Folytatom a felismeréseimet a "hogyan kell élni"-témakörben. Vagy talán inkább: hogyan érdemes élni. Mert nem kell, ó, dehogy kell, legutóbb erre is rágörcsöltem, hogy akkor mostantól boldognak KELL lennem, örülnöm KELL, két hétig ment spontán, aztán elkezdtem rágörcsölni. Ilyenkor mindig egyik barátnőm jut szembe, aki egyszer elhatározta, hogy mostantól spontán leszek, és azzal szokta biztatni magát, hogy lazának kell lennem. Imádom, annyira hasonlítunk.

Bármilyen furcsa, van olyan, hogy az örömöt tanulni kell, mert nem megy magától. Én úgy működöm, hogy fekete vagy fehér. Leginkább persze fekete. És halogatok. Többször írtam, mennyire szeretnék már nem úgy működni, hogy majd élek, majd jó lesz, ha..., de egyelőre ezt még nem tudtam meghaladni. Újra és újra észreveszem magamon. Nem tárgyakat halmozok (majd, ha megveszem az új tévét, IPhone-t, új kabátot - huh, de jó, hogy a vásárlásmániámból kigyógyultam!), de tünetet váltottam. Majd ha meghaladom az összes szorongásomat, fájdalmamat, dühömet, szégyenemet, akkor majd milyen jó lesz. Meg milyen jó lesz majd, ha teherbe esem, ha elkezdem a februártól induló képzést, ha ősztől végre pszichológus hallgató lehetek, ha majd terapeuta leszek. És - erre is tegnap döbbentem rá - amikor tényleg minden rendben van, itthon vagyunk kettesben a férjemmel, végre szabad hétvége, együtt lehetünk - akkor előkapom a "túlsúlyos vagyok" kártyát, értsd: 61 kiló vagyok a vágyott 58-59 helyett. Általában tudom, hogy nincs velem semmi baj, a testemmel sincs; de ha nincs más, akkor képes vagyok ezzel elrontani a napomat. Basszam meg.
Ezt szeretném meghaladni. Hogy be tudjam fogadni az örömöt, akkor is, ha vannak nehézségek. Hogy lássam a színeket, az árnyalatokat, az átmeneteket. Hogy ne egy tökéletes, idilli állapotot hajszoljak - amikor minden, az utolsó mozzanatig rendben van velem, bennem és körülöttem, és még a popsim is elég kerek - hanem örüljek annak, ami van, amennyi és ahogyan adatott. Persze, nem szeretnék átesni a ló túloldalára, mindenáron pozitív lenni és akkor is mosolyogni, amikor már ég a ház, mindent elfojtani, szőnyeg alá söpörni, és szép napom lesz, ha beledöglök is-mottóval élni. Ismerek néhány ilyen embert, és elborzaszt, mekkora árnyékuk van. De van mit tanulnom tőlük. Én legtöbbször az ellenkező véglet vagyok: addig nem nyugszom, amíg mindent ki nem pucolok, fel nem oldok, meg nem haladok, és ha egy kicsit is diszkomfort érzetem van (hm, most mintha szoronganék egy kicsit), máris el van rontva a hangulatom. És annyira beletekerem magam, hogy végül eljutok oda, majd akkor leszek (lehetek) jól, ha ezt rendeztem. Vannak helyzetek, amikor jó ez a kritikus hozzáállás (csak semmi elfojtás, sunnyogás, tessék szépen szembenézni), csak éppen kicsinálom magam, és megfosztom magam az életörömtől.

Egyensúlyt keresek. És igen: ha valakinek van "tuti receptje" az életre, azt szívesen fogadom.

Sose gondoltam volna, hogy egy felszínesen ismerős kollégámmal folytatott háromnegyed órás kávézás fogja gatyába rázni a pszichémet végül. Pedig ez történt; és annyira jól lettem, hetek óta tartó mélyrepülés után, hogy még az sem zavart, h a főnököm a nap hátralévő részében csúnyán nézett rám. ( Éreztetős típus.)

Értetlenül állok azelőtt, ez hogyan történhetett, hiszen a perspektívák megvoltak, és bár történt néhány nehéz dolog, talán mégsem lett volna indokolt, hogy ennyire összezuhanjak, és belecsússzak egy fasza, hosszú lejáratú önsajnálatba. Hogyan tudtam ennyire elveszíteni a fókuszt? Nem vagyok rá büszke, de úgy tűnik, még nem tanultam meg a leckét. Müff. Vagy tényleg ennyire lélekölő, hogy nem azt csinálom, amit szeretnék csinálni? Okozhat a kiégés ekkora megzuhanást és depresszióhoz hasonló tüneteket? Annyira hogy végül eljutok oda, hogy mindent kiúttalannak és szürkének látok, az életerőm pedig nullára csökken? Elvileg lehet ilyen. Úgy olvastam. De tapasztalni... Vagy ez csak hiszti? Hiszen mindenki ezt csinálja! (Vannak kivételek, respect nekik.) Ez van, ez az élet! Vagy nem? De hogyan? De hát pénzből élünk! Ott tartok most, hogy egyfelől tudom és érzem, mit szeretnék csinálni, másfelől a kondicionáltságom miatt el sem tudom képzelni, hogy lehet másként is. Nem vagyok annyira bátor, hogy holnap felmondjak. Viszont tudom jól, mennyire hajlamos vagyok "bírod te még azt, majd elmúlik, ne hisztizz"-felkiáltással kicsinálni magam (kiképzőőrmesternek hívom ezt az énrészt, aki ilyeneket csinál bennem/velem).
Akkor most mi van?

Emlékszem, nyáron a családállító táborban még azon nyüffögtem a csoporttársamnak, jaj, bárcsak én is csoportokat vezetnék, ki kellene próbálni, tapasztalatot kellene benne szerezni. De jó lenne, de jó lenne, és még nagyon távolinak tűnt az egész. Most pedig csoportot vezetek, a visszajelzések nagyon jók, én pedig folyamatosan tapasztalatokat szerzek.
Aztán. Megvan, mit szeretnék csinálni, mi az, amit hivatásomnak tudnék nevezni. Sokaknak még ez sincs. Igaz, azt szoktam mondogatni, attól, hogy Etiópiában éheznek a gyerekek, még egy anorexiás sem gyógyult meg - nem is jó mások problémáihoz méricskélni a sajátomat - de. De. Ma azt találtam mondani, ó, ha valaki odaadná nekem az egyetemi féléveim várható tandíját, akkor semmi problémám nem lenne, még fel is mondanék a munkahelyemen. És akkor bevillant, h tulajdonképpen az eddigi spórolt pénzemből az első 4-5 félév díja simán kijön - az meg már majdnem a fele! Akkor meg?! Igaz, azt a pénzt lakásra gyűjtögettem volna - de hát arra sem elég, hogy legóból felépítsek egy szoba-konyhát. Az első néhány félév tandíjának viszont éppen jó lesz! Ja, hogy nincs meg egyben az egész előre, és jaj mi lesz, jaj, mi lesz - hát kérem, ideje picit kidugni az orrom a komfortzónából, és megbízni az Életben. Hogy majd alakul. (Bikaként ez iszonyatosan nehéz. Egyben feladat.) Ez kicsit persze seggbe rúgja a kontrollparámat; hogy mindent az utolsó pillanatig az ellenőrzésem alatt tartsak, letervezzek, fejben oda-vissza többször lefuttassak, A, B, C-tervet készítsek (esetenként Zs-tervet is), szorongok is nagyon. Itt tudok jól reagálni Feldmárra, aki most sokat beszél arról, ha berendezkedem a tökéletes biztonságra, akkor egyben be is fagyasztom az életemet, és a megtervezett, kiszámítható biztonságban nem marad más, csak hogy a halált várjam - esetemben azért, mert óriási árat fizetek a biztonságomért. Az elmúlt hónapban megérezhettem ezt. Eltartott néhány hétig, amíg hajlandó voltam észrevenni, hogy baj van: amikor minden este sírtam a férjemnek, meg napközben az irodában, és lassan eltűntek az életből a színek, és mindent szürkének láttam. Beleszürkültem én is. Esténként céltalanul neteztem pl. blogolás helyett, és szegény Bernyakengut is elhanyagoltam, még a balatoni nyaralását sem írtam meg, azóta is hordja a pizzákat Don Zsiri éttermében.

Legutóbb a drámacsoportban jelentkeztem is játékra ezzel a témával. Hogyan kell élni? És: hogyan kell élni, amikor nehézségek is vannak? Nem elveszíteni az örömre való nyitottságot, egészséges egyensúlyt találni a nehézségek és az életöröm között.
De csak ketten álltak mögém, így nem én játszottam. Úgy tűnik, a többiek tudnak élni.

"Az életben biztonságot keresni illúzió. Minél védtelenebbek, sebezhetőbbek vagyunk, annál izgalmasabban élünk. Minél inkább vértezzük magunkat, annál hamarabb halunk meg a halál előtt."

 

                                                                  (Feldmár András)

 

Már gyúrok rá... és remélem, hamarosan nem csak beszélek majd róla.

Hazafelé tartunk vonaton anyóslátogatásról. Röpke 4 óra az út, pikk-pakk eltelik, ha van net, egy jó könyv, egy jó film, és némi ablakon kibámulós-álmodozós kedv (ezek egyszerre, hogy lehessen választani, ha valamelyiket megunom).
Vacsoraidő van, és bár későn ebédeltünk, (és egyébként éppen az unalomból eszegetésről szoktatnám le magam nagy erőkkel), mégis kísértésbe esem. Körülöttem mindenki szendvicset, otthonról hozott süteményt, csipszeszacskót bontogat, rágcsál, falatozik, én meg nagyokat nyelek. Új felszállók esetében minden kezdődik elölről.
Elő is vetettem férjjel a táskából az almát, a legnagyobbat be is faltam, de csak nem hagy nyugodni a nassolni kéne valamit-késztetés.
Van nálunk egy nagy tepsi rakott karfiol – még langyosan csomagolta a férjem anyja, érződik is a karfiolszag, de sunnyogunk, úgy teszünk, mintha nem a mi csomagunkból jönne. Hamarosan úgyis össze fog keveredni a szembeszomszéd fokhagymás fasírtjával, és az általános emberszaggal, ami csak akkor feltűnő, ha pisilés után visszamegyek az utastérbe.
Egyfolytában azon jártatom az eszem, mit lehetne előbányászni az elemózsiás táskából, mert még több mint két óra, amíg beér a vonat Budapestre. Talán mégis elő kellene kapni a rakott karfiolt, csak úgy tepsistül, elvégre még langyos – esetleg öngyújtóval melegíteni az alját egy kicsit – aztán csak úgy kézzel falatozni belőle, mert nincs nálunk evőeszköz. Asszem, nem indulnánk jó pozícióból a „legnépszerűbb utastárs” aktuális vetélkedőn. Népszerűségünket talán csak egy olajos halkonzerv kibontása fokozná tovább, vagy hagymás ruszli fogyasztása, esetleg abált szalonna katonázása ecetes almapaprika társaságában. Aztán szétcsapatnánk jóféle szilvapálinkával, nehogy baj legyen.
És ha az anyósom tartana csirkéket, most két élő tyúk is kotkodálhatna a fonott kosárban a fejünk feletti csomagtartón. Senkit sem érdekelne akkor a karfiol.

Eperke posztja nyitotta fel a szemem. Azazhogy, időnként kinyitom én, csak aztán gyorsan visszazárom jó szorosra. Mert tudom ezt már régóta - csak éppen nem akarom tudni, hogy tudom.

Pontosan ugyanúgy élek, ahogy Eperke leírta a kollégáit. Annyi a különbség, hogy nem multinál csinálom ugyanezt. De nem az a lényeg.

Felkelek reggelente - hosszú idő óta olyan fáradtan, hogy el tudnám sírni magam. Néha el is sírom. De aztán gyerünk, gyerünk, nincs idő ilyesmire, sietni kell. És az első gondolatom, h hányat kell még felkelni péntekig - kivéve persze akkor, ha hétvégén is dolgozom, mert akkor borul az egész konstrukció. Megfürdök, fogat mosok, bekapkodom a Q10-et, hogy legyen energiám (lol), felöltözöm, gyors puszi férjnek, aztán hajrá. Betappancsolok a munkahelyemre, egy olyan céghez, amelynek értékrendjével elméletileg igen, a gyakorlati megvalósítást tekintve azonban nem tudok azonosulni. Lehúzok a monitor előtt legalább 9 órát - persze, csak nyolcat kéne, de hát sok a munka, kevés a droid, a túlórákat meg egyszer majd kivehetjük, amikor is eljövend a Kánaán. Néha kivehetek egy-egy pénteket a felgyűlt órákból: ó, olyankor egy teljes napom is van élni, hacsak annyira túl nem zsúfolom, hogy aztán végül mindenről lemaradok. Igen, ez jó, h a túlórák kivehetők, vagy néha esetleg kifizetik, meg a közvetlen főnököm is nagyon korrekt, meg a kollégáimmal is jól kijövök, ez a pozitívan megélt része ennek. Ezenkívül napi 9-10 órát görnyedek egy monitor előtt, olyan munkát végezve, aminek elvileg van értelme, gyakorlatilag legtöbbször nincs, de persze úgy kell tenni, mintha lenne, mert mi itt kérem szépen, fontos emberek vagyunk, a vezetőink meg pláne nagyon fontosak. Mindezt egy újonnan épített, de eléggé lelakott irodaépületben, nyitható ablak nincs, légkondi hol van, hol nincs. Amikor jeleztük, hogy nincs oxigén, 11-kor leesik a fejünk, alsó hangon napi 3-4 kávét verek, h ébren tudjak maradni, akkor készült egy levegő-összetételi vizsgálat, ami kimutatta, hogy minden rendben, úgyhogy kuss. Aztán évekkel később kiderült, mégse úgy vannak azok a határértékek, és komoly gondok vannak - azóta ezt tudjuk, de ezenkívül nem történik semmi. Az ebédidő 24 perc, ezalatt mindenki megmikrózza a rendelt dobozos kaját. Persze, jól főz a Vegafutár, de erős gyanúm van, hogy a nagyüzemi konyhán készült, műanyag dobozban kiszállított, mikróban melegített ebéd mégse az egészséges táplálkozás magasiskolája - akkor se, ha történetesen vega.

Aztán jön a délután, a nap leggyötrelmesebb szakasza. Diszkrét émelygés a negyedik kávétól, de lehúzom, mert valahogy ébren kell maradni. Szénhidrátnassolás óránként, pedig egyáltalán nem vagyok éhes. Rajtam csak 2-3 kiló felesleg van, de a többieken látom, pár év alatt észrevétlenül, alattomosan felkúszik az a tizenpár kiló (az extrém esetektől és a kivételektől eltekintve) valójában szinte mindenki kényszeresen zabál, rágcsál, nasizik, kínjában és unalmában. Aztán elérkezik a fél öt, a megváltás maga, kezdődhetne a nagybetűs élet - de a francokat kezdődik, mivel szellemileg és fizikailag ki vagyok lúgozva, az inzulinszintem az egekben (ettől különösen levert vagyok), fáradt vagyok, feszült, vagy a kettő kombinációja,és legtöbbször nincs erőm ahhoz, amit estére terveztem.

A legrosszabb, hogy ezt teljesen természetesen veszem. Hogy így élek. Hogy fel sem tűnik, mennyire szar. Néha észreveszem, de aztán gyorsan úgy teszek, mintha mégsem vettem volna észre. Hogyne, mert akkor változtatni kéne. Attól pedig nagyon félek. És nyugtatom magam, hát mások is kibírják valahogy, meg különben is, mi van, ha csak egy buta illúziót kergetek, ez a valóság, ébresztő! Vagy nem? Valószínűleg lehet máshogy, csak el sem tudom képzelni. Nagyon köt még a kondicionáltságom.

Több mint egy hónap kitartó és lankadatlan meditáció tapasztalatai következnek. Említettem, ugye, hogy a célom az elmém lecsendesítése, és a minél teljesebb jelenlét megtapasztalása.

Nos, az első és legmarkánsabb tapasztalat, hogy mennyire nem vagyok a jelenben. Nehéz erről beszélni, hétvégén is nehezen tudtam elmagyarázni egy barátomnak, hogy mit jelent ez pontosan. Csak olyanokat tudtam mondani, hogy a jelenlét az, amikor benne vagyok az áramlásban, együtt haladok az élettel, éber vagyok, tudatos, nyitott és befogadó. Persze, sokszor gondolom azt, hogy ilyen vagyok - de ezt megtapasztalni teljesen más. Olyan, mint elmesélni az orgazmust annak, akinek még sosem volt: kérem szépen, a hüvelyizmok ritmikus összehúzódása, ami átterjed az egész testre, magas szintű kéjérzettel társulva,mely rövid időre egyfajta önkontrollvesztést eredményez, majd utána kellemes elernyedtség-érzés követi. Azt hiszem, ez alapján sem le nem festettem, milyen az orgazmus, sem pedig különösebb kedvet nem csináltam hozzá. Kicsit így vagyok a jelenléttel is. Elmondani nehéz, de pontosan érzékelem, mikor vagyok benne. Sokszor olvastam már róla (valójában az ezo-spiri-pszicho biznisz közhelye), hogy mennyire nem vagyunk a jelenben. És egészen más megtapasztalni, hogy ja, amúgy tényleg. Aztakurva, mennyire nem. Legtöbbször, amikor csinálok valamit, a tudatom épp valahol másutt van: a jövőben (tervezgetek valamit), vagy a múltban (felidézek valamit, sőt, azon is rajtakaptam magam, hogy legtöbbször nem is pozitív élményt). Reagálok, értékelek, kategorizálok szinte minden pillanatban. Nem is érzékelem sokszor, mi történik körülöttem (és főként: bennem), mert futom az elmém szokásos-mókuskerék-köreit. A legnagyobb bajom nekem ezzel, hogy ez végtelenül fárasztó. Olyan zajt okoz a fejemben, ami rettenetesen zavar; persze, hiszen túl régóta csinálom. Amikor először sikerült meditációban lecsendesíteni az elmémet (a bal agyféltekémet), az első élményem a csend volt. Uramisten, végre csend van a fejemben! Túlzott bal agyfélteke-dominanciás működésem számára ez volt a béke és a nyugalom maga. Már ezért megérte. Azóta is ez a kedvenc élményem. Ezzel együtt  - bár nem törekszem rá - ehhez a belső nyugalomhoz sokszor társul örömérzés, kvázi "ok nélkül", csak úgy. És ezt a békét és örömöt sokszor érzem azóta csak úgy, amikor nem meditálok. Ah, yeah! Élni ist gut. Egyértelműen csökkent a hiánymotiváltságom, s elmozdultam az amit még nem-ből az amit már igen-felé.

  A másik meghatározó tapasztalásom a türelmetlenség volt. Ez megérne egy külön bejegyzést, az elmúlt hetekben ugyanis nagyon hangsúlyossá vált. Amióta ráláttam, mennyire meghatározza a működésemet, ezen dolgozom. (Persze elég türelmetlenül.) És ott a kérdés bennem: ugyan mégis mi a fenét hajszolok? És nem tudom. Valszeg egy jó kis illúziót, ami arra jó, hogy ne legyek a mostban, a jelenben, abban a folyamatban, amelyben éppen vagyok. De mire jó ez nekem? Miért működöm így? Miért csinálom ezt? És nem tudom. De rettentő türelmetlenül keresem a megoldást.

A harmadik pedig, hogy mennyire nehezen fogadom el az érzéseimet. Nem akarom őket érezni  - főleg a negatívakat, persze - ezért aztán mindenféle trükkökkel próbálom kicselezni őket. Pl. hogy úgy teszek, mintha nem érezném. Vagy megpróbálok rájönni, ezt most miért érzem, azzal áltatván magam, hogyha megvan az ok, akkor megszűnik az érzés. Ez egy téves, bár elég makacs elképzelésem, eredete elég mélyen gyökerező kisgyerekkori sérülés, összefüggésben a túlzott kontrolligényemmel.

Aztán olvastam Feldmárnál a Facebookon valamit, a gondolkodásról, ami sok mindenre választ adott.

"Azt hiszem, hogy ha egy újszülött nem érzi magát sürgetve, hogy azonnal nőjön föl, akkor nyugodtan engedi tartani magát az anya karjaiban, és a gondolkodás, a szavak, a 'logos', az intellektus fejlődik a maga módján, lassan, játékosan, és szolgája a szívet, az érzelmeket, a vágyakat. Ha viszont az anyára nem lehet számítani mert szomorú, vagy fél, vagy dühös, kiszámíthatatlan vagy elérhetetlen, akkor a picit a megsemmisülés ijedelme árasztja el. Úgy érzi zuhan, nincs kibe, mibe kapaszkodnia, így villám-gyorsan elkapja önmagát intellektusa karjaival, gondolkodni kezd, hogy ne szorongjon. Ekkor a gondolkodás védekezés és agresszió, olyan mint a tigris fogai és körmei."

No nem az itt anyukám a lényeg. (Hála a terápiának, az teljesen rendben van.)
Hanem megértettem valamit, miért van az ez a túlzott gondolkodás, a bal agyfélteke-dominancia, az "ezer majom csevegése" a fejemben
Itt tartok most.

Járok kb. másfél hónapja csontkovácshoz, rendbe szeretném tenni a gerincemet, a gyerekkori visszamaradt gerincferdülést néha még érzem, no meg az ülőmunkát. A csontkovácsot a férjem ajánlotta, neki bejött, és valóban nagyon jó szakember, már legalábbis ami a csontkovácsolást illeti. Ennek köszönhetően tudok egyenes gerinccel ülve meditálni, és a hátfájásom is nagyrészt elmúlt. Csekkoltam előtte persze a honlapján Dr. Csontot: kiféle-miféle, hol tanult, milyen referenciákkal. Már akkor feltűnt, mennyi mindenhez ért a csontkovácsoláson kívül:talpmasszás, csakragyógyítás, parapszichológia, nemtommilyen energiagyógyászat, grafológia, tarológia, radiesztézia, numerológia, asztrológia. A többire nem emlékszem. Meg is fogalmazódott bennem, nem lesz ez egy kicsit sok? Ezeket a dolgokat vannak, akik 2-3-4 évig is tanulják, emberünk pedig a 40-es évei végén járhat, szóval nem tudom. Nekem picit gyanús, ha valaki ennyi mindenhez ért, személyesen ishb ismerek ilyet, és hát, hm-hm. Másrészről, mindig jól be is szopom. Észrevettem, hogy vannak bizonyos, általában elég szuggesztív emberek, akik úgy tesznek, mintha nagyon sokat tudnának, félmondatokkal, sejtelmes utalásokkal, valamint az ezo-spiri-pszichobiznisz szókincsállományával megtűzdelt általános igazságokkal érik el ezt a látszatot. Én meg jól bedőlök neki. Tragikomikus, hogy szinte mindig. Valszeg a gyermeki énrészem cuppan rá ezekre nagy hévvel, aztán hetekig tart, amíg összeszedem magam, és kikecmergek belőle, és helyreállítom az okozott károkat. Mert ilyenkor bizony ártani is lehet. (Külön posztot érdemelne, hogy véleményem szerint ki a jó segítő vagy terapeuta, talán ezt is nemsokára.) azt hiszem, ezeknek az embereknek ténylegesen van egy kis tudása, esetleg egy-egy különlegesebb képessége, amit aztán úgy adnak elő (és feltehetően úgy is élnek meg), hogy bármihez értenek az ezo-spiri-pszichobiznisz világából; betegségek lelki okai, előző életek, Atlantisz, kártyavetés, sámánutazások és buddhista lelkigyakorlatok.

Szóval, Dr. Csont sem volt szűkében ennek a tudásnak, én pedig a harmadik alkalommal bekérdeztem. Nem csak azért, hogy kiugrasszam a nyuszit a bokorból, hanem mert valóban kíváncsi is voltam. Hogy van a gerincem közelében, a lapockáim magasságában egy pont, ami random módra fáj, viszont cserébe évek óta. És én azt gondolom, talán itt lehet valami lelki gubanc, amit szomatizálok, nem tudom. Nos, a nyúl szédületes ívben ugrott elő, és vele együtt Pandora szelencéje is megnyílt. Mire felocsúdtam, már a születési dátumom alapján (óra, perc nélkül, csakis a nap ismeretében) elemezte a személyiségemet, a sorsomat, a karmámat, az életproblémáimat és az életfeladatomat. Wow. Csak kár, hogy bizonyos kérdésekben igencsak mellélőtt. Amikor ellenvetéssel próbálkoztam, közölte, h még kevés önismeretem van, meg különben is szemüveges vagyok, tehát testi szinten is látszik, hogy én nem látom a valóságot. De majd ő segít nekem meglátni. Óó, hüledeztem, az én az 3 éves önismereti tapasztalataim saját magamról vs. az ő számítógépes tutimegmondó programja. (Nem mondta meg, mit használ, de bizonyára már az atlantisziak is ezt használták, meg az ősmagyarok is). Aztán az asztrológiát kezdte támadni, hogy az nem is úgy van, hanem máshogy, meg az ősmagyarok hitében is már megjelent. Szolid ellenvetésemre megint azzal reagált, hogy én ugyebár nem látom a valóságot, ő meg de, és ha akarom, szívesen megtanít. Mondtam, h első körben legközelebb is csontkovácsolásra jönnék, aztán kifaroltam, még mindig elhűlve. Azóta próbálkozik. Ha bármilyen kérdésére az igennél vagy a nemnél részletesebb választ adok, rögtön elmondja, hogy az nem úgy van ám. Egyszer még felvettem a kesztyűt, annyit mondtam, az én hitem más, mire kijelentette, hogy nála ez nem hit, hanem tény. (Ó, ember, talán bizonyosságod van?) De rajta, győzzem csak meg őt az igazamról. Mondtam, dehogy akarom meggyőzni, nekem rendben van, h így gondolja. Azóta nem mondok semmit az igenen és a nemen kívül, legfeljebb azt, h nem szeretnék róla beszélni.  A barátnőm esete még borzalmasabb. Ő a bokájával ment el egy ismert táltos tanítványához, aki látó is, meg mittudomén. Masszírozta a bokáját, amikor egyszer csak furcsa arcot vágott, majd elmélyített, jelentőségteljes hangon bejelentette, hogy érzi, most jött el az ideje annak, hogy a barátnőm tanuljon. Naná, gondolta magában a barátnőm, legalább 3 éve tanul asztrológiát, meg most kezdett el önismeretbe járni, végül is az is egyfajta tanulás. De nem. Kiderült, hogy nem erről van szó. A csontkovács főnökének épp akkor indult egy 200.000 forintos tanfolyama táltosképző témakörben, annak jött volna el az ideje. Ráadásul szegénynek a bokája sem javult.

Dr. Csont legalább jó csontkovács. Tényleg nagyon jó. A csontkovácsolásnak és az otthoni tornagyakorlatoknak hála rengeteget javult a gerincem. 

Mai meglepetésem volt. A férjem - úgy is, mint értelmi szerző - az égvilágon semmit sem volt hajlandó elárulni arról, hova megyünk. Még azt sem, hogyan öltözzek. (Na de mégis: farmer? szoknya? járkálós vagy csinos cipő?)

Egyszerűen csak fogtuk magunkat, és elindultunk be a városba. Csak annyit bökött ki, az Andrássy út környékén lesz. Le is parkoltunk a Damjanich utcában, kiszálltunk, mire bejelentette, hogy a 38. szám alatt van, amit keresünk. Sétáltunk néhány sarkot, és megpillantottuk a 38-as házszámot. Átlagos kapualj, semmi extra. Azazhogy, mégis. Egy szép veretes táblára ki volt írva, hogy dr. Nemtommilyen Kálmán nőgyógyász, II. emelet 22-es ajtó. Ajaj, ijedtem meg egy kicsit, és feszítettem meg minden izmomat, ez meg miféle vicc, de aztán kiderült, nem a kapualjban van, hanem öt méterrel arrébb. Ott volt kitéve a fenti tábla, hogy Cat Café, és hogy csengetni kell annak, aki be akar menni.
Be is csengettünk, és odabent máris egy macska fogadott (no meg szimpatikus felszolgáló, de őt csak másodikra vettem észre). Egy fehér cica heverészett a lépcsőn, őt kellett kikerülni a bejutáshoz. Odabent két terem, nem túl zsúfoltan berendezve, egyikben hagyományos székek-asztalok, másikban ülőpárnák és kanapé. Alig néhány vendég (két asztalnál külföldiek), és minden, de minden cicából: szobrok, képek, könyvek, újságok, párnák. No és a fő attrakció: 3 élő, igazi cica. Szemlátomást megszokták már a helyzetet, hogy minden vendég cicceg nekik, fényképezi, simogatni próbálja őket, és csak akkor mutattak különösebb érdeklődést, ha finom falat érkezett valamelyik asztalhoz. Abból próbáltak csenni, de a felszolgáló elhessegette őket. Egyébként fel-le járkáltak, eszegették a nekik kikészített száraz eledelt, egymással játszottak, vagy csak simán nézelődtek.
A tarifa a következőképpen néz ki: egy órás tartózkodás 1350 forint, ebben benne van a korlátlan italfogyasztás (kávé- és teakülönlegességek, rostos üdítő; mást nem tartanak), és egy szelet sütemény. (Finom volt, és ha valaki éppen nem kéri, becsomagolják, mivel benne van az árban.) No meg korlátlan cicázás. Oldalt a polcokon kártyapakli, marokkó, egyéb társasjáték; szemlátomást hosszabb távú maradásra vannak berendezkedve. Egy lány pl. leckét írt a kanapén, egy pár kártyázott egy másik asztalnál. Mi a párizsi utunkat tervezgettünk. Vagyis, én kisírtam, hogy legyen ez a karácsonyi ajándékom, ne költsünk vagyonokat parfümre-ingre-könyvre, hanem tegyünk félre erre pénzt, és erre kérjünk a szüleinktől is, hogy el tudjunk menni jövő január-februárban egy hosszú hétvégére Párizsba. Mióta megnéztem Woody Allen Éjfélkor Párizsban c. filmjét (no meg, mióta jártam Provence-ban), minden vágyam Párizs. Közben nézegettük a cicákat, akik jöttek-mentek, mosakodtak, játszottak, nézelődtek, nem zavartatva magukat tőlünk. Azt is hagyták, hogy megsimogassam őket, igaz, nem sokáig. Nem is nagyon erőltettem.
(A mosdó is teljesen rendben volt. Volt egy nagy doboz macskaalom az egyik sarokban, egy cicamintás függöny mögött. Oda lehetett pisilni, csak külön figyelmeztetett a pincér, ne felejtsük el elkaparni magunk után.
Csak vicceltem.)

Bájos volt a hely, kellemes és barátságos.
Nem kérdeztem, de gyanítom, kutyásokat nem engednek be.

Igen, szó szerint.  

Két hete vasárnap láttam egy filmet: Idétlen időkig (Groundhog day). Arról szól (aki nem látta és szeretné megnézni anélkül, hogy tudná, ki a gyilkos, tekerjen előre a következő bekezdéshez). Szóval, adott egy időjárás-jelentő, aki mufurc, undok, kellemetlen ember, a kollégáinak beszól, a munkáját utálja, és őt sem kedveli igazán senki. Február 2-án egy amerikai kisvárosba utazik a Mormota-fesztiválra a stábjával, hogy élőben közvetítsék a nézőknek a mormota előbújását, és hogy meglátja-e az árnyékát, ugyanis ettől függ, meddig fog tartani még a tél. (Vö. nálunk ugyanez a macival.) Emberünk utálja az egészet, a fesztivált bugyuta baromságnak, az ottaniakat ostobának tartja, és ezt nem is rejti véka alá. Alig várja, hogy visszatérhessen a nagyvárosba, azonban a hazaúton hóviharba kerülnek, és visszafordítják őket. Lefekszik aludni a szállodában, abban a hitben, hogy másnap hazatérhet, azonban másnap reggel is február 2-ára ébred. Minden ugyanúgy történik, mint előző nap; ugyanaz a dal szól a rádióból, belelép ugyanabba a pocsolyába, és ugyanúgy találkozik a kellemetlen biztosítási ügynökkel. És mindez újra és újra megismétlődik. Minden reggel február 2-a van, és minden ugyanúgy történik. Hősünk először értetlen, majd dühös, aztán próbál előnyt kovácsolni a helyzetből (szexelni, de nem kap meg mindenkit, akit szeretne; akit igazán szeretne, azt nem tudja olcsó trükkökkel megszerezni). Megölni is többször próbálja magát, de az sem segít; másnap ugyanúgy február 2-ára ébred, és kezdődik minden elölről. Egészen addig, amíg meg nem tanulja a legjobbat kihozni a helyzetből, és megszereti a kisvárost, az ottani embereket. Mindeközben persze látványos személyiségfejlődésen is keresztülmegy: udvarias, segítőkész, empatikus emberré válik. Ekkor és csakis ekkor léphet át a következő napba.

Szóval, hetek óta dolgozik ez a film a lelkemben. Nagyon erősen rezonálok erre a témára. Többször írtam már itt is róla, milyen nehéz a jelenben lennem, és legtöbbször if-then függvényekhez kötöm, és mindig a jövőbe pozicionálom a boldogságomat. Újabb és újabb elérendő mérföldkövet találok; a legújabbak, hogy majd ha megszerzem a pszichológus diplomát (legkorábban jövőre kezdem), akkor majd pszichológus leszek, és milyen nagyon boldog. Azt tanulhatom, ami igazán érdekel, aztán meg szakmát és munkahelyet válthatok. Juhú, röpke hat év (alsó hangon). Meg a másik, a gyermekáldás. Ó, milyen boldog leszek egy babával a hasamban! Ami egészen biztos is, na de addig...! Hiszen lehet, hogy egy hónap, de lehet, hogy sok-sok év! És félig-meddig az önismeretet is erre használom: ó, milyen jó lesz majd, ha ezt a témát felállítom, azzal meg játszom egy drámajátékot, amazt pedig megfejlődöm, és akkor eljövend a Kánaán. Ez a film nagyon sokat adott ahhoz, hogy ne csak tudjam, de át is érezzem, mit jelent (kellene jelentenie) annak, hogy a jelenben lenni. Abból gazdálkodni, abból kihozni a legtöbbet, ami van.(Ráadásul: igazán bőségesen ad a Sors). De valahogy mégse ment. Hetek óta hordoztam, gyúrtam, gömbölygettem magamban ezt a témát. És - bár nem szeretnék túl sokat belelátni - de az is eszembe jutott: mi van, ha az egész élet ilyen? Mármint, a folyamat, ha vannak előző életek, újraszületés, szamszára, akkor az egyetlen lehetséges út megtanulni kihozni minden helyzetből, tapasztalatból, pillanatból, napból, életből a lehető legjobbat. És addig nincs továbblépés, amíg meg nem tanuljuk a leckét. Újra és újra ugyanazt kapjuk, amíg meg nem tanulunk élni benne és vele. Vagy nem tudom, hogy kell ezt kifejezni. Elfogynak a szavaim, gondolatom sincs igazán rá.

Aztán tegnap este történt valami. Lehet, hogy ez a kegyelmi állapot. Feküdtem a férjem mellett az ágyban, hátamat az övéhez érintve, és szinte tapinthatóvá sűrűsödött bennem az iránta érzett szeretet; úgy éreztem, túlcsordul belőlem, és betölti a teret. (Ez nem szirupozás, néha tényleg érzek ilyesmit.)  Ő már elaludt, én meg azon müffögtem és sajnáltam magam, hogy ebben a hónapban is megjött, most sincs baba. Pedig milyen jó lenne, ha lenne - picsogtam, és ekkor hasított belém valami. Hogy bármikor bármi történhet, és mindezt az örömöt és boldogságot egy csapásra elveszíthetem. És sajnálhatom akkor a szép életemet. De - most kivételesen - nem pánikolni és ajvékolni kezdtem, hogy jaj, milyen mulandó minden, mi lesz, ha egyszer csak valami miatt elveszítem satöbbi, hanem továbbment bennem, hogy basszus, én meg még csak meg sem élem! Tele van örömmel, áldással az életem, én pedig azt képzelem, majd milyen jó lesz, amikor, közben pedig peregnek a napok, és elégedetlenkedem. Uramisten! Hát eltékozlok minden egyes napot! Peregnek a kezeim közt, és elfolyik mindegyik, amelyet nem ragadok meg azzal, hogy örülök mindannak, amim van! Elszégyelltem magam.

 Nehéz szavakba önteni az érzést, de döbbenten álltam a konyhában (akkora ereje volt a felismerésnek, hogy fel kellett kelnem), és hirtelen másként láttam mindent. Vagy inkább, mintha lekerült volna végre rólam a rossz fókuszú szemüveg. Ránéztem a szendvicssütőre, ami a férjem "hozománya", és mindig odavoltam érte, mennyire cuki a lenyitható ajtajával, aztán ránéztem a mosatlan edényekre, amelyekből vacsoráztunk, és elfogott valami nagy-nagy szeretet és hála. Hogy mindez van, mindezt megélhetem. Ebben a tudatállapotban a mosogatás is öröm (hiszen van étel, és van kivel elköltenem), a reggeli metrózás is öröm (hiszen hiába van tömeg, végül szinte mindig van helyem), és megsejtettem valamit abból, milyen lehet a valódi életöröm és jelenlét. Nem a majd, amikor, hanem az itt és most. És arra gondoltam, eddig mindig úgy képzeltem, majd akkor lesz teljes és kerek az életem, ha ... (tetszőleges cél vagy vágy, amit ha elérek, máris új kerül a helyére). Most pedig megértettem, hogy az életem most is kerek egész. Nem egy körcikk, amelyből szeletek hiányoznak, hogy teljes kör legyen, hanem egy teljes kör. És ha megvalósulnak a vágyaim (gyermekáldás, új diploma, másik munka stb.), akkor majd egy nagyobb kör lesz. De már most is teljes.

Te már kihúzott sorsjegy vagy - szokta mondani egyik legjobb barátnőm anyukája a barátnőmnek (aki férjezett, kétgyerekes anyuka). Értsd: nem kell már annyira tetszeni akarni a férfiaknak, lányom, hiszen már elkeltél, nem vagy potenciálisan levadászható. Vagy valami ilyesmi. Maga mondás sokkal jobban érthető (és plasztikusabb), mint a hozzá kreált esetlen magyarázat.
Tulajdonképpen már engem is kihúztak. Értem én. Jöhet az otthonka, a félretaposott kínai papucs, és tíz kiló felesleg. Abba lehet hagyni a sportot, és jöhet esténként a tejszínhabos gesztenyepüré grillázsdarabokkal - csak úgy ropogjon a fogam alatt a kristálycukor. Hiszen már elkeltem, már "elboltoltam magam" - ahogy egy másik barátnőm mondja, már tutifix helyem van a nagy rózsaszín vattacukorfelhőn, amit úgy hívnak: házasság.
A sportolásról beszélgettem a minap azzal az - egyébként nős-gyerekes - kollégámmal, akivel ez a legbejáratottabb témánk, amikor együtt várunk a konyhában arra, hogy lefőjön a kávé. Ő focizik (hobbiszinten) és kocog (változó lelkesedéssel), rólam tudja, hogy futkározom én is, meg néha leesz a fene a konditoreiba. Tudott a Kravról is, volt némi közös téma, hiszen ő fiatalon dzsúdózott.  Arról is tud, hogy nemrég lecseréltem a táncra.
Szóval, ilyen előismeretekkel futottunk össze a minap a buszon a kollégával. Niára tartottam épp, mondtam is neki, aztán belekezdtem a small talkba, hogy olyan nehéz rávenni magam egy fárasztó munkanap után, de hát muszáj, mert az ülőmunka nagyon elkényelmesít, bla, bla, bla. Mire ő nevetve megjegyezte, hogy nekem már nem is kell, hiszen férjhez mentem, én már elengedhetem magam. Ja, persze - nevettem én is - de azért ez nem csak erről szól, fontos a mozgás, bármennyire is nehéz néha rávenni magam, mert 30 felett már semmi sem a régi, satöbbi, satöbbi. Mire ő, még mindig nevetve, de határozottan, hogy én már tényleg elengedhetem magam, férjes asszony lettem. Jaja - feleltem én is, nevetve még mindig - hogy de hát eszem ágában sincs, hát a fene se akar elhízni, ennyivel megtisztelem a férjemet is, meg magamat is, hogy nem szedek fel hipp-hopp tizenöt kilót a házasságkötés után. Mire ő - továbbra is nevetve, és nagyon határozottan - hogy ugyan, férjes asszonyként már elengedhetem magam, észre sem veszem, felszalad az a pár tíz kiló. Aha - mondtam én beletörődve a beszélgetés menthetetlenül ilyen irányba tévedésébe, de azért mosolyogva - igen, majd jönnek a gyerekek, terhességenként tíz kiló rajtam marad, aztán meg jöhet az otthonka, negyvenöt felett pedig a dauer. Ennyi.

Aztán végre, végre leszállt, és meg azóta is töröm a fejem, hogy ez meg mi a fene volt??
Lehetséges magyarázataim:
1. A kolléga észrevette, hogy a sportszokásaim megváltozása okán már nem vagyok annyira szálkás, mint az esküvőm előtt - igaz, az alkarom sem hasonlít már Popeyéhez. Erre célozgatott.
2. Ironizált, amit én nehezen vettem észre, és így nehezen vettem fel a beszélgetés ilyetén menetét. (Végül úgy tettem, mintha ez a verzió lenne érvényes, és elkezdtem ilyen irányba vinni én is a beszélgetést.)
3. Keserű tapasztalatai vannak, és ebből beszélt.
4. Halványlila segédfogalmam sincs.

???

¤Ma reggel a nadrágom gombja szakadt le. Bevállalom, ma úgy megyek dolgozni. (A metrón már úgysem tehetek semmit.) Ritkán írok mostanában, nyakamon az elsőéves asztróházi leadásának határideje. És milyen jó lenne, ha most úgy folytatnám, éjjel-nappal azt csinálom, de sajnos nem. Még hozzá sem kezdtem, pedig jó sok dolog van vele, kézzel felrajzolni a horoszkópot, kiszámolni a bolygókat és a házakat, aztán addig elemezni, ameddig az első év végéig eljutottunk. Imádom az asztrológiát, nagyon sokat ad hozzá a világnézetemhez, az önértelmezéshez is: sokkal könnyebben el tudom fogadni magam, amióta megértettem, a mérleg témája a megfelelés-önelfogadás, (és ebből az összes többi levezetett analógia, a tetszeni vágyás, a kompromisszumra törekvés, a konfrontálódás nehézségei stb.) nekem rengeteg bolygóm van a mérlegben, meg az aszcendensem is az, bár a Napom pont nem, mert az bika. Szóval nem olyan nagy baj, ha nem oldom meg pikk-pakk elsőre, meg három év alatt, hiszen a mérleg Szaturnusz mutatja, ez életfeladat. Semmi baj, ha 31 évesen csak részeredményeim vannak. No meg könnyebb elfogadni a nehézségeket, ha látom, hogy az analógiák közül még mindig elég kedvezőt élek; élhetném a 12-es házast Szaturnuszt börtön, zárt intézet, kórház, zárt osztály, depresszió analógiában. (Depressziós pl. voltam, és hajlamom azóta is van rá - na tessék), akkor máris sokkal jobb, ha csak úgy jelentkezik az életemben, hogy folyamatos nehézségem van a kapcsolódással, a csoportba integrálódással, és sokszor küzdök "megmagyarázhatatlan" magány- és kívülállás-érzéssel, holott közben pontosan tudom, hogy nem vagyok magányos, és vannak olyan csoportok, ahol kívülálló sem. Kezdem érteni, hogy erre mondta az asztrotanár, hogy a sors az általában érzés, és nem történés. Egyébként rengeteget tanulok abból, ahogy Tibor a sorsról gondolkodik (sajátos és elgondolkodtató - és legtöbbször igaznak érzem). Akartam ideidézni valami bölcsességet, de most semmi nem jut eszembe, pedig pár napja fröccsöztünk a férjemmel, és órákig lelkesen magyaráztam Tibor gondolatait a sorsról, ő pedig velem együtt lelkesedett. Azt hiszem, a lényege nem is egy aforizmaszerűen kiragadható gondolat, hanem egy komplex szemléletmód, ami fokozatosan beépül a tudatomba, és alakítja a gondolkodásomat. Megtanultam ezen kívül az egyes jegyek alsó, középső  és felső szintjeit, olyan tényeket, amiket mindenki tud, de az adott jegy szülöttjének meg is kell tanulnia. A bika Napnál például ez úgy néz ki (a saját példát hozok mert azon keresztül tudom a leghitelesebben bemutatni), hogy a bika legfelső szintje az anyag nélküli biztonság. A bikának azt kell megtanulnia, hogy a biztonság az nem az anyag, hanem hit kérdése. Tibor ezt úgy szokta - nagyon plasztikusan - megvilágítani, hogy felteszi a kérdést, kinek van közületek kocsija? Ilyenkor jó néhány kéz a magasba lendül, erre Tibor elmosolyodik (icipici cinizmussal a szája sarkában, ezért különösen imádom), hogy azt csak hiszitek! Azt hiszitek, hogy az autó ott parkol, ahol hagytátok, de majd óra végén kiderül! Erre néhányan kellemetlenül kezdenek fészkelődni, de első év végére már mindenki pontosan érti, mire gondol ilyenkor. Szóval a bikának azt kell megtanulnia, hogy az anyagot sohasem öncélúan kapja (hogy felhalmozzon, gyűjtögessen, ugye), hanem hogy a sors pont annyit ad, amennyi elég, és sohasem azért van, hogy nekem legyen, hanem hogy másnak adjak; és ha nincs, azért nincs, hogy mástól kapjak. Nekem ez először hajmeresztő volt. Persze amikor először találkoztam Tiborral (tavaly az asztrotáborban) még azt sem tudtam, hogy van Sors. Ma már másképp gondolom. Ez nagyon szembemegy a mainstreammel, miszerint akarattal, tettel, hittel, kitartással (a minták átdolgozásával) bármit el lehet érni, de én ezt ma már nem így gondolom. Vannak dolgok, amiket meg kell élni, meg kell tapasztalni, legfeljebb az analógiát választhatjuk meg, ez pedig a tudatosság mértékétől függ. Szóval rengeteg muníciót kaptam, hogy el tudjam fogadni azt, ami van.

És ahhoz is sokat adott az asztrológia, hogy másokat is jobban el tudjak fogadni - párhuzamosan az önelfogadással, hiszen az előbbi az utóbbinak a feltétele. Megértettem, hogy valaki azért olyan, amilyen, mert nem tud másmilyen lenni. Nekem pl. gyakran mondják, legyek nyitottabb. Jó-jó, azon vagyok. De már értem, nem lehet elvárni (magamtól), hogy olyan nyitott legyek, mint akinek máshol áll a Szaturnusza. (Nincs smájli a blogban!) Vagy egy másik példa: múltkor egy barátnőmmel beszélgettem, nyígtam épp valamin, ő meg igyekezett ellátni jótanácsokkal (jaj!), és végül felcsattant,hogy de hát ki nem szarja le, mit gondolnak róla mások. Én szerényen feltettem a kezem, hogy mondjuk én... Erre kijelentette, ezzel nem kell foglalkozni. Na ja, könnyű neki, alig van mérleg-érintettsége!

Szóval akkor mondjuk csak egy bikának, hogy tanuljon meg elengedni, egy ráknak, hogy ne legyen annyira érzékeny, az ikreknek,hogy legyen elmélyültebb, az oroszlánnak, hogy ne legyen hiú...! Höhö.

Lábjegyzet: nyilván mérleg-analógia a szépség szeretete, az esztétikumra, kiegyensúlyozásra törekvés, a diplomácia stb. Ezek azonban levezetett analógiák, amelyek a mérleg alaptémájával (én és a külvilág) kapcsolatosak.

Elszakadt reggel a szandálom pántja; még tudok benne járni, remélem, estig kitart, mert el szeretnék jutni Niára. A nap fénypontja lesz (hacsak nem szexelünk este).

Voltunk szombaton esküvőn, nagyjából háromszor akkora költségvetésűn, mint a mienk. A vendégek számát, és a showelemeket tekintve egyaránt. Mindenkit, de szó szerint mindenkit meghívtak, aki valaha kapcsolatba került a párral, vagy esetleg együtt utazott a hetes buszon egy meleg nyári napon a Blahától az Astoriáig. Mi a férjem révén voltunk hivatalosak, aki a megelőző mintegy tíz évben semmi érdemit nem beszélt a vőlegénnyel. Elszántságukat az sem befolyásolta, hogy mi nem hívtuk meg őket a mi lagzinkra. Ennyi ember már komoly nászmenet: az egész falu láthatta, amint lassított tyúklépésben, hátunk mögött fúvós zenekarral, ünneplő magassarkúban elmenetelünk a templomra, ráadásul a hosszabbik úton (kiderült, az étterem mintegy 150 méterre van a templomtól, visszafelé már jöhettünk a rövidebb úton is). Az esemény onnantól kerti parti jelleget öltött, a vacsorára rengeteget kellett várni; az unicumok és a rengeteg várakozás hatására én végül úgy eltüntettem két tányér grillezett sajtot zöldségekkel, mintha ez külön kérés lett volna. Aztán folytattam az unicumozást (ennyi kaja után nehogy baj legyen!), jobb dolgom nem is volt, hiszen a sógoromékon, és egy páron kívül senkit sem ismertem. És egy idő után megállapítottam, ezen nem is nagyon szeretnék változtatni. A kemény magot leszámítva, akiken látszott, hogy nagyon szeretik a párt, és erős a kötődés (ezt jó volt látni), sok volt valszeg a "töltelék meghívott", akik valaha valamikor egy irányba néztek a pár valamelyik tagjával, ezért aztán meg lettek invitálva a jeles eseményre.

Na és itt kezdtem megmüffenni egy kicsit, vagyis nem annyira kicsit, mert utána még két napig tartott, amíg ki tudtam magam vakarni belőle (a vasárnapot erős másnaposság is nehezítette). Először is, hosszú asztalokat töltöttek meg a "menő csávók"; a kopasz, kigyúrt, nagyhangú fajtából (ez nagyon sztereotip ábrázolásnak tűnhet, de nem az). És én ilyenek között - önismeret ide vagy oda - még mindig nagyon rosszul érzem magam. Ugyanis pont ez a típus volt az, aki engem kicsi koromtól kezdve halálba szopatott (kevésbé vulgárisan: csúfolt, bántott, megalázott és megszégyenített). Az óvodától elkezdve kamaszkorom végéig bárhol, bármikor, bármilyen szituációban. Sokszor írtam már, azt hiszem, milyen ortopéd kisgyerek (és kamaszlány) voltam: kövér, szemüveges, gerincferdüléses, esetlen mozgású, később pattanásos, és mindennek tetejébe jó tanuló. Az "állatorvosi ló" egy gyerekkorban beszerezhető sérüléseket taglaló pszichológiai tankönyvben. Tele szégyennel, önértékelési zavarral, magabizonytalansággal. De leginkább: szégyennel, szégyennel és szégyennel. Ó, hányszor dolgoztam az önismeretben ezzel! Egyéniben, drámában, még állításban is: előszedni-kibányászni, zokogni, fájni, fájni, átégetni aztán átdolgozni. És gyógyult is persze sokat (mint ahogy már kövér, görbe és pattanásos sem vagyok), de lám, ennek a "típusnak" a megjelenése még mindig erős regressziót vált ki belőlem, és visszacsúszom abba az énállapotba, amikor megszégyenítettek. Felbugyogott a sok-sok gyerekkori élmény, a rengeteg szégyen és megalázottság. Érdekes, a felnőtt (egészséges) énrészem mindeközben végig tudta, hogy ez most nem az a szituáció, hogy ezek az emberek nem fognak bántani, hiszen egyáltalán nem is foglalkoznak velem, de a gyerekkori gombom nagyon erősen benyomódott. Ma reggelre csendesedtek le teljesen a hullámok. Nehéz volt. Viszont ráirányította a fókuszomat arra, hogy amikor elégedetlenkedek magammal (pl. hogy nem fejlődök elég gyorsan), akkor idézzem eszembe, milyen mélységekből jövök. Igen, a Rút kiskacsa a "kedvenc" mesém. De hiába vagyok már hattyú a saját tavamban, a kiskacsa-idő mély és fájdalmas nyomokat hagyott bennem.

Tele vagyok tervekkel. Hosszú-, középhosszú-, és rövid távúakkal egyaránt. Legrövidebb távú terveim között szerepel az önsajnálat abbahagyása. Kicsit belecsúsztam az elmúlt napokban, egye meg a fene, nem szeretném, ha ez így menne tovább. Beleengedtem magam, azt hiszem, talán hétfőn a legmélyebben, de véget szeretnék ennek vetni. Két dolog nehéz most: még nem azon a munkahelyen és hivatásban dolgozom, amit valójában szeretnék, és ez sokszor teljesen elszívja az életerőmet. A másik (és ez a nehezebb): egyelőre elmarad a várva várt gyermekáldás. Pedig nagyon-nagyon szeretném. Szóval, az elmúlt napokban nagyon-nagyon sajnáltam magam ezek miatt. És ráadásul, meglehetősen problémafixált vagyok. Sokszor hajlamos vagyok a nehézségeket, akadályokat látni, a "sötét oldalt", az árnyékot a fényben. Aztán - szinte kéjes élvezettel - nekilátok dolgozni rajtuk, küzdve, kitartóan, fájdalommal átégetni magamon, és akkor jön a katarzis. Ebben nagyon jó vagyok. Viszont megdöbbentő volt rálátnom, mennyire ragaszkodom adott esetben bizonyos problémáimhoz, még akkor is, ha már átdolgoztam őket. Szinte dédelgetem őket. olyan érzés, hogy te jó ég, mit fogok csinálni, ha ezek nincsenek, ha ezeket elengedem. A spiritualitással kapcsolatba kerülés megmutatta, hogy magasságok is vannak, nem csak mélységek. Én a mélységeket ismerem jobban. Sok mindent megjártam már, és folyamatos az igény bennem, hogy újabb és újabb mélységeimet tárjam fel, ismerjem meg, és járjam be. Meggyőződésem is egyébként, hogy megjárt mélységek nélkül nincs valódi magasság; csak a saját mélységeit elég jól ismerő ember juthat messzire a spirituális úton. A mélység alatt én azt értem, hogy megismerem a bennem lévő elakadásokat, érzelmi blokkokat, az árnyékomat, ha úgy tetszik; és a bennem lévő olyan érzéseket, mint a harag, a szégyen, a félelem, az irigység, a pusztítani vágyás, és egyéb, nem "szalonképes" érzések. Megismerem és elfogadom ezeket magamban, integrálom - és azon vagyok, hogy ne ezekből reagáljak.

Viszont fontos látnom a magasságokat is. Ne legyek csakis problémamegoldó, problémafókuszú, hiánymotivált. Ne csak azt lássam, amit még nem, hanem azt is, amit már igen. És a jól ismert útitársaim mellett (a nehéz érzések), engedjem magam mellé a mostanában megismert örömöt, hálát, megelégedést, boldogságot. Nem is olyan könnyű befogadni ezeket. Sokat segített, hogy ma reggel megint hálalistát írtam. Beleírtam a legnagyobb dolgok mellett (pl. hogy olyan házasságom van, amit minden nőnek kívánok) az egészen piciket is, pl. hogy vannak szép nyári ruháim, amelyekben csinosnak érzem magam. Hosszú lett a lista, mire mindent összeírtam. Tanulnom kell, hogy ezekre (is) tudjak fókuszálni.

A középtávú terveim, hogy közel három év saját élmény, és több mint egy év tanulás után elkezdem magam kipróbálni állításvezetőként csoportban. Egyéni ülésben már vezettem állításokat, de csoportban "élesben" egyelőre nem. És szeretnék ebben is rutint, jártasságot, tapasztalatokat szerezni. Egyelőre jóval a piaci ár alatt, hiszen nem vagyok még teljesen képzett állításvezető. (És most eltekintek attól, hogy sokan dolgoznak úgy, állításvezetőnek nevezve magukat, hogy sehol sem tanulták, hanem a "kétszer láttam, harmadszorra már én csinálom" módszer alapján felveszik a "praxisba". Remélem, nekem ezzel nem lesz dolgom.) Érdeklődés van, jólesik a bizalom, úgyhogy szeptembertől hajrá. Hosszú távú tervem pedig - az eddigiek mellett - további képzések beiktatása.

És nagyon remélem, hogy hamarosan beköszönt a gyermekáldás. Annál semmi nem fontosabb.

"Most sajnos nem élhetek kedvem szerint, mert szigorlatozom. Most sajnos felvételizem. Most éppen skarlátom van, azért nem. Most házasodom, ez csak átmeneti időszak, most a feleségem terhes, ez is csak átmeneti időszak, most a gyerek még pici, átmeneti időszak, állást változtatok, átmeneti időszak. És eltelik az élet egy merő hazugságban, mert átmeneti időszak nem létezik. Amit az ember megél, az az élete. Késő a halál előtt rájönni, hogy húha, ez volt az életem! Azt gondolom, hogy maradékok nélkül végigélni azt, amit egy életkor, egy élethelyzet kínál - ez a titka annak, hogy jó vénségben és az élettel betelve haljunk meg." Popper Péter

Ezt akarom abbahagyni.
Nem szeretném, akarom.
Ezt a majd élek-et.

Megyek keddtől táborba, az állításvezetői képzésem részeként 5 napra. Müffenek miatta rendesen, még mindig nehéz nekem a csoportba való integrálódás. De jó lesz, sokat fogok tanulni megint. Magamról is, meg az állításvezetésről is. Spirituális állítások lesz a téma.
Szép ez a szinkronicitás, mostanában én is sokat gondolkodom arról, mi az a spiritualitás. Mert azt hiszem, nem az, hogy valaki esténként füstölőt gyújt, meditál, nem eszik húst, halni készül, és namastéval köszön, pont a megfelelő szögben meghajolva, biopamut ingben, átható tekintettel.
Hanem akkor mi?
Mit jelent számomra a spiritualitás?

Alig egy éve még megvontam volna a vállam. Szarok én a spiritualitásra - gondolkodtam akkoriban, mert mással voltam elfoglalva.
De mostanában egyre jobban érdekel. Kíváncsiskodom, mint egy kisgyerek. Á, nem is, mint egy kisgyerek. Mint egy öntörvényű kamasz: majd én tudom, majd én látom, majd én megtapasztalom. És csakis az kristályosodik ki elméletté bennem, amit én magam is megtapasztalok, amit átszűrök magamon, és igaznak érzek.
Jó sok időm volt a nyaralás alatt. (Hál'Istennek.) Gondolkozni is, létezni is - csak úgy lenni, nem is gondolni semmire, csak átengedni magamon a világot. Aztán valami beakad, fennakad, meggondolom - és egyszer csak igaznak érzem. Nehéz erről beszélni (írni is), hogy jön létre a spirituális tapasztalás. Egyszer csak lesz. Nem akkor, ha akarom, ha hajszolom, ha erősen gondolok rá. Amikor egyszerűen csak vagyok.
És ennek alapján és arra jutottam - hopp, most jön a tutimondás - hogy számomra a valódi spiritualitás az, amikor egyszerűen csak benne vagyok a létezésben. Élem a hétköznapi életemet, teszem a dolgomat, és ebben semmi furcsát nem találok. Egyszerűen csak élek. Nincs bennem ítélkezés - konstatálom mintegy a világ jelenségeit, és elfogadom őket. Lehetek olyan, amilyen vagyok. És mások is lehetnek olyanok, amilyenek. El tudom fogadni a valóságot annak, ami. Nem gondolom már, hogy a világnak, az embereknek ilyennek vagy amolyannak kellene lennie. Összhangban vagyok a létezéssel. Arra megyek, amerre az élet akarja. És teljes mértékben úgy élek, ahogy az asztrológiatanárom mondja: "Valami vagy jó, vagy értem van."
Egyelőre két esetben elérhető ez a tudatállapot számomra. 1. szabin vagyok/hétvége van, heverészem a napon, és különösebben semmi dolgom (semmi határidős) 2. megiszom egy fél üveg jóféle vörösbort.
Jah, kibaszott hosszú még az út.

Úgy szeretnék beszámolni a nászútról, merre jártunk, mi mindent láttunk, rögzíteni a sok-sok benyomást, hangulatot, de nem találom a hangomat ehhez. Mint ahogy az esküvőről sem tudtam igazán; valahogy a szép élményekről nehezen megy (bezzeg nyüffögni oldalakon át tudok - nincs ez máshogy az offline naplómban sem). Már az általános iskolában utáltam a szeptemberi első fogalmazásórát, mert garantáltan a nyári élmények fogalmazványba komponálása volt a házi feladat, én pedig vért izzadtam, és tövig rágtam a ceruzámat; és háromszor olvastam el a fogalmazás munkafüzet mintafogalmazását. Most is sablonízű mondatok jutnak csak az eszembe, valamint idegesítően tolulnak elő a csodálatos, fantasztikus, lélegzetelállító satöbbi szavak, amelyek használatát pont az általános iskolai sablonfogalmazások miatt kerülöm immáron több mint húsz éve. Szóval elindultunk péntek hajnalban, estig semmi különös, magyar és osztrák autópálya, szendvicsek, és drága Rosenberger-pihenők az Alpokban, ahol mindig csak kávéztunk. Aztán megaludtunk Resiában (Reschen) egy tó mellett. Sétáltunk, fújt a szél (ekkor derült ki, hogy hosszú nadrágot nem hoztam. Rá két napra pedig, hogy szalmakalapot sem. Müff.), ittunk egy sört, hogy lelazuljunk a kilenc órás kocsiút után, és alvás.
Másnap korán reggeli, Grüss Gott és dunkelbrot vajjal, aztán irány a Stelvio Pass, mert az utat úgy terveztük, hogy odafelé azon menjünk keresztül. És itt muszáj a lélegzetelállító szót használnom. A világ egyik legszebb autóútjaként tartják számon - méltán. Kanyarogtunk egyre feljebb, egészen a hóhatárig, majd le. Többször megálltunk gyönyörködni, fényképezni, kis Renault-kát pihentetni. Van, aki biciklivel teszi meg ezt az utat! A nászajándék gyanánt kölcsönkapott autó néhol csak egyesben tudott felmenni - ezt nem tudom, mit jelent, de a férjem mindig ezt mondja, hogy szemléltesse az utat, szóval biztosan jól kifejezi az út milyenségét. Aztán olasz utak, francia utak, és este 8 körül érkeztünk meg a nyaralóba Saint-Cannat-ba. Akiktől béreltük, megírták, hogy a falu szélén van, de mi sem gondoltuk volna, hogy ennyire. Már elhagytuk a faluszéli szőlőst, meg napraforgó-táblát, bent jártunk az erdőben már, amikor megpillantottuk a házat. Valóban a szélen volt, mellettünk csak az erdő. (Esténként mindig nagyon örültem, hogy nem a kert végében van a vécé.) Fáradtak voltunk és éhesek, végül egy pizzériára bukkantunk három faluval arrébb, mert a mi kis falunk annyira picike, hogy még étterem sem működik benne, csak egy-két söröző és kávézó. Jó volt a négysajtos pizza, később még egyszer visszamegyünk, amikor Marseille-ből hazaesve sem bolt, sem étterem sincs már nyitva. Másnap reggel - a háziak javaslatára - ellátogattunk a szomszédos falu piacára. Nagy élmény volt! Ezerféle sajt és bagett, olívabogyó, zöldség és gyümölcs, francia gazdák, meg elég sok arab. És azt hiszem, életem legdrágább kenyere (8 euró), nem tudtuk, hogy ennyi, amikor rámutattunk, aztán alig kaptunk vissza a tízeurósból, mit volt mit tenni akkor már. Finom volt nagyon, sokáig emlegettük, no meg a spórolósnak szánt francia piacozást. Ratatouille-t főztem este, a teraszon ettük meg egy üveg borral, mártogatva a levébe a 8 eurós kenyeret. Előtte még Aix-en-Provence, ott fel volt túrva az egész város, és megnéztük, hol van az állomás, mert elhatároztuk, hogy Marseille-be majd vonattal megyünk. Hétfőn Avignon, csodaszép, mille feuille és helyi kézműves sajtos croissant, pápák palotája és Pont Benezet. El is fáradtunk, másnap pihésképpen csak egy környékbeli kastélyt (La Barben) néztük meg bájos francia nő vezetett körbe, bájos akcentussal beszélve az angolt. Aznap este grilleztünk a kertben, amely A macskák dicstelen grillezése címmel fog bevonulni a nyaralásunk történelmébe, a kolbász, amit a férjemnek vettünk, sikerült (azon nagyon nincs is mit elrontani), azon kívül az alufóliába tekert krumpli is megsült, de minden mást ki kellett dobni. Legalább az erdőbe dobtuk, hátha valamelyik állat szereti a félig átsült cukkinit; a rókák, akik lelkiismereti okokból nem esznek húst, nagyon jól jártak a héten. Ugyanide dobtuk a az ehetetlennek bizonyult sajtot is, a sünök szeretik a sajtot, legalább valaki jóllakik belőle, ha már hiába költöttük rá a sok eurót. A franszia sünök (le sün) bizonyára szokva vannak az erősebb sajtokhoz is. Ettünk persze nagyon finom sajtokat is.

Szerda reggel felkerekedtünk, és nekivágtunk a legnagyobb kirándulásnak: Cannes, Nizza, Monaco. Nos hát, hm. Cannes szép, elegáns, nagyvilági, Nizzában gyönyörűek a hegyoldalba épült villák - mindazonáltal tömeg van és dugó. Másfél-másfél óra dugózás városonként - végül annyira megmüffentem, hogy ki sem szálltunk, és eszem ágában sem volt Saint-Tropez-ba is bemenni. És olyan boldog voltam, hogy mi nem ott nyaralunk! Fene se akar úgy napozni a tengerparton, hogy tőlem öt méterre már a főút van, konstans dugóval. De sokan akartak. Így érkeztünk meg Monacóba. Zsúfoltság, dugó ott is, emeletes házak egymás hegyén-hátán - és elképesztő gazdagság, luxus és drágaság. Ez egy más világ. Rácsodálkoztam, milyen elképesztően jól öltözöttek a helyiek; éppen ebédidőben érkeztünk, amikor kitódultak az irodákból. Jól szabott, jó anyagú ingek, elegáns ruhák - nem kirívó, mégis, minden ruhadarabból és kiegészítőből árad a luxus. Végigpillantottan magamon, és gyors fejszámolást végeztem: a rajtam lévő deichmannos papucs, piros C&A-s ruha, valamint a kínaitól beszerzett hímzett táska együttesen nem ért 15 ezer forintot - valszeg az itt élő nők nagy részének nappali arckrémje is drágább lehetett ennél. Megszomjaztunk, beugrottunk egy boltba vízért - a 12 eurós cseresznyén már nem lepődtem meg. Igaz, nem is vettünk belőle. Jah, és rengeteg Ferrari, Lamborghini, és sok más sportautó, amiket én nem ismerek. (Ha a férjem írná ezt a blogot, biztosan többet mesélne erről.) Monacónak van magyar vonatkozása is: a tengerparti sétány Vasarely munkáival van díszítve. Megettük a tengerparton a szendvicsünket - óhatatlanul is eszembe jutott a Hét tonna dollár - aztán irány haza, de nem ám akárhogyan, hanem a verduni szurdokon keresztül. Wow. És azta! Az aztán a természeti csoda. Tátva maradt a szám - és nem csak a kanyargós hegyi utakon fellépő enyhe hányinger miatt. Az úton épp egy birkanyájat tereltek haza; félreálltunk, és átengedtük őket: némelyik komoly érdeklődést mutatott az autó iránt: megszaglászták, megnyalogatták. A kis Renault-ka is biztosan nézett nagyokat, és arra gondolhatott, ha ő ezt otthon a többieknek elmeséli... Ha kinyúltam volna a lehúzott ablakon, éppen meg tudtam volna simogatni a birkák hátát, ahogy elvonultak sorban. És valódi értelmet nyert számomra a főkolompos kifejezés.

Nagyon szeretek autózni egyébként. Repülővel is izgalmas, mindig kicsit borzongató tapasztalás, de autóval az igazi. Még kölcsönautóval is - ezt kértük az anyósomtól nászajándékba. Mert van annak valami sajátos varázsa, autóval kettesben, útikönyvvel, térképpel, (GPS-szel' de én szívesen nézegetem a papírtérképet útközben). Meg a tájat, meg az idegen nyelvű feliratokat. És a hosszú vezetés, az autóban összezártság megfoghatatlan, intim burkot von kettőnk köré - én hullámokban beszélek, hosszan, csapongón, majd órákra elhallgatok, lábam a műszerfalon, csak a GPS hangja hallatszik, és néha megsimogatom a férjem fejét, nyakát, meg a combját. Közben pedig nézelődöm, és nem gondolok semmire, csak létezem, a kilométerek fogynak, és egy-egy hosszabb töprengés után balra fordulva a férjemre mosolygok. Így utaztunk hazafelé Verdunön át, lenyűgözött a táj ünnepélyes hangulata, szépsége, a naplemente, s végül az éjszaka. 10-kor megálltunk vacsorázni - a GPS szerint még két és fél óra volt hazáig. Egy bájos, egyutcás falucskában álltunk meg, a Rue de Crètes lábánál egy crèperie-ben, ahol sok minden mást is lehetett enni. A tulaj örömmel fogadott, pedig épp zárni készült már, angol-francia keveréknyelven magyarázta, a felesége készítette a ratatouille-jal és kecskesajttal töltött palacsintát, majd mikor megtudta, hogy Hongrie-ból jövünk, lelkesen emlegette, hogy 1956, és hogy Puszkász. Látva a Free Tibetes, és Che Guevarás posztereket a falon, nem is volt olyan meglepő, hogy tud '56-ról. Megvacsiztunk, nutellás óriáspalacsintát desszertnek, aztán autóba ültünk megint. Most érkezett el a verduni autóút legizgalmasabb része - az út a kanyargós hegyi utakon a tökéletes sötétben. A fényszóró hol őzet, hol sünt világított meg az út mentén, egyszer egy előrohanó tapír miatt satufékezni is kellett. Most még jobban éreztem azt a már-már megrendült alázatot, mint délután: hogy itt bizony a természet és a hegy az úr, és hiába a XXI. századi technika, mi itt valójában kicsik, és némelykor esendőek vagyunk. Aztán a francia rádió éjjeli melódiái, hogy ne aludjunk el, éjfél után már embertelen küzdelem nyitva tartani a szemem, de nem, éjszakai vezetés közben a mitfahrernak sem szabad aludnia. Hajnali háromnegyed egyig tartott ez a varázslat, amikor is feltűnt a falunk szélén a már ismerős erdei út, és mi nemsokára bezuhanhattunk az ágyba. Azt hiszem, a verduni út volt a nyaralás legfeledhetetlenebb része.
Csütörtökön Marseille-be mentünk, a legnagyobb pozitívum, hogy vonattal. Amikor azonban leszálltunk a St. Charles pályaudvaron, már korántsem volt annyira élvezetes, amit tapasztaltunk. Marseille zajos, füstös, forgalmas – számomra zavaró mértékben. Sétálgattunk azért néhány órát, meg elücsörögtünk a kikötőben, de végül nem volt kedvem áthajózni If várába, pedig eredetileg terveztem, lévén, a Monte Christo grófja volt gyerekkorom egyik meghatározó olvasmánya. De kihagytuk, hazavonatoztunk, és befaltunk egy négysajtos pizzát olívabogyóval és fehérborral. Yeah!

Pénteken pedig már csak pihentünk, bevásároltunk sajtokból, borokból, aztán heverésztünk a kertben, olvastunk, napoztunk, és felkészültünk a másnapi útra. Valljuk be, profi szendvicskészítő lettem. Sajttal (a férjemnek sonkával is), paradicsommal, paprikával, salátalevéllel, finom bagettből. Szombaton aztán útnak indultunk, hogy megtegyük a majdnem 10 órányi autóutat Eraclea Maréig, az olasz tengerpartig. Ez már ismerős vidék: Eraclea Maréban többször nyaraltam már. Itt szálltunk meg két éjszakára, hogy legyen egy kis tengerparti fürdés is a nyaralásban. Fürödtünk is, hála Istennek szép időnk volt (bár szombaton, érkezéskor még nem úgy tűnt), meg napoztunk, napoztunk, napoztunk. Nyugágyon fetrengve, olvasgatva-nézelődve, vagy csak behunyt szemmel létezni, szívni magamba a napsugarakat. Este pizzázni, vino di casát inni, texas hold’emet játszani a teraszon (végre sikerült nyernem pókerben – és most nagyvonalúan tekintsünk el attól, hogy a férjemnek közvetlenül a játék megkezdése előtt magyaráztam el a szabályokat). Aztán kedden hazautaztunk.
Isten veled, Olaszország, Isten veled, Provence! Mélységes hála van bennem, hogy ilyet nyaralásban lehetett részünk.

Breaking news. Ezt azonnal meg kell írnom, h rögzítsem a pillanatot. Ballagok a körúton tegnap este a villamos felé, kicsit müffögve, de azért jólesően a Nia után. Egyszer csak hallom, hogy bonjour. Megyek tovább, nem gondolom, hogy ez nekem szól, de lefékez előttem egy biciklis, és félreérthetetlenül nekem címezve megismétli, bonjour, és mosolyog, és mond még valamit franciául, amit én nem értek, csak mosolyogva rázom a fejem. Kapcsol és angolra vált, én meg felderülve kérdem, francia-e, mert pont oda megyek holidayre pénteken. A férjemmel, felelem a kérdésére, de ez nem akadályozza meg abban, hogy rákérdezzen, szeretnék-e vele újra találkozni. Nem, mondom, és nem jut eszembe a szó, honeymoon, hogy azért megyünk, mosolyogva magyarázom, hogy just married, de azért have a nice evening, feldobtad az estém (ezt már nem mondom ki.) Jaj, úgy tudok örülni a bókoknak! Olyan szemérmetlenül, őszintén, álszerénység nélkül! Nem azért mesélem, hogy dicsekedjek, hanem hogy rögzítsem a pillanatot. Olyan ritka.

Remek előjáték a pénteken kezdődő provence-i nászutunkhoz. Bor, bagett, olíva, ratatouille, levendula, vintage, városnézés és este szerelmes andalgás, gusztustalanul boldogan. A nászutamon Provence-ben meg sem fordul a fejemben eredetinek lenni. Jöhet minden, ami sablonos.

Brutálisan meleg van (ez nem panasz, inkább ez, mint 15 fok és eső), panelban, tizediken nehezen lehet bírni, irodában könnyebb (lenne), de nincs légkondim, két éve elromlott, az ablak meg nem nyitható. (Azért megnyugató, hogy megnyugtatnak, folyamatban van a javítás.) Felvettem a cuki kék szoknyámat, túlórázáshoz ideális. Kislány koromban ezt úgy hívtam, pörgős szoknya, és minden vágyam volt, hogy nekem is legyen egyszer egy ilyen. (Lett.)
Ez remek felvezetés ahhoz a regresszióhoz, amelybe hétfő reggel kerültem, amikor is egyedül maradtam. Férjuram elutazott csütörtökig, rám meg rámszakadt az egyedüllét, ami - még most is - aktiválja az egyik legnagyobb gyerekkori sérülésemet. Jó lesz ventillálni egy kicsit.
Dióhéjban annyi történt, hogy pár hónapos koromtól fogva a szüleim rendszeresen lepasszoltak a nagymamámhoz,  hogy ők színházba, buliba, szórakozni menjenek; két éves korom körül pedig kéthetes nyaralásra indultak, engem a Nagyinál hagyva. Tudták, hogy jó kezekben leszek, Nagyi nagyon szeretett, nem szenvedtem semmiben sem hiányt, kivéve az anyukámat. (Meg valamennyire az apukámat.) És ezek az élmények megalapozták a későbbbi társfüggőségemet; hogy nem mertem és nem is tudtam egyedül lenni. 2007 körül, amikor már sok-sok pszichológiát tanultam, képes volt azonosítani ezeket a társfüggő mintákat, de még el kellett telnie néhány évnek ahhoz, hogy valódi segítséget kapjak, és elkezdhessem átdolgozni ezt a nagyon nehéz elakadást. Én nem hiszek a mostanában annyira divatos "engedd el a problémát"-típusú hozzáállásban, nálam az átszenvedni, kifájni, átdolgozni-alapú segítség jött be. És meggyőződésem is egyébként, hogy igazából ez jelent valódi megoldást: visszakerülni abba az érzelmi állapotba, amikor a sérülés történt, ott kiélni az elfojtásokat, feltölteni a hiányokat, és átírni, azaz megkapni azt, ami akkor nem volt elérhető, hogy az érzet meglegyen. Így tud gyógyulni a lélek, hiszen egyszer érezheti azt, amit soha nem, feltöltekezhet belőle, és ha ez megvan, könnyebben le tud mondani róla, hogy ezt nem kapta meg. Éppen ezért gondolom, hogy a teliholdkor gyújts egy magnóliaillatú füstölőt, írd fel a problémádat egy papírra, majd égesd el, és szórd a hamut a folyóba-típusú ajánlás nem működik, sőt egyenesen az elfojtás és tagadás melegágya, de hát ki-ki azt csinál a saját lelkével, amit csak akar. Ez utóbbi megoldás kétségkívül népszerűbb; persze, hiszen az esetek nagy részében nem fáj, és egyszerűnek tűnik: pikk-pakk meg lehet szabadulni a nehézségtől. Márpedig instant megoldások szerintem nincsenek. No pain, no gain. De tudom, sokan nem értenek egyet velem. És ez is rendben van.

De vissza az én elakadásomhoz. Arról van szó, hogy nem mertem egyedül lenni. Amióta különköltöztem a szüleimtől, szinte mindig kapcsolatban éltem. Ezzel nem is lett volna önmagában semmi gond. A baj akkor kezdődött, amikor a párom elutazott valahova több napra. Engem elfogott a szorongás, és nen mertem egyedül maradni, kotortam a szüleimhez, vagy áthívtam egy barátnőmet, vagy késő estig ücsörögtem valakivel egy sörözőben, csak hogy ne kelljen egyedül otthon lennem. Olyan szorongást és elhagyatottságot éltem át, amit egyszerűen nem bírtam elviselni. Vagy igyekeztem mindenáron elkerülni ezeket a helyzeteket, vagy elnyomni ezeket az érzéseket, amennyire csak lehetett, nem tudomást venni róluk, úgy tenni, mintha nem is léteznének. Vagy okosan átgondolni, megbeszélni magammal, hogy ezeknek az érzéseknek nincs értelme, így nem is kellene éreznem őket. Ezek egyike sem jött be. Ilyenkor ugyanis az történik, hogy a helyzet aktiválja a gyerekkori sérülést, és a felnőtt, egészséges énrész hiába tudja, hogy ez csak pár nap, és nem hagytak el, a sérült kisgyermek-énrész erősebb, mintegy átveszi az irányítást. Amikor valamely életkorban sérül a lélek (hiányt szenved valamiben, megszégyenítik, megalázzák, magára hagyják, vagy bármilyen más trauma éri), akkor elakad azon a fejlődési szinten, abban az énállapotban, és a felnőttkorban megélt, akárcsak távolról is hasonló helyzetek hatására bekövetkezik a regresszió, a lélek visszazuhan ebbe az énállapotba. Bármilyen furcsa, az életkori felnőttség nem egyenlő az érzelmi felnőttséggel, és meglett, akár középkorú emberek is reagálhatnak csecsemőkori elakadásból. Mint ahogyan az velem is volt. Persze nem tudtam akkor még, hogy ez történik velem. Annyit tapasztaltam, hogy elfog valami megmagyarázhatatlan, elemi erejű szorongás (ma már tudom, a szeparációs szorongást éltem újra), és mélységes magamra hagyatottság-érzés. A felnőtt énem pontosan tudta, miről van szó: a párom elutazik pár napra, aztán hazajön, és minden rendben van, nem történik semmi rendkívüli, nincs okom a kétségbeesésre, mégsem tudtam máshogy reagálni. Feszült lettem, veszekedést provokáltam, okot kerestem, amiért kiakadhatok, majd a takaró alatt zokogtam, hogy itt hagy, amikor ilyen lelkiállapotban vagyok. Aztán dacolni kezdtem: ha elmész, ne is gyere vissza, nekem ugyan nem fáj, menj akkor a picsába. Láthatóan pontosan egy kétéves gyerek érzelmi szintjén reagáltam - persze mit sem tudtam akkoriban még erről. Iszonyú nehéz lehetett velem, és a mai napig hálával és megilletődve gondolok azokra a férfiakra, akik szerettek annyira, hogy ezt végigasszisztálták, és nem hagytak ott a fenébe.
Rengeteget dolgoztam ezzel, egyéniben és dramatikusan is. Sokat gyógyultam. Ma már nem hisztizek, nem dacolok, nem játszmázom. De - ahogy a terapeutám mondani szokta - "a gombok benyomódnak" (minél intimebb és mélyebb a kapcsolat, annál jobban - ez csak látszatra ellentmondás), és aktiválódik a gyerekkori sérülés; átélek némi szorongást és elhagyatottságot. De korántsem pusztító mértékűt, és jól kézben tudom tartani az érzéseimet. Felismerem, hogy regresszióba kerültem, megengedem magamnak a nehéz érzéseket, de nem abból reagálok. Kimondom, hogy nekem ez most nehéz, mert benyomódott egy gyerekkori sérülésem, de attól még tudom, hogy nagyon szeret a férjem, és nyugodt szívvel elengedem. Kicsit szomorkodom, sajnálom magam a kanapén, nem fojtom el, nem teszek úgy, mintha nem lenne semmi bajom, és néhány óra alatt elmúlik. Nagyjából másfél éve tudok így működni, és egyre könnyebb. A kezdeti nehéz érzések elmúltával jól érzem magam. És várom haza a férjem, mert tudom, a néhány nap távollét után még édesebb lesz a viszontlátás.

(Ha valakit esetleg bővebben érdekel a gyerekkori sérülések kihatása a felnőtt életre-téma, annak nagy szeretettel ajánlom Pál Ferenc: A szorongástól az önbecsülésig, John Bradshaw: Vissza önmagunkhoz, valamint Barry és Janae Weinhold: Törj ki a társfüggőségből és Intimitáskerülés c. könyveit.)

Provance-i zöldségtálat rendeltem ma ebédre a Vegafoodtól, arra számítván, lesznek benne különféle mediterrán zöldségek. De amikor kibontottam, elszörnyedve láttam, hogy az egésznek az alapját a zeller képezi. A zeller, amit utálok. A zeller, a karalábé és a fehérrépa az ősellenségeim! Borzalmas volt, főleg hogy pokoli éhes voltam, mert reggelire csak almát meg kaukefírt ettem. És erre tessék. Pár falatot ettem, nehogy éhen haljak, kikotortam a zöldborsót meg a zöldbabot belőle, de nem esett jól az egész. Még most is kilel a hideg tőle, ahogy felidézem az ízét. Brr. Holnapra valami nyersételt rendeltem próbaképpen, de a legjobb lesz, ha tartok magamnál egy sajtos szendvicset, minden eshetőségre készen. Hát ezért karmafree? Buddhista barátnőm szerint a szenvedés megszabadít a karmától. A zeller remek edzés ehhez.

Elolvastam egyébként Soma Mamagésa (ilyen néven írta meg a könyvet) Tiszta szex c. könyvét. Egy büdös fillért nem adtam volna érte, de megláttam a könyvtárban, hát kivettem, mert kíváncsi voltam. Hogyne lettem volna, mindenre kíváncsi vagyok, ami a szexszel kapcsolatos. Könnyed olvasmány, ideális reggel a metrón; bár mostanában rákaptam arra, hogy blogposzt vázlatokat írok, amit aztán este bemásolok a szerkesztőfelületre; így fordulhat elő az az anomália, hogy este posztolom ki, hogy álmosan zötykölődöm a metrón, a reggeli kávémról álmodozva.
Nade Mamagésa. Régen biztos fikáztam volna, hogy ez egy barom, de ma már nem tennék így. Először is, mert alapvetően nem mond rossz dolgokat. Igaz, nekem néha úgy tűnik, összemossa a spirituális és a személyiségfejlődést; bár ez mostanában elég gyakori jelenség. Meg egy kicsit felületesnek éreztem, amolyan bulvárpszichológiának, pedig elvileg van pszichológus diplomája. Másodszor pedig, amióta beleástam magam az úgynevezett árnyékmunkába, már nem tudok véleményt alkotni valamiről anélkül, hogy meg ne vizsgálnám, engem ez mennyiben érint, nem csak azért utasítok-e el valamit, mert valójában ez egyik elfojtott, tudattalanba merült énrészemről van szó. Szóval még az is lehet, hogy Mamagésát használom projekciós felületnek saját meg nem élt énrészeim integrálása helyett. Ezért aztán nem is ítélkezem, csak elmondom a véleményem.
Ismertem egyébként ilyen "terapeutát" (már sokat írtam róla), aki szintén missziójának érezte a zemberek felszabadítását, főként szexuálisan; aztán egy idő után gyanús lett, mi a faszért beszél állandóan a szexről, hogy ő mennyire nagyon felszabadult szexuálisan, és mennyi tapasztalata van. Szinte bármilyen témát erre futtatott ki, például a karácsonyi e-mailjét is úgy zárta, jó készülődést, jó szeretkezést. Én oda nem illőnek éreztem, nem azért, mert illetlennek találtam (ha tehetem, én is dugok szenteste), hanem mert mi a fenének ilyen erőltetetten hangsúlyozni a szexet akármilyen kontextusban. Egyébként is meggyőződésem, ha valaki valamit nagyon hangsúlyoz (mennyire felszabadult, mennyire nem akar már megfelelni senkinek, mennyire nagyon jól van stb.),  akkor valójában pontosan az említett téma okoz neki nehézséget, csak épp szeretné, ha nem így lenne. Különben miért beszélne róla ennyit? Ha valami rendben van, az egyszerűen nem téma, legalábbis nem hangsúlyozódik ki. Belesimul a maga természetességében a személyiségbe. Most jutott eszembe, Popper Péter (aki számomra pl. teljesen hiteles) írta, ha valaki (egy férfi) társaságban a hódításaival kezd látványosan dicsekedni, akkor egy idő után el lehet kezdeni gyanakodni; húsz perc után pedig nyugodtan meg lehet kérdezni, elnézést, mióta tetszik impotensnek lenni? Szóval valami ilyesmit érzek ebben a könyvben. Soma két dolgot hangsúlyoz folyamatosan: egyrészt, ő mennyire nagyon felszabadult nő, és mint ilyen, mennyire felszabadult; másrészt, hogy milyen sokat dolgozott magán (ő nem ezt a szót használja). Írja, hogy több száz családállításon vett részt, s gyanítom, jó néhányszor állított ő maga is; jóllehet, a családállítás önmagában nem személyiségérlelő módszer. Szóval nem vitatom, mennyit fejlődött, és mennyi rossz transzgenerációs mintát meghaladt, és azt sem, hogy valóban rengeteg szexuális tapasztalata van, de mégiscsak ott motoszkál az agyamban, minek emeli ezt ki szinte minden egyes fejezetben? Én pl. anélkül is elhinném. Sőt, anélkül sokkal jobban.
Ettől függetlenül nem tartom rossz könyvnek. Jól ír, szórakoztatóan, és könnyen lehet, hogy sokak számára tényleg felszabadító olvasmány lesz, vagy ennek hatására indulnak el az önismereti úton. És akkor már megérte. Az pedig mindenképpen elismerésre méltó (és azt hiszem, kicsit irigylem is érte), amilyen intenzíven jelen van a médiában, a köztudatban, ahogyan felépítette a Somamamagésa énmárkát.

(Villon-Faludy után szabadon)

Álmos vagyok, rosszul aludtam, fél éjszaka karmátlan ételekkel álmodtam, és veszekedtem a Vegafooddal, miért adtak nekem húslevest. Ülök a metrón, a reggeli kávémról álmodozom, ám ahhoz be kell jutni a munkahelyemre, ami a kialakult helyzetet tekintve nem is olyan egyszerű. A Batthyány teret lezárták, a metró meg sem áll, a Moszkváról kell majd valahogy felvergődni a hegyre. Azért hoztam esernyőt, ha csöpögne a víz a metróban. Az állomás le van zárva, én valami miatt azt képzeltem, ki lesz világítva, de sötét volt, csak a jelzőfények égtek, kb. minden ötödik neonlámpa. A metró csak lassított. Kicsit szürreális volt. Amúgy is regresszióban vagyok még egy kicsit, péntektől vasárnapig önismereti workshopon voltam, egy nagyjából három éves korombeli elakadásommal dolgoztam. nehéz is most visszatérni a hétköznapok racionalitásába a csoport elfogadó, intim burkából.

Este táncolni megyek. Kipróbáltam mindenféle újdonságot, mert szerettem volna lecserélni a Kravot valami nőiesebb sportra. A Niával már régóta kacérkodtam, és nem is csalódtam. Jóga- és harcművészeti elemekből, különféle tánclépésekből álló mozdulatsor, tánc valójában, amelyben a kötött mozdulatok mellett sok a szabad elem, teret engedve a test spontán mozdulatainak. Végtelenül nőies mozgás, növeli a testtudatosságot, és - bár én ehhez nem értek - jól harmonizálja az energiákat. Legalábbis én jól érzem magam utána. Meg közben. Szóval nagyon tetszik, hétfő esténként Niázni járok, alig várom, hogy mehessek. Az oktató egy kedves, nagyon bájos nő, gyönyörűen mozog, és nagyon szeretetteljes légkört teremt. Érdekes tapasztalás, ahogy egyre jobban ki merek nyílni, merek egyre nagyobb teret betölteni a táncommal. Figyelem a koreográfiát, igyekszem követni, közben pedig megengedni a testemnek, hogy magától harmóniába rendezze a mozdulatait, a karom és a felsőtestem lágyan kövesse a lábam és a csípőm mozgását. A legjobban akkor megy, amikor lehunyom a szemem, és befelé figyelve irányítom a mozdulatokat.  Teljes, csakis belülről jővő mozgási szabadságot (amikor a szemem behunyva a testem bármit, szó szerint bármit csinálhat, bárhogyan mozdulhat, akár egyedül, akár többen) a Lemangurián tapasztalok, de ott még csak egyszer voltam eddig. Sajnos nincs mindenre időm, amit szeretnék.

Mert ott van még a másik érdekesség, amire rákaptam, a rúdtánc. Igazság szerint ez inkább a magas, vékony lányok sportja, de azért én is élvezem. Haladó szinten tele van akrobatikus elemekkel, de nekem nem baj, ha kezdő maradok. Könnyűnek tűnik a kecses, légies gyakorlatok végrehajtása, mégis elég komoly testi erőt igényel. Az első alkalom után egy hétig éreztem izomlázat, és erősebb húzódást a karomban, a melltartó felvétele pedig igazi megpróbáltatást jelentett. Persze, hiszen az egész testemet kell elbírni fél kézzel, és 60 kilót ide-oda pörgetni nem is olyan könnyű feladat. Fogyni kéne, vagy erősödni, mert sokszor leesem a rúdról, nagyokat puffanva, ami nem kimondottan kecses, de a barátnőmmel jókat nevetünk rajta. Néhány alkalom alatt sokat erősödtem, és magamat is meglepve gyorsan fejlődöm. Izgalmas, érdekes, különleges, és egyre több mindent meg tudok csinálni a rúdon. (Bár legénybúcsúkat egyelőre még nem vállalok.)

Arra jutottam ma, hogy egy darabig nem eszem húst. Nem elvi, hanem gyakorlati okokból: nem is igazán szeretem, és sokkal könnyebbnek érzem magam, hogy két napja nem eszem. Meghatározatlan ideig, mondhatni, addig, amíg újra meg nem kívánom. Úgyis untam már. Én régóta egyre kevésbé szeretem. Egy ideje csak az apróra vágott ragukat, és a darált húst ettem meg szívesen, jól befűszerezve, hogy ne érezzem a húsízt. Érdekes tapasztalás lesz, főleg, hogy akkor mit fogok enni helyette. Mivel fogom pótolni a fehérjét, főleg, hogy a sok sport miatt viszonylag magas a fehérjeszükségletem. Na meg, egy idő után megunom a  sajtot meg a joghurtot. Szóját meg elvből nem, magas a fitoösztrogéntartalma.
Mindegy, nem is gondolkodom rajta. Majd adódik. A hétköznapokat megoldom, rendeltem a Vegafoodtól próbaképpen a hétre. Olyanokat lehet ott rendelni, amikről azt sem tudom, eszik-e vagy isszák. Romanobab, mungóbab, quinoa. Baszki rizs. (Vagy baszmaki?) Meglátjuk. Mindenesetre olvastam a honlapjukon, hogy ún. "karmafree" ételeket kínálnak. Gondolom, nem kell erőszak az elkészítésükhöz. Hogyaszongya, állatot eleve nem, aztán, amikor megy a szakács szüretelni, kéri a cukkinit, lesz szíves lejönni az indáról, kéne menni a levesbe. És ha a cukkini beint, mert nem akkor jönni, akkor beszólnak a konyhára, Józsikám, ma is zacskós leves lesz, mert a cukkinik még maradnának.
Na tessék. Egy barátnőm másfél éve dolgozik azon, hogy letegye a karmáját (bármit is jelentsen ez). Sárgulni fog az irigységtől, amikor megtudja, hogy nekem már az ebédem is karmafree.
(Hó végén pedig áttérünk a kamrafree táplálkozásra, amikor is nem jut pénz a bevásárlásra, és kiürítjük a kamrát, felélve, amit ott találunk.)

Megismerkedtünk tegnap a tantrával, bő 3 óra keretében. Rajtunk kívül még 5 pár volt jelen, plusz a mester, meg egy nő mellette, aki várandós volt, és először mindenki azt hitte, ők egy pár, aztán kiderült, hogy mégsem, de régebben igen, a baba pedig nem a gurutól van. (Lehet, egy vadabb tantrabulin fogant.) Én - sajnos - eléggé előítéletes tudok lenni, ezt tudom magamról, úgyhogy igyekszem tudatosan félretenni, és először csak figyelni, rögzíteni a benyomásokat. Ez történt most is: mosolyogva, de érezhető bizalmatlansággal (mint minden új közegben) léptem be az első kerületi lakásba. Füstölőszag csapott meg, és egy pizsamába lenvászon, kissé dekoltált, bő ujjú és bő szárú, egyszínű ruhába öltözött férfi fogadott. Átható és jelentőségteljes pillantásából nyilvánvalóvá vált, ő itt nem holmi kisegítő személyzet, adminisztrátor, füstölőgyújtogató, hanem a mester maga. Nyílt arcától és tiszta pillantásától némileg megnyugodtam: itt valószínűleg nem a mester csoportos fellációja lesz az első feladat. Ő az a típusú férfi, akit ezo-spiri körökön kívül egy kicsit furcsának, femininnek tartanak, sok lány barátja van, akik kizárólag szerelmi csalódásaik idején fekszenek le vele, pedig odaadó és figyelmes az ágyban. Bemutatkozás, regisztráció, aztán sebtiben körülnéztem, hova is kerültünk. A nagyszoba piros szőnyegekkel és párnákkal borított, keleti tárgyakkal (füstölő, mandala, kendő, Buddha-szobor, mittudomén) berendezett helyiség. Persze, érthető, ez így sokkal jobb, mintha szakadt polifoamokkal teleszórt, pálmafás poszterrel teleragasztott szobába érkeztük volna. A konyhában lehetett szívcsakravizet inni gy kancsóból. Azt nemtommi, kavicsok voltak benne, de azért ittam, rajtam ne múljon, hátha ez is kell a gyakorlatokhoz. A körbenézést kisebb balesettel (belevertem a fejem a mosdókagylóba) megúsztam, aztán betereltek minket a nagyszobába, és kezdetét vehette a tényleges program. 
Mint mondtam, rajtunk kívül még 5 pár volt jelen. Volt szakállas, hosszú hajú és hosszú lábujjú, hm, talán bölcsész férfi (a filozófia és elvont tudományok szakról - ez a férjem poénja egyébként), vékony, csendes, derékig húzott farmeres, negyvenes férfi, és, meglepő módon két kigyúrt, izompólót viselő srác. (Nesze nektek, sablonokban gondolkodó előítéleteim.) A nők egyébként mind szépek voltak, és első pillantásra mindenki szimpatikusnak tűnt. Ez nálam elég ritka, lévén, hogy a bizalmatlanságom miatt nehezen oldódom, sokszor azonnal elkezdek projektálni, és csak később, az ismeretség későbbi fázisában tudom visszavonni a projekcióimat.
Mester mondott néhány mondatot a tantráról, például, hogy ez elsősorban az egymásra és önmagunkra figyelésről szól, Namastéval és meghajlással köszöntött minket, ezt nekünk is megtanította. Ez nekem mondjuk nem igazán jött át, de túllendültem rajta, mint ahogy azon is, hogy a bemutatkozásnál a mester várandós párja elmondta, ő most várandós, és egy isteni magzatot hord a szíve alatt. Hö? Mi van??íJesszusmária, hát ez meg kivel dugott??! De a szemem sem rebbent, csak hazafelé a metrón kezdtünk el a férjemmel pukkadozni a nevetéstől,
Elsőként néhány nyújtó gyakorlatot végeztünk el párban, ez kimondottan jólesett, még mindig éreztem a combomban a vasárnapin 50 perces futást. Ezután szemkontaktus a párunkkal, majd minden férfi minden nővel. Továbbra is szemkontaktus.) Ezután következett egy igazi bodywork gyakorlat: a szemkontaktust végig tartva a párunk, lassan eltávolodunk, egy ponton megáll, majd újra közeledni kezd, végül megérkezve különböző pontokon megérint (lábfej, fejtető, arc, stb.), aztán csere. És ez a szavak szinte alatt maradó, így sokkal mélyebb rétegeket megmozgató gyakorlat intenzív érzéseket hozott. Például azt, hogy távolodjon el a férjem bármennyire, visszajön, hiszen nagyon erősen kapcsolódunk. Az összetartozás érzése, öröme könnyeket csalt a szemembe, amikor pedig én távolodtam tőle, majd közeledtem hozzá, azért könnyeztem, megéreztem, mennyire örülök neki. Csodálatos volt, egész testemet átjárta az öröm, és annak boldogsága, hogy ő van. A verbalitás mellőzése miatt nagyon tömény, koncentrált élmény volt, nekem különösen, mert én hajlamos vagyok mindent szétbeszélni, verbalizálással csökkenteni a bennem lévő érzések intenzitását. Így viszont jó sokáig megmaradt bennem; nem is esett jól a megosztó kör utána, amikor is mindenki elmondta, mit élt át a gyakorlat alatt. Szép volt hallani, hogy több pár is beszámolt arról, épp egy válságon, elhidegülésen vannak túl, és mennyire közel hozta őket ez a gyakorlat. Nagyon ajánlom a tantrát azoknak a pároknak, akik eltávolodtak egymástól, de mindketten tenni szeretnének azért, hogy újra közelebb kerüljenek.
Ezután volt még egy masszázs, kölcsönösen megmasszíroztuk egymást, de semmi különös, csupán hagyományosan. -ezt hiányoltam, egy újfajta masszázs, érintéstechnika elsajátítását, igaz, erre már nem is jutott idő. Így is fél 11 után ért véget a program, iszkoltunk, hogy elérjük a metrót, aztán álmosan, de feltöltekezve dőltünk be az ágyba.
Összegezve: jó volt, érdekes volt, és szép tapasztalásokat hozott, de igazán újat nem mutatott - egyelőre - nekünk. Hiszen nálunk az egymásra figyelés, intimitás és szeretetteljes érintések teljes mértékben a hétköznapok részei. Ez képezi a kapcsolatunk alapját: őszinteség, egymásra figyelés, és a lehető legnagyobb testi-lelki intimitás, amire most képesek vagyunk. Szoktam is mondani a férjemnek, micsoda bújós cica lettem mellette; én, aki régen úgy aludtam el. hogy kihúzódtam az ágy szélére, senki hozzám ne érjem, még csak rám se szuszogjon, most pedig a fejemet a mellkasára fektetve szeretek a legjobban elaludni, és hiányzik, amikor nincs ott. És a persze, hogy szeretlek, már a múlt héten is mondtam-típusú kommunikálóból átalakultam bújós, a simogatást élvező és igénylő nővé, egészen új élményeket szerezve ezáltal. Mennyire más ez, mennyivel mélyebb, mint a csupán verbális-intellektuális kapcsolódás!Én azelőtt csak ezt ismertem. Most pedig már képes vagyok érintést adni és kapni, átérezve, hogy amikor én simogatok, az nekem is legalább annyira jó, mint annak, akit érintek. Igy jön létre a valódi egymásra hangolódás, és azt hiszem, pont ez lenne a tantra lényege.

Megyünk este kipróbálni a tantrát az Ismerkedés a tantrával pároknak programra. Párként megyünk ismerkedni a tantrával, kiváncsian és izgatottan, mert egyijünk sem tud róla sokat. Egy barátnőm azt mondta, ha élvezem a bodyworkőt, akkor a tantra biztosan tetszeni fog. Nos, a bodyworköt valóban imádom, amikor a szavak szintje alatt maradunk, és érintéses kommunikációban próbálgatjuk a saját és egymás határait. Egészen másféle tapasztalásokat szoktam így szerezni önmagamról - és bármilyen furcsa, elsősorban nem a testemről, hanem a lelkemről. Mi esik jól, hol vannak bennem blokkok, hol vannak a határaim - meglepő módon jóval tágabbaj, mint ahogy azt a racionalitásom gondolná. És bár a bodyworkben nincs semmi szexualitás (intim testrészt nem érintünk például), mégis sokszor elkezd bennem kibontakozni az érosz. Szóval kiváncsi vagyok, mit tud a tantra. Én róla túl sokat nem; olvastam csakrákról, kundalini kígyóról, energiaáramoltatásról, megvilágosodásról - nos ezeket én biztosan nem szeretném, főleg, hogy azt sem tudom, valójában mi az. Amit szeretnék, az egy újfajta tapasztalás önmagamról, a férjemről, és a szexualitásunk új dimenzióinak felfedezését. (Még mélyebb) egymásra hangolódást, ily módon is megtapasztalt intimitást. Szóval remélem, semmi felesleges ezohókuszpókusz, karma-aura-vonzás (a három szó, amitől befeszülök, és villámgyorsan megoldási lehetőség után kutatok, hogyan tudnék kimenekülni a beszélgetésből).

Pszichológus barátnőm pedig figyelmeztetett, vigyázzunk nagyon, mert egyszer járt hozzá egy nő, pont amiatt, hogy egy ilyen tantrikus happeningen az volt a "beavatás",hogy le kellett szopnia a mestert. Hogy mik vannak! Ez nagyon távolról ugyan, de ismerős nekem. Egyszer jártam egy csoportba (szerencsére nem sokáig), ahol az volt a csoportnorma, hogy meg kell tudni fejlődni azt, ha a párunk mással szexel, a féltékenységen pedig felül kell emelkedni - természetesen a csoportvezető módszereivel. Nekem más elképzelésem van a hűségről, én kizárólagosságot szeretnék, ezt is adom cserébe, és egyáltalán nem akarom megfejlődni, hogy a párom mással dugjon, én meg ennek örüljek. (Más kérdés, hogy a féltékenység, a párom másnak is kellhet érzése szintén felébreszti bennem a vadmacskát: azonnal és zsjgerből reagálok, és kezdem kívánni őt. Mindazonáltal megtapasztaltam a hűtlenség kapcsolatot pusztító hatását, és ezt nem szeretném.) Mondjuk, az említett csoportban nem kellett kinyalni a csoportvezetőt - legalábbis előszőr nem, aztán meg eljöttünk onnan. Így valamennyire fel vagyunk már vértezve az ilyesmi ellen, de nem árt persze az óvatosság. Főleg, hogy én elég naiv tudok lenni, elég nehezen veszem észre, ha valaki csak vetít, és nem is olyan nagy guru, mint amilyennek eladja magát. Csak semmi spiritualitásba vagy lelkizésbe csomagolt swinger! Nekem erre most nincs igényem. Közösen megélt intimitásra, kapcsolódásra, és egymás (no meg önmagunk) új aspektusból való megtapasztalására viszont annál inkább. Remek programnak ígérkezik egy hónapos házasoknak.

Búcsúvidámparkozás, mielőtt bezárják. Végleg.
Nagyon sajnálom. Nem tudom, miért zárják be, mert veszteséges, vagy kell a hely a majmoknak, vagy mert sokkal menőbbet nyitnak majd egyszer a távoli jövőben valahol, ahol sokkal több pénzt el lehet kérni a belépőjegyért. Szerintem jól megfértek egymás mellett a bájos retró játékok, és a high tech, egyensúlyszervet próbára tevő őrületek. Imádom a hullámvasutat, a kilátást az óriáskerékből, miákolni a mesecsónak visszhangos barlangjában, aztán dugóba kerülni és hatalmasakat ütközni a dodgemmel.
És azt gondolom, hiába építik fel egyszer majd valahol máshol, és lesz menőbb, csilli villibb és modernebb, az már nem lesz ugyanaz. Az én hitrendszeremben úgy van, hogy egy hely hosszú távon átveszi az ott tartózkodók energiáját. És a Vidámpark, ahol már 175 éve szórakoznak önfeledten, telis-tele van örömmel, nevetéssel, vidámsággal, aminek most vége. Az új helyen felépülő Vidámparknak nem lesz ilyen hangulata. Talán majd 100 év folyamatos üzemelés után.

Mindenesetre hullámvasutaztuk, dodgemeztünk (egymásra vadászva), óriáskerekeztünk, voltunk az Elvarázsolt kastélyban (a forgó hordót végül nem vállaltam be), a férjem felült a T-rexre (aztán falfehér volt még másfél óráig), én végül a tornyot próbáltam ki (és visítottam szabadesésben).
Rengeteget nevettünk, sikítoztam örömömben, és egy kicsit visítottam a félelemtől, aztán hazasétáltunk.
Soha többet Vidámpark. Pedig még az adónk egy százalékát is felajánlanánk, ha ez segítene.

Sok minden történt velem az elmúlt hetekben. Például férjhez mentem. Az esküvő megér egy külön posztot, de valójában arról a legnehezebb írni. Mert annyira csodálatos volt, hogy nehéz elkerülni, ne legyen szirupos-közhelyes, és visszaadja azt az érzést, ami engem (és a férjemet) átjárt.
Meg új dolgokat próbáltam ki az elmúlt hetekben, érdekes tapasztalásokat szereztem, és egy kis időre bátorságpróbám legnagyobb kihívását, a Krav Maga edzéseket is szüneteltem. Időrendben ez az első, és egyébként is elkapott a nosztalgia, úgyhogy ezzel kezdem.

Azzal kezdődött, hogy az esküvő előtti 3 héten már nem mentem Krav Magára. Mert az egy dolog, hogy nem akartam a karomon és a lábamon lila foltokkal férjhez menni, de legjobban mégis attól féltem, amilyen profin bokszolok a rózsaszín kesztyűmben, majd pont a nagy nap előtt egy héttel nézek bele egy ütésbe, aztán házasodhatok monoklival, és az ültetőkártya mellé hosszas magyarázatot mellékelhetünk a násznépnek. (Tetszik tudni, nem családon belüli erőszak, a menyasszony nem védte megfelelően a fejét a kesztyűzéskor. Viszont a menyasszonyrablással ne is tessék próbálkozni. A menyasszony 8 hónapja, a vőlegény két és fél éve Krav Magázik. Csak szólunk.)
Meg egy kicsit untam is már.
Rengeteget tanultam a több mint 8 hónap alatt. Önvédelemről, agresszióról: a saját agressziómról, és arról, hogyan reagálok, ha engem ér agresszió. (Pánikszerűen, mondhatni.) Aztán arról is, hogyan kell kitörni a stressz okozta lefagyásból. Ó, mennyire utáltam az ébresztésből ellentámadás fedőnevű gyakorlatot! A csoport egyik fele behunyja a szemét, a másik fele pedig körbejár, és az órán tanult támadással megtámadja a becsukott szeműt. A feladat: oldd meg. Reagálni azonnal, nem lefagyni, hanem szemet kinyitni, felmérni, honnan jön a támadás, és milyen, és azonnal ellentámadásba kezdeni. Ez a feladat volt hivatott modellezni a stresszhelyzetet. Esetemben bejött. Szörnyen stresszeltem, amíg becsukott szemmel álltam, körülöttem mindenféle neszek, a mellettem lévőt már megtámadták, én meg várom, ki, mikor, milyen irányból és hogyan fog támadni, és főleg: hogy fogok én arra reagálni?! De annyit gyakoroltam, hogy végül egészen jól belejöttem. Lám, ezt is meg lehet tanulni. Nem is tudtam magamról, hogy én ilyeneket meg tudok tanulni. Naná, hogy nőtt az önbizalmam! Kiléptem a komfortzónámból, és új tapasztalatokat integráltam - az önbizalom pedig sikerélményekből táplálkozik. Minél nagyobb a kihívás, annál nagyobb az eredmény. Ez nagyon jó volt.
De mentem haza edzés után sírva is néha. Hogy milyen béna vagyok, sosem fogom megtanulni a egyenes rúgás védését, a sípcsontomat meg összerúgták, ráállni is alig tudok, ráadásul néhány férfi attól érzi férfiasabbnak magát, ha finoman megaláz. Persze nem durván, nem látványosan, csak gyengéden, hogy helyreálljon az önbecsülése aznapra. Van, akinek ez kell hozzá. Például amikor fejbe rúgtam az egyik haladó srácot. Először a meglepetéstől köpni-nyelni nem tudott, aztán az lett a vége, hogy megmagyarázta, valójában én rúgtam rosszul. Értem én. Engem nem zavar. Jó volt megélni, hogy ez az égvilágon semmit nem von le az értékemből.
Aztán volt olyan, hogy csak az első kocsmáig jutottunk edzés után, mert annyira firkantam, hogy már csak egy sör segített. És a sörözőben, a félhajléktalanok és diszkréten félrenéző csaposné között férjuram vállára borulva zokogtam, mennyire nem megy nekem, és feladom, és a büdös életben nem megyek többet. Aztán mentem. Nem azért, mert szerettem, hanem mert tudtam, hogy ez nekem jó. Még ha nem is éreztem.
És paradox módon, egy ilyen maszkulin (ha úgy tetszik, marsikus) közegben rengeteget tanultam a saját nőségemről. Ott vált konkrét tapasztalássá, hogy nőnek lenni azt is jelenti, hogy egyáltalán nem kell ugyanannyit teljesítenem, mint a férfiaknak, és hogy ez teljesen rendben van. Teljesen más ezt elgondolni - és megint más, ha ezt tapasztalásból eredő felismerésként beépíteni. Pár hónap után egyszer csak abbahagytam, hogy arra törekedjek, hogy egyszer majd ugyanúgy tudjak verekedni, mint egy férfi. Többé nem vártam el magamtól. Álltam a rózsaszín bokszkesztyűmmel, minden menet végén vesztesen  a férfiak ellen - és megéreztem, hogy ez így teljesen rendben van. Láttam olyan nőt, aki elkeseredett dührohamot kapott, amiért nem tudta legyőzni a férjemet - még a cipőjét is hozzávágta mérgében. Vagy aki azzal dicsekedett, mennyivel erősebb, mint a legtöbb férfi az edzésen. Leírva talán nem tűnik olyan nagy horderejűnek, de felszabadító erejű érzés volt, és valóban a véremmé vált.
De valójában nem igazán szerettem oda járni. Nem volt sikerélményem (kivéve a kimondottan nőknek szervezett önvédelmi szemináriumot - ott én voltam az egyik legjobb - igaz, a többi résztvevő nagy része nem tanult önvédelmet. Vakok közt félszeműnek lenni király). Viszont a kitartás, a véres-verítékes munka (mindkettő szó szerint értendő, nyalogattam már le vért a fogvédőmről) meghozta gyümölcsét. Lassanként megtanultam néhány alapvető fogást, reflexszé vált a 360 fokos testvédekezés, és megtapasztaltam (a bulletmaneknek hála), hogy egy százötven kilós férfi szeme, orra és lágyéka is van annyira érzékeny, hogy adott esetben elálljon a további támadástól, ha eltalálom.
Hiányzik a Krav Maga - no nem az edzés alatti kínlódások, beégések, hanem az a sok minden, amit ott tanultam. Az, hogy erősebb, magabiztosabb lettem, és olyan tapasztalatokat szereztem, amelyeket sehol máshol nem tudtam volna megszerezni. Lehet, hogy megyek majd még. De most táncolni kezdtem, és ez újabb, teljesen más jellegű élményeket hozott.