottunk pár szót, hipp-hopp este lett, akkor meg már minek nekikezdeni a tanulásnak, majd holnap, tiszta fejjel. És közben unatkoztam veszettül, mondom, nekem az egyedülotthonlevés nem jön be, besavanyodom, mint a káposzta, ha állni hagyják, kell némi szociális inger. Mentsétek meg Sünibabát, beszéljetek hozzá!

Uh, most vettem észre, hogy a jobb felső sarokban nem is piros, hanem fehér x van, piros alapon. Remélem, ez nem zavart meg senkit, és idejében megtalálta a menekülő útvonalat innen!:)

K.

Nah, végre van egy kis időm netezni. A csütörtököt teljesen lefoglalta a Bálint napi móka, vacsoráztunk a belga sörözőben meg ittunk jó söröket. Úgy teliettük magunkat, hogy teljesen bepunnyadtunk, így az esti szex elmaradt...micsoda borzalom! Lemaradtunk az össznépi kefélésről!:)
(Csak erősebb idegzetűek olvassanak tovább. Szóval, még mindig jobb így, hogy kihagytuk. Pár éve voltférjjel illletve akkor még voltpasival voltunk vacsorázni Bálint napon - hát, Istenem, nekem a legtöbb ünnephez hozzátartozik a zabálás, enni ugyanis nagyon szeretek! Szokás szerint teliettük magunkat, aztán hazamentünk, hogy belecsapjunk a lecsóba, és végül csak azért nem a lecsóba csaptunk bele, mert nem azt vacsiztunk. Ahogy tornáztunk, rettenetes hányinger tört rám, minden mozdulatnál öklendeztem, mint egy rossz pornófilmben, szóval egy életre megtanultam, hogy ha úgy igazán tele van a pocakom, akkor hagyjuk a szexet.)
No, most már csak teljesen konszolidált témák fognak következni. Semmi szexuális. Úgyis éreztették velem, hogy túl sokat beszélek róla, és ez zavaró. Hát, jó. Akkor majd nem fogok. Egyébként, kitöltöttünk Attilával egy tesztet a 7 főbűnről. Nekem - mily meglepő! - a bujaság, a torkosság, és a harag lett szignifikánsan magas - ez utóbbi nyilván akkor tör elő, mikor az előző kettőhöz nem jutok hozzá:P Viszont a teszt mókás, és egészen jó eredményt ad, Attilára is meglehetősen jellemző az eredmény. Ki lehet próbálni. A teszt angol nyelvű, és senkit ne riasszon el, az első néhány kérdés az ember autójára vonatkozik. Ha nincs, nyugodtan ki lehet hagyni, sokat nem torzul az eredmény.
Egy szó, mint száz meg kell javulnom!

Tegnap voltam a Media Marktban (vasalót venni), és megláttam egy cédét, illetve dupla cédét, Bryan Adams: Antology. Ha jól számolom, ez már a harmadik Best of lemeze, míg az első Best of lemez megjelenése óta talán ha 2 új lemezt kiadott. Nekem az első élményem a So far so good volt vele, rajta a Please forgive me-vel, ami miatt a lemezt megvettem, akkor voltam 13 éves, és hihetetlenül megtetszett a lemez. Szépen lassam beszereztem az összes korábbi albumát, és nagy izgalommmal váltam 14 évesen az 18 til I die-t. Évekig fanatikus Bryan Adams-rajongó voltam, ami azért meglepő, mert ennél sokkal keményebb zenéket hallgatok, a hasonló kategóriás zenék túl könnyűek nekem, mint paraszt bácsinak a franciasaláta.
Tegnap óta ismét Bryan Adams-lázban égek, előtúrtam a régi lemezeket, és Summer of '69, Run to you meg Heat of the night, yeah! Mókás, hogy ennyi év után is kívülről tudom minden sorát!
És ezzel a nagy rajongással jellemzően egyedül voltam, a környezetemben senki sem szerette - páran azt sem tudták, kicsoda - 14 évesen, emlékszem, Backstreet Boys-ot hallgatunk az osztálykiránduláson, közkívánatra.

Ha valaki akar nosztalgiázni velem együtt, ide linkelem a Run to you-t. Viccesek a kommentek is. Vki Bryant élteti, mekkora legenda, csak épp I-vel írja a nevét:
"Brian Adams = Legend."
mire egy másik kommentező:
"not legendary enough if you spelled his name wrong, kid."
:-D

K.

Belegondoltatok már, melyik az a nap az évben, amikor az egész ország - mit az ország, a fél világ! - szinte biztosan szexel? Hát persze, h a Valentin nap! A sajtótermékek már január végén tele vannak a Valentin napi trükkökkel és tippekkel, ú.m. program- és ajándékjavaslatok, csábító fehérnemű- és sminktippek, és minden más, hogy az az este tökéletes legyen. A szenderd program ilyenkor általában a mozi-vacsi-szex hármas, a sorrend tetszőleges, egy elem el is maradhat, de az esti szex úgy hozzátartozik a Valentin naphoz, mint mondjuk a húsvéthoz a csokinyuszi.
Halványan mindig felmerül, hogy nem kell eköré ekkora feneket keríteni, amerikai népbutítás és hülyeség, és különben is, miért csak azon az egy napon kéne szeretni (ez, mondjuk, karácsony táján is el fel szokott merülni), de aztán győz a társadalmi presszió, ugorjunk fejest a Valentin napba. Úgy vettem észre, sokszor a középkorú párok is megemlékeznek róla, legaranyosabb a volt apósom volt, aki jelezte, hogy hülyeségnek tartja az egészet, aznap mégis szívdobozos konyakmeggyel jött haza.
Annak kicsit kellemetlenebb, aki épp nincs kapcsolatban, és zavarja felhajtás február 14-én, de erre azt javasolják a magazinok, a többi facér baráttal kell ilyenkor beülni valahova átvészelni a krízist.
Persze, szerintem is röhejesek az I love you/just for you feliratú piros, szív alakú lufik, meg a plüss szívecskét szorongató plüssállatok (kivéve a sünit, mert az jöhet, még ha piros plüss szívet tart, akkor is:), de azért egy kis csokinak örülök, annak meg különösen, ha még vacsizunk is egy jót. Az esti szex pedig legalább aznapra biztos:)
Szóval, csak nyerhetünk a dolgon. Akkor meg miért ne? Persze, hogy hülyeség, meg konzumidiotizmus, de attól még élvezhetjüka jó oldalát, hadd legyen tőle színesebb az életünk.

Bálint napi bonbont és szexet mindenkinek!

K.

Közeleg Á. esküvője, szaporodnak a teendői. Ahogy meséli, kicsit újraélem a sajátomat, meg a szervezés megpróbáltatásait.. Á. kedves lány, és a legpozitívabb gondolkodású, akit valaha is ismertem. Azon kevesek egyike, aki képes megszelídíteni a cinizmusomat úgy, hogy mond rá valami pozitív töltetű dolgot. Ezért cserébe nem is traktálom őt az ironikus beszólásaimmal esküvő-témában:) De azért ma reggelre ő is besokallt. (Hű, mi lehetett ott, ha már Á. is kiakadt!)
A hétvégén ugyanis a szervezés különösen nehéz fázisába lépett: végig kellett látogatni a meghívóval a rokonyokat. Olyanokat, akikkel amúgy is csak sátoros ünnepeken szokott találkozni az ember. (Hál'Istennek.) Ilyenkor végig kell hallgatni Gizi, Juli és Manci néni sápítozással vegyes lelkendezését arról, hogy micsda nagylányok lettünk mi már, pedig még nem is olyan rég... (és itt általában egy rém kínos történet következik a gyermekkorból, jobb esetben mondjuk csak bepisilős). Ezt követően jönnek a jótanácsok. Szép sorban, először is az esküvő és a lagzi környékén. Hogy milyen ruhát kell viselni a menyasszonynak éjfél előtt és után, milyen zene és étel-ital legyen, kik legyenek a koszorúslányok, hogyan kell leültetni a vendégeket, mekkora legyen az esküvői torta, és ildomos-e gumi óvszert használni a nászéjszakán.
Majd újabb jótanácsok, ezúttal már a menyecske majdani életét megkönnyítendő: hogyan lesz az ember lánya jó feleség. Ezt nyomatékosítandó mindig a tágabb család egy oszlopos tagját hozzák fel példának, aki bezzeg.
Á. is ebbe esett bele hétvégén. Végighallgatta, az egyik meghívott kislány micsoda nagyestélyiben fog feszíteni, és hogy mekkkora gondot jelent a ruhakölteményt átszállítani egyik városból a másikba (remélem, Á. azért a maga diszkrét stílusában jelezte, ő lesz a menyasszony). (No igen, esküvőn a többi vendéget túlöltözni rém kínos. Hát még a menyasszonyt! Jáájj.) Majd jött a bezzegesdi: Bezzegné, aki tökéletes feleség, 3 gyereket nevel, minden este meleg vacsorát főz, és tessék megnézni, milyen makulátlan vasalt ruha van a férjén. Á. valszeg itt fordulhatott be végleg, ugyanis elmondása szerint ő nem szokott vasalni. Azt az ergonómiailag teljesen helytálló nézetet követi, hogy a ruha kilógja magát a vállfán száradás közben, ha meg mégsem, akkor a felvételét követő második percben úgyis összegyűrődik, akkor meg minek az egész procedúra. Szimpatikus elgondolás.

Húúh, micsoda hét van mögöttem. Nem volt se férfimunka, se jó mulatság, sőt. Szívtam, mint a torkos borz. Fő, hogy vége. Péntek este van, de csak nem bírok lepörögni. És rettenetően irigylem a pasikat az egyvágányúságukkal. Attila leül tűznézni a számítógép elé, külvilág megszűnik, agy kikapcs, onnantól az a legnagyobb probléma, hogy a galloknak nincs lovasságuk, a briteknek meg van, nehezebb őket legyőzni. Én meg olvasok vadul, még az szokott a leginkább lekötni, közben az agyam hátsó részében meg ott motoszkálnak a történtek. Fene essen a szimultán gondolkodásba! És még egy fasza náthát is összeszedtem, az orrom nagy és piros, úgy nézek ki, mint egy rénszarvas, trombitálok nagyokat, a közérzetem is vacak, le a megfázással, azonnal monnyon le!

Szóval, olvasok, tegnap megvettem a Csernus könyvét, mert aszonták, jó, be is daráltam 2 nap alatt. Igazából tényleg jó, csak az a baj, hogy sok újat nem mondott. No, nem azért, mert olyan kurva okos vagyok (Csernus fogalmi rendszerében úgyis csak okos kurva lehetnék jelenlegi állapotomban), hanem, mert ezeket a gondolatokat már rég megfogalmaztam. Például Csernus kimondja, mindenki úgy kúrja el az életét, ahogy akarja - ezt én is szoktam hangoztatni, csak épp a baszni szót szoktam használni, nekem az jobban tetszik. Ennek értelmében nem kell senkit megmenteni, aki nem akarja, aki meg akarja, azt úgysem kell már megmenteni, mert megoldja a maga megmentését. Ez nem közömbösség vagy a "társadalmi felelősségvállalás" (mostanában divatos szlogen) hiánya, de próbáljunk csak megmenteni egy idült alkoholistát, ha azt ő maga nem akarja! Akkora rejtett nyeresége van a játszmában, amitől külső hatásra csak úgy nem fog lemondani. (Mint az látszik, Berne könyvei nagy hatással voltak rám:)
Van egy pszichológus ismerősöm, akivel egy időben sokat beszélgettem, ő ébresztett rá sok ilyen dologra, többek közt arra, hogy mindenki a saját életéért felelős. Azt nem lehet, hogy ujjal mutogatunk mindenkire, a társadalomra, a politikusokra, a szülőkre, a környezetre, a voltpasikra, az iskolai tanárokra stb, hogy ti tettétek ezt - nem, nem az ember mindent maga csinál magának a saját kis életében, ő a felelős. Ezzel azért kellemetlen szembenézni.
Csernus azt javasolja, nézzünk ezzel szembe, és vállaljuk fel. Igenám, de mi lesz utána? A könyvben kétszer is elmondja, azért nem ad konkrét útmutatást, mit tegyen az ember, miután rádöbbent, hogy csakis saját maga tehet valamit, nehogy az legyen, hogy az olvasók, mintha szakácskönyvet olvasnának, követik lépésről lépésre, és akkor megint nem a saját döntésüket hozzák meg, hanem lemásolják Csernusét. De azért felmerült bennem a sanda gyanú, tán azért, mert ő sem tudja pontosan, mit is kell tenni a Nagy Felébredés után. Ki lehet lépni házasságból/párkapcsolatból, ami már rég nem működik,de mi legyen utána? Csernus azzal vigasztal, ha az ember egyedül marad, és elrendezi magában a dolgokat, előbb-utóbb meg fogja találni az igazi társat. De mi van azokkal, akiknek nem a rossz párkapcsolatban való pocsolyázás életük legfőbb problémája, hanem valami más? Erre nézvést jóval kevesebb mondanivalója van.
És hagyjuk abba az önsajnálatot. De mikor az önsajnálat néha annyira jó tud lenni! Ha időnként összejönnek a dolgok, olyan jó leborulni az ágyra, hangosan és hüppögve sírni, dagonyázni az önsajnálatban és a bánatban, és magunkat a világ legszerencsétlenebb lényének gondolni. Másnap reggelre aztán minden elmúlik.
Szóval, kapjuk össze magunkat, nézzünk szembe élethazugságainkkal és számoljuk fel őket, mert aki nem így tesz, arra a gyáva féreg az egyik legfinomabb jelző, amit aggat. Ez kicsit visszás, ha mindenkinek joga van saját élete elbaszásához, akkor miért kell gyávának titulálni azt, aki nem néz szembe, hanem úgy dönt, "elvegetál" (idézet Csernustól) még így néhány évet, évtizedet, neki az úgy jobb. Hajrá. A saját élet elbaszásához való jog alkotmányos jog kellene legyen egyébként. Mint a  véleménynyilvánítás szabadsága. Van, de nem mindenki él vele, de attól még nem lesz senki rögtön gyáva, ha úgy dönt, neki jobb, ha nem nyilvánít véleményt. Aki meg rájött, micsoda élethazugságokkal etette eddig magát, és kilép belőle, ne nézze le azokat, akik nem, mert még a végén a hübrisz vétkébe esik, és az sem éppen szerencsés.
Érdekes figura ez a Csernus. Én ugyan egyetlen műsorát sem láttam (állítólag volt neki olyan), de a körülötte keltett médiahullámokból azt látom, jól beleilleszkedik abba a legendába, ami mostanság a mindenható, ám nyers modorú orvosok körül kezd kialakulni (vö. pl. Doctor House). Lehet, hogy az orvosok és az orvostudomány lesz a XXI. század mítosza (mint mondjuk a sport XX. századé)?
Csernus bizonyos szempontból hiteles (ha ezt olvasná, biztos örülne, hogy az egyik legkedveltebb jelzőjével illetem, hihi), merthogy pszichiáter, ráadául úgy hallottam, egy ideig herkázott is, tehát tudja, miről beszél, nem csak úgy mondja a drogosoknak, hogy ejnyebejnye, kisfiam, ne drogozzál má, mer az nem jó.

Egy viszont biztos. Attól, hogy az ember elolvas bárhány önismereti könyvet, vagy, mittudomén, néhány Coelho-regényt, még nem fog megváltozni az élete. Ezt egyébként Csernus is írja. Bár, ki tudja. Ezt a könyvet is végig lehet olvasni egy hatalmas zacskó chipsszel a kezünkben (mint egy fitnessz-dévédét), aztán föltenni a polcra, és felháborodni rajta vagy felmagasztalni, ki-ki vérmérsékletének megfelelően. A lényeg, hogy sok fogyjon belőle, elvégre mostanság Csernus nevével jó sok mindent el lehet adni, végső soron meg úgyis a profit a lényeg, merthogy fogyasztói társadalomban élünk, nemde?
K.

Nemrég volt női magazin-témakör, nézzük meg, mit olvas az eggyel fiatalabb korosztály. És mivel mostanában megint (továbbra is) csúnyán beszélek, adjunk kicsit a nyelvművelésnek is, nehogy műveletlen maradjon a nyelv (vagy esetleg mi).

Nyuszi vesz rendszeresen Im-et, ha náluk vagyok, mindig átlapozom, mert legalább olyan színes és semmitmondó, mint nagy testvérei, meg amúgy, olvasáskényszerem is van, mindent elolvasok, ami a kezem ügyébe kerül, ha egyedül eszem, és nincs más, a cerbonásdoboz hátulját olvasgatom (felvágottas papírt szigorúan tilos, mert elmegy az étvágyunk, ha megtudjuk, mi van benne).
Szóval, vegyük górcső alá, mit adnak a mai fiatalok elé olvasásra, és tudjuk is meg, mi manapság a menő, trendi, vagány, hogy ebben is uptodate-ek legyünk. Kalandra fel!

Már a címlap érdekes, rajta jólfésült, kinyalt szépfiú (ez utóbbi nem látszik, de én biztosra veszem), mint a feliratból megtudjuk, ő Zac Efron, a "high school hero". Nemtom, mitől hiró, biztos megmentette több tanárát és diáktársát az Amerikában oly gyakori iskolai lövöldözésektől, esetleg befogadott egy eltévedt mosómedvekölyköt, vagy megevett együltő helyében 6 Big Mac-et, mindenesetre, jelenleg érte kell oda lenni és punktum.
A lapban ezenkívül találhatók poszterek, összefoglaló néven "nu rock gods" előadókról, ígérik, bemutatják a legújabb "party style"-t, és adnak ajándékba csillogó party övet is. (Ha már mindenképp partynak hívjuk, írjuk legalább I-vel.)
Lapozzunk bele. Az első néhány oldalon színes egyveleg "celebekről". (Ciki, nem ciki, eltartott vagy 30 másodpercig, míg rájöttem, a celeb szó sztárt jelent, és valszeg a celebrity rövidítése, hiába, no, öregszem már.) Pár oldallal később a kötelező fikázó cikk Britniről (manapság nagyon ciki ám nem cikizni Britnit!), majd prezentálják, mi lesz "hot" 2008-ban. (Vicces, a hot és a cool nagyjából ugyanazt jelenti.). Smink és divattanácsok következnek, (full color, street style, cheap&chic, party look, make over címkékkel, ez utóbbi megint nemtom, mi), majd jönnek a lelkizős rovatok. Tippek, hogyan szerezzük meg a suli legvagányabb srácát, cikk arról, hogy a kiszemelt vajon "haver vagy lover" (sic!), teszt, ki miért szeretne bepasizni, majd, hogy hogyan kell sikkesen szakítani (a 13-17 éves korosztály már valszeg többszörösen túl van ezen). Szexrovat, tippek és tanácsok, ahol emlékeztetnek az óvszer használatának fontosságára, és lám-lám, a kötelező tánc már ily fiatal olvasóknak is "megmentendő" témakörben, kutyusokat kell örökbe fogadni (akik tényleg aranyosak). További címkék: Karrier&cash, chill out zone, happy new you (=tippek, hogyan újuljunk meg az újévben, legjobb, hogy a sikert 60 másodpercen belül ígérik), celebek megint (már tudom, mi az), poszterek, total fun (csak a címe alapján jöttem rá, ez a viccrovat lehet), horoszkóp, vége. Ja, nem, ráadásként a 10 legszexisebb pasi fotója félmeztelenül (egyenes út a Cosmohoz). A teljesség kedvéért megemlítendő, kiderült, hogy a címlapboy azért high school hero, mert a High school musicalban játszott.

Nem is értem, miért mondják, hogy kevesen beszélnek nyelveket kishazánkban, mikor a kamaszok ilyen sajtóterméken nőnek fel.

Kérdésem: mi az, hogy alert? Többször szerepelt az újságban, de nem tudtam rájönni.

Hazajött Attila, és közölte, a celebet igazán tudhattam volna, így lehet, hogy az alertet is kéne, akkor én most nem vagyok se hot, se cool:(

K.

Ne tessék nekem olyan e-maileket küldeni, amit ha nem küldök tovább n+1 embernek, akkor annak ilyen meg olyan negatív következményei lesznek!
Már megint kaptam egyet, vicces kis slideshow volt, tetszett, mígnem az utolsó képkockán megjelent, hogy küldjem tovább 5 embernek, de most azonnal de hirtelen, mert különben így meg úgy, konkrétan, asszem, az állt benne, hogy nem lesz szerencsém. Ha meg továbbküldöm, akkor meg persze lesz. Aha. Nyilván. Egyébként továbbküldtem. Most várok. És mindenkitől elnézést kérek, akit betaláltam vele.
Az ilyen továbbküldős e-mailektől ideges leszek, ha néha megmakacsolom magam, és juszt sem küldöm tovább, akkor utána napokig bánt, és sokszor eszembe jut, rosz érzést okozva ezzel a pocakom tájékán. És elkezdek félni, hogy Pygmalion-effektus lesz. Múltkor is, nem adtam egy hajléktalannak pénzt a Tesco parkolójában (érik már a bejegyzés, kunyerálás témakörben), erre elkezdett átkozódni, én meg napokig rosszul éreztem magam utána. Persze, hülyeség, de akkor is. Az átok önmagában nem fog, de ha sokat gondolok rá, akkor tudat alatt, ugye, bevonzom, meg ilyesmi, szóval, önbeteljesítő jóslat lesz, pszichológiakönyvek oldalakon át írnak erről.
Érdekes, vica versa nem működik, abban egyáltalán nem hiszek, hogyha továbbküldöm, akkor a pozitív jóslat beteljesedik. Például egyáltalán nem  gondolom, hogy attól, hogy továbbküldtem egy vacak e-mailt, máris szerencsém lesz. Viszont, ha nem küldöm tovább, akkor beleül a bogár a fülembe, hogy mi van, ha majd emiatt...érti ezt valaki?!

12-13 éves lehettem, mikor átéltem a legborzasztóbb élményt továbbküldős témában. Az internetet még csak akkoriban írták, magyarra még nem fordították le, a kiválasztottaknak is csak commodore 64-ük volt, egyszóval, papíron, borítékban kaptam ilyet az egyik osztálytársamtól. Az állt benne, ezt a levelet küldjem tovább 10 embernek, mert ha nem, akkor megszakítom a láncot, és büntiből sosem lesz szerencsém a szerelemben. Elrettentésül azt is beleírták, egyszer egy lány megszakította a láncot, és nagyon pórul járt, az illető már 42 éves, és még csak fúja sem volt. Mint már azt írtam, erősen Taigetosz-pozitív kisgyerek voltam, ez megtartott a kamaszkorom közepéig, így a pasi nélkül maradásra elég komoly esélyt láttam, levélláncmegszakítás nélkül is. A bökkenő csak az volt, hogy 10 embert nem is ismertem, mármint, nem volt 10 haverom, akinek ezt odaadhattam volna. Végül csak 2-3 másolatot továbbítottam, és heteken-hónapokon át gyötört, hogy na most aztán elástam magam, örökre aggszűzvénlány maradok (a szingli szót akkortájt még nem használták). Az élet egy darabig ezt látszott igazolni, az osztálytársaim ennyi idős korukban rendre csókolóztak már, meg randizgattak, meg tetszettek fiúknak, a pufók Sünibaba meg nem kellett a kutyának se. Persze, a józan eszem tudta, hogy ez nem azért van, de akkor is ott motoszkált a gondolat bennem sokáig.
Azóta már túl vagyok nehány kapcsolaton (mitöbb, egy házasságon is), de ez akkora frusztrációt okozott bennem, hogy azóta minden továbbküldős bizbasz idegesít, még akkor is, ha csak azzal fenyeget, hogy nem lesz szerencsém, vagy nem leszek gazdag.
K.